Nógrád, 1968. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-21 / 17. szám
8 NÖGRÄ D TflfiR. január 21., vasárnap Lrúáfi Ernő Összkomfort A legnagyobb csend és üresség — legalábbis a közmondás szerint — a nagypénteki mészárszékben uralkodik. De a k.-i nagyszálló „reprezentatív” éttermének csendje és üressége szombat délután három óra 'iáiban ennél is nagyobb. A székek, asztalok már helyre rakva. A pecsétes abroszokat is annak rendje és módja szerint megfordították. A földig érő. csípkefüggönyös ablakokon álmosító napsugár szivárog be. Légy is döng, de már igen-igen bágyadtan, és egyre- másra az üvegbe ütközve. Vendég rajtam kívül egy lélek se. Nagyon természetes tehát, hogy pincér is csak egy látható a fedélzeten: egy nyakigláb, ösztönét, siindisznó- frizurás fiú. A forgóajtó belső beugrójában húzódik meg. Önmagával játszik zsebsakkot. Peregnek a percek, de lassabban és kivárhatntlanabbul, mint a vadgesztenyék lombjai odakünn, ha az aszfaltra vannak levitorlázóban. Hanem most nicsak: villogni kezdenek a forgóajtó fény- kiillői. és mintha bizony őszi napsugarak szülnék, egy ifjú hölgy jelenik meg a középső asztalsor végén. De micsoda ifjú hölgy! Termete — Jókai módján szólva — a Júnóénál is jtinóit b. Tekintete végigpásztázza a termet. Ajkát biggyeszti, vállat von, majd puha, hullámzó, de ipen céltudatos macskajárással a terem belseje felé indul. Hátulról is meg lehet nézni, ami azt illeti. Eleven kancsó, gömbölyített delta, lábra kelt sellő: ha poéta gyönyörködne benne, tucatjával tolulnának tollára az eredetibbnél eredetibb hasonlatok. A terem végében — most veszem csak észre — néhány parádésan terített asztal. Friss Z>ágott virág, három—négyféle borospalack, szalvétás kehely és foglaló táblácska a közepükön. Az ifjú hölgy egy pillanatig tétovázik, majd elhatározásra jut, és letelepszik az egyikhez. A pincér azonban nem mozdul. Se most, se a következő negyedórában, pedig a terembe másik három hasonló kaliberű ifjú hölgy is belejt, és helyet is ugyanúgy foglal, miként az első. Mozgás azért »an. <5, nem a semmibe vett nőcskék türelmetlenkednek. Dehogy. A tálaló szoba lengő ajtaján nyílik minduntalan rés. A konyhalányok leskelnek be rajta. És suttognak, vitatkoznak is. Ügy látszik: a parádéban felvonult ifjú hölgyek viseletét tárgyalják meg. Csendítek egyet a kávéskanállal, így hívom asztalhoz a sündisznó-frizurás pincérfiút. — Mi készül itt? — intek a türelmesen üldögélő höl- gyerskék felé. — Divatbemutató? A fiú elhúzza a száját. — Ebéd — feleli. — Diné. Külföldi pacákokra várnak az aranyosok. — Igazán? — Bizisten! Mióta bejött a vadászat szezonja, sűrűn van ez így nálunk. A pacák késik, a pipi meg üldögél. Na, ja, mert olyan a rend, hogy nemcsak a szarvasbikák lesznek itt fölvezetve. tisztelettel. Női vonalon is teljes az összkomfort. Nem értem a fiút, és a fülemnek se akarok hinni: ~ Ügy vegyem, hogy... szerződtették ezeket a lányokat? —* Szerződtetés. Minek az? — oktat elnézően a fiú. — Meg... igazából nem is „olyan” leányzók ezek. — Hanem milyenek? — Hát dolgoznak. Üzletben, hivatalban, kertészetben. Melyik micsodás, ott. Itt van náluk a baj — kopogtatja meg homlokát a fiú. — Arra spekulálnak, hogy ahány külföldi autós vadász, annyi há-' zassági alkalom. Talpig se- selyemben, három pappal, három cigányzenekarral, meg amit akar. — Volt már rá példa? — Házasságra? Volt. Tavaly. Olyan kocsin vitték el a leányzót, hogy hét nyelven beszélt. Azóta nőben is bő a választék, nemcsak bikában, ha a külföldi nimród szórakozni óhajt. — És a szülők? Vagy a ... hatóság? Ebbe senki se szól bele? A fiú gúnyosan nevet: — Már mért szólna, tisztelettel? Öcska nő, egy „olyan”, ide be se teheti a lábát. A szállodai átjáró felől egy köpcös, vérmes, vadászkosztümös úriember sétál be. Kurtára nyírt haja már teljesen ősz. és kappanháj is szépecskén mutatkozik rajta. Az első számú Ifjú hölgyhöz sétál oda. Vállon simítja, arcon csípi, majd a kezére is rácuppant egy atyás. ajnározó csókot. — Ez ellentmond magának, jó fiú — jegyzem meg. — Miért? — Ebből is házasság lesz? Soha! Annak már a lehetősége is eleve ki volt itt zárva. — KI fiát! — hagyja rám a fiú. ~r De... majd csak bedob helyette valami kárpótlást a Herr Direktor. Bocsánat. A fiú elsiet, majd kisvártatva egy idős. igen-igen nyájas, nagyokat hajlongó kolléga társaságában a nyugati nimród asztalához járul. Jómaga hűvösen udvarias. Legfeljebb egy-egy kurta biccentéssel írja-nyugtázza a rendelést. Hanem az idős kolléga és a júnói termetű ifjú hölgy?! Valósággal tálcán a szivük... m A hegység bölénycsordája itt torpant meg. Itt kezdődött a poros, kopár síkság. Néhány villáskaktusz tengődött egy hajdani patakmeder szélén. Arra vitt az út is. Kitűnő út volt, bár keskeny. A legszélső kaktusz alatt állt a piroskék benzinkút. Ciszternája kicsiny volt. forgalma csekély, a hozzá tartozó falatozó termékeit rendszerint Heron, maga a gazda fogyasztotta el. Eltűnt az alkony. Már estére járt. Heron, aki üres idejét ma- gán-csillagászkodással csapta agyon, hallotta teleszkópja mellől, amelyet únosűntalan végigpaskolt egy húsos, piros kaktuszvirág, ahogy éppen fújt a szél, hogy jármű jön a sivatag felől. (Ott a skorpiókon kívül már évtizedek óta más meg nem élt). — Kísértetek — vetett magára keresztet Heron és hitte is. amit mond, mert t&nultsága ellenére szerfelett babonás volt. Ilyen kocsit még sosem látott a világjárta Heron. — Ez nem gépkocsi! Kerekei nem voltak, csak tompa zúgása és sárga-pirosas örvénylése, ahogy közeledett a reménytelenül kiszáradt tájon át. Mellette állt meg. — Maga amatőrcsillagász? — hallotta a kérdést. Rábólintott. — Foglalkozik a kettős csillagokkal is? — Nem rendszeresen — mondta Heron és cipőt húzott, mert vendégei igen előkelőknek látszottak. — Látja azt? — mutatta az irányt egy gyönyörű női kai’, amely mintha alabástromból lett volna faragva. — Látom — mondta a csillagra engedelmesen az öregedő Heron, akit mindig faképnél hagytak a nők. — Hát onnét jöttünk — mondta a kar 6zép gazdája és kérte a virágot. — Mérges! — figyelmeztette Heron. — Nekünk nem árthat semmi — mondta a nő. LeszakíUaráxs Endre Kaktuszvirág Fantasztikus történet tóttá a kaktusz élénk piros virágát, 8 övébe tűzte. Most még szebb“ volt. — Nekünk nem árthat semmi — mondta most egy másik hang. Mintha férfié lett volna. A nagy, kék sisak alatt nem látszott az arc. — Nekünk nem árthat semmi és ez egy vacak kis bolygó — állapította meg a sisakos. — Egy nap alatt lerohanjuk. — Nem érdemes — csitította egy másik kéksisakos. — Csupa kő, homok, meg víz. Mit kezdenénk vei»? — A virágai azonban csodálatosak — mondta a fiatal nő a széles és lapos tető alól. — És már azért is érdemes,.. Rohanjátok le nekem — kérte a nő, és amikor a kéksisakosok tiltakoztak, vállat vont, durcásan — És még ti volnátok a galaktisz harmudik ágának az urai? — mondta megvetően. Heron guggolva várt, mint ősei megszokták és torokhangon kérdezte, mint egy öreg fonográf: — Benzint nem parancsolnak?-3. A percenként változó, képlékeny halmazú járműben pöfögve nevettek. — Benzint? — Azt — mondta Heron. — Igen magas oktánszámú. — Hagyja abba, mert szétpukkadok a nevetéstől — ismételte az egyik kéksisakos. — Ha nem tudná, mi nem eszünk. Sem mi, sem a kocsink. — Nem ismerjük a szerelmet sem — tódította a másik. Heron lassan, türelmesen bólogatott, mint az elmebajosok, aztán apró süteménnyel kínálta a nőt — Én sütöttem — mondta kissé szégyenkezve — Pedig nagyon jó — mondta a virágos nő és még bólintott Is. — Egészen kiváló. — De hiszen maguk nem esznek! — csapott homlokára Heron, aki szegényes volt, régenmosott,, kifakult zubbonyában. — Kivételt azért szoktunk tenni. Barátainkat sosem sértjük meg, — mondta a nő, hajladozva, mint egy inda és illatosán. — Gyere velünk — mondta Heronnak. — Te a barátom vagy. Más minden el fog itt pusztulni. Most nevetett Heron. — Itt semmi sem fog elpusztulni — mondta Hely meggyőződéssel — meri ma* guk kezdeni se mernek. Mi már húsz éve ismerjük a magreakciót. — Mi kétezer éve — vágott vissza a nő. — Mi becsüljük • az egyéni hősiességet. Az egymásért élést. Szeretni is tudjuk egymást. — Mi már nem — bigy- gyesztette le csodálatosan szép metszésű ajkait a nő. — Már csak gyűlölni tudunk Bármiféle más életet, ami nem olyan, mint a miénk. Intett a fejével Heron. —i Maradj itt. Te más vagy! — Nem — mondta a nő — végleg hozzájuk tartozom, — Sajnállak — horgasztotta le fejét Heron, — hogy higy- gyetek nekem, hajtsatok osak északnak. Ott aztán megláthatjátok a mi erőnket. Mindig csak északnak! A kéksisakosok összeveszték a nagy kocsiban, Heron, meg a nő csak nézte egymást. — Elmegyünk — mondta végül a nő — nem merik vállalni a kockázatot. Ez a szerencsétek, megmenekültetek! — Ti is! — mondta Heron és még egy sütemónykét dugott oda a nőnek. — Örülök, hogy láttalak — mondta az. Heron intett, hogy o is nagyon boldog volt m Heron utána se nézett az elúszott zúgásnak Most már csak a kaktuszvirágot sajnálta. .. ti. Burta Lajos A hecc „Hat nézze, ez a csavargyári Hecc-brigád. Én vagyok Gravács a brig idvezető, az ott Palkó, amott Szili, ez meg Makó vau. lakatos-brigád vagyunk, de Hecc-brigádnak hívnak minket, merthogy nálunk • nemcsak a meló, de a balhé is minőségi.,. Az első balhé, a -v NOBEL-DlJ Az egyik nap Makovátz nem jött be. Sok volt a meló, nem győztük, káromkodtunk. Azt hittük, valami baja van, délután kimentünk, meglátogattuk. Hát beivott a Makovátz! Ráöntöttünk egy vödör vizet, lassan felébredt, kérdeztük, hogy mi van. Azt mondta, semmi, és aludt tovább. Akkor megint neki egy vödör vízzel. Ismét megkérdeztük, ml van, altkor megint azt mondta, hogy semmi. Na, mondtuk, Ide hordó kell! És lett. És akkor már megmondta, hogy, szóval beplált. Palkó meg is kérdezte: nahát aztán Makovátzkám, hogyan számolunk el a mai nappal? Makovátz nem mondott semmit, megint elaludt. Másnap jön be Makovátz, az öltözőben mondja, megoldotta ám a tegnapi napot. Hozott igazolást, mutat egy receptlapot, es mondja, amikor a felesége megszülte a második gyereküket, az orvostól kapott egy receptet. De nem váltotta ki, és ízt. most megtalálta a szekrényfiókban. Nem volt rajta név, hogy leinek adták, odaírta az 6 nevét, így aztán a bélyegző, meg a latinírású receptszöveg között volt egy kis (ires hely, i.da beírta, az orvos írását utánozva, hogyhát, Makovátz ezen és ezen a napon kezelésem alatt állt. Na most aztán így rendben lesz, mondta, ezt ő megmutatja a bérosztályon, dán beírják, hogy igazolva. Nem szóltunk semmit, csak mikor Makovátz délben ebédelni ment. mi elmentünk a bér- osztályra, és kérdeztük, hol a recept. Mondták, ott járt már M kovát?,, de a recept a jogtanácsosnál van, mivelhogy gyanús volt. A jogtanácsos tudott latinul, kiböngészte, hogy Makovátz bizony valami nőgyógyászati receptet kapott. Mentünk a jogtanácsoshoz, és mondtuk, ha már így van, csináljunk ebből balhét. Így is lett. Egyik nap hívják Mako- vátzot. mondják, fegyelmije lesz, menjen már föl az egész brigád. Ott kell nekünk is lennünk, mivel a fegyelmi nyilvános. Nahát akkor nekünk se kellett több, csináltuk mi a propagandát! Ott volt az egész műhely. És, mert a jogtanácsos is értette a balhét, miután elmondta, Makovátz miben vétkezett átadott neki, az öntödében erre a célra készített Nobel-díj másolatot. Tíz kiló volt, odatűzte a mellére, és azt mondta: ez azért van, mert Makovátz, férfi létére gyereket szült, és ilyen még nem volt. Nagy röhögés támadt. És azóta mondjál« is a gyárban, Makovátzkám, te miért nadrágot, és miért nem szoknyát hordasz? És kiszaladna már a világból, ha erre módja lenne, de hát ezt nem teheti, így aztán csak egyet tehet, többet nem iszik. AftANXING Hát, akkor ezután elmondom, hogy Palkó, az a suttyó, aki néhány éve jött a brigádunkba, mindig külföld-bolond volt. Hogy így az amcsi-cucc, meg úgy az amcsd-cucc, meg, hogy ez az ing még „gyűrhetetlen ámerikai”. Egyszer aztán jön befelé, hoz egy csillogó, aranyszínű, fémszálból szőtt inget. Mondja, most küldte az egyik rokona Kanadából. Nézzük az inget, forgatjuk, és egyszeresek azt mondja Makovátz: te Palkó, arany ez! Ugyan már, hogyan lehet arany, mondja ő. Jobban nézem én is, kacsintok Szilire, mondom, tényleg arany. Szili előveszi a nagyítóját, amit a zsebében hord, egészen ráfekszik az ingre, nézi jobbról, nézi balról, és mondja ő Is, hát Palkó, arany ez! Ne röhögtessetek, mondja Palkó, hát ma kaptam csomagban, nem lehet ez arany. Hát pedig az, mondja Makovátz, csakhát a vámon nem lehet behozni aranyat, így aztán a nagynénikéd, aki küldte, az aranyat feldolgoztatta ingnek, és így küldte el neked, és kár lenne ezt elhordani a te rusnya testeden, amikor ez nagy érték! Szóval így ment a duma, egyszer aztán látjuk, hogy Palkó harap a horogra, topog, és aztán meg is kérdi, akkor mit lehetne ezzel csinálni? Hát, mondja Makovátz, van nekem egy ismerős aranyművesem, ahhoz szépen elvisszük, az szakszerűen szétszedi az aranyszálakat, összeolvasztja, aztán azt csináltatsz belőle, amit akarsz. Egy délután el Is mentünk az aranyműveshez, aki Makovátz Ismerőse, forgatta az inget, nézte kis nagyítóval, nézte nagy nagyítóval, aztán mondta, tényleg arany ez. egy szálat bele is tett a sósavba (ami víz volt) hogy bizonyítsa: arany. Dehát, mondta, ő állami alkalmazott, ilyen susmusba nem mehet bele, neki nincs joga. ezt megolvasztani, szóval vigyük is ezt az inget gyorsan, ő nem is tud róla, nem is voltunk itt. Ekkor harapott rá igazán a horogra Palkó. Egészen elkomolyodott, és úgy ment mellettünk, mint egy gazdag őrgróf. Nem szóltunk, csak vártunk, hogy Palkó szólaljon meg. és mert ismertük, ez be is következett. Aztán kérdezte: hát most mi lesz? Vettük a „lapot”, csak néztünk egymásra, a vállunkat húztuk: hát mi lenne, mit tudjuk mi? Végül aztán kifundáltuk hárman: a legjobb az lesz, ha egyik nap etikában, a műhelyben, munkaidő után, hogy senki ne tudjon róla, az aranyinget megolvasztjuk a kis üstben. Palkó nehezen, de belement. Na, egyik nap elsötétítettük a műhelyt, bele az üstbe az aranyinget. Szili meg alágyújtott. Ültünk a sötétben — vártunk. Piszkos nagy füst lett. Palkó csak kapkodott, nézni akarta, hogyan olvad a sok aranyszál, de nem látott semmit. Egyszer aztán azt mondja Szili, na, megvagyunk! Kinyitotta az ablakokat, megszűnt az elsötétítés. Palkónak meg odaadta az üstöt. Palkó kiment, piszkálta, aztán ordított, hogy hamu az egész! Hamu hát, mondta Szili, hát nem az volt a célunk, hogy teljes titokban történjen minden, így aztán soha, senki nem fogja megtudni, hogy az ing arany volt egyszer. AUTO Nézze meg Szilit, milyen girhes, mert nem eszik,csak száraz kenyeret. Hát így gyűjtött össze az édes egy autóra valót. Nem tudtuk mi, csak egyszer jött Szili, hogy meghívna bennünket estére kártyázni. 0, néztünk össze, mi történt? Kétszer hívott életében, mert még a kaját is sajnálja, arról nem is beszélve, hogy még a vizezett bort is vizezi, szóval kétszer hívott egész életében, hogy menjünk már kártyázni.. De a látogatás csak arra volt jó, hogy megmutassa az új bútort, meg frigidért. Nahát, azért néztünk úgy össze: mit akar megint megmutatni? Mondtuk, megyünk, a meghívást elfogadjuk, Palkó meg mondta, ő meg „kiszimázza”, mi Van itt a dolgok mögött. Hát egyik nap jön: Szili autót vett. „Wartburg, műanyag tokkal”. Na jó, elérkezett a nap amikor elindultunk hozzá kártyázni. Na, mondom, hol a kártya, keverjük meg, aztán csináljuk, amit ilyenkor csinálni kell. De erre mondja Szili, a felesége most csinál egy kis harapni valót, né kezdjünk addig kártyázni, addig menjünk le az utcára, mutatna valamit. Jól játszik ez a band:- t-ttük, hogy nem tudunk semmiről, nagy kíváncsian mentíin’ utána, faggattuk, és amikor leértünk és mutatta a kocsi: mindnyájan csak ilyesmiket mondtunk, hogy hű-ha, na ja, menő vagy! Csak állt. nézte a kocsit, zsebkendőjével még egy kicsi* le Is törölte az üveget, mert ugye, rászállott egy légy. Azt mondja Palkó, hát ha már így együtt vagyunk, mennénk már odébb egy öt lépéssel, megmutatná 6 is az autóját. Erre megint úgy tettünk, mintha csodálkoznánk. Szili meg igazából csodálkozott. Megyünk oda. ott áll egy gyönyörű Cadillac. Mondja, hogy örökölt vidéken egy házat eladta aztán ezt a kis vacakot vette érte. (Mi tudtuk, hogy kölcsönkérte.) Kérdezzük milyen sebességgel mehet egy ilyen kocsi? Palkó mondja, hogy 150—220 kilométerrel, de ő kétszázzal megelégszik, nem kell túlstrapálni a motort. Szili csak áll. Mondom
