Nógrád, 1968. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-21 / 17. szám
1968. január 21., vasáruin NOCH <D O Benedek ff. látván iiéiiMeg' estén Különösek voltak a hazugságai. Gyakran mesélt olyan történeteket, melyek nem voltuk igazak. Csakhogy, amit tegnap hazugságként mondott ki. holnap már megtette, így tulajdonképpen nem volt olyan hazug. Most ott ült a meleg szobában, s az ablakon át nézte az utcát. Esett a hó. Felvette kabátját és elindult. Ahogy kilépett a kapun, megcsapta a tél; cipője alatt ropogott a hó. Természetesen a Duna felé indult. Kalapját szemébe húzta. amikor a hídra ért. Hirtelen mozdulattal lépett a korláthoz. Igen, beállt a jég. A két Tirt között valami furcsa esik húzódott, az egymásra torlódott jégtáblákon megtöri a hídlámpák fénye. Körülnézett, van-e valaki a közelben. Egészen üres volt a híd. Megnyugodva nézeti vissza a folyóra: ez is csak két játékost kíván. Akár a szerelem. . Ügy ismerte meg a lányt, hogy együtt utaztak egy villamoson, mely átment a hídon Nem szóltak egymáshoz, n híd végén leszálltak, s elindultak — ugyanabba az irányba. A jég a partnál meg se roppant. El kell indulni! „Te lány, ne kiabálj ott mögöttem! Ha félsz, maradj a biztos parton!” Megy befelé, nincs egyedül, vele van a halálfélelem. Milyen lehet a jég alatt? Reccsenést hall. Nem is reccsenést, csak valamiféle hangot. Jó érzéssel veszi tuy domásul, hogy követi őt a „Az biztos, hogy kell egy társ az embernek” — morfondírozott kedvenc gondolatán. — Dehát milyen is legyen az a társ? „Társ-társ, eszter- társ..." Azon vette észre magát, hogy énekel. Fontos a társnak mindig nőnek lennie? Az egyik barátjával gyakran sétált esténként ezen az úton. Egy szót sem szóllak egymáshoz. Nagyon kellemes társ volt,” — ismerte el. A másik oldalon, a régi vendégfogadó előtt hangos társaság vitatkozott. Részeges, lényegtelen szavaik elhaltak a villamos csörömpölésében. „A villamos sem lenne rossz társnak. Mindig ugyanazon az útvonalon jár; könnyű megtalálni”. Együtt dolgozott egy emberrel. Villamos Hálának hívták. Rossz társnak bizonyult. Rosszul állt (j kezében a kalapács, panaszkodott is az üllő mikor verte a vasat. G r e n e 8 L a f o 8 n e B A L A T O N P A R T Lakos Gvörgy: í adassat vérebre Fodor Balázs: Utcarészlet lány. Várni azonban nem lehet, a folyó felett jár harminc méterre a parttól, amikor visszafordul. Lassan jár eleinte, de aztán szalad, és a partot elérve őszintén bevallja magának: nem is bánja már a biztonságot. Miért csak önmagához őszinte? Hát nincs is ott semmiféle lány. ö sincs ott, mert fenn áll a híd közepén, s fütyö/észve indul tovább, a korlátot kísérve. A hegy alján öreg néni és bácsi lépked előtte. Egymásba karoltak. — És 1916-ban? — kérdezte a bácsi. A néni a kezére csapott. — Ne huncutkodj! — mondta. — Pedig — kezdte a bácsi és érződött a hangján, hogy most valami fontosat akart mondani, de a néni hátrapillantott. Csend lett ismét. Ennek azonban vége. Villamos is mást csinál, ő is. Átgázolt egy hóbuckán. Futni kezdett egészen az Alagűiig. Pár éve minden új lányt elhozott ide. és gyalog végigmentek a „csőben”. A hangok ott felerősödnek, összekeverednek és visszhangzanak. Buda felől most egy autóbusz jön. A zúgás erősödik, már elérne hozzá, de akkor a másik irányból befut egy motoros: a lüktető puffogás és a buszmoraj a fülén át a húsába hatol. Egy kivételével minden lány unatkozott vele. Ezzel csodálatosan boldog volt, bár később kiderült, a lány ideges természetű és fél. Ezért ka%>aszkodott belé. Azóta nem visz nőket az Alagútba. Amikor ismét megcsapta a fény, elérkezett megint a Dunához, s végigment a hídon. Egy alakot, látott maga előtt. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, úgy érezte „ö lesz az igazi társ”. „Megvagy!” kapaszkodott belé... A felesége hangjára riadt Szilinek, hát a te kocsid milyen sebességgel megy? Szili már vörös. Hát, mondja, ugyan ez nem megy annyival----f el: — Miért ütögeted az új aszSzili már sajnálja, hogy hívott minket! Megyünk vissza a lakásba. Szili hallgatagon ballag utánunk. De a felesége, aki már sürög öt szendviccsel, mert öten vagyunk, csillogó szemmel megkérdi, na, mit szólunk a kocsihoz? Hát a Cadillac, mondja Makovátz, jó kocsi. Többet nem is szólhat, mert Szili lecsapja a kártyacsomagot az asztalra, és keveri a kártyát. Egészen belemerül, és többet nem is szól az autóról. Ez volt az első eset, hogy kártyázni mentünk, és tényleg kártyáztunk! tolt/ Tönkremegy a politúr. Tegyél a tűzre, mert kihűl a szoba. Amíg a szeneslapátot kereste, az a barátja jutott eszébe, akinek olyan különösek a hazugságai. F ilmet forgattak a hegyen és az egyik jelenetben több véreb is szerepelt. Hát ezek közül kettő elszabadult, s bár a filmet régen befejezték, nem sikerült őket ártalmatlanná tenni. Pedig nagy kárt tettek a havas, rendkívül hideg télben amúgy is legyengült őzekben és szarvasokban. így került sor a nevezetes hajtóvadászatra, amikor öt szánkóval is elindultunk, hogy végre puskavégre fogjuk a teljesen megvadult vérengző kutyákat. Ketten voltunk idegenek, s mint vendégek, az első szánon kaptunk helyet. A bakra vezetőként, Laci bácsi mellé az erdészetvezető ült. Beburkolóztam pokrócomba és közben kíváncsi szemmel vizsgálgattam útitársamat. Feltűnt, hogy puskáját nem vette ki a tokból és rendkívüli érdeklődést mutatott az utolsó szánkó iránt, amelyen a helybeli erdészek követték a meghívott vadászok^ szánkóit. Űtitánsam egyébként ötve- nen felüli, szófukar, savanyú férfi volt. az ilyenkor már elmaradhatatlan ráncokkal arcán. Valami szemmel láthatólag más, komolyabb régiókba terelte a figyelmét. Hosszabb ideje kapaszkodtak már hegyi szerpentin útra a csengőiktől megfosztott lovak, amikor elúntam a csendet a csodálatosan szép, de egyre egyhangúbbá váló erdei úton. — Miért nem veszi elő puskáját? — kérdeztem. — Talán nem vadászni jött? — Ugyanúgy meghívtak, mint önt. KI A BRIG ADVEZETŐ? Szili, — amikor Gravács elmondta a történeteket, elbúcsúztam tőle, és menni készültem — odalépett hozzám: ..Gravács ugye azt mondta magának, hogy ő a brigádvezető. Hát idefigyeljen, ő most mindegyikünla-ől elmondott egy balhét, de magamagáról egyet se. Mert 6 ám a nagyokos, azt hiszi, hogy vele nem lehet heccet csinálni. Hát idefigyeljen. Fél éve, Gravács azt hiszi, hogy ő a brigádvezető. Akkor nagyon gyengén melózott, már mindent kipróbáltunk vele, de csak a lógáson járt az esze. Na, mondtuk hárman, mit lehet csinálni? Beszéltünk a főművezetővel, hogy úgy balhéból, o.e rendes papírral nevezze ki Gravácsot brigádvezetőnek, és így a felelősség súlya alatt majd megváltozik, majd már 5 nyomja a melót, mert hát neki meg kell mutatni, hogy ő a brigád vezető. így is lett. Azóta prímán melózik. Hogy ő a brisádvezető, ártatlan dolog, hadd higgye. Pedig a brigádve- zetö én vagyok.” Amikor Szilivel beszéltem, Gravács erősen lesett távolról. Aztán, amikor Szilitő! elbúcsúztam, utánam szaladt: „Ugye, most Szili azt mondta magának, hogy ő a brigádvezető és éi csak beképzelem, hogy én vagyok a brigádvezető, mert c :ak balhéból neveztek ki. Hát, a brigádvezető én vagyok, mivelhogy engem tényleg kineveztek, a Szili csak volt, de őt le kellett váltani, mert balhékat csinált, és azért, hogyne sértődjön meg. amiért leváltják, azt mondták neki, hogy továbbra is ő a brigádvezető, én csalt amolyan álbrigádvezető vagyok. Tehát most ott tartunk: 5 azt hiszi, hogy én nem tudom, és azt képzeli, hogy én csak képzelem magam brigád vezetőnek, pedig tényleg én vagyok az.” Amikor Gravácstól ismételten elbúcsúztam, a kapuban Palkó várt. Azt mondta: „Ne hagyja magát átverni. Ezek mind a ketten azt állítják, hogy ők a brigádvezetők, pedig én tudom, hogy én vagyok az.” Amikor Palkótól is elbúcsúztam, a portásfülkéből Makovátz ugrott elém. és azt mondta: „Idefigyeljen ezek mind a hárman, külön-külön azt hiszik, hogy ők a brigádvezetők. Ne hagyja magát átverni! Hát nincs, is brigád.” „Sebaj!” — dobta a lapát szenet a kályhába. A lángok vörös fénybe vonták az arcát. — Sebaj! — ismételte, és kinézett az ablakon. — Lesznek még ezen a télen jégtiszta, hóhideg esték. — Hát akkor? — Majd a hajtásnál előveszem. — Bármelyik pillanatban előbukkanhat valamelyik véreb. — Van elég puskás, aki elintézze JANKÓVICH FERENC: Téli tus Még az ablak is szikrás, csillag-habos. Vad, kemény nesz ölel; félnapon át viseled Mária-üveg koronád, míg lábad acél-forgácson tapos. Figyelem rabja, biztos, de óvatos mozdulatokkal jár két kezed a pad rángó testén, másra nem is szabad gondolnod, csak amit teszel. Pedig be sok lefojtott érzés, vágy, kín, gond feszül melled: vasporos talárod alatt s az agy zárt ablakain is belül, hol ünnepes, féltett fényképekül várnak: hű nőd, s két iskolás fiad — akiknek bét kezed mindent megad. Nem bírtam tovább türtőztetni kíváncsiságomat. — Mi a foglalkozása? — Nyomozótiszt vagyok — mondta egykedvűen, de nyomban hozzá is tette. — Most. mint magánember veszek részt... — Fedig most is úgy tesz, mintha nyomozna — mondtam. Hátrafordult és a mélyből a kacskaringás úton felfelé kapaszkodó szánokat vette számba. Amikor ismét felém fordult. arca elveszítette korábbi szigorát. — Bizonyára emlékszik arra az esetre, amikor az egyik szénégetőt halva találták. Két lövést kapott. Egyet távolabbról, egyet teljesen közelről. — Hogyne emlékeznék. En- gemet is kihallgattak. — Mitöbb az egyik gyanúsított volt — mondta nevetve- — De hát ez a teória hamar megdőlt. Végül is azzal zártuk le a nyomozást, hogy véletlen baleset történt. Azon a hajnalon ugyanis katonák tartottak éles-gyakorlatot abban az erdőrészben. Csakhogy az orvosszakértő szerint a halál már korán este beállt. — Én orvvadászokra gyanakodtam — fejtettem ki véleményemet. — Én még mindig arra gyanakszom. .. Én- ugyanis nem zártam le az ügyet... Az áldozat közelében találtam egy elejtett őzsutát... — Tán éppen mo6t is nyomoz? — Gyakran feljövök a hegyre és már rögeszmémmé vált, hogy ilyenkor újból lejátszam az egészet. Néha ugyanazokat a teóriákat ismétlem csekély módosítással. Sokszor újakat gyártok. Égj# azonban bizonyos; brutális ember követte el... M it tagadjam, kissé kényelmetlenül éreztem magamat. A beszélgetés tökéletesen kedvem szegte. Szótlanul meredtem magam elé és afféle amatőrként elkezdtem én is változatokat gyártani. Közben minduntalan azt igyekeztem kiolvasni arckifejezéséből, hogy talán nem azért mondta el nekem mindezt, mert tulajdonképpen rám gyanakszik. Az eset idején ugyanis elég kellemetlen szituációba keveredtem: elbolyongtam az erdőben és nyomaimat másnap felfedezték a hóban, nem is messzire a hullától. Már a tájat sem találtam olyan csillogóan fenségesnek, mint előzőleg. Pedig mind magasabbra vittek minket lovaink és csodálatos kilátás nyílt a meredeken, vadregényesen tátongó völgyre. A fák nyögtek hóterhük alatt és időnként reccsenve tört le valamely bükkfaág. Éles forduló következett Jobbról behavazott tisztás, balról göcsörtös, a meredek köves talajban kínlódó, korcs tölgyek. De a fejletlen, görbe fák közt fényorgiát kavart a déli Nap fénykévéje. S nem messzire az úttól, egy vastagabb' tölgy tövében, ahol egészen kevés volt a hó, két kis őz didergett. Egymáshoz bújtak és úgy melengették volna egymást De a nagy hó, az éhezés, a fárasztó járás u hóban, teljesen legyengítette ■ tét. — Szegények! — tó t ki belőlem. — Ezek azután valóban nem tudnának menekülni a vérebek elöl Az útkanyar azonban csakhamar láthatatlanná tette számunkra a szánalmas és megrázó jelenetet. — Több etetőt és sózót kellene felállítani — jegyezte meg útitársam. Már jóval messzibb járhattunk a helytől, amikor váratlanul lövés verte fel a vöigv csendjét. Kevéssel utána még egy. — Az egyik kutyának vége — mondtam. — De az is lehet, hogy... Útitársam közbevágott. — Nem kutyára lőttek. A kutya elmenekül, ha szagot kap. — De hát akkor... ? — Az özekre. — Az lehetetlen. Erdész nem tesz ilyet. A turistaháznál reggeli szünetet tartottunk. Némi késéssel az utolsó szán is megállt a havas lucfenyők közt. Saroglyábán vérbefagyott őz lógatta fejét. — Ki lőtte? — kérdezte szokatlan nevetés után társam. — Szalánczj — mondták egyszerre többen is. általában szánakozó hangsúllyal. A nagy ember zavartan -állt az ember-gyűrűben. — Én lőttem — mondta. — Úgyis elpusztult volna. Az én Sherlock Holmesom ' erőltetett kínai mosolyt fagyasztott arcára A vadhoz lépett és a zsebéből előhalászott vadásztőrrel, egy sebész ügyességével Iciupe ulta a vad testéből a golyókat. Most már ketten álltak a vadászok gyűrűjében: Szaiánczi és ő. A golyókat óvatosan a vad dús, téli szőrzete- hez törölte, majd or- vosságos üvegecskői vett elő és belehelyezte a két golyót. S minthogy oly némán. magyarázatot várva szögeztük rá tekintetünket, önkéntelenül z ebrenyúlt és két másik fiolát vett elő. — Gyűjtöm a golyókat — mondta és megemelte az üvegeket. amelyekben az ólomgolyók úgy kapaszkodtak egymáshoz, mint félénk bogarak. — Ezt a két golyót a szénégető testéből vették ki... Ezt a másik kettőt, közel a helyhez. egy őz combiából... Ezt pedig... Az érdekesség az, hogy a hat golyót ugyanabból a puskából lőttéit... S a vadász egyszer sem talált elsőnek, mindig ismételnie kellett. .. Szalánczi lehorgasztotta nehéz fejét A nagy, erős ember remegett és sírt.
