Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
10 wő«w «e ISS?. december 54.. vasárnap {pjtrtija (hi ij n él (Kiss Attila rajza) Barna Tibor Emberré lett itnnép agdy Dániel tiszteletes úrnak ilyenkor, ünnep jöttén hosszú éveken át köszöntő lapot küldtem. Bár e szokásom rég elmaradt, máig sem múlik karácsony, hogy emlékezetembe ne jutna a ci- gányosan barna arcú, keszeg emberke. Látom baktatni a Darabos utcán, az öreg kollégium felé, gondolatokba, vagy inkább gondokba mélyülőn. Hat gyereke volt a tiszteletes úrnak, mégis az ő nagylelkűségének köszönöm, hogy a polgári iskola után tovább iratkozhattam, tanítóképzőbe. Harminc pengő volt a beiratkozás, — rettenetesen nagy pénz, amikor kétszáz pengővel a nóta szerint könnyen viccelt az ember! Engem, a szegény- sorsú félárvát a fötiszteletű püspök úr kegyes figyelmébe ajánlott tiszteletesem, s mert a püspöknek nem nyertem el mégsem a kegyes istápolását, úgy tűnt, vége lesz a diákéletnek. Bagdy tiszteletes úr, mondhatom, családja szájától vette el hitoktatói járandóságából a harminc pengőt. Rég szükségét érzem megtenni ezt a vallomást, legalább igy háláljam vissza, amit akkor tett, meg előtte, éveken át értem, a karácsonyok idején. És nem a háláért, a bármiféle lekötelezettségért, ó, soha nem azért. A pap, ha jómódú, tejben- vajban, minden javakban dúskál. Ha szegény, nincstelenebb, mint a templom egere. Bagdy Dániel az utóbbiak sorából való volt. Nem szolgált soha zsíros parókián, névtelen hittanára volt a hírneves iskolának, szerény járandóságért, olyan puritán és igénytelen alázattal viselve szűkös sorsát, mint az őskeresztyének. Bennünket tulajdonképpen nem annyira a hitélet köteles dolgaira, inkább emberségre nevelt, meg a művészet, legkivált a költészet gyönyörűségeire. Pedig az irodalmat nem is tőle hallgattuk az intézetben. Az Apostoli Hitvallást például sohasem mondtam hiba nélkül, de néhány verset — melyeket ő javallt figyelmembe — máig kifogástalanul tudok. Karácsony közeledtén iskolaünnepélyeket rendeztünk, akkoriban, s mert jó verstanulónak, meg jó versmondónak bizonyosodtam, természetes szokás lett, hogy én szavaljam az alkalmi költeményt. A mű kiválasztását maga Bagdy tiszteletes úr intézte mindig, s ha elérkezettnek vélte az időt, valamely óra végén megszólított: — Jöjj be hozzám a tanáriba, fiam. Megkaptam a verset, — leggyakrabban Reményik Sándortól, a papköltőtől szemelt ki valamit, bizonyára kedves költője lehetett — s ha túl voltam az anyagtanulás idején, a formai munkálást is személyesen vezette. Érdekes, mennyi érzéke volt a pátosznélküliséghez'. Ami azért erénye, mert emlékezetem szerint akkoriban minden református pap és színész erősen deklamált még, hírét se tudtuk a ma annyira általános természetességnek. Modern versmondásra csiszolt, a mű értelmét, tartalmi vonulatát elemezgette, hogy ne csak mondjam: értsem is, amit kell. Szemlátomást örvendeztette, ha szépen haladt velem ebbéli igyekezetében, hogy a mag, melyet belém vet, „nem kősziklára hull”. És ennek további fejleménye lett életemben. Egy karácsony előtt ugyanis, hasonló készület közben így szólalt meg: — Ha rendesen megy a dolog, olyan helyen szavalsz, ahova csak nagy okkal jutnak be emberek. Addig pedig fogd fiam ezt a papírt, jelentkezz véle a Benyáts Áruházban. De jobb, ha veled tartok, segítek választani A papír, amit kaptam, vásárlási utalvány volt, szép, barna düftin öltönyt választottunk, tizenhat pengőset. — az áruház jótékony ajándékaként. Abban mentem aztán a városi börtön karácsonyi ünnepélyére. Bagdy tiszteletes úr prédikátumot mondott, én szavaltam. A nagy teremben egyetlen szürke foltnak láttam hallgatóimat Félelem szorongatott közöttük, torkomban lüktetett a félelem, alig vártam, hogy kívül legyünk a nehéz vasalású kapun. Kedvetlen baktattunk a ka- rácsonyesk csöndjében. Ö lauerten és csüggedt kedvetlenül, én értetlenül és tanácstalanul, még a világ dolgaival. A vers kezdő sorait zakatoltam, amit bent mondtam, a komor, csu- parácsú házban: Szív. Emberszív ... Csak olyan, mint a másé. De mégis, másnál rokontalanabb: A végzet jegyese, s az elhagyatot.tságé. A tiszteletes úr, a megtéri bárány példázatát mondta nagyon szépen, odabent darócos gyülekezetének. Az ajtókat foglárok vigyázták. — Hát, fiacskám — állt meg búcsúra, ahol elváltak útjaink —, békés Karácsonyt... békés Karácsonyt nektek is ... — Köszönöm szépen, tanár úr!... Nagyon szépen köszönjük. Nekiiramodtam a Vár utcának, hogy még nyitva leljem Galamb Sándor pékségét, ahol kis fehér cipó ajándéka várt. Bagdy tanár úr járta ki azt is, mert nekünk akkor a kenyér is kalácsot jelentett, tgy volt. Talán emlékszik. És azóta egy nekem az Ö neve —- meg a Karácsony. A rakparton leültek a lépcsőre' — Órákig tudnék szótlanul ülni itt a Duna partján — mondta Márta. — Nem mindig. Csak amikor együtt vagyunk. Ügy érzem, mintha nem is tudom mióta ismernénk egymást. Csak ülünk nem szólunk egy szót sem. de amit ki sem mondunk, mégis olyan érthető, világos a számunkra, hogy szavakkal talán ki sem lehetne fejezni- Vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani. Nem nézett a fiúra. A vízen tarka papírcsónak úszott. A híd alatt vízibusz szelte a "•izet. A hátuk mögött, az utca forgatagában harsányan csilingelt a villamos- A napsugarak széles, sárga kötelekben zuhantak az aszfaltra, a vízre, a hídra, a házak tetejére. A partig a forgalomnak csak a moraja ért el, látni nem lehetett, olyan volt mintha a város nyüzsgését valami ultramodern elektronikus zene festené alá. — Pedig még nem ismerjük egymást — mondta a fiú. — Nem a lányt, a vizet nézte, müven szennyes, szürke, néhol fa és szén da-a hók úsznak rajta. Arra gondolt., hogy régen, tél elején amikor már jeges hószemcséket söpört az utcákon a téli szél. s az éles nyalábok vörösre korbácsolták a járókelők arcát, a szegények ezeket a hulladékokat bizonyára kihalászták a vízből, hogy otthon beüthessenek vele— Te, Skaf — fordult hir télén Márta a fiú felé. — Hát fontos ez? Gondolod, hogy valaha ennél jobban ismerhetjük egymást? — Fontos — mondta a fiú meggyőződéssel. — Az én apám ügyvéd volt — mondta Márta és a szeme összeszűkült. ahogy a fiúra nézett. — Gazdag ügyvéd Bérházaink voltak, villánk a Rózsadombon, autónk és sok földünk vidéken, valahol egy eldugott he'ven. Én soha nem jártam ott. Most jobb? — fürkészte a fiú arcát. Skaf dacosan megvonta a vállát— Jobb. Aztán elnevette magát. — Te, osztályidegen! — .mondta és összeborzolta a lány rövid, erős, szőke haját. — Most hol van az apád? — kérdezte. A lány legyintésféle mozdulatot tett— Nem tudom. Azt hiszem. Norvégiában. De az is lehet, hogy már meghalt. — Nem írt? — De igen. Régen- Még egészen kicsi voltam. A nagyanyám mutatta a levelet. Csak egy fényes, fehér karton volt, a szélén aranyvirágok. Hogy milyen virágok voltak, arra már nem emlétozem- Pár sor volt rajta. Névnapi üdvözlő- kártya lehetett. — És az anyád? — Róla semmit sem tudok mondani. Elváltak. Alig hogy megszülettem- Engem dada nevelt föl. Meg a nagyanyám, özvegyasszony volt. De már nincsen senkim. • — Csak én — mondta a fiú — Csak te. A másik hét végén leeveztek a Dunán Horányig. Még alig pirkadt, amikor kikötöttek a parton- A stéghez láncolták a csónakot. Néptelen volt a sétány, a letaposott fűben elhagyott konzervesdobo- zok, papírzacskók, sátorkarók hevertek. Egy darabig ver-, senyt futkároztak a bokrok között, aztán kavicsokat kezdtek hajigálni a vízbe. A lapos kavicsok métereken át vidáman szökdécseltek a víz felszínén, amíg elmerültek. — Te, Skaf! Tudod, milyen apám volt nekem? — lihegte Márta. — Mint egy óriás. — Mutatta a karjával, hogy milyen válla volt. — Ügy feszült rajta az egyenruha mintha ráöntötték volna. Mi Szegeden laktunk. Amikor volt egy kis szabad ideje, leszaladtunk a Tiszához. A víz mellett a karjába kapott, olyan magasra dobott föl. hogy egy pillanatig azt hittem, szállók, szállók a levegőben, mint a madár. Onnan Kiss Sándor Márta, fentről mindent egyszerre láttam, a vizet, apámat, a házakat, a fákat, a teheneket, amik a túlsó parton békésen legeltek a kövér fűben. Skafnak kicsúszott a kezéből a kavics, lehuppant a lába elé a homokba. — Azt mondtad, hogy ügyvéd volt az apád. M árta meghökkent. — Hát, igen, ügyvéd... De aztán bevonult katonának. Ezredes volt a Néphadseregben. Vezérezredes. — Ne hazudj, Márta — mondta csendesen a fiú. — A gazdag ügyvédek nem vonultak be... Amíg mások a romokat takarították, ők az összeharácsolt vagyont rejtegették. Márta bosszúsan összevonta a szemöldökét. — Jó, hazudtam. Nem mindegy, hogy ki volt az apám? — kérdezte. — Zsidó volt. Zsidók voltunk. Érted? Zsidók voltunk! — kiabálta. — Nagy, sárga csillagok virítottak a mellünkön. Elhurcoltak bennünket... Csak én maradtam egyedül életben Hát, ezt akartad hallani? Apám kicsi, vézna, kopasz emberke volt. Szatócsboltot vezetett a város szélén. Abból éltünk. Az anyám sá- oadt, tüdőbeteg asszony volt Napokig a szavát sem lehetett hallani. Ha fáradt volt, seszínű haját időnként öntudatlanul hátrasimította. Remegett a keze. Csak maga ríé meredve ült a kopott pult mögött. Amikor elvitték őket. engem egy ismerősünk bújtatott el. Aztán a háború után beadtak egy lelencházba. A szüleim után nem maradt semmi, csak egy levél, amit útközben, valahol Németorkedves szágban dobhattak postaládába. Gyűrött boríték, olvashatatlan sorokkal teleírt, megsárgult papírlap. Soha többet nem hallottam róluk... Ezt akartad hallani? Miért kell nekem mindig arra gondolnom, hogy ki az apám, meg az anyám? Azt hiszed, hogv nem volt még elég belőle? Skaf átkarolta a lányt. — Nyugodj meg, kedves. Ne beszéljünk róla többet. A fák között, a tisztáson megreggeliztek. — Az én apám partizán volt — mondta vontatottan Skaf. — A nógrádi hegyekben harcoltak. Ott esett el. Valahol, biztosan egy tömegsírban fekszik. De az anyám most is él. Töpörödött öregasszony. Vidéken lakik. Jó asszony. Nagyon kedves asz szony. Ha eljössz hozzánk, majd meglátod, hogy milyen kedves. Engem ióformán az állam nevelt föl. Mehettem volna Leningrádba is tanulni. .. De nem akartam egyedül hagyni az anyámat. Fürdés után leheveredtek a fűbe. Hanyatt feküdtek, szótlanul bámulták az égen poroszkáló, szürke bárányfelhőket, fűszálat rágcsáltak amitől keserű íz gyűlt ossz- a szájukban. Egyszercsak Skaf fölkönyökölt és Márta fölé hajolt. A lány hirtelen behunyta a szemét. A szeme sarkából két apró könnycsepr indult el, és hangtalanul végi ggördült az arcán. — Miért sírsz? — kérdezte Skaf. A lány nem nyitotta föl a szemét. — Csak — mondta. Hallgattak. — Hazudtam neked — mondta Márta. Alig lehetett érteni a szavát. — Mit hazudtál? — Az én apám nem volt ügyvéd ... Meg ezredes se. — Tudom. — Se szatócs. Nem vagyunk zsidók. Szövetkezeti tag az apám. De már nem dolgozik. Nyugdíjas. Zala megyében lakunk. Az anyám egy öreg, beteg asszony... Van egy kis házuk, kertjük. Még most is arra gyűjtenek, hogy egyszer majd jól kiházasítanak. Én társadalmi ösztöndíjas vagyok... Ha hazamegyek, nem érzem már jól magam otthon. Kis, földes szoba, öreg bútorok.. Az anyám sürgölődik körülöttem. Kiszolgál, mint egy grófkisasszonyt, közben módos kérőket ajánlgat. Az apám bort hoz föl a pincéből, torokszaggató lőrével kí- nálgat... összehunyorított szemmel fürkészi az arcomat Ügy érzem magam, mintha látná a csókjaid nyomát a számon. Egy rendes lány nem engedheti magát megcsókolni az esküvő előtt. Lesi a szememben a bűnös város fényeit. A konyhában pipafüst, ételszag van, az asztalon ragad a viaszos vászon Konott macskák dörgdlőzne'-' a lábamhoz. Nem tudunk miről beszélni... Hogy van s János? Férjhez ment már -> Panri? Az udvaron visítoz nak a malacok... Ha kimegyek. az ólak körül a féléi nőm elmerül a trágyalébert Haza jöttél. Márta? Szép ru hád van.. Érízaka álmatle iul hánykolódom a szalma —akon. — Miért hazudtál? Nem tudom. — SzégyeUed őket? — Nem. Csak... Szeret. ? — Igen. — És te? Én is. Éppen ez az... És mégis... A hála, meg minden. .. Nem értem. Magam sem értem. Skaf megcsókolta a lány homlokát. — Töröld meg a szemedet — mondta. A kirándulást követő napokban nem találkoztak. Bár a tanév már befejeződött, de az üzemi gyakorlat még hátra volt. Egerbe készültek. Indulás előtt elmentek a Mar- .1 espressóba, a törzshelyükre, ahol általában nyugdíjas nénik szoktak üldögélni és futó vendégek szürcsölgették a kávéjukat, de az egyik asztalnál, a ruhatár mögött, kis, eldugott sutban, mindig zavartalanul beszélgethettek. Skaf konyakot rendelt. — El kell mondanom neked valamit — kezdte halkan és a poharat sokáig forgatta a kezében. — Az én apám soha nem volt partizán. Közlegény volt a háborúban. A Donnál esett el. Valami kis faluból kaptunk tőle utoljára levelet. Aztán eltűnt. Anyám sokáig hazavárta. Talán még ma sem tudja elhinni, hogy meghalt. lhallgatott. — Ki tehet róla — emelte meg a hangját — hogy az apám soha sem lehetett ott, ahol a helye lett volna? Ki tehet róla. hogy amikor lehetősége adódott, akkor sem tudott, élni vele? Sokan. később is. bezárkóztak omladozó, szűk kis világukba, amikor kitárultak a kapuk, kérges tenyerüket esténként az ölükbe ejtve, vaksi szemmel lesték, mit hoz a holnap? — Parancsolnak még valamit? — kérdezte a kiszolgálón«. Skaf Mártára nézett. — Nem. Köszönöm, már nem kérünk semmit — mondta. A kiszolgálónő elment. Skaf megfogta Márta kezét. — Egyszer majd elmegyünk hozzátok. Jó? — kérdezte. — Jó — bólintott a lány. — Az anyámat is meglátogatjuk. Nagyon jó asszony az én anyám. Ha eljössz hozzánk, majd meglátod hogy milyen kedves asszony Igazán jó asszony...
