Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-24 / 304. szám

1967. december 24., vasárnap wöenxfl 11 Fekete István Nyűlsíró Polgár István Egy férfi vallomásaiból HAJNALODIK. Az ablak üvegére ködös derengés kú­szott és a világosodással együtt nyílik mind tágabbra a sze­mem. Úgy érzem ünnep van. Valami nagy ünnep. A fe­nyőgerendák gyanta szaga régi karácsonyokat juttat eszembe és a félálom vaká- ciós nyújtózkodása szétterül bennem, mint az erdőn a sza­badság. Ha akarok: felkelek, ha nem akarok: nem. Holnap Is nap van, sőt azután is_. S az erdő ráér. Az erdő az enyém! Persze nem úgy, hogy kivághatom felét, vagy akár egy fáját is. mert az erdő nem az enyém. Nem is kellene. Ha falum lenne, ak­kor se a temetőt szeretném.« De az élő erdő az enyém. Le­vegője, gyalogútja, vadcsapása, szállongó levele, madár ki­áltása, hava, jege, csillogó égboltja, minden kósza fel­hője, vadja, hala mind az enyém, s ezért igen nagy „úrnak”érzem magam. Ki­vel cserélnék? Senkivel! Szí­vemre teszem a kezem, ma­gamba nézek: igazán nem cse­rélnék senkivel? Nézem az ablakon a reggel arcát. Nézzük egymást, egy­szerre ébredtünk és szeretjük egymást nagyon. — Gyere be — hívom én — itt minden a tied. A szo­ba melege, álmaim meséje, ta­karóm simogatása, sóhajtásom megelégedettsége — minden... — Hát felkeljek? Csak ne siessünk, — csillapítom ma­gam, és melengetem szívem­ben az ébredés boldogságának kék madarát Jó így. Hiszen szeretem én a barátaimat de így most a legjobb. Király vagyok, várúr, vagy kóbor igric — minden, amit akarok! _ . Ma nem lesz napsütés, de ez nem baj. A reggel elácso- rog még egy kicsit az abla­kom alatt, aztán benevet még egyszer, és leszalad a völgy­be, csak úgy porzik lába alatt a hó. FÚJ A SZÉL. Látom, a gyertyánfa vékony ágai itt suty- tyogatnak ablakom előtt, és néha cinkék szállnak rá. Ar­ra a fagyos ágra ... hogy el nem fagy a cémaszál kis lá­buk! A cinkék aztán eltűnnek, s a szél is megnyugszik. Azon gondolkozom, hogy a király, vagy a várúr szokott-e magának parancsolni? S ha szokott, hogyan szokott? Mindenesetre nyolc óra van és ilyenkor már illik fel­kelni. Megdöngetem a „királyi vár” falát, mert ez itt így szokás. Hallom, csapódik az ajtó, és bejön Gyuri. — Milyen az idő? — Hó lesz. Jó lenne elin­dulni. Csupa rókacsapás az erdő. Mit tagadjuk, vége a bol­dogságnak. Felrángatok ba­kancsot, nadrágot, megiszom a teát és nyakamba hajítom a puskát — Gyerünk. A vadászház dombon áll és — mint a gazda, ha el- has?--‘" a házatáját — körül­nézek Havas, csendes, fehér világ. A felhők lassan száll­nak nehéz terhükkel és az erdő néma, mint a gondolat. A túlsó domboldalon egy róka egerészik. Gyurira né­zek, aki úgy tudja a gondo­latomat, mint én az övét — Meg lehet próbálni. A völgyben patak, jó sű­rű fűzfabokrokkal. Odáig kell lecsúszni, aztán cincogni, mint az egér. — Maradjon itt! — mon­dom. Elnyel a sűrű fiata­los. A hó puha, mint bokrok mellett vagyok. Innét nem látom a rókát, de látom Gyurit, aki bólint, hogy rend­ben van a dolog. Régen cincogtam már, egy fogam is éppen hiányzik a megfelelő helyről, de amikor ajkam a fogamhoz szorítom és szaggatottan megszívom a levegőt, elég élethűen hang­zik. (Egy király, aki cincog!) Közben nézem Gyurit, aki mozdulatlan, s ebből tudom, hogy a róka jön. Kedves cse­megéje az egér, hát miért ne jöjjön? MÁR LÁTOM. A puska lassan megmozdul, vállam- hoz támaszkodik, aztán vé­gigcsattan a lövés a völgyön. Szép nagy, kanróka. Gyuri a kalapját lengeti, s most megint királynak érzem magam. A róka „kabátját” hamaro­san „legomboljuk” és most már igazán elindulunk. Ezt a kör­nyéket már felzavarta a lövés, messzebb kell menni, mert itt már hiába csalogatjuk a ró­kákat. A mai napra ugyanis róka­hívást írtam elő magamnak, s ez a nap nagyon jól kezdő­dött. A bundát gyorsan kife­szítjük a szárítódeszkára, s a boldogult róka „földi marad­ványait” kiakasztjuk egy fá­ra, hogy a cinkék hadd egye­nek. Még el se indultunk, már felfedezték a rókahúst és csi­pegetik szorgalmasan. Aztán tovább tapossuk a ha­vat. Meg-megállunk, hallgatód- zunk, és nézzük a fák sűrűjét, hogy nem mozdul-e valami. Hallgat az erdő. Várja a hóesést A dombháton régi kunyhó maradványai. A gerendák közt sarjaik nőnek, az idő őrli önmagát, s odalent a cinkék eszik a rókát — Gyuri, menjen le az ol­dalban negyven—ötven lépést és hívjon a nyúlsíróval. Én itt fent maradok. SZÉL NINCS, a róka bár­honnan jöhet, s ha én is leme­gyek, nem látom meg, ha is­mét jön. Gyuri lecsúszik, meg­áll és nézelődik. Vár. Megtud­nám mondani, melyik pillanat­ban veszi a szájához a hívót, annyira egyformán gondolko­dunk. Olyan élethűen sír fel a „ha­lálos veszedelemben vergődő nyúl”, hogy megrándul ke­zemben a puska. Róka legyen a talpán, ha erre ide nem ro­han osztozkodni. A sírás elhallgatott, s a sze­mem úgy jár a dombhát és az oldal között, mint a motolla. Csend. Ág se rezdül. Csak a szívem vér figyelő élénkség­gel. Hallgatom. Mintha nem is az enyém lenne. Nem tudom, mikor indult el és nem tudom mikor áll meg. Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megállt, lehajo­lok, és megcsókolom; megcsó­kolom, mert szeretett engem és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a si- mogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt és a gondolatok a fejemben szület­tek, mint az ég távoli villód­zása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze. A túlsó domboldalon most mozdul valami. Messze van még... róka! Ügy jön felénk, mintha csak éppen erre volna dolga. Siet. „A nyúl elhallga­tott, s most az a másik róka mór eszi a csemegét...'i CSAK A GYURI most ne kezdjen „sírni”. A róka gyanút fogna. Gyuri is látja a rókát, és áll, mint a bálvány. Idege­im, úgy érzem tovább már nem feszülhetnek. A havon si­mán csúszik az árny és — sajnos — Gyurit előbb észre­veszi majd, mint engem. S akkor elugrik jobbra vagy balra. Ezt a pillanatot kell elfogni. Úgy megy a róka Gyuri felé, mintha köves út vezetné hozzá. A finom róka­fül nem téved egy millimétert se, de a gyanú ott feszül a levegőben, és megtorpan a ró­ka Gyuri alatt, hogy semmi­képpen nem lőhetek. Aztán kiugrik balra. Csattan a puska kétszer egy­másután. A róka szinte repül, de aztán meglassúdik a futá­sa, tétova lesz, dülöngél és el­fekszik. Gyuri ismételten megemeli a kalapját, és én hasonlóan visszaintek. Ezt a rókát Gyuri hívta be, fele érdem az övé, tehát ő is királynak képzelhe­ti magát, aki a rókát idepa­rancsolta. A róka hátizsákba kerül, mi pedig rágyújtunk. Száll a füst. Jó nagy utat bejárunk, így jólesik az ülés. A fákról néha leszakad a hó, később pedig esni kezd. — Talán elég is volt mára? Gyuri körülnéz. — Nincs miért erőltetni. Esik a hó. Száll némán, mint az álom. A kezünkön elolvad, a kucs­mánkon megmarad. Elindulunk hazafelé. Házunkon még füstölög a kémény, ablakából ránk néz a csend. A nagy kulcs gorombán csi­korog az ajtóban, de a kis szo­ba álmos melege körülvesz, mint az ölelés. Teszek-veszek, öregesen, ko­mótosan, amíg Gyuri odakint a második rókát vetkőzted. Mú­lik a téli nap. Az ablakot már a hamvas délután árnyai simo­gatják, a kályhában újra fel­lobog a tűz és villanásai kint játszanak a padlón. NÉZEM ŐKET, s a két ró­kára gondolok. A két életre, melyet elloptam az erdőktől, a két bundára, amelyet asszo­nyok sétáltatnak majd a vál­lukon ... Előttem mentél sietve, mint­egy lebegve a fényben, elomló hajad volt, nyurga, még kis­sé nőietlen termeted, s vala­mi szinte látható vidámságot lengettél magad után sokszínű fátyolként, titkolhatatlan játé­kossággal. A karod és a lábad bronza csillogott, meg a piros öv, mely feszesen fogta át könnyű derekadat. Valóság­gal súlytalanul lépkedtél, s ha nincs a hónod alatt az a há­rom könyv, tán nem is éri az utca kövét szandálos lábad, melyre szelíden, leheletfi­nom harisnyát vonva szállt le az áttetsző úti por. Es a fényben, a lélegző fák alatt, ott mentem utánad én, fanyar és rosszhangulatú barátom ol­dalán, egy elhullott szilvát rugdosva, leszegett fejjel, de újra és újra, lopva felédpil- lantva. Negyedszázadnyi messzesé­gen dereng át az a nap... Nem, nem dereng, élesen raj­zolódik elém, és egyre éle­sebben, mintha valamilyen messzelátó lencséjét épp e pil­lanatban igazítottam volna a szememnek a legmegfelelőbb­re. Beleszimatolok a levegőbe, és érzem annak a napnak minden illatát, a fák, a por, a napfény és a gabonát szállító szekerek jószaga leng be, és a frissenmosott, enyhén szap- panszagú ruhádat is érzem... Megejtő varázslattal koraifjú­ságom tódult be ma szobámba, mint valami halk muzsikaszó­val kísért, tarka sokadalom. Es a nyüzsgés közepén ott az a hajdani gyermekarcú ifjú, konyákig feltúrt ingben, lobo­gó szemekkel, melyekben le- fojthatatlan a lázongás, a vi­lágot eszméltetni akaró ten- nivágyás, hetyke szívvel, mely mintha láthatatlan ereken át a Petőfiéit véréből szippantott volna magába tüzet és öntuda­tot, nyugtalan írók gondolata­itól megszállottan, ott az a tanyasi tanítónak készülő di­ák, aki én voltam valami­kor,... A városka felett fülledt délután terpeszkedett, a posz- toló rendőr csákóját sárgás reszketés fogta körül, végig az utcán hűsítő szellővel akác­virág hulldogált alá, mámoros madarak zengedeztek, és mi loholtunk utánad. Én, meg Gazsi. Te hamar észrevetted, hogy követünk, és hátra-hátra néz­tél, ránk-ránk kacsintottál né­ha, csalogattál szinte, mint szivárvány a meselelkű, sze­rencsét próbáló Harmadik Fi­út, aki dacosan és megállítha­tatlanul rója Hetedhétország utait. Aztán utolértünk. Gazsi ba­rátom már ismert régebbről, és általa én is megismertelek. Most már egymás mellett mentünk — hárman. Tekintetem ott kalandozott rajtad. Mint horog, a hajadba akadt, mint lágy tenyér, a ka­rod simogatta. Szorongva vizs- gálgattalak, és kissé kábultan kedvességed láttán. Tetszettél, mert tetszettek nekem ab­ban az időben mind a szép lányok, a karcsúnk, az üdék. De hogy te fogod betölteni sorsomat!? Ha gondoltam va­lamit, csak azt gondolhattam, hogy talán életem csipetnyi fűszere leszel te is, valaki, akit áthevülten csókolhatok majd, megbújva a kis házak kapualjában, ártatlanul is ret­tegve, lázasan és felzaklatva, s akihez talán szdmjú verse­ket is írok majd bűvöletbe esetten, mindenekfölött csak téged és egyedül téged ma­gasztalva a világ leányai kö­zött. Ha gondoltam valamire, talán arra is gondoltam már, milyen nehéz lesz megválnom tőled egyszer, hetek vagy hó­napok múlva, mint megvál­tam a többiektől, akikkel előt­ted találkoztam, akiket előt­ted szerettem szédüldözve és titokzatosan, ismeretlen ve­szélyektől belémnyilalló féle­lemmel. Igen, ha gondoltam valamit, ezeket gondoltam. Ezeket, míg szelíd szamárságokról be. szélgettünk tréfálózva, míg labdáztunk csak a szavakkal komolytalanul, feszélyezettsé- get leplezőn, sok esetlen gesz­tussal. De aztán szóba jöttek a köny­vek, és megkérdeztem, mit olvasol, lássam csak, mit vi­szel? S te szíves örömmel nyúl­tál a hónod alá, egymáshoz szoruló ujjaid kedves kecses­séggel emelték ki onnan a három kötetet, óvatosan, vi­gyázva, nagy szeretettel, mint pelyhes, félnapos kiscsibéket szokás, és mutattad: Móricz Zsigmond könyve volt mind a három, a Hét krajcár, a Pillan­gó és A boldog ember. Mutattad a könyveket, belé­jük lapoztál, világító fehérsé­gükben bukdácsolt a kezed, mint fürdőző a tolongó ha­bokban, és hirtelen-csodálato- san megeredt a szavad. A könyvekről beszéltél, és az emberről, akinek neve fede­lükön állt, forró lelkességgel, rajongva, el-elbotló nyelvvel, bele a csendbe és a fénybe, mintha mindenkinek hirdetni akarnád, amit te vallasz. A könyvek nyugtalanul rezegtek a kezedben, apró, kis lobo­gók; kinyúló karod mintha rúdjuk lett volna, eleven zász­lónyél, és a szemedben, mely addig pajkos volt és gondta­lanul élénk, valami komoly és merész határozottság csil­logott, öntudat, és érezni le­hetett, hogy olthatatlan a tűz, mely szavaidat áthevíti... Ö, hogy áradtak azok a szavak, sodrón, hullámozva! Mennyi hit tárulkozott fel bennünk, mely szépnek láttatta a jövőt, a nép szeretetének mekkora erejét éreztem én azokból a szavakból, valamilyen más, jobb világnak mekkora, mi­lyen kimondhatatlan vágyását! Szüléidét, nagyapáidat emle­getted, akik nyomorult parasz­tok voltak, és akik agyoncsi- gázva viaskodtak az élettel..! Gazsi barátom unatkozott, én egyre csodálóbban néztelek, az áhitatnak valami különös gyö­nyörével, mely szinte kénysze- rített, hogy megfogjam a ke­zed. Mintha szavaiddal szikra hullott volna rám, mely en­gem is felgyújtott, mint vo­nat a sínek mellett húzódó mezőt, hisz az én keserű nagy­apáimról is meséltél a tieid­ről szólva, és éreznem kel­lett, hogy vergődő lázadozása- immal, íme, társat találtam, aki úgy gondolkozik, azt akar­ja őszintén és nagyon, amit én... Ha most latolgatva, higgadt fővel felidézem életutam álom­szerű állomásait, egyre hatá­rozottabban érzem, hogy ak­kor, azok döntő percek vol­tak mindkettőnk sorsában. Igen, minden bizonyossággal vallhatom, hogy akkor, ott sze­rettelek meg, s ha akkor még nem is döntöttem el, de ho­mályosan már akkor is érez­tem, hogy nekünk kéz a kéz­ben kell mennünk ezután, együtt, addig, míg élnünk sza­bad. Ügy éreztem, valakit ta­láltam, akit nem ereszthetek tovább, másfelé, aki mellé oda kell állnom, mert általa én is (Veress Géza metszete) /7Jeli ixlLág. erősebb leszek. S hány éve már, hogy együtt haladunk! Köszöntő ajándékul fogadd most el tőlem ezt a vallo­mást, melyet egész telkemmel írtam. Es fogadd el ajándé­kul e könyveket. A Zsiga bá­csi könyveit. S ha úgy érzed, hogy ön­magadon kívül valakinek még hálával tartozol azért, mert olyan társat találtál, akire mindenkor biztosan számít­hatsz, s akivel az életed meg­elégedett, akkor az csakis a Zsiga bácsi lehet. Most pedig gyere, ülj ide mellém, a villany alá, és ol­vassuk el együtt, újra a Hét krajcárt, olyan rajongva, olyan megindultan és gyönyörűség­gel, mint akkor, megismerke­désünk napján olvastuk a si­vár sétány egyik sárgára fes­tett padján, miközben halkan cirpelt néhány tücsök valami­lyen remegő melódiát, és az égen, mint krajcárok száza- ezre, lassan feltünedeztek a mosolygó csillagok.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom