Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-31 / 308. szám
ft NÖGRAD T967 december 31., vasárnap Helyszíni közvetítés a szívemből Lakos György A JKBLS Szomorúan jelentem, hogy így tél felé az ördögök hideg, szőrös mancsukkal megtapogatják a szívemet, és én szomorú leszek és rosszkedvű. Nem ízlik az étel, a munka. Reggelenként ballábbal ébredek. mert tejszínű ködöt látok az ablak üvegén és esténként teljes letargiában hajtom álomra a fejemet, tudom, hol- nap még rosszabb lesz. Aztán újra\ ébredek még idegesebben, belekötök mindenkibe, semmi és senki sem tetszik és egyáltalán, miért sötétedik olyan korán? És miért felel az én kisfiam élővilágból hármasra? És miért mondja a tanárnő az én fiamnak, hogy gyenge kis ag- ronómus lesz belőle. Miféle pedagógia ez? És egyáltalán ki ez a tanárnő, biológus vagy vétesz? Én bemegyek és megmondom neki, hogy ... És miért szemtelen az én fiam. és miért, válaszolja a tanárnőnek azt, hogy ö „istenbizony nem akar agronómus lenni?" Miféle tisztelet ez? Ki neveli ezt a gyermeket? Kitől tanulja a szemtelenséget? És miért tolakodnak a villamoson az emberek és miért sípol a rendőr az utcasarkon? És miért rugdossák egymást d futballisták? Az ám, és mi emberek, vajon miért rugdossuk egymást? Tessék mondani rakoncátlan rossz bácsik és nénik, miért bántjuk egymást? És az én kollégáim miért raknak felületes, gyenge kéziratokat az asztalomra? Örömmel, jelentem, hogy álmomban néhány jóindulatú kismanó próbafűtést tartott a szívemben, és hozták a jupi- terlámpákat is, hogy jobban lássak. Milyen szép reggel. — Jó friss tojást vettél — szólok a feleségemhez, és jóétvággyal csámcsogom a rántottál. Körülöttem mosolyog mindenki. — Olyan jó ilyenkor, mindenki örül. Olyan jó, ha nem vagy kiállhatatlan és rabiátus — suttogja a nejem, de én nem haragszom rá, hogy sérteget. most mindent megbocsátok neki. Szeretném megkérdezni, de nem merem, miért örül ő is és miért mosolyog mindenki körülöttem. „Okos ember a fiú tanárnője. És nagy emberismerő. Az én fiamból tényleg nem lesz agronómus. A bibét folyton összetéveszti a porzóval. így nem lehet...” — gondolom magamban. „És a fiú már ilyen fiatalon is nagy önismerettel rendelkezik. És tárgyilagos. És milyen szellemes! Ha-ha nevetnem kell: „istenbizony nem is akarok..!” A villamoson az emberek1 és a nők milyen szépek és kedvesek. No, segítsünk szépen ennek az öreg néninek. „Hull a fának a levele”, fütyülöm a dalt és a kalauznö visszakacsint. Azonnal elhatározom, hogy vasárnap kimegyek a meccsre. Nem jó ez a tévé. Különben is, imádom az embereket, szeretek közöttük lenni. Benn megiszom a kávémat, és megdicsérem a titkárnő haját. Azonnal kapok még egy kávét. — Mi van magával? — kérdi. — Semmi — válaszolom nevetve, és nem értem a kérdést. Azért neki is megbocsátok. Bent a szobámban elolvasok egy kéziratot, röhögve könnyezem, rohangálok a folyosón, hol a szerző? — Megvagy, édes öregem! Nagyon jó kis írás! Nagyon tehetséges fickó vagy! És örülök, hogy veled dolgozhatom... Megdöbbent, boldog arc. Elmenőben még hallom,, amint valakinek azt mondja: — Nem értem az öreget. Tegnap ugyanerre a kéziratra azt mondta, hogy gyenge. Nem érti a fickp, nem is értheti. De azért én megbocsátok neki. i (Suha) Reflektor fényben cAí(onzé „Markos József”. Ki az? ,,Alfonzó”, Hihihi. Forgassuk csak vissza népszerű bűvészei “vű művészünk élétének fi'miét. Több, mint 30 évet pirog visszafelé a képzelet- báli celluloidszalag, de amikor megállítjuk, ismét újabb névvel találkozunk. „Joe Stone”. A harmincas évek elején ez volt -a művészneve és az akkori publikum mulatók színpadán láthatta artistaként. Akrobatikus erőgyakorlatokat mutatott be. Bejárta a világot, de amikor ismét Magyarországon akart fellépni nem engedték az angolos hangzású művésznevet. — Akkoriban sokat beszéltek Alfonzról, a trónjától megfosztott spanydl királyról. Bár nem én voltam a trónfosztó, de így lettem Alfonzé — mondja, s fejére csapva parókáját, a színpadra irdul, mert szólítja az ügyelő. „PRÓBÁLJA MEG A SZÍNPADON” Beszélgetésünk a Vidám Színpad öltözőjében kezdődött. Első magánszámában — a mostani előadáson — egy szerencsétlen bűvészt alakít nagy sikerrel. Miként lett az erőművészből komikus, színész? 1946-ban a pesti Moulin Rouge-ban lépett fel. Egy alkalommal a mulató tulajdonosa megszólította: ..Kedves Alfonzó, maga annyit hülyéskedik a próbákon. Miért nem próbálja meg ezt a színpadon?” Megpróbálta. Két évtized alatt feltornászta magát a legnépszerűbb színészek sorába. — Könnyen tehette, hiszen artista volt — jegyeztük meg. — Tessék, kérem, komolyan venni! — mondta csaknem komoran. Amióta megfogadta a tanácsot, valóban szerepet cserélt, s azóta magánéletében igyekszik komoly lenni. Bizonyításul elmondta, hogy nagyon gyakran megszólítják ismeretlen emberek az utcán, és az autogramm mellé sokszor tanácsot, segítséget is kérnek. Egy fiatal lány például a villamoson 10 perc alatt elmesélte. nagy gondban van, mert megkérték a kezét, s nem tudja, hogy igent mondjon-e? „Hozzámenjek?” — kérdezte, mire Alfonzó azt a könnyelmű kijelentést tette, hogy ehhez a fiút is meg kellene ismernie. így akart kitérni a felelőtlen tanácsadás alól. De a kislány szaván fogta, s másnap össze is jöttek hármasban egy presszóban. A hosszú beszélgetés után Alfonzó titokban odabólintott a lánvnak. mire az igent mondott másnap az anyakönyvvezető előtt. — És? — Nincs és. Ez három hónapja történt, nem tudom, hogyan élnek. Ha valami baj lett volna, gondolom azóta jelentkezett volna az ifiasszony, hiszen még egy porszívóra is kijár a féléves garancia. z utolsó számadást ellenőriztem éppen a könyvelésben, mikor megállt előttem Penyigei. Kis, nyeszlett emberke volt. ötszögletű fejjel. Hóna alatt egy motorfűrészt, legalábbis ahhoz hasonló szerszámot szorongatott. — Kidobott — mondta kétségbeesve. Ki tette ezt? Az igazgató. Pedig tudja mi ez? — lóbálta. meg az egy- kézfogásra konstruált készüléket, majd nyomban meg is válaszolta önmaga kérdését. — Uram, ez az atomizált mindenvágó prototípusa. Az atomizált mindenvágó egyformán használható üvegvágásra, szövet nyírásra, pléh vagy páncélzat metélésére. — S mi közöm nekem ehhez? Uram, ez a gépezet a protonok és neutronok összeütközése alapján működik. Ha teszem azt, hozzá érinteném a vágóélét, egy mozdony falához, pillanatok alatt kivágna egy tenyérnyi nagyságú lyukat. — Semmi szándékom mozdonyt lyukasztani. — Ön ugyebár az UÜUÜ Vállalat főkönyvelője? * — Az vagyok, kérem. De nagyon szeretném, ha... — Uram, én önt beveszem társnak az újításomhoz. A dicsőség és az újítási díj fele az öné. Szemem újfent végigsiklott a szerszámon és úgy találtam, hogy ez egy korszakalkotó, nélkülözhetetlen, csodálatos találmány. A diri pedig egy ütődött, érzéketlen, buta alak. — Ennek a találmánynak jövője van — mondtam meggyőződéssel — Viszem is azonnal a dirihez. Két perc múlva ismét a szobámban keseregtem. Rossz hangulata volt az öregnek és kipenderített a csodatalálmánnyal együtt, pedig remek új nevet adtam neki. Elkereszteltem csudanyesőnek. Penyigei megrázta ötszögletű fejét, mintha a vizet lö- työgtetné benne és azt mondta: — Uram, ön fog még erről a gépecskéről hallani. Az Újítási Ügyeket Utólagosan Ügykezelő Vállalat fog még pitizni nekem. De fog ám! Kinéztem az ablakon. Derűs, hófoltos januári délután volt. Az UÜUÜ előtt csipke- harisnyás leánykák illegették ifjonti bájkellékeiket. Hogy, hogy nem, nekem minderről egy pakli magyar kártya jutott az eszembe, amelyből- a piros ász fékezhetetlenül ott táncolt a szemem előtt. Oltha- tatlan vágyat éreztem egy kiadós ulti-játék iránt. S éppen egy piros negyven-száz-ulti elfogását gondoltam végig hirskontrás fokon, amikor egy pillanatnyi józanság elébem varázsolta a bamaruhás nőt. Illetve nem is kellett varázsolni. mert ott állt ő egy nyitott kapualjban és lehelle- tével óvta a fagyástól fázós kezét. A görbelábú Piriké hatolt be akkor szobámba és iratkö- teget helyezett az asztalomra. Röpke pillanatra mellém állt és unott hangon azt mondta. — Az a barnakabátos boszorkány magát figyeli. — Tudom — mondtam meghunyászkodva. — A feleségem béreli. Remélem ez olcsóbb, mint akit a nyáron tartott. — Az fiatalabb volt és karcsú — mondta Piriké — Azt meg kell fizetni. Most meg már az járt a fejemben, hogyan játszhatnám ki magándetektívem éberségét, hogy munkaidő után észrevétlenül elosonhassak a kártyaklubba. S minthogy nem jutott az eszembe egyetlen épkézláb ötlet sem, asztalhoz ültem és unottan bíbelődtem egy számlacsomóval. Kis idő múltán az a csalhatatlan érzésem támadt, hogy valaki mögöttem áll és merően figyel. Hirtelen hátra fordultam és két hórihor- gas férfit fedeztem fel. Franciául beszéltek, amiből csak két többször ismétlődő szót értettem meg. Az egyik- Tn- terpool. A másik: heroin. — Kérem, önök rossz helyen járnak — mondtam kérlelhetetlen, kitessékelő komolysággal. Ök azonban szemernyit sem méltányoltak. Pimasz otthonossággal átkutatták szobámat, benyitottak a szekrénybe, kihúzták íróasztalom fiókját, amelyből néhány, régi elintézetlen iraton kívül négy— öt női kép, egy melltartó, zsebkés és dugóhúzó is előkerült. Boldogult legénykorom örök emlékei! Az egyik hórihorgas látogató az íróasztalra ült. a másik vállamra tenyereit. — Tolmács! — követelték szinte egyszerre. Piriké filigrán, franciás leány, hátha érti a nyelvet! Ez futott át agyamon és a házi telefonon azonnyomban magamhoz rendeltem. Meglepte őt a szokatlan jelenet. Érzékeny agytekervé- nyei pillanatok alatt felfogták, hogy a két megtermett inkvizítor vallatásomra készül. — Mi történt, Cibulya kartárs? — rebegte sápadtan — Tud franciául, Piriké? — Az iskolában franciás voltam. — Hát akkor fordítsa! A kérdéseket az asztalon ülő mogorva pasinger adagolta. Szúrós tekintetét egy percre le nem vette volna rólam. — Mivel foglalkozik? — Főkönyvelő vagyok. — Azt tudjuk. De mit csinál munkaidő után? Mi a hobbija? < — A tévé, az olvasás, szeretek a hegyekbe járni... — És még? — Néha ultizni megyék a klubba. — Szeret kártyázni? — Mit tagadjam: szívesebben verem a blattot, mint odahaza a szőnyeget. A két férfi jelentőségteljesen egymásra nézett, amiből arra következtettem, hogy kapcsolatban állnak a feleségemmel, vagy pedig éppen ő jelentett fel az Interpoolnál. — Nem tapasztalt az utóbbi órákban valami gyanúsat? — kérdezte most már a másik. — Nem. — Gondolkozzon egy kicsit! — Nézzenek ki az ablakon — mondtam — Látják azt a kitartóan álldogáló, barnakabátos nőt? Az nekem kivételesen nagyon gyanús. A két nyomozó mereven az utcát figyelte. Oly szoborszerű mozdulatlansággal álltak ott, mint lökés előtt a koncentráló súlyemelő. Ebben a pillanatban igazgatóm tépte fel izgatottan szobám ajtaját. — Betörés! Rablás! — kiMINDENNAP: JOGA A színház társalgójában ismert színészek, „nevek” vártak fellépésükre, s abban nem volt semmi meglepő, hogy a kabarészírtészek viccelődtek egymással. Alfonzó azonban, amíg pihenőideje tartott, a Tv-Híradót figyelte. Rendszeresen olvas, sok külföldi napilapot is, hiszen hat nyelven beszél. Lépést kell tartani az eseményekkel, mert többnyire maga írja a számait, és a közönség a friss eseményekről kíván humorba öltöztetett véleményt hallani. Aki egyszer elkiabálta magát — „Idefigyeljenek emberek!” — azzal előfordulhat, hogy figyelnek rá, de csak addig, amíg valóban érdemes is figyelni. Egyik magánszáma egy paródia, amelyben hosszúhajú angol beat-énekest figuráz ki, aki nemrégiben Magyaror- szágoh járt. Kelléke csupán egy paróka és egy hosszú- madzágos mikrofon. A 4—5 perces műsorban azonban él a poén-keltés legapróbb részleteivel is. Látszólagos szabad előadómódja nagy legyeim' t takar. Ezt artista- erőművész korában szokta meg. Miként annak idején az alvás után. manapság is minden reggel jógázik. Túl van már az ötödik X-en, de ezt friss mozgása nem árulja el. Ahogy kijöttünk a színházból, még a 6-os busz megállójánál is folytatódott a beszélgetés Amikor utolsó kérdésünket feltettük, már lecsengették az autóbuszt. — És saját magát minek tartja? Futásra készen válaszolt: — Alul artistának, felül színésznek... És artista részlegével a busz után iramodott. Benedek B. István áltotta volna, de habzó száján alig osont ki hang. — Beszélj világosan! — mondtam és kölnivel illatosított zsebkendőmmel letöröltem jéghideg verítékét. — Megfúrták a páncélszekrényt. — Fényes nappal? — A pénztáros csak két percre távozott az illemhelyre. S ez éppen elég volt. Alapos gyanú támadt bennem. hogy ez az atomizált mindenvágó feltalálójának jól sikerült bosszúja. — Intézkedem, hogy senki se hagyhassa el az épületet — mondtam — Te pedig hívd a rendőrséget! Telefonáltam a portásnak, hogy zárják le a kapukat és értesítettem a rendészetet, hogy vegyék védelmükbe a vállalat betonfalait, nehogy valaki átmásszon rajtuk S ekkor eszembe jutott a Két interpoolos. — Uraim! — . fordíttattom Pirikével — Cégünknél rettenetes bűntény történt. Segítsenek! Kapcsolódjanak be a nyomozásba! — Talán heroint találtak? — kérdezte az egyik. — Elvitték a pénzt Soksok pénzt — és nyomatékül megmutattam, mekkora rakás lehetett volna a meglovasított százasokból. — Az minket' nem érdekel — mondta a másik. — Mi csak a heroinná! foglalkozunk. Pillanatok alatt, kiszállt a bűnügyi rendőrség és elsőnek engem, valamint interpoolos kollegáikat hallgatták meg. Nyájasan mosolyogtak a feltevésen, miszerint az UÜUÜ területén heroint rejtegetnének, vagy heroin-kereskedelmet bonyolítanának le. Az egyik interpoolos azonban ragaszkodott feltevéséhez és kijelentette, hogy egészen a vállalati főbejáratig kísértek egy turbános arabot, aki szempillantás alatt úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. — Ebben a kisvárosban még soha nem járt egyetlen, árva arab sem — bizonykodott mosolyogva a rendőr felügyelő. — Belgák se nagyon járhattak — mondta emez. — Most mégis itt vagyunk az Inter- pool képviseletében. A nyomozók hozzáláttak munkájukhoz. Különböző műszereket hoztak működésbe, méréseket végeztek és megkezdték a házban tartózkodók kihallgatását. Ismét magunkra maradtunk a franciákkal. Ezek kis idő múlva visszaküldték szobájába Pirikét. — Zsuga van? — szólalt meg akkor ékes magyarsággal az egyik. — Hát tudnak magyarul? — álmélkodtam. — Hozza már azt a kártyát! — nógatott a másik — Valóban Belgiumból jöttünk, valóban heroin után kutatunk, de magyar .származásúak vagyunk. — És odakint Is megmaradtunk magyarnak — vette át a szót a másik. — Amit az ' is bizonyít, hogy híven megőriztük nagy nemzeti népszokásunk, az ultizás szeretetét. Alaposán belemélyedtünk a játék változatos szépségébe, teljesen elfeledkeztünk arról, hogy körülöttünk, az UÜUÜ százkét szobájában egy rejtélyes bűntény nyomozása folyik. Hogyne feledtük volna el, amikor a nyomozók egyike következetesen elvesztette piros ultimóit, míg . a másik a betűt erőltette minduntalan es nagyon kevés sikerrel. Nyolc óra után, de még éjfél előtt beszaladt szobámba Igazgatóm, és derűs arccal újságolta. — Megvan a pénz! Egv Penyigei nevű újító tüntette el afeletti elkeseredésében hogy nem voltam hajlandó foglalkozni a találmányával Megvettem tőle csodálatos gépét, mert valóban csodálatos. Akkor vettem észre, hogy a szerszámot kezében tartja és gyermeteg játékossággal annak az asztalnak a közeoébe irányítja, amelyen mi rakosgattuk a kártyalapokat. Egy szempillantás alatt kikanva- rintott belőle egy jókora darabot és rettentő nagyot nevetett rajta A két Interpoolos vendég felpattant és együttes erővel tépték ki igazgatóm kezéből a találmányt. Az egyik leosa- varta a vastag tölgyfafogantyút. A fogantyú és az ahhoz csatlakozó fémcső telistele volt heroinnal. — Merrg ment az a Penyigei? — rázta meg az egyik nyomozó a megszeppen! dirit, mint Krisztus a vargát — Ember! Ez a fickó a világ legagyafúrtabb heroin-csempésze! S így az ulti-parti is befejezetlen maradt. Pedig hét tök volt a kezemben és három hetes. Akkora rebetlit mondtam volna, mint egy ház!
