Nógrád, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
Í9*7 december 3?.; v?rc?rfv»íi líóCRAÖ 4 t ígéret és valóság Népünk legnagyobb nemzeti ünnepe, felszabadulásunk napja. Huszonhárom év óta természetes, megszokott nemzeti ünnep, amikor a keleti határtól az utoljára felszabadult községig, virágok borítják a szovjet hősök síremlékeit, s az ünnep fényében újra végigpillantanak az elmúlt esztendők történetén mindazok, akiknek drága a szocialista Magyarország új múltja és jövője. A salgótarjáni medencét a német hadvezetőség a végsőkig védelmezni akarta. A Hatvan—Füzesabony térségéből kiinduló szovjet csapatok 1944. december 25-én érték el Salgótarjánt és december 31-re az egész megye területe szabad lett. Ami azóta történt hazánkban, városunkban, az a legfiatalabb nemzedéknek történelmi lecke, érettségi tétet. Történelmünknek ez a legfrissebb fejezete nagyobb fejlődést, változást foglal össze, mint korábban évszázadoké- Megszületett a második magyar munkáshatalom, az örökké emlékezetessé vált Tanács- köztársaság utóda. A felszabadulás döntő fordulatot hozott városunk életében is. Az a harc, melyet Salgótarján legjobbjai folytattak — sokan életüket áldozták a munkásosztály, a nép ügyéért —, nem volt hiába való. A város felszabadulása után — bár mélypontról —, a romokon megindult az élet. A fasizmus rabságából felszabadult város a konymunisták- kal az élen lépett az új élet útjára. A kommunisták nem töprengtek, hanem mindenütt ott voltak, ahol a legnagyobb segítségadásra volt szükség. Terveztek, cselekedtek. A tervezést, a cselekvést, a szabadsághoz való ragaszkodást bizonyítják a választási csatákban elért kimagasló eredmények, éppúgy, mint az építő- munka sikerei. Felszabadulásunk 23. évfordulója kötelez bennünket. Kötelez arra, hogy hűen forradalmi hagyományainkhoz valósítsuk meg pártunk IX. kongresszusának határozatait, a politikai, gazdasági, kulturális élet minden területén. Abból, amit elértünk semmi sem a magunk elé tűzött cél maximuma, amire büszkék vagyunk nem tekintjük mai formájában véglegesnek és tökéletesnek, mert a szocializmus nem ismer megállást az ember javára kifejtett erőfeszítésekben. A jövő évtől új módszereket alkalmazunk a gazdaságirányítás rendszerében. Feladatunk, hogy azokat a Központi Bizottság határozatai alapján valósítsuk meg. A közeljövőben kell meghatároznunk az 1968. évi politikai, gazdasági, kulturális, város- építési feladatainkat, melyek teljesítésével még szebb, gazdagabb lesz városunk. A szocialista építésben eléri eredményeinkkel állítunk legméltóbb emléket azoknak az elvtársaknak, akik a legdrágábbat, életüket adták népünk, városunk szabadságáért. Meggyőződésem, hogy Salgótarján lakossága ugyanúgy mint eddig. a párt vezetésével a jövőben is a társadalmi fejlődés, a szocialista építőmunka élvonalában menetel. Ezernyi teendőnk közepette sem feledkezzünk meg arról, hogy a kiindulópont, a megtervezett ?tő utunk városunkban: a huszonhárom év előtti december 25-e, a felszabadulás napja volt Szalai Gáspár, :i7 ív»1''* s’lsrótarjáni v -r»'i W7"1 N«ának első titkára Huszonhárom év számokban A felszabadulás óta eltelt huszonhárom esztendő fejlődése számokban is bizonyítható Salgótarjánban. Ezek közül néhány jellemző adatot ragadunk ki. A város lakossága — csak az 1949. évi adat áll rendelkezésünkre — a felszabadulást követő ötödik évben 20 128 fő volt. A megyeszékhely lakóinak száma ma 36 730. Az elmúlt 23 esztendőben 4462 lakás épült a városban. Salgótarjánban a kiépített út alig haladta meg az 53 ezer négyzetmétert, ma csaknem 179 ezer négyzetméterre tehető a korszerűen burkolt útterület. 1945-ben a kiépített járdák területe alig 39 ezer, ebben az évben ennek területe már meghaladja a 110 ezer négyzetmétert. A felszabadulás előtti 4700 négyzetméterrel szemben ma több mint 137 ezer négyzetméter park biztosítja a gyermekek szórakozását, a felnőttek pihenését. És a sok közül még két adat. Míg 1945-ben csak 9, ezekben a napokban 24,8 kilométer vezeték biztosítja a város ivóvíz-ellátását. A közvilágítási lámpák bővítése is fejlődött. A felszabadulás előtti 680-nal szemben ma már 1946 korszerű közvilágítási lámpa biztosítja a város világítását. Felhatalmazom magam, mint a város szülöttje, hogy a salgótarjániak nevében megköszönjem Wolí von Eckardt úrnak, a Washington Post nyáron megjelent egyik számában Salgótarjánról — az újról és a régiről is — elmondott véleményét. Valóban igaz, nem titkoljuk, nem szégyelljük, ellenkezőleg, nagyon büszkék vagyunk, hogy képesek voltunk megvalósítani — Eckardt úr szavaival — „a nyomornegyedek metamorfózisát”. Hát ha még át tudná érezni azt a bizakodást, lelkesedést, áldozatvállalást, amely ezt az átalakulást megindította. Ma már, az új körülmények között nehéz, de ha mégis van aki nem felejtette, hogy az az új városközpont, amelyről egv tengerentúlról érkezett, társadalmi rendünktől idegen ember is azt írja: „sünikor a központi tér a szökőkútjával már ki lesz kövezve... építőművészeti] eg mindez büszkesége lehetne egy négyszer nagyobb amerikai városnak is”. Tehát, ha van aki nem felejtette honnan*1 indultunk, megérti; találóbban nem jelölhette meg ezt az átalakulást. Mert itt tényleg a nyomornegyedek átalakulása történt és történik. A városnak ezen a kis szakaszán a régi kispolgárság, a ke. ^skedőréteg iparkodott. Egy-két emeletes ház tarkította csak az útját. Függöny- volt a mő ">ttük roskadozó viskók eltakarásához Molnár Ferkó, az egykori üveggyári munkás, aki javabeli kora ellenére az itt szerzett tüdőbajjal nyugdíjas, — emlékszem — ilyentájt oda szokott állni a kirakatok elé, és azt mondogatta: Legalább itt érjen a fény, mert odabent — az udvarukra gondolva — sötét van és dohos a levegő És hányán voltunk mi tarjá- niak ilyen Molnár Ferkék... Aztán er szer érv pártértekezleten. az emberektől kapott bizalom súlya alatt kimondták: a két hegy közül ki kell űzni a -romort. Itt kezdődött a nyomornegyedek metamorfózisa. Jött Pestről egy idősebb ember. Úgy nevezték: Je- szenszki apó. Már nehezen mozgott, a beszéd is fárasztotta, pipája volt egyetlen barátja. Felkapaszkodott az egyik hegyre, onnan a másikra, fényképezett száz irányból is. Rajzolt egy kötegre valót. Készítette a város új arcát. Már tudtuk valaminek történnie kell. De hogy ez a fordulat milyen lesz. azt még sejteni sem mertük. Mi sem, akiket ringatott és felnevelt ez a város. Snpen a napokban, a váro- •i tanácson elevenedtek meg az emlékek. Vitáztak, építsenek-e újat valahol kint a széleken, vagy tüntessék el még az emlékét is a múltnak, és -.pi,ék helyére a jelent. Ez az "*'bbi előzött, mert közülünk, tarjániak közül, kevesen szerették a múltat. Az értekezleten született határozat valósággá lesz. Még mindig a kezdetén tartunk, pedig már a déli részen eltűnt a feudális maradvány, a Szilárdy-major. Északon Is családi házak épültek a régi földbirtokon. A bányák kolóniái is omladoznak. Üj város énül. a munkások úi városa. Hagyan is mondta Eckardt úr?:— „Nincs látványosság ezeken az épületeken, de minőségi szellem van a tervekben, az arányokban, a formákban, az anyag játékában”. A munkásember szíve, lelke van benne. B. Gy. Szén és szaloncukor Vályogviskók, nyomornegyedek, tömeglakások jellemezték a felszabadulás előtti Salgótarján városközpontját. A régi lakóházak egyike a Rákóczi utcáról Öregek a napköziben Verseket ír, recseg-ropog a papíros a keze alatt. Most küldött ki egyet Rómába, a rokonának, azt írta benne: eljött az öregség ... Hetvennégy éves. a pincért teendőket, a terítést még mindig ügyesen ellátja, pincér volt egész életében. Mesél, a budapesti Mágnás Kaszinóról (ma Royal), Zágráb Fiume fényes kávéházairól, éttermeiről, amelyekben megfordult, dolgozott. És az Adriáról, azóta is érzi a víz kékségét — Kártyázunk, Szamosvári Józseffel —mondja aztán Vili- mek István. — A tv-t is szívesen nézem. Melyik filmet szeretem? Amiben nők vannak. Húsz idős asszony mosolya erre a válasz. A salgótarjáni öregek napközi otthona ez év novemberében nyílt meg a Május 1. út 67. szám alatt jelenlegi lakója 20 asszony, két férfi. Kop- pándi Istvánná, a városi tanács szociális előadója elmondja — ezt Takács Vilmos- né, otthonvezető is megerősíti —, szinte az egész város társadalma segítette az otthon létrejöttét. Rengeteg társadalmi munkát végzett például az Erőműből Kamarás József brigádja, a Tűzhelygyár edényt, tűzhelyet az Üveggyár készleteket a textilipari vállalat függönyöket adott, a kézműipari vállalat jobbágyi kirendeltségének egyik brigádja a közös brigádpénzt ajánlotta fel a társtalan öregek nyugodt, békés otthonának megteremtésére, s még sorolhatnám a példákat Most naponként reggel 9 órától délután 5-ig népes az otthon, szól a rádió, vibrál a tv képernyője, társasjátékok, vagy egy-egy szép horgolás fölé hajolnak az öregek. Délben finom ebédet kapnak. A társalgó, az ebédlő kellemesen meleg, jól érzik magukat, egy egész társadalom gondoskodását érzik. Péntek Istvánná, Kapás Jánosáé, Kamódi Jánosné, Viszkok Istvánná, Jekkel Rudolf- né, Szlivka Mariska néni és a többiek néha lassan, öregesen még táncra is perdülnek napközben. Emma néni pedig (Viszkokné) ki nem fogy a tréfából. December 21-én a napközi otthon lakói szép zöld fenyőfa köré ültek. Boros teát ittak, teasüteményt ropogtattak. Fel- köszöntötték Vilimek Istvánt, a pincért is. (te) A naptár 1944 karácsonyát mutatja. Forgách lejtősakna vágataiban a telep asszonyai húzódnak meg. Mélyebben, a sötét fejtésekben azok a bányászok bújkálnak, akik nem tettek eleget a december 12-i felhívásnak, a front helyett a bányát, a bújkálást választották. Félelmetes a csend. Gyakran a bányavíz csobbanását is hallani lehet. Néha egy-egy gyermek sírása, mocorgása hallható. Aztán kemény káromkodás. A visszavonuló német fasiszta csapatok kisebb részeg csoportja tör a békére vágyó emberekre, asszonyokra. — Csak vége lenne márl — sóhajt egy idősebb asszony. — Nem tart már soká — biztatja az asszonyokat Balga József, aki megtagadta a bevonulást. — Karácsony este lesz ma. Szerezzünk fenyőfát, még ilyen körülmények között is illik megemlékezni erről a napról. A békét várjuk mindannyian — vélekednek többen is. Vállalkozó szellemű férfi is akad. Kimerészkedik a bányából, megszerzi a fenyőfát. Űj lakónegyed bontakozott ki a Pécskő utcában. A korszerű, minden igényt kielégítő lakóházak mellett felépült az új tizenhat tantermes gimnázium és a tizenhat tantermes modern általános iskola is. Képünkön az új városrész egy részlete. — Mit rakjunk rá? — kér^ dik többen is. A leleményesség azonban nem hagyja cserben a bányában levőket. Gyermekek kerítenek elő fehér papírt. Olló is akad. 'Rojtozzák a papírost. Fürge kezek segítségével szaloncukor helyett szenét csavarnak a papírosba. Akai néhány szem dió is. All a karácsonyfa. Néháng gyertya hint vékony, sárga fényt a fekete'üregbe. A gyermekek és asszonyok némán állják körül a fát. Akiknek nem lehet itt a férjük, édesapjuk. Könnycsepp szalad végig arcukon. Békességre vágynak. S ekkor rettenetes moraj zúg végig a vágaton. Riadt vonások húzódnak át az arcokon. De a következő pillanatban valaki felkiált: — Elmentek! Ez bizonyltját elmentek a németek. Felrobbantották maguk mögött a telep hídját. Ezt hallottuk .., Karácsony reggele. Nem süt a nap, mégis vakít a világosság. A felszínre jönnek a forgáchi gyermekek, asszonyok, a bányában bujkáló férfiak. Béke honol a kis bányatelepen ... — Mi lesz most a karácsonyfa alatt? — kérdez vissza Balga József, aki átélte az 1944-es karácsonyt a lejtősaknában. — Akkor üres volt 8 fa, zsíros bodakot sütött az asszony anyja. Most? Ketten maradtunk. A két gyerek kirepült a fészekből. De van két unokám, őket várjuk a házunkba. Lesz sütemény, ameny- nyit csak kívánnak. Teljesül a vágyuk is. A fenyőfa alatt ott lesz a sípulóver, ezt kérték a nagyanyjuktól... És a legnagyobb öröm! ök díszítik fel a kis fát. De igazi szaloncukorral! így szoktuk már meg évek óta. Hadd teljen ebben is kedvük... Huszonhárom év telt el azóta. Békében, békességben, úgy ahogyan azt akkor. 1944 karácsonyán áhították a Forgách lejtős aknában megbúvó asszonyok, gyermekek Salgótarjánban ők voltak az elsS szabad emberek. Somogy vári
