Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-12 / 268. szám

1967. november 12., vasárnap NÖGR An Q Arnold Zweig Gonosz Anna K ezdetben, amikor elő­ször látta, az első órák­ban, nem is tetszett ne­ki Anna. Nyakához mérten túlságosan kereknek találta arcát, szemét pedig fö­löttébb kiabálónak; előkelő dá­mára emlékeztető modora kezdetben feszélyezte a fér­fit, azután meg mulattatta; közönséges görlöcskének tar­totta az ifjú teremtést. Anna később meghívta teára — mint a -férfi megtudta, annak idején ő is alig ébresztette fel a lány érdeklődését, mert inkább tudósnak látta, pedig arra számított, hogy a mű­vésszel és tevékeny emberrel ismerkedik meg, de azért meghívta. Pont rózsákat ho­zott neki, s az elragadtatástól szinte ittasan távozott. A lány csevegett, nevetett, fényképeit mutatta, régi pajtásaként és jó barátjaként kezelte. De az volt a legfőbb, hogy egyedül az ő számára ült ott, csak rá pa­zarolta minden varázsát, amely megmámorította a tö­meget. A megtestesült géniusz, a legmagasabb rendű vonzerő, a föld ékszere, az élet áldása volt ez a lány. S a férfi is tetszett neki, mert érezte, hogy tetszik a férfinak. Felis­merte derűs bölcsességét — először ez tárult fel belőle a lánynak. Mert kecses vállán ülő, világos francia fejében meglehetős belátás és kételke­dés uralkodott, igaz, a férfi gyakran úgy találta, hogy helytelenül él vele, és túlzá­sokra csábítja. Ismét talál­koztak, s amikor a lány is meglátogathatta őt otthonában, bizalmasabbá és meghittebbé vált kapcsolatuk. Karját a férfi válla köré fűzte, ajkát kínálta neki, összetegeződtek. De mindezt kötelezettség nél­kül, jó barátnőként tette, leg­kevésbé szerető módján. Anna tudta, hogy magával ragadja az embereket. — Milyen szép vagy — mondta neki Pont, amikor egy délután kibontott hajjal játszott a szőnyegen mackójával —, milyen szép is vagy te, Anna! — Nem igaz — válaszolt a lány —, nem vagyok szép. Nem akarom, hogy te is azt szajkózd, amit a többi. — De elbűvölő vagy — vetette ellen a férfi, fe­gyelmezve magát. — Ez igaz — hangzott a felelet —, elbű­völő vagyok. Dicsekvés nélkül, nagyon nyugodtan mondotta ezt, le­szögezve egy világosan felis­mert tényt. Egy pillanatra fel­nézett, azután ismét vissza­fordult a plüssmackóhoz, ját­szadozó gyermek komolyságá­val orchideás vázát állított a mancsai közé; a buja virág li­lán és aranylón hajlongott a bárgyú clownpofa előtt. A lány tudta, hogy Pont határ­talan, szétomló kábultságban távozik tőle, és heves szívdo­bogással érkezik hpzzá, akár a titokban és izzón szeretett ba­rátnőjéhez találkára siető if­jú. A férfi a kertvárosban la­kott, a nagyvárosban nap­hosszat tartó munka és tár­gyalások után jött teára a nővérekhez, s ők megvetettek a heverőn, odavitték neki a teát, nyalánkságokkal kínál­ták, dédelgették. Néha felesé­ge, Lucie is feljött vele, na­gyon tetszett neki a két lány; esténként azután látták An­nát táncolni. Angéla, aki kü­lönben is tartózkodóbb volt, még jobban megértette magát Lucie asszonnyal, amikor a zongoránál énekeltek. Vasárnaponként néha együtt ültek négyesben Ponték bé­relt kertjében, málnát szed­tek, nevetgéltek, vagy túrták a földet a gyerekekkel, akik buzgón építkeztek, teli vödrök­kel hozták apjuknak a homo­kot, és lába elé szórták a ka­vicsra. Pont maga előtt látta Anna szemét, ugyanolyan szí­nű volt, mint a haja, hallotta harigját, beszippantotta a vi­rágillatot, gondozott, egyszerű vonalú ruhájából, amely min­den divatmajmolás és kü­löncködés rélkül, már-már természetellenes bájjal simult formássá edzett testéhez. Szí­ve és pulzusa a lány mozdu­latainak ütemére vert. Ilyen­kor maradéktalan boldogság­ban lebegett. Nem gondolko­zott, nem töprengétt, úgy fo­gadta el, ahogy volt, akár egy őselemet, és vadul szerette. Szenvedett, ha távol volt tő­le. Mihelyt idegenek, másféle emberek társaságában tudta a lányt, már úgy érezte, hogy nem is létezik számára ... Pont tudta, milyen kemé­nyen dolgozott. Az esti fellé­pések előtt reszketve nyúlt el székén, vagy ágyában. Le­küzdhetetlen félelem béklyóz­ta le tagjait: most, ezen az estén bizonyosan elhagyja az ihlet. Ma mértéktelen esetlen­ség teríti földre, épületes bu­taság vet véget a Maréchal- nővérek dicsőségének. Édes arca elsápadt a festék alatt, vigasztalan kétségbeesés ült szeme mélyén és ráncolódott összeszorított száján. Amikor Pont ilyennek látta, egészen csendben ült mellette, meg­fogta kezét, mély, csillapító hangján halk, megnyugtató mondatokat búgott, noha leg­szívesebben mackótestének egész súlyával vetette volna fölé magát, hogy elrejtse a tömegek Molochja elől, amely úgy ijesztette, és oly mágiku­san vonzotta... Laurenz Pont lebéklyózva, de éber szemmel figyelte a lányt, felismerte, hogy művé­szetének alapvető ereje a leg­finomabb kifejezésmód és a legtartózkodóbb mozdulat, ám ugyanakkor fenntartás nélkül, maradéktalanul felolvad ab­ban, amit csinál. Lényének egyértelműsége, amit a férfi oly fájdalmasan hiányolt az életben, most, az alkotás közepette, végérvényes, pusztulásig győzedelmes tör­vényként uralkodott rajta. A próbákba ölt rengeteg munka, a meggondoltan kialakított taglejtések, nem az embertö­meg, a siker, a dicsőség, vagy a pénz kedvéért tárultak a vi­lág elé, sőt még psak nem is azért, hogy ez az egyetlen An­na Maréchal kifejezze magát. Egyes-egyedül a tökéletesség, a művészi alkotás szolgálatá­ban létezett ez a teremtés, azért a végső erőfeszítésért, amellyel e földön kikénysze­ríthető a szellem és a báj testté válása ... Magától értetődő, hogy a pletyka irdatlan felhője lebe­gett körülötte. Vetély társnői, színházi partnerei, a zenészek, díszlettervezők, öltöztetők és társaik, egész környezete azt fecsegte, hogy nem teremtett isten egyetlen csak valameny- nyire is vonzó férfit, akivel le ne feküdt volha. Múló szeszé­lye szerint választja meg és váltogatja szeretőit, annak ad­ja oda magát, azt szerzi meg magának, akire csak futó ked­ve támad. Testét is bedobja a küzdelembe, hogy biztosítsa sikerét, ha kevesebbel nem ke- nyerezheti le őket, ágyukba is követi a kritikusokat meg az impresszáriókat — mindenkit, akire csak szüksége van ah­hoz, hogy feljebb jusson egy lépcsővel —, állították róla. Az egyik nőt elbűvöli, a má­siktól elhódítja barátját, a harmadikat kitagadja kegyei­ből. Angélától követeli meg a megkeresett vagyon okos ke­zelését. Becsvágyában már odáig jutott, hogy teljesen magának akar kisajátítani egy színházat, még a zenekar is rejtett legyen, s mindenfelől rá sugározzák a fény. Már azok nevét is emlegették, akiknek a színház megépítése a feladatuk: csupa ifjú, tehet­séges titánt, hangsúlyozottan a legmodernebb építészeti irány híveit. Pont építész ne­vét nem említették. Mindez kegyetlen, bősz düh­vei töltötte el a férfit — nem ez a legutóbbi pletyka, mert nem hitte el, amióta a lány egyszer nevetve megkérdezte: — Már itt tartanék? — Az egész fecsegés, mendemonda és suttogás, ez a már-már fennhangon terjesztett hírve­rés keserítette el őrjítően, amíg csak ott nem ül vele szemben. Korholta meggondo­latlan életmódja miatt. Sze­rette volna szemére vetni, miért jö.n össze olyan szedett- vedett népséggel. Legyen igé­nyesebb, különösen amikor ki­választja azokat, akik vele együtt nevethetnek vagy asz­talához ülhetnek. De mihelyt a lány rányitotta szemét, és elbűvölte apró, suhanó moz­dulataival, képtelen volt kö­vetelőzni, vagy bármi ellen tiltakozni. Hiszen arra szüle­tett Anna, hogy olyan legyen, amilyen, bámultassa magát, megrészegítsen puszta megje­lenésével, ez a tündér és hab­leány, az ő kis boszorkánya... S a férfi hallgatott, és nem hitt el semmit. Egy ízben ebéd után toppant be, s a szoba­lány bebocsátotta, hiszen a ház jó barátjakén ismerte. Halkan belépett a lány szo­bájába: ágyában alva találta, a fiatal karmester pedig, aki­vel egy új táncon dolgozott, a heverőn aludt. Azt mesélték erről a férfiről, hogy állítólag felbomlott az eljegyzése, s ahogy hírlett, természetesen a Maréchal miatt... Mesélték. Állítólag. Hírlett. Pont nem hitte el. Semmi bizonyos, semmi határozott. Ez a két fiatal ember elaludt az ideg­feszítő próba után. Gondolko­zott egy kicsit, mi is lenne a leghelyesebb, azután nesztelen felemelte a takaróról azt az ibolyacsokrot, amelyet üdvöz­lésként kívánt otthagyni, és behúzta az ajtót maga mögött Angéla éppen vásárolni ment, így hát a szobalánynak ad­ta oda. — Senkit se enged­jen be, Klärchen, a kisasszony alszik. — A lány egész életén végighúzódtak hasonló esetek. De sohasem tárult a férfi elé olyasmi, amire ne találta vol­na meg a legillendőbb és a legerkölcsösebb magyarázatot. Aki barát, bízik. Pont pedig Anna barátja. Veress Géza: Ember, lovakkal GARAI GÁBOR: ASZTRONAUTA Miért őt vette szárnyára a hír, miért nem a tervezőt, az építőket? — kérdeném, hisz ő a képletben az esetleges x, az eredmény úgy is kijön, ha más van a helyén! És miért van, hogy mégis, magam is, ösztöneimmel érzem: ő a nagy, a többi mind — tisztes vagy lángeszű — de érte felgyűlt élő s holt adat?! A többi szinte megszámlálhatatlan, oly számos, hogy már-már személytelen: a szerkezet testéből nem hiányzik Kepler, se Laplace, de a Neándervöigyi sem, ki-ki a maga művérei, s ezernyi munkás szülötte test az, s tudósé, mérnöké, — de az a test, mit ő küldött a légen túlra, az sorsa szerint az övé volt, csak az övé, mígnem a birtoklás a végső vonzáskörétől is elrúgta magát, s meglátták mindenek, hogy benne lett emberszabásúvá a tenger tapasztalás s a milliónyi tett; mert ő a hős — s ekként, egy lendülettel, ő alkot úgy, mint hosszasan és összesen a nép: övéinek s művének felajánlva egyetlen és értelmes életét. SOMOGYI ALBERT: Egy ember Már énfelettem nincsen Hatalma az időnek; ^ Ballagok észrevétlen Arccal a temetőnek. Az életet megjártam Csúnyát s jót: mindent értem, Tettem gyakran a rosszat S tán azt is, ami: érdem. A világot megértem: Nem vagyok perben véle. Nem kérek sorsom helyett Üjabb sorsot cserébe. S ha eggyé válók egyszer Örök frigyem a Csenddel, Ne írj más jelt fölébem, Csak annyit írj: Egy Ember. Ilám ős György Hogyan kerülhetünk címlapra? rról a fiatalemberről szeretnék néhány szót szólni, akinek eseteit bizonyára valamennyien olvas­ták a különböző lapokban. Ez a fiatal ember, akinek bűncse­lekményeiről beszámoltak az újságok: szemrebbenés nélkül azt állította magáról, hogy ő fotoriporter. A nagyobb hatás kedvéért még egy fényképező­gépet is szerzett magának. Az olvasó most azt gondolhatja: ez nem is olyan nagy szélhá­mosság. De emlékezzenek csak vissza a tudósításokra: mit csinált ez a magas, fekete, jó­képű fiatalember a fényképe­zőgéppel. Nem kevesebbet, mint hogy csinos, ifjú hölgye­ket fényképezett le a géppel. S ha még csak lefényképez­te volna őket; de azt ígérte nekik elvetemültségében, hogy valamelyik képes folyóiratunk borítójára fognak kerülni. A tudósításokból megtudtam, hogy száz körül lehetett áldo­zatainak száma. Amiből arra következtettem, hogy borítóra kerülni az élet legnagyobb él­ményei közé tartozik. Talán egyenlő az élet értelmével. A csinos, ifjú hölgyek hittek a csalfa szónak, hiszen azt tapasztalhatták, hogy képes fo­lyóirataink borítóján — elöl is, hátul Is — csinos, ifjú hölgyek mosolyognak a standokon, a járókelőkre. Joggal remélhet­ték tehát, hogy egy nap órá­juk is sor kerül. A fiatal nők hiszékenységének ez a vám­szedője ezzel a nagyon is méltányolható reménykedéssel élt vissza rútul. Mint olvas­hattuk, utcán, villamoson, s egyéb járműveken a tetszését megnyert csinos lányokat és asszonyokat szólított meg, fo­tóriporterként mutatkozott be, közölte, hogy a hölgy arcéle, karaktere, tekintetének lágy­sága-stb. rendkívül alkalmassá teszik az illetőt arra, hogy a megnevezett képeslap borító­jára kerüljön. A megszólítot­tak ezt általában jólesően vet­ték tudomásul, s követték a fényképezőgépes fiatal embert abba a környezetbe, amely, a fotoriporter szerint, arcélük érvényesítésére a leginkább alkalmas. Szegények, sajnos, sohasem kerültek fel a borítóra, mivel egy álfotoriporter fényképez­te le őket, az arcélüknek leg­megfelelőbb környezetben, leg­többször egy sűrű erdő köze­pén. S ha még csak lefényké­pezte volna őket, de, mint ol­vasom, erőszakoskodott U ve­lük. Ezért is kapta a megérde­melt börtönbüntetést. Nem tu­dom a börtönben olvasnak-e a rabok újságot, s érdemes-e in­telmeimet egyenesen a bűnös­höz intéznem. Arról értesül­tem, hogy az angol börtönök­ben már a televíziót is felsze­relték, mégis egyre több rab szökik meg. Vagy talán éppen ezért? Ha tehát az elítélthez nem is, a hasonló kísértések­nek kitett csinos lányokhoz volna néhány megszívlelendő szavam, hogy öntudatukat és ellenálló képességüket erősít­sem. A fotóriportereknek van rájuk szükségük, s nem nekik a fotóriporterekre. Ha vala­ki, akinek vállán mutatós fényképezőgép csüng, megszó­lítja önöket, mondván, hogy éppen erre az arcélre, s erre a típusra lenne szüksége a lap­jának — effelől még valóban lehet fotoriporter, aki jó bo- rító-modellt keres. Ha ked­vük van öt segíteni munkájá­ban, akkor se gyanakodjanak. ha dús lombú fáktól körülvéve, mintegy a nyarat szimbolizál­va. nagy, rötlombú fák között az elmúlás eleven kontrasztja­ként óhajtja önöket megörökí­teni. Illetőleg. a borítóra ten­ni. Ez mind lehetséges és el­fogadható. De ha már azt mondja, hogy egyéniségük az erdő szélén nem érvényesül, csak az erdő közepén: inkább mondjanak le a borítóról. S méginkább tegyék ezt, ha az erdő sűrűjében — mint ol­vastam — bikiniben, vagy hiá­nyos öltözékben kívánja önö­ket a képeslap borítója számá­ra lefényképezni. Ebben az esetben a maximális gyanak­vással fogadják előterjesztését, mert könnyen kitehetik ma­gukat annak a veszélynek, hogy semmiféle borítóra nem fognak felkerülni. Hazai ké­peslapjaink ugyanis ilyen ter­mészetű borítókat nem közöl­nek. En megértem azoknak az ál­dozatoknak mélységes elkese­redését, akiket a csalárd fotós ezzel a módszerrel — még a hagyományos fáradtságtól is megkímélve magát — levet­kőztetett az erdőben. El tudom képzelni, mit éreztek, amikor rájöttek, hogy ebben a hiá­nyos öltözékben egy közönsé­ges szélhámos előtt mutatkoz­tak meg, anélkül, hogy a lap több tízezres vagy százezres olvasó tábora bármit is látha­tott volna belőlük. Sajnos, nem ismerem az ügy aktáit, s így nem tudom pontosan, a feljelentők mit róttak fel leg­inkább a bűnösnek: azt-e, hogy az erdőbe csalta őket, azt-e, hogy erőszakoskodott ve­lük, vagy pedig azt, hogy nem tette őket a borítóra. Büntető­jogilag azt hiszem, csak. az első kettőért lehet felelősségre vonni a bűnöst. De hát más a jog és más a női lélek. Női lélek? Már megint igaz­ságtalan vagyok a nők rovásá­ra. Mintha a férfiak nem szí­vesen kerülnének a borítóra. Csak ők nem olyan őszinték, mint a nők. Emberek va­gyunk: valljuk be, valameny- nyien szívesen kerülnénk a borítóra. Jellemző rám, hogy már foglalkoztam is a gondo­lattal — mióta erről a bűn­ügyről olvastam — hogyan le­hetne kihasználni ezt a min­den emberben szunnyadó bo­rító-vágyat. Veszek egy fény­képezőgépet — színeztem, ma­gamban a bűnös képzelődést — s a Közért-ben a kedves kis­lánynak, aki arra való tekin­tettel, hogy beteg vagyok so­vány sonkát ad nekem, bár egyre érezhetőbb gyanakvás­sal — megígérem, hogy a bo­rítóra fog kerülni. Lefényké­pezem a kalauznöt, aki arra buzdít, menjek csak befelé, bár ez fizikailag lehetetlen: s kilátásba helyezem neki a bo­rítót. Megígérem a szerelőnek, aki egy hete nem tud időt szakítani arra, hogy megjavít­ja az otthoni víztartályt, hogy a borítón lesz látható, amint éppen javítja a tartályt. Le­fényképezem a pincért, ha egy félórán belül kihozza a kls- menümet. A tükeresekről, akik a kokszot hozzák: hogy ne keverjenek bele port, vizet és terméskövet — csoportképet készítek. Természetesen a borítóra ... Csak egyet nem teszek; nem fényképezek le nőket az erdő sűrűjében azzal, az ígérettel, hogy címlap lesz belőlük. Mert megjelenik rjz egyik példány, megjelenik a következő példány — s termé­szetesen nincsenek rajta. Erre feljelentenek, hogy erőszakos­kodtam az erdőben. Ilyesmit a világért sem. Inkább megmuta­tom az írószövetségi igazolvá­nyom, s közlöm velük, hogy éppen egy ilyen karakterű, iz­galmas nőről szeretnék egy re- génytrilógiát írni. S e célból helyes lenne, ha sétálnánk egyet az erdőben, hogy jobban beleláthassak a lelkűkbe. tudják, hány évig íté­szül egy regénytrilógia? És még akkor sem biz­tos, hogy kiadják.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom