Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-12 / 268. szám

8 NŐGR 1967. november 12., vasárnap Ssakonyi Károly A meg A FIÜCSKA már felismer­te a mozdulatok jelentőségét, s azt is jól tudta, milyen sor­rendben következnek. Először is a hajó az öböl közepéig ugyanazzal a sebességgel úszik, mint ahogy a nyílt vízen köze­ledett a parthoz. Aztán az öböl közepe tájáról éles, rövid csen­getés hallatszik, a jól kivehe­tő motordübörgés üteme meg­változik, a hajó úszása lelas­sul, hogy szép ívben — az öböl csendes vizén széles hullámo­kat verve — a móló cölöpéi­hez fordulhasson. Közben újra felhangzik a csengetés, vala­honnan a vízszintről (a fiúcska sohsem látja jól, honnan?) csí­pős füst csap fel kis pama­csokban, a motor elhallgat, s a hajó nesztelenül siklik a kikö­tőhöz. Ilyenkor már a kapitány is megjelenik a parancsnoki híd ajtajánál, s valami effélét ki­ált: — A harmadik cölöpre dobd a kötelet, Józsi! — Ezek szerint tehát Józsinak hívják a sovány, szemüveges matrózt Nagyon helyes, hogy a matróz sovány, gondolta a fiúcska, a kapitány meg hatalmas, poca­kos, erős, fordított esetben a dolog elég hihetetlen lenne. Noha a fiúcska érdeklődve nézte, miként dobja Józsi — a matróz — a kötelet a cölöp­re, hogyan húzza meg, s teke­ri rá, hogy tartsa a hajót, ar­ra a rézmicsodára, aminek jó lenne tudni a nevét, mégis in­kább a kapitányt figyelte, a kékzubbonyos, tengerészsapkás erőteljes férfit, csodálta nyu­galmát, lassú lépteit (ahogy vé­gig megy a fedélzeten) — s elképzelte őt a nyílt vízen a kormánynál, a vízre szegezett tekintettel, ' elképzelte, hogyan küzd a hullámokkal a vihar­ban, hogyan manőverez a köd­ben, s nagyon szerette volna, ha egyszer beszélgethetne vele. Dehát csak a kikötő korlát­jáig merészkedett, ott ácsor­góit kis rövid nadrágjában, magas nyakú szvetterében a móló sárga kavicsain, leste a felbukkanó hajót, izgatottan fi­gyelte a kikötés mozzanatait, a kiáltásokat; nézte az érkező és az induló utasokat. Gyönyörű hajó volt, kar­csú és fehér; vörösrézkürtőin csillogott a nap; kis bronzha­rangja, kifényesített lámpái, barnára pácolt fakorlátja, kö­télzete, magasba nyúló árboca mindannyiszor ámulatba ejtet­te. Ha befutott a kikötőbe, megkönnyebbülten felsóhajtott, ha nekivágott a víznek, ag­gódva követte tekintetével, amíg csak el nem tűnt, s visz- szaérkezéséig nem szűnt izgal­ma: vajon megérkezik-e? ŐSZ VOLT MÄR, a tó part­járól elutaztak a nyaralók, a táj elnéptelenedett, s ahogy teltek a napok, egyre kevesebb lett az utas. De a kis hajó még napjában kétszer átkelt a ví­zen, s a fiúcska mindannyiszor ott várakozott a mólón. Elein­te, mondom, csak messziről merte lesni a Hanná-t, (így hívtál a hajót) — de ahogy múl az idő, mind közelebb merészkedett. Egy napon, amikor a kapi­fiúcska a kapitány tány, a matróz és a bajszos, olajos gépész a hajó azon ré­szén beszélgettek, ahonnan nem láthatták, a fiúcska óva­tosan átbújt a korláton, és szívdobogva, lopva megérin­tette a hajó fehér, hűvös fém­testét. Ezalatt a kapitány éppen azt mondta a matróznak, meg a gépésznek: — Hát már éppen elegem van ebből a furikázásból. Rá­adásul utas sincs. Vége lehet­ne a szezonnak, a könyökö­mön jön ki ez az átkozott in­gajárat! — Igaz, ami igaz — mondta a matróz —, megúnja az em­ber. — Már azon is gondolkod­tam — folytatta a kapitány —, hogy itthagyom ezt az egészet. Dehát hová menjek? Minden­nek megvan a maga hátránya. Panaszkodtak volna még egymásnak, de elérkezett az in­dulás ideje, mindegyikük el­foglalta a helyét. — Nézz ki — szólt a kapi­tány —, van-e utas? — Egy kisfiú — látta meg a fiúcskát a matróz. — Más nincs. — Velünk akarsz jönni? — kérdezte a kapitány. A megszólítás váratlan volt, a fiúcska, már ott állt a kor­látnál ismét, elpirult, akart va­lamit mondani, de a szavak a torkában akadtak, ezért csak bólintott gyorsan, zavartan. — Hát akkor igyekezz — mondta a kapitány —, mert in­dulunk. A MATRÓZ besegítette a fi­úcskát az utas nélküli hajóra, visszalökte a mólóra a pallót, a kapitány meg csengetett, feldü- börgött a motor. A fiúcska csak akkor tért magához ámulatából, amikor a 'hajó már megkerülte a mó­lót, s a nyílt vizet hasította. Szép őszi idő volt, szélcsen­des, napsütéses. A tó fölött könnyű pára lebegett, eltakar­ta a szemközti partot, a víz úgy nyúlt a messzeségbe, mint a tenger. A fiúcska meg ép­pen hogy azt gondolta: ez itt a tenger. Belekapaszkodott a korlátba, azt hitte álmodik, pe­dig hát minden valóság volt: a hajómotor dübörgése, a korlát, a tat körül vitorlázó sirályok, a habzó zöld víz. — A jegyedet! — fogta meg a matróz a vállát. A fiúcska csodálkozott: — Nincs jegyem ... — Hát akkor? — vakarta meg a fejét a matróz, s hátra tekintett: a parancsnoki híd ablaka nyitva volt, a kapitány a kormánynál állt, előreszege­zett tekintettel. Odakiáltott a matróz: — Ennek a kisfiúnak nincs ám jegye! — Engem ő hívott! — mond­ta megszeppenve a fiúcska, s a kapitányra mutatott. A kapitány jól hallotta a sza­vait, hiszen kis hajócska volt, — s valamit akart is mondani bosz­szúsan, de akikor találkozott a tekintetük: a nagy erős férfié, meg a szőke, barnaszemű kis­fiúé. A fiúcska tekintete oly esdeklő volt, hogy a kapitány elámult, majd gondolt egyet, s kacsintva rámosolygott. — Ügy is van! — mondta a matróznak. — Az „úr” az én vendégem! A MATRÓZ vállat vont, ott­hagyta a potyautast, s hátra ment a tathoz. — Bejöhetek? — kérdezte a fiúcska a kapitánytól, a pa­rancsnoki híd ajtajában. — Tessék csak, gyere! — Nézd csak! — szólt re­kedten a kapitány — már lát­szik a kikötő. Akarod egy ki­csit kormányozni? — Akarnám — mondta a fiúcska —, de nem merem. Nagy felelősség. A kapitány megérezte, hogy nem szabad erőltetni a dolgot. — Hát akkor nézd, hogyan manőverezek. — És fokról fok­ra elmagyarázta neki a kikötés mozzanatait. Amikor partot ér­tek, a kapitány kezet nyújtott a kisfiúnak. — Köszönöm, hogy felengedtél a hajódra — mond­ta a kisfiú. — Idefigyelj — mondta a kapitány. — Szeretném, ha nem felejtenéd el: ha netán kapitány lennél egyszer, s a parton látnál egy kisfiút, aki nézi a hajódat, vedd fel a fe­délzetre. El ne feledd! A KISFIŰ csak bólintott, de a kapitány jól tudta, miéri mondta ezt. — A jó öreg Hanna — mondta a gépésznek, amikor az előmászött a gépházból. — A jó öreg teknő! — A gé­pész látta, hogy a kapitány körbejárja a hajóját, mintha most látná először. i ej* JZoite inw - /!>*■« Orodz István: Aranyművesek utcája, Prága Vésni Endre Csoportkép A z újságíró bekopogtat az ” öreg Júliához, a nyug­díjas tanítónőhöz, immár a negyedik öreg, akit e napok­ban fölkeres. Földszintes, lap- padt bérház, a régi házak egyike, az udvart már fölásták, tavaszra készülődve. Az előszobaablak félig nyí­lik, a kis nyíláson arc tekint kifelé, egy idős asszony élénk, s az időtől még nem agyon­mart arca. Hamuszürke haját turbánszerű sapka fogja ösz- sze, most érkezhetett kintről, a borús ég alól. Az újságíró megriad az asszony bizalmatlanul moz­gékony tekintetétől, valójában már bánja is, hogy becsönge­tett. Nehéz megmagyarázni va­lakinek, akihez semmi külön­legesség nem fűződik, hogy írni akarnak róla, újságba szánják a mozdulatlan élet eseménytelen napjait. „Rendezett szegénység” — utóbb ezt írja noteszébe első benyomásként, de hát milyen is legyen egy negyven évet szolgált özvegy tanítónő la­kása! Az utóbbi években ja­vult ugyan a fizetés, de egy élet szűkös szolgálatát ez már nem ütheti helyre. A tárgya­kat vékony szürke réteggel lUf Gonda Zoltán: Csendélet belepi az idő, a szürkeség ösz- szekapaszkodik, mozdíthatat­lan. Júlia tartózkodása gyorsan föloldódik, emberszerető lénye átsüt a kezdeti bizalmatlansá­gon. Visszatekint a múltba, hunyorító szemmel, mintha a napba nézne. — Valaha úgy volt, hogy ka­rácsony tájt egy kollégámmal kimentünk az ócskás-piacra cipőt vásárolni a szegény gye­rekeknek. Hosszú rúdra fűz­tük a kis cipőket, úgy vittük az iskolába. Ez, hálistennek, elmúlt. Most inkább ők néz­hetnék meg a mi cipőinket. S mint aki tettenéri magát a tréfán, jót nevet. No, most a fiókhoz megy, és előveszi a tablókat, gondolja fanyarán az újságíró, és va­lóban, ez történik. Előkerülnek a szokásos év végi csoportké­pek, mint amilyenekből a rni fiókjainkban is lapul egy-egy. Mogyoró arcocskák, szőkén, barnán, feketén kapaszkodó, hajbozótok, negyedik elemi, végzősök. Együtt nézzük a képeket. Harminc év is eltelt azóta. Az alsó sorokban csupa mezítlábas kisfiú. Nyolcán, tízen. És me­zítláb, és törökülésben. — Igen, ez így volt, — mondja a tanító néni, — ennyi az egész. Az újságíró arra gondol, a mezítlábas motívum, az már valami, megér egy hasábot, dőlt betűkkel. — Meséljen egy-két epizó­dot, — nógatja az öregasz- szonyt, ugrásra kész tollal — egy-két érdekes esetet. — Érdekes semmi sincs. Ez nem volt érdekes. Volt egy család, ahol négy gyermeknek volt egy cipője. Felváltva vi­selték őket. A kislányoknak inkább jutott cipő, akárhogy is, de jutott. A fiúkra már nem telt. — Nevekre nem emlékszik? — kérdi türelmetlenül az új­ságíró — nevekre, konkrétu­mokra — őt szorítja a feladat és még mindig attól fél, eb­ből nem lesz riport. — Gyakran eszembe jut egyik-másik. Külön az arc és külön a név. Ha tudom a ne­vét, azt is tudom, hol ült, mi­lyen tanuló volt. — Kiválaszt egy kis gyerekarcot a csoport­képből — Erre a kis mezítlá­basra jól emlékszem. Rosszul táplálták, ha elmentem mellet­te, mindig a szoknyámba ka­paszkodott. — Tűnődik. — Egyik se lett híres ember. So­kan dolgoznak közülük a Pa­mutiparban, a Bőrgyárban, az egyik mérnök lett a Hajógyár­ban. — Kérő szemmel néz az újságíróra. Nem tud semmi érdekeset mondani. — Higgye meg, nem volt semmi különös az életemben. Negyven eszten­deig mindig ugyanabban az is­kolában, mindig ugyanaz. Ta­lán naplót kellett volna ír­nom ... — Azt, azt — helyesel in­gerülten az újságíró. — És ml lett volna, ha naplót ír? — Ma már egészen más a gyerekek élete, ők maguk se tudják, hogy mennyire más. Fogalmuk sincs róla. — Ezt már a küszöbön mondja a ta­nítónő, ám az újságíró nem is figyel a szavaira. Júlia beteszi az ajtót, visz- szamegy a szobába, túrbános szürke feje keresztül metszi a rézsútos fémpásztát. Leül, a fölkavart csend visszaülepszik, kicsit röstelli magát, hogy nem tudott semmit, de semmit mondani. Hiszen mutatta a tablókat, mesélte a mezítlábas gyerekeket, de az kevés, min­den öreg tanítónő ezen a vidé­ken ugyanezt mondja. Kis fényszilánk csillan a szemé­ben. Azt kellett volna elmon­dania az újságírónak, hogyan lett egyik napról a másikra csöndes a világ. Nyugdíj. Nem mintha nem vágyott volna már pihenésre. A test megtörődik, a türelem megcsappan. De reg­gelenként, nyolc óra előtt, amikor elhúznak az ablak alatt az iskolába siető gyere­kek, nem néz ki, úgy érzi, hogy őt itt hagyták a szobá­ban. De lassan ez is oldódik. Jönnek szülők, egyik is, má­sik is, volt tanítványokkal. A múlt héten pedig megkocog­tatták az ablakát. Ezt kellett volna elmondani az újságíró­nak. Legyint magában, ez sem szenzáció .. Utóda, egy fiatal tanítónő állt az ablak előtt. A szemközti járdán gyerekcso­port. Elsősök. Ezeket ő már nem tanította. — Azért jöttünk, Júlia néni — kezdte a tanítónő —, hogy mondja el nekünk a tavaszt. Vagyis hogy tartsa meg az óráját a tavasz ébredéséről. Beengedte a gyerekeket az udvarra, eléjük állt a fénybe, és elmondta a tavasz ébredé­sét, úgy mint azelőtt, minden évben, a rügyet, a bimbót, a sziklevelecskét. Megmutatta, hol dugdossa ki világoszöld dárdáit a nárcisz, hol pattan sárgába a forzicia. E zt kellett volna elme­^ sélni az újságírónak. Hogy van tapintat a világon, és van irgalom. Meg hogy nincsenek már mezítlábas gye­rekek. Dühösen legyintett, mert rajtakapta magát az ismétlé­sen. \

Next

/
Oldalképek
Tartalom