Nógrád, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
1967. november 26. vasárna» MÖGRÄD Q miyolcvan esztendeje, hogy ™ az ünnepi előadásra összegyűlt közönség először gyönyörködött a 3 300 000 forintot felemésztett Ybl-alko- tás, a budapesti opera épületében, s feszülten várta Erkel Sándor, az akkori igazgató karmesteri pálcájának első intését. Az épület frontján a hatodik emelet magasságában már akkor is ott csillogtak az operaköltészet mestereinek hatalmas szobrai: a repertoár tehát már az első időadás idején a homlokzatra került. A régi „szoborgalériában” ott láthattuk Pergolesi, Orlando di Lasso, Lully, Cherubini, Spontini, Haydn, Gluck, Mozart, Beethoven, Weber, Meyerbeer, Rossini, Wagner Richard és mások képmásait. A második világháborúban több találatot kapott az Operaház felső terraszának mellvédje. a szobrok is kibillentek helyükről, s veszélyességük miatt valamennyit el kellett távolítani. A felszabadulás után mindmáig készült felvételek és levelezőlapok — köztük híres fényképészünknek, Seidner Zoltánnak világot járt képei — már ékességük nélkül ábrázolták Budapest egyik legszebb épületét, az Operaházat. Az elmúlt esztendőkben a Műemléki Felügyelőség elhatározta, hogy ismét „régi heRepertoár a homlokzaton lyükre” állíttatja a zene köbe mintázott mestereit, s minthogy az Operaház repertoárja alaposan kibővült, új szoborsorozat készült. Művészeink legjobbjai vállalkoztak a megtisztelő feladat elvégzésére: Ispánky József, Győri Dezső, Marton László, Tar István, Mikus Sándor, Pátzai Pál, Várady Sándor és Antal Károly vésői nyomán két—két szobor készült a nagy magasságban levő homlokzati sétány báboskorlátjára, balluszt- rádájára. Ispánky készítette a sorozat Dalszínház utcai oldalának első figuráját, Monte- verdit, Győri Dezső faragta Scarlattit és Gluckot, Marton pedig Mozartot és Beethovent. A Népköztársaság úti főbejárat fölötti fronton találjuk Rossinit és Donizettit (Tar István müve), majd Glinkát és Wagnert (Mikus Sándor alkotása), végül Verdit és Gou- nod-ot. Az utóbbiak Pátzai Pál művészetét dicsérik. A Hajós utcai beszögelésben he. lyezték el Bizet és Musszorgsz- kij (Váradi Sándor), Csajkovszkij és Moniusko <Antal Károly) szobrát. A sort a csehek nagy zeneköltője. Bed. rich Smetana zárja. A szobor — akárcsak Monteverdié — Ispánky József Százados úti műterméből került a színház homlokzatára. Minden bizonnyal lesznek majd zenekedvelők, akik kifogásolják egyik-másik új szobor jelenlétét. Az első Monteverdi bemutatóra — Poppea megkoronázása — csak ezután került sor, Scarlattinak és Glinkának van ugyan szobra, de alkotásaik nem szerepelnek az egyik budapesti operaház műsorán sem. Bizonyára szemet szúrt az is, hogy Mascagni, Johann és Richard Strauss, Goldmark Károly művei a színház állandó műsordarabjai közé tartoznak, s mégsem kerültek a homlokzatra. Nem jutott szobor például Puccininek, pedig hat műve — a Manón Lescaut, a Pillangó- kisasszony, a Bohémélet, a Tosca, a Turandot, és a Nyugat lánya — egyaránt siker zenekarnak, énekesnek, karmesternek. Nem akadt hely a magyar kapcsolataiért is any- nyira tisztelt Haydnnak, sőt büszkeségeinknek, Bartóknak és Kodálynak sem, pedig énekeseink, táncosaink és karmestereink az ö műveikkel vendégszerepeinek külföldön. De sajnos tizenhat szoborban nem fér el az egész zenetörténelem. Kép és szöveg: Szfits István 5 ff .. i..; y:\ .. I »||: — Részlet az Operaház „szoborgalériájából”. ISádasdi Péter • • Összezárva MIUTÁN a szerkesztőségben megbeszéltük a riportot, telefonon felhívtam ifjúkori ismerősömet, a mezőgazdászt és megmondtam, hogy szántást fotóznánk: nehéz traktorokat a barázdában, és a képek ellentétjeként mélyszántást, harminc év előttit, úgy ahogyan csinálták, öt lóval, kettős ekével. — Megszervezem — mondta a mezőgazdász. Végét járta az ősz, fonnyadt íépahalmázok, gazos tengeri- és dércsípte lucematarlók maradtak a nyárból. Megjelentek a varjúrajok. — A traktorosokat a Ber- ky tanyához rendeltem. Egyik fogatosunk vállalta a dolgot; Berky Sándor, volt gazdaember. Valamikor két csapat lova is járt ekébe. Megvan még minden szereléke, kettős eke, hámok, nyereg, — ezzel fogadott bennünket a mezőgazdász, Tóth Miklós. Aggodalmaskodtam, mert ismertem a régi tanyai gondolkodást, mely az efféle kívánságot, bolondságnak tartja. — Ne aggódj, már ott is van az öt ló, befogja nektek Berky. Ő ül a nyeregbe. Egy másik fogatos Harsányi az eke után megyen. Rangosnak látszott távolról a Berky tanya. Vastag törzsű akácfák vették körül, melyek idillikussá varázsolták egykor a tanyát és az itteni életet. A fehér cseréptetős tanyaházon gólyafészek, a ház mögött a nagy gyümölcsös, zöldséges kert, a gémeskút, istállók, akiok. De mikor odaértünk, láttuk: megsüppedtek a tetők, elkorhadt a kerítés, megvetemedett a kútgém, s a tágas tanyaudvart a szövetkezet óriási tábla szántása fogta körül. — Megjöttek? — fogadott bennünket a vállas, már kissé görnyedt Berky Sándor. Bajusza, szemöldöke őszes. Sűrűfehér borosták lepték tokás, ját, s a „Szeles" hátára len- piros-fehér arcát is. dűlt. előttem három méternyire. Ez a távolság már biztonságos. Ideges makogással, de tudóit nevetni. — Hogy lehet ilyet csinálni, tökéletlen öreg barátom? Hát hol élünk? Megpróbál közeledni, én távolodom. Szétterpeszti a lábát, kitárja a karját, jön. mintha körül tudna keríteni testével. Már csak nevetek. — Szabad így viselkedni, te kis buta? Mit szól ehhez a szomorú szemű jó édesanyád, ha hazamész? Hirtelen felgyorsul a mozgása. Ugrik, szalad, rohan utánam. Soha, soha nem -fudna utólémi. Érzem. Könnyedén futok. Messze lemarad, únom ezt az egészet, csak egy távoli dombtetőn állok meg. Mellettem eperfák, reflektorfények. A fuvaros még jön, aztán már csak cammog utánam. Rázza az öklét, még mindig reménykedik, hogy utói ér Autók jönnek-mennek nagy fényudvart kerítve maguk, előtt. A fuvaros feladta, visszafordult. Remeg a gyomrom az idegességtől, másra kellene gondolnom. Szerelmesem! Megvan még az a kis ceruzavég, visz- sza fogok menni a 191-es kilométerkőhöz és befejezem azt a versikét. Kitárom tenyerem, já ■ ’ k veled a szél, virágom.-r iskolában mit sem sejtve aludt a tábor. Az egyik tan,r remben 12 fiú. a másikban ’ 7 lány, Blanka, a játékon olkfl kolléganőm. Valika néni a szakácsnő. Blanka arról álmodik, hogy holnap, vagy holnapután egészen biztosan meg fogja nekem mondani, hogy egy tanár nem kezdhet ki a tanítványával, abból még soha nem származott semmi jó, hogy hagyjam abba ezt a dolgot Zsuzsival, különben nem vállal tovább felelősséget semmiért a táborban. Zsuzsi második gimnazista. Tizenhatéves sincs, huszonöt évemmel néha rettenetesen öregnek érzem magam mellette. És verset írni! Micsoda marhaság! Kitárom tenyerem, játszik veled a szél, virágom! Négy év után is bennem van minden, ami ott történt. Kilenc követ elrúgtam már, szépen sorban, most jön a kis fehér, gömbölyű kavics. Kezdettől tudtam, hogy ezt viszem magammal útitársnak. Bele se rúgok, minek? Hirtelen valami mozdul a levegőben, nem is látom, inkább megérzem, csak távolról jövő reflektorfény lehet ez a moccanás. Azt sem tudom, jő irányból jön-e a fény, mégis fülelek, mint a nyúl. A kis fehér kavicsot zsebre vágom, a többi kő már nem érdekel. Fölöttem lebeg keresztbe-kas- ba a közeledő kocsi fénye, Z. felől jön, meg kell állítanom. M ásnap délután Zsuzsival sétáltam azon az országúton. Péntek volt, Zsuzsi úgy szorította a kezemet, mintha azzal, hogy vasárnap véget ér a tábor, közöttünk is vége lenne mindennek. Olyan fényes volt a szeme, amilyennek még sohasem láttam. — Szeretsz? — Tudod jól. — Miért szeretsz? — Csak! Éreztem, hogy értelmesebb választ várt tőlem, dehát olyan értelmetlen ez a kérdés. Miért? Miért? Közvetlenül előttem áll meg a kocsi. Fekete Volga. A Vezetőn kívül senki nem ül benne. — Hová? — kérdezi a sofőr. — Debrecenbe. — Üljön be! Furcsa, áporodott levegő van a kocsiban. A vezető első pillantása a kezemre téved. — Nős? — Igen. Zavartan körbeforgattam a karikagyűrűt az ujjamon. — Ki sem néztem magából, hallja! A kocsivezetők legtöbbször beszélgetni akarnak, én soha. Középkorú, összegyűrt arcú férfi a vezetőm. Szerettem volna, ha nem beszél; ahogy röpül az úton a kocsi, csudajó elkalandozni a gondolatokkal. ö persze nyilván azért vett fel, hogy beszéljek neki. űzzem az álmot a szeméből. Szépen felgyorsult a kocsi. 110 körül ugrál a sebességmutató. Negyed három. Tenyerembe veszem a kis fehér kavicsot. Akkor, ott a mólón, az utolsó este, találtunk egymás mellett két kis egyforma, fehér kavicsot. Szépen megtisztítottuk őket, egyik a tiéd, másik az enyém. Arról kellett volna beszélni, mi lesz, de lehetetlen volt arról beszélni. A kocsivezető felém fordul. Bocsánatkérően mosolyog. — El is felejtettem mondani, hogy én csak Hajdúszoboszlóig tudom elvinni, oda megyek a főnökömért. Azért már talán csak nem hagy itt, ugye? — Dehogyis, dehogyis, sőt nagyon köszönöm .., R ohan a Volga, reggelre mindenképpen Debrecenben leszek. Debrecen, Budapest, Balaton. Balaton!! Hétfőn reggel nyolckor megszólal a csengő. Tanítani. Indul a taposómalom, egy napom van az átállásra, hogy levessem a bőröm, tanár legyek. Minden nyáron diák vagyok, és egyedül élek. Most itt az ősz, rengetegen jogot tormáinak rám... Vár a feleségem. tíz hónapra hazatérek. Egy tantestületben tanítunk, Blanka matematikus. Jótékony lélek. Hétfőn reggel beszól majd a szobába, drágám, a fehérköpenyed kikeményítettem, itthon ne felejtsd! Fehér köpenyben tanítok. Százhússzal robogunk, a kocsivezetőnek majd leragad a szeme. Zsebre vágom a kis fehér kavicsot, — ezt is őrizgetem majd? —, beszélgetni kell. Megköszörülöm a torkom: — Borzasztó nehezen akar megvirradni. — A padlásról hoztam le ezeket, összeszáradtak, megkenem előbb — a tornácon egymásra hányt, a használatlanságtól kérgessé lett hámokra, gyeplőkre mondta. Nagy, kék szemében, ahogy rám nézett, nem látszott más, csak udvariasság. — Üljenek le, — a testes, idős, de széparcú, háziasszony széket hozott ki a tornácra. Berky olajozta a lószerszámokat. Fáradtolaj volt a má- za-vesztett kétliteres köcsögben. Abba mártogatták a rongyokat. A kisoványodott bőr nyalta az olajat. — Nem lehetett valami könnyű öt lovat elkormányozni a barázdában, — mondtam. — Bizony, kiesett a szememből a könny, amíg megtanultam. Suhanc gyerekként kezdtem. A hajnali holdnak még fénye volt, mikor kiindultunk, és este kilenc órakor még tököt magoltunk a lovaknak. ELMAGYARÁZTA, hógyan fogtak be öt lovat úgy az ekébe, hogy mindegyik állat húzzon. Nyergesnek, nagycson- tú, erős lovat fogtak, mert ez nemcsak az ekét húzta, de a fogatot hajtó embert is vitte a hátán. A nyerges a barázdában lépkedett Előtte ugyancsak a barázdában haladt a gyeplős ló. Azért nevezték így, mert hosszú, s tenyérnyi széles szíjakból szabott gyeplővel irányította a nyeregben ülő kocsis. Ez a két ló volt a fogat lelke. Mellettük, elöl, hátul, a barázda szélén egy- egy rudas ló haladt Rudasba járatták a gyengébb állatokat is, a kíméletre szoruló hasas kancákat — És az ötödik ló? — Ez volt az ostorhegyes. Elöljárt a hosszú láncon. Az első párhoz tartozó rudas mellé kötöttük. Így tanultak a csikók az ekében járni. Hátra, vállra szedték a meg- puhftott hámszerszámokat és a tanya mögé vitték. Az eke is fel volt már szerelve: a hosz- szú lánccal, kisefával. A nagy sárga ló a „Szeles” lett most a nyerges. Berky mielőtt rátette volna az öreg fanyerget, — rézkápáját vastagon fedte a zöld rozsda — sokáig simogatta, egyengette hátán a négyrét hajtott pokrócot. AZUTÁN kézbe vette az ostort, kengyelbe tette a lábát, megfogta a nyereg kápá— Mintha csak húszéves volnál — kiáltott fel hozzá Harsányi. — Gyerünk, előre megyek — vette át a parancsnoklást a fotoriporter — Tartja magát az öreg, — intett a fejével Tóth Miklós, gyeplővel ügyesen dolgozó, a nyeregben egyenes derékkal ülő Berky Sándor felé. Berkyék most értek a dűlő végére. Mi a tanya aJatti gyepen sétálgattunk és Tóth Miklós felidézte a históriát. TIZENÖT-HÜSZ holdas a- nyák rengetegje terült itt széjjel a folyócska mentén. Egy ilyen tanyát bérelt a maga húsz holdja mellé, Berky Sándor. Cselédet kettőt tartottak, egy kocsist és egy szolgálót. Nyaranta kiskondáét s ha a munka kívánta, napszámosokat. — A kocsis esztendőről esztendőre itt maradt. Úgyszintén a szolgáló is. akinek a nevére nem emlékszem sak arra, hogy jó húsos barna lány volt — Mikor kezdődött és t.o- gyan, senki sem sejtette. Idegenek előtt őrizték a látszatot, de esténként a gazdasz- szony ment ki a kocsishoz, Berkyhez pedig bement a szolgáló. — Ez hogy derült ki? — Hat esztendeig éltek így és ekkor egy kis kölyök került hozzájuk nyárra a pulykák mellé. Gondolom gyereknek tartották, de megláthatott valamit és elmondta a szomszéd kondásnak. Néztem a tanyát és az óriás akácfákat. A fák alatt tollászkodó pulykának tengerit szórt az asszony. — Hizlalja őket? — kérdezte kiáltva Tóth Miklós. — Karácsonyra — mondta Berkyné... — Mi lett a história vége? — Mikor már az egész környék nyíltan beszélte, egyszerűen vége szakadt: a szolgáló itthagyta őket. A kocsis s elkerült valahogy tőlük. Az emberek felejtenek ... Az összezártság! NÉZTÜK Berky Sándort, amint a nyeregben felénk közeledett a dűlőn. A fotós messze lemaradt mögöttük. BÉNYEI JÓZSEF: ŐSZ Termékeny őszi áldás, bíbor és barna pompa és rozsda, rozsda, rozsda, pörköltszélü sugárzás. És sűrűsödő esték, szürke és hosszú utak, árnyékok égre nyúlnak, hömpölyög mély csöndesség Ki óv meg? Már a tél jön fagyokkal, kék rögökkel, kalász reszket a csöndben jéghártya cseng a földön Ki óv meg? Csak a szép hit menyecskék holnap reggel bizsergő tenyerükkel a telet megigézik.
