Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-08 / 238. szám

4 \ NÖSRÄB 1967 október 8., vasárnap Szép esti ünnep LEGENDA A szép esti ünnep színhelye Salgótarjánban a Karancs Szálló mozaikterme, rendezője — immár hagyományosan — a művészklub. 1967. október 6-án négyen kapták meg a Nógrád megyei Tanács VB által 1964-ben alapított Madách Emlékérmet munkásságukért: dr. Radó György irodalomtör­ténész, műfordító, Kass János grafikusművész, Mánczos Jó­zsef Munkácsy-díjas üvegtervező iparművész és Molnár Pál történész. A kitüntetéseket meleg szavak kíséretében Bankó János, a Nógrád megyei Tanács VB helyettes elnöke adta át az ünnepeiteknek. Dr. Radó György: — Két ízben jártam Nógrád- ban 1964 után. Nem az udva­riasság miatt mondom, kicsit mindig hazajövök. Aki egy költővel intenzívebben foglal­kozik, szülőhazájában, sző­kébb pátriájában érti meg őt igazán. Így voltam például Puskinnal is, el kellett men­nem Carszkoje Szelóba, hogy tökéletesebben értsem őt S így vagyok Madách Imrével is. Itt Nógrádban érzem iga­zán a közösséget, az élő, a vi­lághódító, az új kiadásokat, új színházi bemutatókat meg­érő nagy magyar költővel. Hogy mennyire élő is Madách a földkerekség országaiban, arra talán néhány példa. Fő művét, Az ember tragédiáját például jelenleg folytatások­ban közli Velencében a mehi- tarista örmény szerzetesek fo­lyóirata, ha elkészül a fordí-' tás, könyvalakban is kiadják. De fordítják a Tragédiát Ri- jevben, Portlandban (TTSA), Becsben. Hamburgban, észt, bolgár fordítás készül, hogy csak néhányat említsek. Ma­gam is jelen voltam a közel­múltban Varsóban, ahol a bu­dapesti Nemzeti Színház be­mutatta Az ember tragédiá­ját. Ez volt az első magyar mű, amely magyar nvelven hangzott fel lengyel földön, elmondhatatlan sikerrel. Oly­annyira, hogy részben a var­sói esemény hatására, jelenleg a krakkói és a poznani szín­ház is műsorára tűzte a Tra­gédia előadását, s mindkét színház számára készül egy— egy fordítás. Sajnos, a ragyo­gó híreken kívül szólni kell egy szomorú színházi ese­ményről is, amelyen nem vol­tam ugyan jelen Bécsben, de ismerem ezzel kapcsolatban az osztrák, a magyar, a nyu­gatnémet és svájci sajtó állás- foglalását. Bécsben lapos, és az eredeti Madách-szöveget gyakran önkényesen megvál­toztató fordításban adták elő Az ember tragédiáját. Mo­dernség ürügyén, az eredetitől idegen, szürke művet láthatott a bécsi közönség. Pedig Bécs­ben a Burg-színházban 1934- ben már külföldi sikereinek zenitjén volt a Tragédia. Min­den erőmmel, eszközeimmel azon leszek, hogy küzdj ek Ma­dách igazáért. Másik tervem, hogy összeállítsam Madách életének krónikáját dátumsze­rűen. E műfaj Magyarorszá­gon még nem terjedt el, de például a Szovjetunióban vi­rágkorát éli, s rendkívül iz­galmas eredményeket hoz. A kitüntetést köszönöm. Mánczos József: Bútortervező szákon vé­geztem, mégis az üveghez ke­rültem közelebb. Olyannyira, hogy beszélni sem nagyon tu­dok róla. Talán megértik, mégis, mit jelenthet nekem aZ üveg, bár nem vagyok a sző mestere. Immár 37 éve a Sal­gótarjáni Öblösüveggyárban dolgozom, üvegeimet ismerik az egész világon, de erről is­mét nem tudok beszélni, a di­csekvés látszatát is szeretném elkerülni. Eredményeimet nem tekintem kizárólag a sajátom­nak, nem is azok. A siker el­sősorban a gyáré, a kollektí­váé és mindenekelőtt az üvegé, őszinte meghatottsággal kö­szönöm e kitüntetést, igyekez­ni fogok további múnkámmal is megfelelni az alkotó élet igaz követelményeinek. Kass János: — Másfél év alatt 70 ezer példányban fogyott Az ember tragédiája, a Szépirodalmi bibliofil, illetve olcsóbb kiad­ványaként. Az októberi forra­dalom 50. évfordulója meg­ünneplésének jegyében Moszk­vában nemzetközi könyvkiál­lítás és verseny volt, itt 40 ezer könyv közül a szépiro­dalmi könyvek kategóriájában ez a könyv nyerte az aranyér­met. A formán átsüt a tarta­lom, a kiadót is formálta ez a nemesség. Természetesen, az illusztrátort is. Elsősorban erről szerettem volna tehát beszélni, amikor megköszönöm az elismerő kitüntetést. Aztán még arról, amit Juhász Fe­renc írt a Találkozások című költeményében Madáchról és a tájról, amelyet megült az évszázados köd. Amikor ma reggel Salgótarjánba jöttem, szinte elbűvölt az a nemes építészeti környezet, amely fo­gadott Az ember erejét sugá­rozza a vasbeton-üveg vi­rágzás, amely erőt ad a Ma- dách-illusztrátomak is, aki ezt követően álmaiba ezt a „színt” is látja. Köszönöm a kitünte­tést, és bocsássanak meg, ha erről most nem tudok többet mondani. Molnár Pál: — Nógrádban élő történész­társaim nevében is köszönöm a kitüntetést, amely vala­mennyiünk munkájának elis­merése. A történészkedés nem művészet, hanem tudomány. Ám a művészet is, a tudomány is a megismerés egy-egy faj­tája. Néhány szót talán jelen­legi munkámról. Készül a me­gyetörténet, amelynek írásá­ba dr. Vonsik Gyulával és dr. Szomszéd Imrével közvetlenül kapcsolódom, de amellyel meg számos történész foglalkozik. E munka szinte eddigi tevé­kenységem szintézisét adja. Eddig a munkásság harcaival, az Acélárugyár történetével (1945-től napjainkig), s a me­gye szellemi történetével fog­lalkoztam, illetve foglalko­zom. Érthetően érdekel a gyár világa, történelme, apám ma­ga is acélárugyári munkás. Mégegyszer, köszönöm a ki­tüntetést. \ T. E. Mi a teendő? című, a moz­galom égető kérdéseivel fog­lakozó írásában (1901 ősze— 1902 február, Lenin összes Művei. 6. köt. 23., 157—158. ol­dal) — egyében kívül — eze­ket a kedvesen-gúnyorosan évődö, valójában nagyon ko­moly sorokat is leírta Lenin: „Álmodoznunk kell!” Leír­tam ezeket a szavakat és meg­ijedtem. Ügy éreztem, hogy az „egyesülési kongresszuson” ülök, velem szemben pedig ott ülnek a „Rabocseje Gyelo” szerkesztői és munkatársai. És egyszeresük feláll Martinon elvtárs, és fenyegetően felém fordul: „Engedje megkérdez­nem, jogában áll-e még egy autonóm szerkesztőségnek, hogy a pártbizottságok előze­tes megkérdezése nélkül álmo­dozzék?” Utána pedig feláll Kricsevszkij elvtárs és (filozo­fikusan elmélyítve Martinon elvtársat, aki már jóval előbb elmélyítette Plehanov elvtár­sat)- még fenyegetőbben foly­tatja: „Én tovább megyek. En azt kérdem, egyáltalán van-e joga egy marxistának álmo­dozni, ha csak nem felejti el, hogy Marx szerint az emberi­ség mindig csak megvalósítha­tó feladatokat tűz maga elé, és hogy a taktika a párttal együtt növekvő feladatok növekedési folyamata?”... Elég, ha rá­gondolok ezekre a fenyegető kérdésekre, és máris végigfut a hátamon a hideg, és csak azon töröm a fejem, hová is bújhatnék. Megpróbálok Pisza- rev mögé bújni... „Különféle ellentétek vannak, írta Pisza- rev az ábránd, és a valóság ellentétéről. — Álmom elébe vághat az események meneté­nek, vagy elcsaponghat egé­szen más irányba — oda, aho­va sohasem juthat el az ese­mények természetes menete. Az előbbi esetben az álom semmiféle kárt nem okoz, sőt még támogathatja és fokozhat­ja is a dolgozó ember ener. giáját...” Miről álmodoznak az embe­rek? Vannak, akik a tenger­ről, a Föld nagy kék útjának nyugalmáról. Nem is értettem Capri Szigetén, hogy van, akit itt is elkerül az álom, s meg­talál a Tirrén-tenger pezsgő hullámverése helyett a legke­Nyikolctj Amosiov: Szív és gondolat FORDÍTOTTA: RADÖ GYÖRGY 28. Nyílván az történt, hogy a billentyű működésének ellen­őrzése után a szívkamra vérel­vezető csövét nem hagyták szabadon. A gépkezelők azon­ban azt állítják, hogy szaba­don hagyták. Ez most már nem állapítható meg. Csak a tény biztos: agyembólia kelet­kezett. Sura nem ébredt fel többé. A műbillentyűt jól varrtam oda: ezt mindenki láthatta a boncolásnál. Hát nem, nem engedem, hogy embólia történjék. A kamrába helyezett vastag cső sokáig — tíz-húsz percig is — elszívja a vért. Nehogy akár egyetlenegy légbuborék be­csúszhasson. Szinte magam előtt látom azt a csövet, amint egyenletesen telik meg a foly- j dogáló vérrel. Érzem a kezem­ben. Hibák. Hibák nélkül hogy is tanulhatnánk gyógyítani! Szá­sa mondja: ez lehetetlen volna. Az emberi szervezet annyira bonyolult, hogy agyunk csak igen-igen hozzávetőlegesen is­merheti meg. „Modellt készít róla” — így mondja Szasa. Bezzeg majd ha gépek lesz­nek ... No de én azt már nyil­ván nem élem meg ... Ha nem lesz embólia, valami más jöhet közbe. Ilyen súlyos betegnél mindenre lehet szá­mítani. És kevés a tapaszta­latunk, ez a legfőbb baj„ Hiú sirámok. Ezen már nem lehet változtatni. Hogy elronthat mindent egyetlen apró kis hiba! Addig Szasa egészen tűrhető állapotban volt. Külsőleg nem változott meg, és még azután is, hogy megtudta, kitűnően tartotta magát. Pedig a mája és a szíve csak romlott. Tehát mégis nagy baj volt vele. Amíg Sura még élt... (Fur­csa azt mondani, hogy „élt” olyasvalakiről^ akinek az agya elpusztult. Nem is akarok rá emlékezni). A harmadik nap különösen nehéz volt. A vizelés meg­szűnt, légszomj jelentkezett, félő volt, hogy Szasa bármely pillanatban meghal. Ö pedig követelte: „Operáljanak meg!” Operálni! — amikor a legszí­vesebben otthagytam volna mindent és futottam volna vi­lággá ... Vajon hányadszor már? De hát itt hagyhatok mindent? Miért ne? Már lehet, asszisztenseim elsőrangúak. Nos, ha még ő is meghal... Mindent megtettem, hogy kizárjam a hibák lehetőségét és valahogy levegyem magam­ról a döntés terhét. Konzílium. A belgyógyász professzorok reménytelennek mondták az állapotát. Vagyis: halál — nem most, de rövi­desen. Legfeljebb hónapjai lehetnek még hátra. Talán csak hetei. Közben megmutat­tam nekik Szimát is. No nem, nem csupán dicsekvésből. Va­lahogy önmagam előtt keres­tem igazolást. Vagy lehet, hogy mégis csak dicsekvésből? Mi­lyen ellentmondásos minden! Megtalálták a formulát: „műtét vitális indikáció alap­ján”. Ez azt jelenti: a halál előtti utolsó lehetőség felhasználása. Szép szavak. És vaslogika: amúgy száz százalék; ha tehát a műtét csak ötszázalékos esélyt jelent is, meg kell csi­nálni. A belgyógyászok eléggé bőkezűen osztogatják az ilyen tanácsokat. Próbálnának meg ők ilyen ötszázalékosán ope­rálni ! Vajon miféle bitang mesélte el neki a konzíliumot? Másnap dühösen nézett rám. — A magam életével én rendelkezem, és ön nem foszt­hat meg attól a jogomtól, hogy életbenmaradásomnak akár öt- százalékos esélyét is igénybe vegyem. Az élet kérdésébe« mind védtelenek vagyunk. Ő olyas­valamit kíván tőlem, ami ki­mondhatatlanul nehéz. De ne­ki is igaza van. Amikor az ember a halálra számíthat már a legközelebbi súlyosbodásnál is, akkor valóban nincs helye a hallgatásnak. Csak valahogy másképp kellett volna mon­dania. Egyébként, másnap el­nézésemet kérte, s én ezt el­fogadtam. — Rendben van, megoperál­juk. Csak egy kicsit még fel­javítjuk a máját. — Mennyi ideig? — Tíz napig. A szíve akkor összébb zsu­gorodott és azóta sem engedett fel. A billentyű-protézis, úgy látszik, belenő a szövetbe, de vajon elég erős lesz-e ahhoz, hogy kitartson egy egész éle­ten át? Szasa esetében lega­lább is mintegy húsz évig? Misa azt mondja, hogy anya­gát tartósság és kopás szem­pontjából is kipróbálták. De mégis ... Egyébként — minek találgatni ilyen messzire elő­re? Egyelőre a mai napot kell túlélnie. A sebészet és a tech­nika olyan rohamosan fejlő­dik, hogy mához öt évre egé­szen más lehetőségeink lesz­nek. Csak rágyújthatnék! Csak egyetlen szippantást! Nem sza­bad. Olyan vagyok, mint a gép. Aztán eltelt az a tíz nap is. Milyen különös: csak meg kel­lett ígérnem határozottan, és az állapota rögtön javulni kezdett. Ez azt jelenti, hogy vannak erőtartalékai, örven­detes tény. (Folytatjuk) ményebb munka. (Lenin így kezdi 1913 február második felében Krakkóból Capri szi­getére Gorkijnak írt levelét: „Kedves A. M.l Mi az, bátyus­ka. rosszul viselkedik? Agyon­dolgozta magát, fáradt, ideges. Ez bizony nincs rendjén. Cap- riban. méghozzá télen, amikor bizonyára nem „rohanják meg” olyan sokan, mégiscsak helyes életmódot kellene folytatnia. Felügyelet nélkül volt, hát ki­rúgott a hámból, ugye? Ejnye, ejnye, nem jól van ez így. Ve­gye kézbe magát, és fogja kis­sé szorosabbra a gyeplőt (ren­dezze életmódját), de feltét­lenül! A betegeskedés manap­ság teljesen megengedhetetlen dolog. Űiabban talán éjszaka dolgozik? Pedig mikor Capri- ban voltam, azt mondta, hogy csak én forgattam fel a ren­det, mert azelőtt mindia ide­jében lefeküdt. Feltétlenül pi­hennie kell. és szorosabbra kell fogni a gyeplőt”) Vannak, akik másról álmo­doznak, és néha legenda nyo­mában erednek. Volt-e Lenin Budapesten? Nem történész- kedni akarok, még kevésbé szeretnék eldőlt viták felújító­ja lenni. Tudományos intéze­tek szögezték le: nem volt! Be­járta az Osztrák—Magyar Mo­narchia egy részét, de buda­pesti tartózkodásáról nincsen bizonyítékunk, csupán néhány bizonytalan híradás. Eggyel én is találkoztam a minap (Sal­gótarján, Nógrád megyei Mun­kásmozgalmi Múzeum), erről mondok néhány szót. Az Érdekes Űjság (1918. ja­nuár 17. — VI. évfolyam 3. sz. Szerkesztő: Kabos Ede. Ki­adók: Légrády Testvérek.) 4. oldalán A hét érdekes fe­jei: Hubay Jenő, a Kisfaludy- Társaság Gregus-dijának nyer­tese; Auguszta főhercegnő és József főherceg a 32-esek ki­állításán; Trockij orosz kül­ügyi népbiztos, aki Brest-Li- towszkban a tárgyalások foly­tatása mellett döntött; Nova- csak Olga, a temesvári mág­neses hölgy, akiről német tu­dós folyóiratok cikkeznek; Migray József szocialista iró, akinél a menekült Lenin Bu­dapesten lakott. Mikor? A Lenin Müvei (Szikra Kiadás, Budapest, 1955) sorozat 17., 18„ 19. és 20. kötetéből néhány dátum, amikor Lenin a monarchia te­rületén is „bolyongott”, tehál elméletileg nem kizárt, hogy megfordult, vagy átutazott Bu­dapesten: 1912. április, Párizs; 1912 november. Krakkó; 1913 március—április, Krakkó, áp­rilis 13, Lipcse; április 18, Krakkó; 1913 május—június, Poronin faluban, Krakkó kö­zelében pártiskolát vezet, jú­nius 27-én Genfbe utazik, de már július 27-én ismét Po- roninban van. Milyen útvona­lakon utazott, nem érinthette-e Budapestet? Vagy; 1914 július 25, az osztrák hatóságok ház­kutatást tartanak Leninnél Po- roninban; július 26, Nowy Targban (Galicia) letartóztat­ják; augusztus 6. kiszabadul a börtönből: augusztus 13, en­gedélyt kap, hogy Ausztria— Magyarország területéről Svájcba utazzon; augusztus 15, Lenin Svájcba utazik. íme. a világháború első hete, amikot Svájcba tartva ugyancsak érinthette Budapestet. Ismét­lem: e dátumokkal. sem. aka­rok vitaújító lenni, önma­gukban majdnem semmit sem bizonyítanak, egyeztetésük kü­lönben is bizonyára megtör­tént tudományos szinten. A legendákat különben sem le­het túlságosan „konkretizálni”, könnyen eloszlathatok. Néhány szót még az ellent, mondások emberéről, Migray Józsefről is (Nagykörös, 1882 — Budapest, 1938), akinek sze­mélye szerepel a legendában. Egyében kívül az 1918. évi pol­gári demokratikus fórradalom kormánybiztosa, a Tanácsköz­társaság alatt a Földművelés- ügyi Népbizottság kertészeti osztályvezetője volt. A fe- hérterror két és fél évre be­börtönözte, szabadulása után 9 Népszava munkatársaként mű­ködött 1928-ig, amikor anar­chista, antiszemita és jobbol­dali nézetei miatt kizárták at SZDP-ből. Ez után cikkek, ta­nulmányok írásából élt, s a reakció megbízásából éles tá­madást indított a marxizmus ellen. (A marxizmus csődje, 1935). Nos, mi érdeke volt 1918-ban Migraynak Lenin bújtatásáról nyilatkoznia? Mi­ért akart ily módon bekerül; ti A hét érdekes fejei rovatba? Milyen előnyökre számított, egyáltalán számíthatott-e bár­milyen előnyre? Vagy egysze­rűen ő nem is beszél soha senkinek Leninnel váló isme­retségéről, csak hírlapi kacsa az egész? S még sorolhatnám a kérdéseket, ha érdekesek lennének a legenda szempont­jából. De nem azok. Az Érdekes Űjság megírta» Lenin volt Budapesten. Én azt mondom, most is itt van kö­zöttünk, mindenhol találkoz­hatunk vele. Tóth Elemér Őszi erdő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom