Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-15 / 244. szám

1967. október 15., vasárnap NÖGRAD 7 Vasárnapi levél Az ősz tavaszáról Tavaszi pezsgést felülmúló a szorgalom, melynek most, az ősz heteiben városszerte szemlélői vagyunk. A felgyorsult munka láttán derűsebbre hangolódik közérzetünk, meg-megállunk gyönyörködni a szokatlan és kései kikeletben, mely frissen zöldült pázsitok szí­nével szökött elő a házközökön. Milyen bolondmód hálás tud lenni ilyen apró aján­dékért is az ember. Szinte egész lényében felüdül a látványra, feledi az ég őszi álmosságát, csak az új gruppokat keresi figyelmével, ahol a zöld dárdák egy­mással versengve törnek elő a tegnapi kopárságból. S legszívesebben fület adnánk a kis gezentornak, aki épp előttünk gázolja át a zsenge zöld tengert, az őszi szélben dúsan hullámzót. De nem iramodunk utá­na mégsem. Bosszú helyett okos felnőtt gondoskodás­sal inkább óvó szegélyeket rakunk oda, ahol legállan­dóbb a veszély. Most minden új fordulón meg kell állni egy keve­set. Élvezve szívjuk nyelvünkre, tüdőnkre az olvadó szurok kesernyés ízét, illatát. Nyúlnak a feketén csil­lanó járdasorok, és 'mértani egyenesekkel rajzolják be, keresztül-kasiU az új lakónegyedeket. Figyeljük a munkaszorgalmat és tűnődünk is közben. Két eszten­deje ilyentájt még gumicsizma kellett kilábalni, az építés összevisszaságából. Tavaly immár kalucsni is megtette, most meg tűsarkúban járhatnak erre az asszonyok, makulátlan tisztán érnek a város szívé­be. S akad friss látnivaló bentebb is. Bekukkantunk a redves nádpalánk mögé, mely nap-nap után hátrál, kevesbedik a támadó földgyalu előtt, hogy szabadra tárja az utat a város új vásárló centrumához. Serény még a munka, de már szinte késznek látjuk a korsze­rű vonalú, lépcsős vonulatú üzletházat és szektorai­ba máris beleképzeljük mindazt a változatos szolgál­tatást, aminek helyet ad. És húsz lépéssel arrébb, a földgyaluk és törmelék­hordó dömperek mögött szorosan ott zárkóznak a be­tonöntő emberek. A hepehupás tér nyomukon sík­egyenessé, nyugalmassá szelídül, és szinte kétsze­resre nő, — úgy tűnik. Nemrég még terelő ösvények labirintjében kóvályogtunk, amíg a könyvtárig, műve­lődési házig, idegenforgalmi irodáig, a könyvboltig, a művészeti áruk üzletéig értünk; tízszer meggondol­tuk, arra vegyük-e utunkat. Most minden nappal ke­vesebb a tortúra, s végleges pompája bontakozik itt is a városképnek. Bizony, igyekezni kell a rendteremtéssel, hogy mél­tó helye legyen a szoborműnek, amely szabadságunk születését fogja kompozícióba. Mind közelebbi a nap, hogy fogadnunk kell az alkotást, a hétméteres im­pozáns magasságba növöt. Kevés szebb városcentrumot bírok képzelni, mint aminő a salgótarjáni lesz teljes valósulásban, homlo­kán az óriás kandelláber fürtös fény-ékszerével. Az­zal az egyetlen sugárforrással, mely minden egyebet szükségtelenné iktat közelében, de amely röntgen-ere- jűen behat a művelődési ház üvegkebelébe, hogy meg- ragyogtassa a bent rejtőző mozaik-mű színeit és alakzatait. Dús termékenységű ez az ősz. Az ember szinte úgy érzi, a tavasz teremtő kedve pezseg minden szépítő, városformáló cselekvésben. Az évszaki bágyadtságnak, bárhova nézünk, semerre nyoma sincs. A minap hallottam épp, hogy diákok munkálkodtak a téren: technikus és gimnazista gyerekek. Arkoltak és kábelt fektettek, hogy semmiben el ne késsünk, amire ünnepi vállalásunk köt. A város mai látványa példa: milyen teremtő, ösz­tönző energiák hordozója az eszme, melynek jegyében ezek a vállalások fogantak. Milyen sistergő tempóba lendíthetik az embert, ki az eszme csapatába tarto­zónak vallja magát. Ez a láz csodára képes. Akit ez hat át> önmagát múlja felül. A külső szemlélő így látja ma és összegezi magában a város jelenségeit, rendeződési folyamatát. Ilyen energiáktól hevülőknek a munkagépen ülőket, a park- ültetőket, az útépítőket, a szurokolvasztókat, a be­tonöntőket, az építéseken levőket, a mozaikrakó és a szoboralkotó művészeket egyaránt. Mintha csak azo­kat az évtizedeket akarnánk ünnepi vállalásainkban behozni, melyeket a szocialista építés első alaprakóitól megkéstünk. így van ez jól. így méltó az ünnep ötvenedik alkal­mához. S így válunk méltóvá magunk is az ünnepelt eszméhez, melyet követni vállaltunk. Behozhatunk-e minden elmaradást, amit történelmi­leg elmulasztottunk? Minden bizonnyal: igen. A lehe­tőséget munkás mindennapjaink energiája kínálja, az a buzgalom, mely tevékenységünket lanyhább, vagy hevesebb hőfokon élteti. Szocialista építésünk hőenergiája még nem mindig és nem mindenben egyenletes. Beszabályozása időszerű és nagyfontosságú feladat. A tapasztalatok azt jelzik: rengeteg még a szükségtelen energiaveszteség, a munkamechanizmus üresjárata, a tessék-lássék-cselek- vés. Ezek az őszi hetek legjobb bizonyságai ennek. Csodálatos ez az ősz, felpezsdül tőle a szív. Ta­vaszt felülmúló emberi szorgalom szerte a városban. Terek formálódnak, út- és járdasorokat raknak friss- pázsitú házak sorain. Rendeződik a város, — ünnepre készül. Ő, csak mindig ünnepre készülnénk!... Hogy ez a szép szorgalom, építő buzgalom tartós hevű maradna. Ügy volna jó most már. Egész évben ünnepi kedv­vel. Egész évben: így. Barna Tibor Két év után ismét az őshazáról Vándorkiállítás a nagy forradalom oógrádi hatásáról Abban a gazdag program­ban, mellyel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját ünnepeljük, kü­lön érdeklődésre tart számot Az 1917. évi oroszországi for­radalom Nógrád megyei hatá­sa és visszhangja című kiál­lítási anyag. A Nógrád megyei Múzeumok Igazgatóságának az intézményekkel, társádalmi szervekkel való összefogásából létrejött dokumentáció, szem­léletes felmérése és összege­zése a kor megyénkre gyako­rolt politikai, társadalmi moz­gásának. A kiállítás vándoroltatási tervét a járások művelődés- ügyi osztályai már összeállí­tották, s az anyag a tervezett időszakban mintegy 30 hely­ségbe jut el. A kiállítást leg­több helyen a TIT megyei szervezetének előadói az anyag témájához kapcsolódó előadással vezetik be. Előadássorozat a megyei tanácson A Nógrád megyei tanács szakszervezeti bizottsága a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójá­nak méltó megünneplése je­gyében négy előadásból álló sorozatot indít a tanács dol­gozói részére. Az első előadás­ra a tanács dísztermében ok­tóber 19-én kerül sor. Száz­nyelvű költészet címmel dr. Radó György műfordító, iro­dalmár tart előadást, amelyet felesége, Kormos Márta elő­adóművésznő fellépése egészít ki. Az élő és gépi zenéből, il­letve szövegmondásból álló rendezvény hallgatói megis­merkedhetnek a Szovjetunió­ban levő népek kultúrájával, irodalmával, zenéjével, művé­szetével. A további előadások a magyar internacionalisták­kal, az októberi forradalom és y a polgárháború katonai ese­ményeivel foglalkoznak majd. M ég bizonyára sokan em­lékeznek rá, hogy most két éve — 1965. nya­rán és őszén — többször is foglalkoztunk megyénk múlt­jának egyik kutatója, dr. Be­litzky János rendkívül érde­kes és a különböző tudomá­nyok, közte az antropológia, a nyelvtudomány és a történe­lem számára is értékes kuta­tási eredményeivel. Belitzky ugyanis akkor érkezett el a több mint három évtizedes, nagy szakmaszeretetei és tü­relmet igénylő tudományos ku­tatómunka befejező szakaszá­hoz, amikor következtetéseit tömören megfogalmazva kifej­tette: — nem keletről, hanem éppen ellenkezőleg nyugatról indult a népek őskori vándor­lása. A főleg nyelvjárási adatok­ra, feljegyzésekre támaszkodó tudományos eredmény hazai publikálásában, akkor egyedül maradtunk, habár az MTI külföldi adása nyomán az ér­deklődő és főleg egyetértő tu­dósok leveleit a világ minden tájáról hozta a posta Belitzky János részére. Egy tudományos kutató számára azonban az elismerő és egyetértő vélemé­nyeknél, nyilatkozatoknál is értékesebb, ha egy másik tu­domány jut hasonló következ­tetésre, ha a bizonyítás más oldalról is megerősítő. Belitzky esetében ez történt. De nézzük csak. mi is tör­tént az utóbbi időben? Szeptember 30-án, egymás­tól teljesen függetlenig két tu­dományos hír lát napvilágot hazánkban. Az egyik arról tu­dósít, hogy az emberréválás első lépcsőfokán álló őslény maradványai kerültek elő Ru- dabányán. A másik, a Bala- tonfüreden rendezett X. Or­szágos Biológus Napok aznapi eseményeit összefoglalva az antropológia új eredményeiről közöl tájékoztatót dr. Vértes Lászlónak, a régészeti tudo­mányok doktorának előadása alapján. A tudományos körökben nagy figyelmet keltő előadás­ban a világszerte feltűnést ho­zott vértesszőlősi őstelep fel­tárásának eredményeit össze­gezve, a Belitzky János által két éve közzétett merész tu­dományos hipotézist az ant­ropológia oldaláról erősítette meg. Dr. Vértes László, — aki Kelet-Afrikában tanulmányoz­ta az emberiség kialakulása szempontjából legfontosabbnak számító lelőhelyeket, — meg­állapította, hogy a vértessző­lősi leletek nagyjából meg­egyeznek az afrikai leletekkel. „Az összehasonlításból — mondotta, — arra a következ­tetésre jutottunk, hogy a fél­millió évvel ezelőtt élt elő­ember Kelet-Afrikából jutott el a Kárpát-medencébe és ugyanez az előember vándo­rolt el évtízezredek alatt a Kínában levő Csukutien kör­nyékére is.’’ A z antropológusok megál­lapították, hogy Kelet- Afrikában, Kínában és a vértesszőlősi lelőhelyen is ugyanazokat az eszközkészíté­si módszereket sikerült azono­sítani, és a neandervölgyi ős­ember mintegy 40—50 ezer év­vel ezelőtti kultúrája is azt tanúsítja, hogy átvették és folytatták a félmillió évvel ezelőtt élt előember eszközké- szítépi tradícióit. Azt hisszük, hogy ennél töb­bet nem nyújthat a tudomány az olyan, szakmáját szenve­délyesen szerető kutató szá­mára sem, mint amilyen dr. Belitzky János, a volt levéltáros, a történelem, földrajz és olasz­szakos tanár, aki mint a Sal­gótarjáni Munkásmozgalmi Múzeum igazgatója tevékeny­kedik. Belitzky első helytörténeti tanulmánya a magyar törzsi és nemzetségi vándor lásokról 1934-ben jelent meg a Bécsi Történelmi Intézet évkönyvé­ben. A több mint harminc év távlatából azonban ma már úgy emlékezik vissza az első tanulmány megjelenésére, mint egy rendkívül izgalmas tudo­mányos kutató munka első lé­pésére. A népek, közte a magyarság vándorlástörténete ugyanis ma­gával ragadta a még fiatal tör­ténészt, s földrajzi és nyelvi ismereteinek összefüggő alkal­mazása eredményeként az egész eddigi történelemfelfo­gást módosító következtetések­re jutott. A magyarság őshazájának — de más népek böl­csőjének is — az Ural és Altáj vidékét vallják az ed­digi történelmi állásfoglalások, noha már a XIX. században talált leletek is felvetették a gondolatot, hogy az emberiség őshazája valószínűleg Afriká­ban keresendő. A jelenkori Af- rika-kutatók. köztük a magyar Borsányi Károly is a Szahara vidékét vallja a jégkori embe­ri művelődés központjának. Thoma Andor „A homo sapi­ens kialakulása” című tanul­mányában is hasonló vélemé­nyen van. Frank Veres, New Yorkban élő magyar származá­sú kutató is szumirológiai kuta­tás eredményei alapján vetet­te fel hasonlóan a gondolatot, miszerint a magyar nép egykori őshazája nem az Ural vidékén volt. És most a Balatonfüredi Biológus Napok tudományos állásfoglalása még inkább megerősíti a két éve publikált Beli tzky-koncepciót. Belitzky a világ minden tá­járól érkezett térképek, szótá­rak és nyelvjárási feljegyzé­sek sokaságát felhasználva, a legújabb, — közte a vértes­szőlősi antropológiai kutatások eredményeire is támaszkodva — 1965 év augusztusában tette közzé az akkor készülő tudo­mányos értekezésének egy ré­szét, s ebben fogalmazta meg. hogy az eddigi történelmi ál­lásfoglalástól eltérően bem ke­letről, hanem nyugatról indult az őskori népvándorlás. Kuta­tó munkája eredményeként ju­tott el ahhoz a következtetés­hez, hogy az indoeurópai né­pek előtt egész Európa terüle­tén paleo-indián és paleo-urali népek éltek, amelyek mintegy tosan vándoroltak a Szahara vidékéről, Gibraltáron át, Ja­pánig és Dél-Amerikáig. Szerinte az első emberek szó- tagnyelvet beszéltek. Ez a ne- ander-völgyi vándorlások ko­ra. Az ősi szótagnyelv egy tér- belileg centrálisán elhelyezke­dő flexáló és egy, ezt félkör­ben körülölelő peremi, aggluti­náló nyelvcsoportra bomlott. A peremi nyelvek sorába tar­tozó uráli nyelvek a Tibeszti hegyvidéken és a Bar el Ga­zai vidékén alakultak ki. Innen kiindulva követhető vonulásuk iránya a helynevek alapján Afrikában és Eurázsiá­ban. Legutóbb Borsányi Ká­roly mutatott rá arra, hogy több afrikai nyelv finn-ugor vonásokat mutat. Thoma An­dor antropológiailag tételezte fel, hogy Afrika felől, a jég­korszakoknak megfelelően, há­rom periódusban, a Gibraltá- ri-szoroson átkelve szállták meg az őslakók Európát. B elitzky ezeknél a követ­keztetéseknél tovább- menve feltételezi, hogy az első csoport az Ahaggar hegység vidékéről indult ki és tagjai az agglutináló nyelvet beszélő amerikai indiánok. A másik csoport ma élő nyelvei a japán, a jukagir, a szamojéd, a magyar és a baszk. A har­madiké a finn, az észt, a mord- vin, a komi, a chanti, a many- szi és a többi kisebb finn nyelvcsoportok. Kutatási módszerében nem egyes helyneveket, hanem tér- belileg összefüggő helynévbok­rokat vizsgál egymásmelletti- ségükben és egymásfelettisé­gükben. Ezek legősibbjei észa­kon és a magas hegységek fel­sőbb régióiban helyezkednek el, ahová töredékeiket a ké­sőbb érkezettek felszorították. Különös figyelmet szentel a térformákat jelölő neveknek, mert jelentésük a földrajzi té­nyekkel igazolható. Több száz ilyen helynév, több ezer he­lyen való előfordulása alap­ján sikerült vázolnia az ósi települési gócokat és azt, hogy Európában az indoeurópaiak megjelenése előtt uráli, prein- doeurópai népek éltek. A sza­mojéd és japán eredetűnek feltételezhető etruriai helyne­vek alapján jutott arra a gon­dolatra, hogy az etruszkok ezekhez hasonló nyelven be­széltek. Sikerült a helyneve­ket névszók alakjában az et­ruszk feliratokban is megta­lálni, és a japán, szamojéd és a magyar szókészlet segítségé­vel a szövegeket lefordítani. Belitzky felfogása új lehető­ségeket nyit az Őskor, az Ókor és a népvándorlás korá­nak kutatásához, mert az il­lírek nyelvének felismerésével hozzájárult a hun-avarkori településrend tisztázásához, és Nyugat-Európában is kimuta­tott frankkori avartelepítése­ket. H ogy miképpen alakul a különböző tudományok eredményeinek szintézi­se, az ma még nem látható. Az emberiség történetének ed­dig ismert határai ugyanis egy­re távolabbra tolódnak ki, s ez­által régi elméletek egész so­ra kell, hogy módosuljon. Er­re mutat a „rudapithecus hun- garicus” néven bejegyzett ru- dabányai őslelet, és különösen a Duna—Vaskapui Vízierőmű építésénél feltárt, csaknem egy négyzetmérföldnyi, időszámítás előtti VI. évezredből származó trapéz-alaprajzú őstelepülés, amelynek 41 házát, 33 embert ábrázoló kőszobrát és számta­lan sok egyéb, már civilizáció­ra valló szerszámát, eszközét segítették napvilágra a kuta­tók. KASZÁSOK (Balogh Lajos linóleum metszete) háromszázezer év alatt fokoza Nagy FereM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom