Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-15 / 244. szám

8 NOGRAD 1967. október 15., vasárnap A CSALÁDI KÉP A háttér Lillafüred, egy nagy vászonra pingálva a szál­ló. Apám és anyám ül, mi testvérek hárman, állunk, öcsém hétéves, közöttük, fog­ja, szorítja anyám kezét. Nő­vérem és én hátul, fejünk, mindannyiunk feje benne a szállóban. Sőt nővérem fris­sen ondolált haja belecsüng a tó vizébe. Nővérem 14 éves, most 46. Én kettővel fiatalabb. Öcsém egy fejjel alacsonyabb mint én, most egy fejjel ma­gasabb. Anyám, apám nem él. Furcsa. Olyan élő a tekintetük a képen. Én 12 éves durcás kis ember vagyok és mereven bámulok a lencsébe. Öcsém szégyelli, nővérem — 14 éves, — kelleti magát a lencse előtt. Anyám nagyon szép asszony. Sötétkék krepdesin ruhában, fehér gallérral ül. Szép, de fáradt szegényke. Apámon olyan ruha, ami ép­pen ma divat, mert akkor is az volt. Kemény-nyakú fehér ing, fazonzsebkendő, sima, vá­lasztott fekete haj, komoly te­kintet. A felvétel előtt kaptam volt egy pofont tőle. Én dur­cás lettem a képen, ö túlon­túl komoly. Ritkán vert meg, most elkerülhetetlen volt. Anyám nyert az osztálysors­játékon, kétszáz pengőt. Tíz évig rakta ugyanazokat a szá­mokat. Egyszer bejött. Min­denkinek új ruhát vett, apámmal kezdte, nővérem új cipőt is kapott, pedig az nem is látszik a képen. Nekünk, fiúknak olcsó kis konfekció jutott, ott virítunk benne a képen. Anyám pedig mióta eszemet tudom, mindig ebben a kék krepdesinben ment ünnepelni. Most is er­ről volt szó, életünk első csa­ládi képét készítettük. Négyféle háttér között vá­laszthattak szüleim. Nekünk, gyerekeknek mind tetszett. A Balaton fehér vitorlásokkal, a Lillafürednél maradtak, a Pa­lota szálló és mi ott előtte, mintha ott töltöttük volna a nyarat. A pofont azért kap­tam, mert nem akartam a sap­kámat levenni a fejemről. Na­gyon tetszett a sapkám, apámnak kevésbé. Szegény anyámtól könyörögtem ki, szép fehér, lapos sapka volt. Apám azt mondta, olyan, mint a fagyialtosoké, hogy képzelem a esaládi képen? Már háromszor is beálltunk, elrendeződtünk, és én mindig újra feltettem. Harmadszorra kaptam a po­font. A fotográfus is ideges volt, reklamált, hogy lopjuk az idejét. Tulajdonképpen et­Suhn Andor Három fotó tői lett apám ideges. Nem sír­tam és szamárfület akartam mutatni a képen, de nem mer­tem, mert hallottam, drága mulatság ez a családi felvétel. A fotográfus a fekete klott- kendő alá bújt: „Tessék moso­lyogni!” Magnézium lobbant, és 32 év óta kész a kép. Itt lóg most nálam, szobám fa­lán. Anyám szép és fáradt szegény. Apám elegáns és ko­moly. Egyik sem mosolyog, sem a képen, sem az életben. A nővérem és öcsém moso­lyognak, ők is elég bágyadtan. Ott vagyunk a festett Palota szálló előtt. 200 pengőért. Eny- nyibe kerültek a ruhák és a felvétel. Anyámnak nem is ju­tott új. A nővérem új cipő­jét sem látni. Az én sapkámat sem. Kár. Apám magyar állampolgár volt, római katolikus vallású, és az első világháborúban zugsführer volt, K. u. K.-ban. Egyszer megmentette a rábí­zott 16 ló és két huszár életét. Mert huszár volt, hatos hu- szár-szakaszvezető. Ezért a tettéért megkapta a nagy­ezüstöt, és erre haláláig büsz­ke volt. Amúgy cigány volt, foglalkozására nézve cigány­zenész. Jó anyám evangélikus volt és szakácsnő, aki időn­ként kifőzést nyitott. öcsém tegnap doktorált, igazgató. Nővéremnek két ra­gyogó ikre van, egy fekete fiú, maga az ördög és egy vörös hajú lány, szolid, jó tanuló te­remtés. Én pedig itt rovom a sorokat. Időközben megtanul­tam a nagybetűket is. KÉT KISFIÚ 1954 nyara is medárdos volt. Sütött, esett, sütött, esett. És tele volt a levegő elektromos­sággal. Augusztusban meghalt a kisfiam. 1953. augusztus 20- án született, éppen egyéves volt. Közönséges tüdőgyulla­dás vitte el. Erős kis ember­ke volt. Dús fekete, göndör hajjal, kacarászó torokkal. Már ment. A gyermekorvos nagyothallott, hetvenéves volt, félt. Nem halottá a tü— dőhörgést és a szívzörejt. Azonnal beutalta a kórházba. Bent pillanatok alatt levet­kőztették, a gyermekosztály főorvosa, kellemes ember, jó­barát, hatalmas injekciós tűt nyomott csöpp kis testébe. — Nyugodtan hazamehetsz öregem... Este azért mégegyszer bemen­tem, benéztem az ajtó üvegén, azonnal megismertem a srácot, arca piros volt és rángatta a fejét. Hangját nem hallottam, mind sírt a teremben. — A főorvos úr már haza­ment, de tessék nyugodt lenni, mi vigyázunk a kicsire. Alig vettem észre, hogy hoz­zám beszél a nővérke. Elsza­kadtam az ajtó üvegétől, haza­mentem. Reggel hétkor szólt a tele­fon. A kisfiú meghalt. Rángó­görcs. Igazán sajnál... Bementem a kórházba, a fő­orvos is nagyon sajnálta a dolgot. — Tudod, azt hittem, már túl van a kicsi a krízisen... Nem értettem, mit beszél. — Hol van? — Már levitték ... — Hová? — A boncolóba. — Nem engedem! — A törvény ... Lerohantam. — Igen, kérem, itt van... — állt fel egy fiatal, lompos külsejű orvos. Előtte az asz­talon damasztszalvétán sült li­bacomb, fehér kenyér. Szája is tele étellel. Most nyeli. — Azonnal hozzákezdek, tessék délre visszajönni. Ak­kor meg lehet nézni — le­nyelte az utolsó falatot is. Elmentem a feleségem mun­kahelyére és megmondtam, hogy a kisfiú meghalt. Nem értette. Arcán még mosoly volt, mert imént valakivel be­szélgetett. Furcsa, a mosoly megmaradt és közben őrjöng­ve sírt. Délelőtt elintéztük a kopor­sót, mindent. Délre vissza­mentünk. A srác szépen föl volt öltöztetve. Fején ara­nyos kis sapka. Egy néni lá­bánál jutott számára hely. So­kan voltak, mozdulatlanok, körülöttük jég. Legtöbben meredt kézzel imádkoztak, kezükben az olvasó és az ima­könyv nem mozdult. Oda­mentem a kisfiúhoz és meg­csókoltam az arcát. Valaki megszólalt: „ezt ne csinálja!” Észre sem vettem, hogy élő is van a teremben, Az udvaron a főorvossal is­mét találkoztam, össze volt törve. „Pont egy ilyen jó elv­társ gyermeke.. Nagyon szép napsütésben te­mettük. Az idős orvos is el­jött, azt mondta, hogy kár, nem kellett volna a kicsinek meghalnia, ha jobban odafi­gyelnek. Egy vérátömlesztés és egy szevenál injekció segített volna. — Az orvosnak nem politi­zálnia kell kérem — mondta, mert tudta, hogy a főorvos párttag... — Kérem, szépen, ne tessék igy... — motyogtam még va­lamit, de igazán egyikre sem tudtam haragudni, nem volt hozzá erőm. Nyolc év múlva a kisfiam kezében tartott egy képet és azt kérdezte, ki az, ö? — A bátyád. Meghalt. Na­gyon hasonlítasz rá. — Hogyan ...? — hangja elfulladt és sirt, sokáig sírt. Azóta többször is rajtakapom, elbújik valamelyik sarokba a képpel és sír. AZ UNOKÁM Elment a nagyfiam a ház­tól és hazajött harmadmagá­val. Én csaltam, mert az uno­kám isteni nő. Tízhónapos da­lospacsirta. A legszőkébb ha­jú (tejföl), a legkékebb sze­mű (búzavirág), legfehérebb bőrű (elefántcsont) nő a, vi­lágon. És a lába, a combja, nyolc hurkából forrt össze. És, emberek, az én unokám össze tudja verni a talpát! És meg tud inni egyszerre 180 gramm kakaót. Bizony! Egyébként 6 is jól megvan velem. Az irodámban —, hogy felvitte az isten a dolgom — itt van velem szemben a ké­pe, ha nagyon dühös, vagy bá­natos vagyok egymásra neve­tünk és jöhetnek az újabb gondok. Tahi László A vekker Ki ne gondolna olykor az idő gyors múlására? Ki ne tűnőd­nék néha el azon, hogy azok a karonülö gyermekek, akik­nek csak nemrégiben csipked­tük meg az arcocskájukat, egy délben táskával a hónuk alatt mint másodikos gimnazisták jönnek velünk szembe, s az­tán szinte minden átmenet nélkül azt halljuk róluk, hogy házasságot kötöttek, sőt, már az első gyerek érkezését vár­ják. Hajh, hajh — mondogat­juk ilyenkor mélabúsan —, hogy múlik az idő... A szomszédék Piroskája is milyen hirtelen lett nagy lány. Tegnapelőtt még kezicsóko­lommal köszönt nekem, ha a lépcsőházban találkoztunk, tegnap már én köszöntem ne­ki kezicsókolommal, akárcsak a kedves mamának, akivel együtt lakik mellettem az ötö­dik emeleten, egyszobás la­kásukban. Tegnapelőtt még óvodába járt, tegnap érettsé­gizett, s ma már dolgozik. Hajh, hajh... Minden reggel Piroska járt az eszemben, minden áldott reggel, háromnegyed öttől kezdve egyfolytában egészen hét óráig. Mert az idő tájt minden reggel háromnegyed ötkor ébredtem. Hétig Piros­kára gondoltam, minden reg­gel áttekintettem gyermekko­rát, sok-sok apró filmkockát idéztem fel az életéből, csak hogy az idő mennél gyorsabban teljék el hétig. Láttam öt ma­gam előtt, amint babakocsiját tolja, amint osztálytársaival vihorászva jönnek szembe ve­lem az utcán, vagy amint ud­varlójával csókolózik o sötét kapualjban, kapuzárás előtt néhány perccel. De most már itt az ideje, hogy elmondjam: miért töltöt­tem ébren az időt reggel há­romnegyed öttől hétig, s miért éppen azzal töltöttem az időt, hogy Piroskára gondoltam. Nos, a dolog egyszerű. Három­negyed ötkor azért ébredtem fel, mert csengett a vekker. Hétig azért elmélkedtem, mert hétkor kell kimásznom az ágyamból, ha fél kilencre a / KTOBER FENYEBEN Magyar írók a ssovjethatalom születéséről Nagy Lajos A milliomos-állat A nagy „Brehm” 1918. évi kötetéből A milliomos-állat, röviden milliomos, igen elterjedt ál­latfaj, bár nem szapora. Föl­található a föld bármely ré­szén, tehát Budapesten is. Át­menet az ember, röviden sze­gény ember és a gorilla közt, habár külső tulajdonságaiban, úgymint: testalkat, arckifeje­zés, öltözködés, túl is szár­nyalja a szegény embert, vi­szont lelki tulajdonságaiban, mélyen a gorilla, sőt hiéna alatt áll. A legváltozatosabb típusok találhatók köztük, igen gyakori a középtermetű, hold- ' világképű, cvikkeres, hájas ha­sú milliomos. Pofájába vastag szivar van dugva, drága bőr- karosszékben ül, cvikkerén át szúró tekinteteket tűz a vele beszélő szegény emberre, rög­tön felismeri annak munkaviselt arcáról, reszketeg hangjáról és használt ruhájáról, hogy az nem milliomos és vadállati inger lepi meg, hogy rávesse magát és felfalja. De ezt még­sem teszi, nem is szabad ten­nie, mert a milliomosok or­szágonként megállapodtak egy­mással, s ezt a megállapodást írásba is foglalták, ez az úgy­nevezett Büntető Törvény- könyv, hogy a szegény em­bert nem szabad megenni, mert egyrészt gyümölcsözőleg lehet használni, másrészt vá­logatott kínok közt lehet egész életén át sanyargatni. Meg aztán a milliomos azért sem eszi meg a szegény embert, mert jól van lakva, mindig jól van lakva, finom húsokat eszik, habostortákat, sajtot, so­kat és drágát, és ebéd után ná- gyon szidja a szegény embert, hogy mért olyan disznó, hogy száraz kenyérhéjon kívül még két krumlit is eszik. És ami­kor látja, hogy a szegény em­ber megijed ugyan, de belíi 1 nem ad neki igazat, iskoláka: alapíttatta, ahol a szegény em­bert arra tanítják, hogy^egy- részt isten megbünteti azt, aki jól táplálkozik, másrészt, a jó táplálkozástól az ember meg­betegszik. Este aztán színház­ba, vagy orfeumba megy a milliomos és igen jól mulat azon, hogy a fent említett ta­nítást a szegény ember elhiszi. Dél és este között igen komp­likált terveket eszel ki a mil­liomos, hogy hogyan lehetne a szegény emberek általános élettartamát leszállítani, éle­teknek úgynevezett szenvedé­seit szaporítani és sírásukat legalább úgy kicifrázni, mint 36. Rácz Laci a gyere-velem- akáclombos-falumba-t. A milliomos, ha meglát egy borzasztóan szegény embert, aki olyan szegény, hogy már röhög a saját szegénységén, annak „fogja szegény ember” kiáltással ad egy forintot, ez az úgynevezett csalétek, amely- lyel a többi szegény embert más szegény emberek által kis fizetésért ásott vermekbe ug­ratja. A milliomosok szép paloták­ban laknak, amelyekben nyá­ron nagyon hideg van, télen nagyon meleg van, amelyek pompás bútorokkal vannak berendezve, remek képek, szobrok találhatók a paloták­ban és sok könyv. Este alvás előtt a milliomos kivesz a könyvszekrényből egy verses­^ agy Lajos író, a tár­sadalombíráló no­vella egyik legkiválóbb művelője. (1883—1951.) Apostagi parasztcsalád gyermeke. Leplezetlen bí­ráló hajlammal nézi a pol­gárság életét és józan, ha­tározottan szocialista vi­lágnézettel a proletársor­sot. Szatirikus írásait tár­gyilagos előadás, éles, kri­tikus észjárás és száraz irónia jellemzi’ könyvet és egy óra hosszat elgyönyörködik azon, hogy a költő azért a sok versért alig kapott pár korona honoráriu­mot. Ez az úgynevezett műél­vezet. A paloták fényét nagy­ban emeli az a körülmény, hogy a szomszédságukban pin­celakásokban harminc szegény ember alszik egymás hegyén- hátán, a pincének csak egy kisablaka van, amelyen át a szegény emberek az égre üvöltenek. Ez az úgynevezett háttér, mely a milliomos éle' tének szépségét és boldogságát nagyban emeli. A milliomos nemiélete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgyne­vezett erkölcsi alapon nyug­szik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szere' tője, van szeretője, aki egy másik milliomos felesége, van barátnője, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretője, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a sze­gény embert régen, ha szere­tője volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettet- ték, ma ellenben, ha szerető­je van, csupán kipellengérez- tetik, bezáratják, állásából el­bocsátják. A milliomos élete egészen haláláig tart, igen nehezen halnak meg, legtöbbnyire a- miatt való bánatukban, hogy a munkabérek nagyon maga- sak. Sokan közülük életük utolsó éveit az úgynevezett Schwartzerben mulatják át, plemplem, míg utódaik ezzel szemben a Frim-ben ütik fel kedvenc tanyájukat. (A Szamár, tréfás hetilap, 1918. febr. 13.) szerkesztőségben akarok lenni, ahol dolgozom. S Piroskára azért gondoltam minden reg­gel, mert nem az én vekkerem keltett fel, hanem az övé. Az ő vekkere csengett minden reggel háromnegyed ötkor a szomszédban, üdén csilingelt a vekker a vékony falakon át, hogy a csudába ne ébredtem volna fel! A magamfajta érett korú férfi már nem alszik olyan mélyen reggel felé. Saj­náltam eleinte Piroskát, hogy olyan korán kell neki ébred­nie. Ki tudja, hová jár dol­gozni? Bizony, sajnáltam ezt a szép, törékeny kislányt, ö sem gondolta volna akkor, amikor még a babakocsit tolta, hogy egyszer majd min­den reggel háromnegyed öt­kor kell ébrednie... No de — fűztem hozzá később, rövid néhány nappal utóbb —, miért kell nekem olyan korán ébrednem? Mégiscsak kényel­metlen dolog, hogy azért, mert ö messzire jár dolgozni, ne­kem hajnalban kell ébrednem, akármilyen későn tértem is nyugovóra, akármilyen édeset álmodtam is éppen. .. De hát nem tehettem sem­mit, azon kívül, hogy igye­keztem minél korábban ágy­ba kerülni. Mit is tehettem volna? Nekem is egyszobás volt a lakásom, az övék is. Nekem sem volt kedvem elköl­tözni a vekker miatt, őket sem szólíthattam fel arra, hogy szedjék a sátorfájukat. Tűr­tem hát hosszú ideig, nyeltem a keserűséget férfiasán. A leg­jobb kártyapartiból is felkel­tem éjfél előtt. „Korán kell ébrednem — mondtam bará­taimnak ilyenkor —, három­negyed ötre van beállítva a vekker...” Már vagy négy hete futot­tam végig Piroska gyermekko­rán gondolatban minden reg­gel, amikor egyszer az az ér­zésem támadt, hogy szerveze­tem a korai ébredést meg­sínyli. Piroskára ekkor már régen mérsékelt rokonszenvvel gondoltam, gyermekkorát is úntam. Beláttam, hogy valamit tennem kell, ha nem akarok elpusztulni időnek előtte, nyo­morultul. Szoktam volt a ma­májával találkozni néhanap­ján a liftben, elhatároztam, hogy a legközelebbi alkalom­mal szóvá teszem a vekker ügyét. Nem erélyesen, inkább kedvesen, kedélyesen, de azért persze félreérthetetlenül. Vég­tére is szóból ért az ember. Meg aztán ők nem is sejthetik, hogy az az átkozott vekker engem is felver. — Asszonyom — mondtam, amikor egy szombat délben a liftben csakugyan összefutot­tam a nyájas és halk szavú özveggyel —. mosts elárulok önnek egy államtitkot... Tud­ja-e ön és a kedves lánya, hogy engem minden áldott hajnalban pont háromnegyed ötkor felver a vekkerjük csör­gése? — Ezt komolyan mondja, szerkesztő úr? — álmélkodott zavart mosollyal az egyébként tiszteletreméltó hölgy. — Csakugyan? *— Esküszöm a szent Haba- kukra és az ébresztőórák iste­nére — feleltem sziporkázó humorral, hogy lássa, nem kí­vánok nagy ügyet csinálni a dologból. — Erről sejtelmünk sem volt szerkesztő úr, elhiheti... — Efelől nincs is kétségem, asszonyom... Remélem, nem Veszi szemrehányásnak, hogy szóvá tettem... — Ó. a világért sem... a világért se! Sőt! Hálásan kö­szönöm. .. Nagyon kérem, ami­kor felébred, dörömböljön át a falon, mert az a lány velem együtt olyan mélyen alszik, hogy mindennap elkésik a munkahelyéről.. . Hetekig dörömböltem min­den reggel, amíg végre sike­rült Piroskának egy másik ál­lást találnom-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom