Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-01 / 232. szám

1967. október 1., vasárnap NŐOR AC cp í Vamrnapt levél Pánik-emberek Furcsálkodva jegyezte meg vegyesnek, mondható, is­meretlenekből összeverődött társaságunk egyik tagja, akit első látásra pedagógusnak véltem: „Félre ne ért­sen, arra kérem. Nem bírom azonban magamban tartani! Annyira szokatlan kampány indult a nacio­nalizmus ellen! Nem azért, mintha megengedhetőnek tartanék bármilyen engedményt a nacionalizmussal és ' a kozmopolitizmussal szemben. Csakhogy ez a kam­pány a nacionalizmus ellen véleményem szerint nem más, mint kozmopolitizmus.” Es hogy az ellentmon­dást, amely szólásra ingerelte, közérthetővé tegye, ál­lítását nyomban közérthető példákkal is illusztrálta. Elmondta, hogy ez a kampány tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy egy irodalomkritikus-újságíró néhány középiskolás diák véleményéből, mely szerint ők büsz­kék magyar mivoltukra, azt a messzemenő következ­tetést vonta le, hogy házaink között, íme, még mindig a fasizmus kisértete jár. Később másutt azt olvasta, hogy az úttörő-korú iskolások körében is ott lángol még a bomlasztó nacionalizmus, minthogy ezek a meg­fertőzött ifjak teli torokkal buzdították a magyar fut­ballcsapatot, miközben szidalmazták a külföldi bírót. Valamelyik lapban pedig részeg huligánokat ábrázo­ló karikatúrán énekeltek megőrzésre és megbecsülésre méltó népdalokat a borzos hajú aranyifjak. Megint másutt a történelem marxista felülbírálata ürügyén cinikus közönnyel gúnyolódtak történelmünk tragikus vagy felemelő emlékein, hagyományain. Márpedig vé­leménye szerint ez a nagyhangú handabandázás, ez a donquihojotei hadakozás, még ha jószándékú is, min­denképpen ellenkező hatást ér el, mert sérti a haza­fiúi önérzetet. A jelenlevők egyformán egyetértettek abban, hogy néhány gimnazistalány vagy úttörőfiú megnyilatkozá­sából és nekibuzdulásából lehetetlen csalhatatlan kö­vetkeztetéseket levonni. Az meg éppen nem igaz, hogy a torzonborz beatnek azt énekli mámoros és átszelle­mült állapotában, hogy „Megyen már a hajnalcsillag lefelé...” Nem szólván arról, hogy mennyire veszélyes és antimarxista módszer az érzelmekhez, óhajokhoz, elöregyártott konklúziókhoz igazítani régmúlt történel­münk bonyolult menetét. Hiszen még az is kisiklásokra adhat alkalmat, ha középkori és mai események kö­zött kívánunk párhuzamot vonni, még azesetben is, ha a cselekvések hasonlósága valóban fennáll. A társa­ság egyik tagja minden jelenlevő nagy derültségére a következőkkel zárta le a beszélgetést: „De hát kik azok a pánik-emberek, akik ilyen felelőtlenül hada­koznak?" A spontán társaság csakhamar szétszóródott, és a kérdés azóta is ott motoszkál a fülemben. Már csak azért is, mert a szóban forgó dolgozatok egynémely),- kével magam is találkoztam folyóiratainkban, újság­jainkban, sőt azokat a cikkeket is olvastam, amelyek nagyon hamar helyükre rakták a helytelen fogalma­kat, hogy elővegyék a marxista tanítást. Mitöbb öröm­mel olvastam az egyik irodalmi folyóiratunk, a Látó­határ július—augusztusi számában Perjés Géza ösz- szegezö tanulmányait, „A nemzeti önérzet zavarai” cí­mén. A bátor és nagyon tárgyilagos hangú írásra azonban ezúttal sem maradt el a pánik-izgalmú rea­gálás. Nem szándékom belebonyolódni most a gyakran fél­mondatokon rágódó vitába, még kevésbé igyekszem prókátorává szegődni annak, amit a történelemnek ezideig már sikerült tudományos, objektív módszerek­kel igazolni. Néhány alapvető elemi fogalom azonban mégis tisz­tázásra szorul, mert a kétélű vagdalkozás során a pá­nik-emberek ezekről könnyen megfeledkeznek. Elő­fordul például, hogy a nemzet fogalmát — szubjektív mondanivalóik védelmében — az osztályok fogalmával helyettesítik. Az osztálytagozódás alapjait Lenin „A vagy kezdeményezés” című munkájában a követke­zőkben foglalta össze: „Osztályoknak az emberek olyan csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés tör­ténelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt he­lyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvé­nyekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a mun­ka társadalmi szervezetében játszott szerepük, követ­kezésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre ál­ló részének megszerzési módjai és nagysága tekinteté­ben különböznek egymástól.” Viszont a nemzet: kö­zös területen élő, közös nyelvet beszélő, gazdasági egységet alkotó, s az előbbiekre épülő közös kultúrá­val rendelkező embercsoport. Azon kívül a nemzetnek vannak társadalompszichikai jellemzői is. Mindez azt mutatja tehát, hogy történelmi hagyományaink érté­kelésénél az osztályérdekeken kívül egyéb tényezőket is vizsgálat tárgyává kell tennünk. Az egyoldalú meg­világítás megtévesztő lehet és nélkülözi a marxista módszer jegyeit. Még fontosabb kérdés, hogy sem a nacionalizmust, sem a kozmopolitizmust nem szabad a másiknál ve­szélytelenebbnek tekinteni. Rokon betegségek ezek, ugyo-naz a vírus a kórokozójuk. Aki úgy támadja a nacionalizmust, hogy közben kapitulál á kozmopolitiz- musnak, az már tulajdonképpen az igazi hazafiság képviselőibe meríti a kardját. S megfordítva is: aki a kozmopolitizmusnak hadat üzen, de a nacionalizmus­sal kacérkodik, tulajdonképpen az internacionalizmus eszméjére támad. S vajon előre megfontolt rossz szándék vezérli-e a pánik-emberek tettét, amikor gyáván és riadtan na­cionalizmusnak bélyegzik azt is, ami hazafiságunk ár­talmatlan, külsődleges megnyilvánulása csupán? Minden bizonnyal a jószándék veteti velük kezük­be a tollat és az aggódás, hogy meg ne ismétlődhesse­nek a fasizmus keserű kegyetlenségei. Hogy már csi­rájában megöljük az emberben a sárkányt. Mégis sok ebben a kispolgári vonás, mert nélkülözi a hitet a munkásosztály és a parasztság szövetségének hatalmas erejében. S ez a pánik-hangulat keserű érzéseket kelt azokban, akik nemcsak arra predesztináltak, hogy a kalapácsot verjék és a földet műveljék, hanem arra is, hogy útjába álljanak mind a nacionalizmusnak, mind a kozmopolitizmusnak. Akik egyáltalán nem lát­nak veszélyt sem a tartózkodó gitár-zenében, sem ab­ban, ha a magyar labdarúgó-pályán gyermekeink nem a német csapatnak szurkolnak, de még abban sem, hogyha hangosabban szárnyal a magyar népdal. Tudott dolog, hogy csak az igaz hazafi lehet jó in­ternacionalista is. Vívódás és üzenet Megjelent a „Béke és Szocializmus" szeptemberi száma A folyóirat bevezető része aktuális nemzetközi kérdések­kel foglalkozik. Közli 1b Nor- lundnak, a Dán KP KB tit­kárának cikkét. „Az imperia­lista agresszió elhárítása: le­hetőségek és feladatok” cím­mel. A szerző azt vizsgálja* hogy napjainkban, amikor az imperializmus agresszivitása új, veszélyes formákban je­lentkezik, hogyan és milyen eszközökkel hárítható el ez az agresszió. Norlund megállapít­ja, hogy megérett az idő a kommunista és munkáspártok új értekezletének összehívá­sára, A, Saarinen, a Finn KP el­nöke „A kommunisták és a finn kormány politikája” cí­mű cikkében arról ír, hogy megnövekedett a kommunis­ták befolyása, továbbá, hogy a szociáldemokrata párt újab­ban igyekszik jó kapcsolato­kat kiépíteni a Szovjetunió­val és az SZKP-val. A finn kommunisták véleménye sze­rint a kormánynak most ak­tívabb és radikálisabb politi­kát kell folytatnia, mely job­ban megfelelne a dolgozók, különösen a legrosszabb anya­gi és szociális körülmények között élő rétegek érdekeinek. Közli a lap E. Papaioannou „Sötét felhők Ciprus fölött” című írását, amelyben lelep­lezi az amerikai és angol im­perialisták mesterkedéseit, akik arra törekednek, hogy a szigetet felosszák és NÁTO- támaszponttá változtassák. Az aktuális kérdések kere­tében közli a folyóirat J. Prazsky „Folytatódik a vietnami háború eszkaláció­ja”, A. Dewhurst „Terrorhad­iárat az amerikai négerek el­len” és D. Lakkasz „A fasisz­ta rezsimnek nincs jövője Gö­rögországban” című kommen­tárját. A folyóirat egyik jelentős fejezete: a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom történel­mi jelentőségével foglalkozó prágai elméleti konferencián elhangzott felszólalások. E számban a francia, az olasz, a nyugatnémet, a kanadai, a mongol, a tunéziai, a panamai, a hondurasi, a guatemalai, a kolumbiai, a Costa Rica-i, a dél-afrikai és a szudáni test­vérvártok képviselőinek, fel­szólalásai kerültek közlésre. A kommunista és munkás­pártok életéből című rovatban közölt írások betekintést nyúj­tanak a paraguayi, a ceyloni, a venezuelai és a svéd testvér­pártok életébe. R okonszenves, pózmen­tes emberegyéniség Kucs Béla szobrászmű­vész, az, akinek műtermi ven­dégei vagyunk Budapesten, a Népstadion út egyik villahá­zában. A műterem: egyetlen öblös helyiség a földszinten. Eltör­pül benne a belépő. S nem­csak a mélységi és magassá­gi méretek keltik ezt az ér­zést, de a bent mérhető ará­nyok ellentéte is. Amiket a falak mentén, a polcokon és szerte a teremben szemlélhe­tünk, többnyire kisplasztikái darabok; agyag és gipsz min­tázatai a művésznek. Azért aktuális ez a szem­le, mert Kucs Béla egyike azoknak, akik jelenleg Nóg- rád részére alkotnak. Neki Karancslapujtőre kerül műve majd, de, hogy mi és mikor, az egyelőre — ahogy mon­dani szokás: a jövő zenéje. Ám beszéljen, erről ő, maga. Miközben kávét tölt a fő­zőbe, — magad uram, ha szol­gád nincs mentegetőzéssel, mert. a család Szentendrén él, távol a műteremtől —, arról tudakozódik, nincs-e velünk a tanács elnöke. A lapuj tői el­nököt kérdezi, vele szeretné meghányni-vetni alkotó gond­jait. Térjünk rá immár, hogy miket? — A hely, ahova a szobrot tervezik, a művelődési otthon mögötti park. Eredetileg füg­gőleges szobrot kértek, de az sehogy nem illik az ősfák kö­zé, egészen elveszne a kör­nyezetben. Később a tervet fekvő alakra módosították, esetleg gömbfigurára, ezek már iúkább alkalmasnak kí­nálkoztak, hogy megfelelő esztétikai látványt adjanak, végül egy kétalakos kompozí­ciót mintáztam meg. Egyik mintázó asztalon áll, pontosabban ül a szobor. Egy­mással szemközt forduló fér­fi és nőalak, térdükön könyv. Kellemes és megfogó látvány, díszére lenne a lapujtői li­getnek. Csakhogy a terv vég­leges kivitelébe sokan bele­szólnak, legkonkrétabban a Képzőművészeti Lektorátus, amely úgy döntött: ketté kell vágni a művet, szétválaszta­ni az alakokat, s csak az egyi­ket véglegesítse a mester. Kétségbeejtő kívánalom az alkotótól, hisz a kompozíció figurái egymással szerves egy­séget adnak, szétválasztva más, új arányok érvényesül­nek, szóval újra kell kompo­nálni mindent. S mellékesen: tömegében is jelentékteleneb­bé válik a mű, legalábbis ab­ban a környezetben, ahová szánják, mindenképpen eltör­pül. De végre is, aki fizet, az petyegtet, a művész is a „piacról” él. Ha minden kö­tél szakad, Kucs Béla elkészí­ti a kívánt művet. De: — Nekem azért sajnálatos a döntés — mondja —, mert végső soron nem anyagi kér­désnek fogom fel. Az eredeti kétalakos szobrot abban a pénzben is szívesen megcsi­nálnám, amennyit az egyfigu- rásért kapok. Persze, nem ilyen egyszerű azért, mert anyagfelhasználásban másak a költségkihatások. Ha azon­ban Karancslapujtőn mellém állnának, a szoborműnél sok­kal érdekesebb elgondolást valósíthatnánk meg. Olyan látványos és újszerű dolgot, ami Szentendrét kivéve or­szágosan egyedülálló. Dróthajlítású munkát tesz elénk az asztalon. A motivum- sor olvasó, mécsest, maszkot, könyvet, virágot tartó figurá­kat mutat szalagszerű elren­dezésben. — Ha építenének egy kőlá­bazaté kerítést a községi mű­velődési otthon elé, képzőmű­vészeti díszítő elemként gon­dolnám alkalmazni. A célt is betöltené, mint kerítés és a művelődési házat is előnyösen motiválná. Szentendrén a parkmúzeumnak készítettem hasonlót és büszke vagyok rá, mert általános elismerést kel­tett. — Ilyen gondjaim vannak pillanatnyilag — fűzi tovább — s ez késleltet a megbíza­tás teljesítésében. Ezért örül­nék, ha megkeresnének a lap- ujtőiek, s vagy mellém állná­nak, megerősítenének tervem­ben, vagy kimondanák igé­nyüket a szobor mellett Azt is megmondom őszintén: ha­sonló tematikájú szobrot a legkülönfélébb variációkban országszerte találni. Újszerűt a kettős alak kompozíciójában nyújt, úgy magam is szív-sze­rinti művemnek érzem, s ha nem maradhat meg eredeti felfogásomban, inkább a drót- hajlítást javasolnám. Kucs Béla műtermének minden tekintetben az egysze­rűség a legfőbb jellemzője. A művészet modern áramla­tai, szélsőséges megnyilatko­zásai teljességgel hiányoznak innen. Egyetlen szobor, figu­ra, gesztus sem mond ellent a rögtöni érthetőségnek. M i ennek a határozott és következetes álláspont­nak az alapja? O így magyarázza vendégeinek: — Húsz esztendeje jöttem fel a bányából. Ozdon meg Dorogon dolgoztam, és ez a múlt ma is szigorúan kötelez. Hogyan is mondjam?.,. En nem egyes sznoboknak csiná­lom, amit csinálok. Nem va­gyok és nem is akarok „di­vatos” szobrász lenni, pusz­tán azért, hogy jobban, köny- r.yebben éljek. Nem a szno­bok gusztusából következte­tem ki, hogy mi a modernség. A művész feladata: egy adott társadalom mozgásán belül kifejezni a valóságot. Ez ép­pen elég modern feladat. Hí­ven tükrözni a társadalmat, amelyben él, alkot a művész, amelynek maga is alkotó ré­sze. — ha sajátosan alkotó eleme is. Aki benne él tár­sadalmában, mint művész, annak számára sem alá-, sem fölérendeltségi viszonyt nem ismerek el. A művészi alko­tás előre , mutathat, utat, irányt jelölhet, de nem sza­kadhat el a társadalomtól. — Ez a művészi hitvallá­sa? — Ez. Es következetesen nem csak vallom, de a cselek­vő művészi gyakorlatban igyekszem érvényre is juttat­ni. Higgyék el; nem egészen könnyű vállalás. Az eszmei, művészeti áramlatok egy­másnak ellentmondó maga­tartásokat kívánnak meg, s a „divat” sokszor olyan dolgo­kat kap fel, kiált ki értéknek, ami néha a kétségesnél is se­kélyebb értékű. De ki-kinek megvan a maga felfogása —, én a magamé mellett tartok ki. Ügy érzem, nem vallók rossz álláspontot, a művészet- történet századai, sőt évezre­dei igazolják. Mindig akkor virágzott legszebben, adott tartós értéket a művészet, ha a társadalomért és a társada­lomnak alkotott. E távolról sem haszontalan fejtegetés után a szavak fo­nalán megint a pillanatnyi problémákhoz érkezünk: — Ha közömbös volna ne­kem, hogy mennyiben változ­tatok egy olyan kis közösség esztétikai arculatán, mint amilyen például Karancslap- ujtő, nem csinálnék problé­mát a megbízatásból. De épp az elmondottak köteleznek, hogy a telhető legjobb megol­dást keressem, s arról, amit legjobbnak vallók, igyekezzem meggyőzni partnereimet is. Igaz művész számára egy pro­duktum akkor válik igazán élővé, mikor elhagyta alkotó műhelyét és funkcióhoz jut azok életében, akiknek szán­ta. j’gy vagyok nagy gon­J dómmal jelenleg is. — Hogy jónak vélt szán­dékomban hittel lássak mun­kához, a megbízatás teljesí­téséhez, nagyon várom, biza­lommal igénylem azok véle­ményét, akik legilletékeseb­bek a végső szót kimondani. Várom, hogy megkeressenek. Barna Tibor Lakos György Száll a dal... (Koppány György felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom