Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-01 / 232. szám

8

WÖGRÄb

\

1967 október I., vasárnap

..Szívei cseréljen az, aki hazát ©seréi”

150 éve született Tompa Mihály

Avagy ha tán elfogynak tisztelőid,

Oh, édes dalnok! nyughelyed körül S barátod lantja is, mely most dicsőit Elnémul és feledésbe merül:

Kelj fel magad, megújult ép erővel Dacolni a kíméletlen idővel,

S melynek jövőjét boldognak hivéd foglald el nemzeted hálás szívét."

(Lévay József: Tompa sírjánál)

A kortársak sokáig azon a magaslaton látták, amelyre még Petőfi emelte, amikor 1847-bén Aranyhoz írt levelében így nyilatkozott: „Szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem is lesz olyan nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk úgy hiszem lesz annyi, ha több nem.” A későbbi nemzedékek már úgy ítélkeztek, hogy a költő szelíd. megtört, tiszta alakja szinte méltóbb a megörökítésre, mint költészete. A ma ítélete szerint valódi tehetség volt, s ha Petőfi és Arany dicsőségének közeli tüze her- vasztja is babérjait, hozzájárult a népies epika győzelméhez, nemzeti irányt képviselt ő is, ha a népies költői forradalmat nem is értette meg rrvndig.

P’maszombaton született 1817. szeptember 28-án szegény csizmadia fiaként. Szolgadiákként Sárospatakon végezte iskoláit, házitanitósko- dott, majd lelkészi vizsgát tett és papi szolgálatot vállalt Bején.

Eperjesen ismerkedett meg Petőfivel és Herényi Frigyessel, itt írták meg költői versenyben Az erdei lak c. verset. Tompa verse is a legszebb magyar költői leírások közé tartozik, sikerült természet- áhítatából „szigetet”, boldog emberi menekvést teremtenie. Már ekkor bebizonyosodik, hogy akkor tud igazi magaslatra emelkedni, ha teljesen át tudja adni magát- a természetnek, a „vetések csendes, szűk utcáinak”.

Első és talán egész életének legnagyobb sikerét a Népregék és mondák c. gyűjteményével aratta, melyből 1846-ban rövid Idő alatt két kiadás fogyott el. Petőfivel ,(Versenyben” égtek húrjai és betegségtől gyötört életének nagy boldogsága volt, hogy verseiből néhányat ugyanúgy énekeltek, mint költő barátjáét.

„Három mezőn, három

határon,

Búzavirág az én virágom,

Az is, mint a rózsám szeme,

kék.

Mást aranyért nem

szakítanék.”

őszintén szerette a népet, mint falusi pap sokat láthatott a nép nyomorából is, a népiesség célját mégsem látja forradalmian. Célja: „emelni a népet fölfelé, édesgetni a nagyobbakat hozzá lefelé.” Helyenként azonban radikalizáló- dik költészete. A hangyákhoz c. versében párhuzamot von a sürgő hangyanép egyenlőségben élő „társadalma” és a magyar társadalom között, ahol „ .. . a henyélő: potrohos, Bőrébe csak szuszogva fér, De a meghámlott-markú nép, Oh, az pogányul-ösztövér.”

A márciusi forradalmat „világ-ünnepnek” nevezi, ódával üdvözli, majd amikor kenyértörésre kerül a sor előbb „az okos szó apostolának ajánlkozik”, majd a rimaszombati népfölkelőkkel részt vesz a schwechati csatában is.

A szabadságharc bukása után, amikor iszonyatos csend lepi el az országot, az önkény elleni tiltakozás, az elfojtott keserűség tör fel A gólyához c. allegorikus versében. őszinte ragaszkodással őrizte a szabadságharc emlékét, éleszgette az ellenállás szellemét, keményen vádolja a megalkuvókat, a széthúzás szítóit, a zsarnokság kiszolgálóit

A Bach-rendszer urait megrémítette ez a hang, a költőt kétszer is letartóztatják, házkutatásokkal zaklatják, de

megalkuvásra nem tudják kényszeríteni. Ekkor válik igazán a nemzet költőjévé. Természeti jelenségekben ábrázolja a nemzet gyászát (A madár fiaihoz, A sebzett szarvas, Terebélyes nagy fa stb.), a vesztett forradalom az ő húrjain kapja meg legtisztább értékelését. A kincsásó c. verséből nem a hiábavalóság érzése árad, hanem az a hit, hogy bár látszólag hiába tört a cél felé „Más kincsásónak a nagy út Annyival is fogyasztva van.”

A magyarság pusztulása emésztő fájdalommal tölti el. Hazáját pusztának látja, hol azelőtt „... a nyílröptű sólyom is csak Nagy félve járt elébb: Csipogva fürdik s üt

tanyát most A szemtelen ve réb ...”, majd ^megalkotja a Boldog szigetet, ahonnan kirekeszt minden ügyvédet, papot, katonát, a kocsin járó naplopókat, ahol nem lesz a tudós sovány, s kopó kövér, nem lesz nagy úr, aki csak a mázsán súlyos, és a szajkót nem nézik pacsirtának.

„Szívet cseréljen az, aki hazát cserél” — üzeni idegenbe bujdosott jóbarátjának, Herényi Frigyesnek. A hazához való hűség, az itthonma- radás gondolata ebben a versben találta meg máig ható szavát.

Utolsó éveiben a „lélek el- gyöngülése” vett rajta erőt, kételkedni kezdett mindenben, majd súlyos tüdőbaja 1868. július 29-én Hannán sírba döntötte. Ránk hagyta tiszta költészete néhány remekét, amely mind azt sugallja az utókornak, mint az Ikarus c. nagy allegóriája, hogy amit „természet, sors megtagadtak” az ember megteremtheti magának. A bukás után is „örökre zeng itt a kiáltás: Halandók, merjetek!”

Csukly László

c/L tortendem area

A pulai aréna

(Koppány Gy. felvételei

KTÓBER FENYEBEN

Magyar írók a szovjethatalom születéséről

Karinthy frigyes

Jár a szájam

Nem tudom elfelejteni, hiába, időről időre újra eszembe jut, mint valami kínzó, pici kis viszketés, jelentéktelen és ostoba — hiába, mindig ugyanazon a helyen, agyam felszínén valahol, megújra jelentkezik emléke. Ugyan, mondom magamnak, ostobaság. Gyorsan másra próbálok gondolni: Egyszerre csak érzem, hogy a fejembe tódul a vér. Fölugrom és az asztalra csapok. Nem különös ez? Nagy fájdalmakat, komisz sérelmeket el tudtam felejteni, ezf meg... De, úgy látszik, a velünk történt események emléke nem jelentőségük arányában marad meg bennünk hosz- szabban, vagy rövidebben — valami titkos, mélyebb törvény határozza meg, mi az, amit el kell raktároznia értelmünknek, és mit kell eldobálni. Anyám arcára nem emlékszem, de emlékszem kezeire. Emlékszem, minden ok nélkül, hároméves koromból, egy téli délutánra, amelyen semmi se történt — és csak hallomásból tudok róla, hogy hatéves koromban egy kútba estem, és halálveszedelemben forogtam.

Ez is ilyen. Legjobb, ha

megírom, akkor talán elintéződik bennem a- dolog, és el tudom felejteni. Megírom, mintha fontos, vagy legalább érdekes eset volna, holott nem az: ha csak annyiban nem, hogy három év óta majdnem naponta eszembe jut.

Három évvel ezelőtt gyalogos közkatona voltam, és egy délben a Várból jöttem lefelé. A propellerállomásnál megálltam és fáradtan, tűnődve néztem a vizet. Akkor két tiszt jött velem szembe, egy főhadnagy és egy — kabát- ujjon három arany stráf, gyengébbek kedvéért — egy tábori lelkész, ami kapitányi rangnak felel meg. Egyszerre tisztelegtem mind a kettőnek, azt hittem, összetartoznak. De nem. a főhadnagy gyorsabb léptekkel továbbsietett. A lelkész, a pap, Krisztus szolgálja azonban megfordult.

— Nem tud tisztelegni? — rivallt rám.

Meg voltam dermedve. Az olvasó higgye el nekem, becsületszavamra mondom, szenvedélyes energiával és elszoruló torokkal esküszöm és esküdtem, azóta százszor, egyedül állva a kék ég alatt,

esküdtem a felhőknek és a

süket térnek, és a távoli csillagoknak, becsületszavamra esküszöm, hogy én tisztelegtem. Szükségem van rá, szenvedélyesen ragaszkodom hozzá, hogy ezt elhiggyék nekem, elhiggyék nekem még a Mars csillag lakói is, elhiggyék a késő századok, akik ítélnek majd fölöttem és tanúskodjanak mellettem az ég és föld, és pokol, a vé|ső Ítélet napján, mikor számonkérik tőlem, hogy tisztelegtem-e, mert a pap, a lelkész, a kapitány nem hitte el nekem. Ránéztem, őszintén és melegen a szemébe néztem, barátian.

— Tisztelegtem! — mondtam szelíden és szívemből.

— Nem! — mondta a tábori lelkész.

— Talán nem tetszett észrevenni ... — kezdtem el magyarázni. Azt akartam mondani neki, hogy talán nem vette észre, mert egyidőben tisztelegtem neki és 'a főhadnagynak.

Ekkor a tábori lelkész odalépett hozzám.

— Még jár a szája?! — ordított. És farkasszemét nézett velem, és nem félt tőlem — holott nekem igazán semmibe se került volna, hogy még egyszer megszólaljak, legfeljebb fölakasztanak, mögöttem az én igazságom állt és az, hogy tisztelegtem — mig ő mögötte csak az állam és hadsereg, és a fennálló rend. így álltunk szemben egymással és fejünk

fölött komor kaszárnyák ás

ágyúk meredeztek... Nézett egy darabig, aztán látva, hogy legyőzve és megpofozva állok, gyáva vagyok és bitang, mert nem akartam felakasztatni magam, megfordult, és otthagyott a faképnél.

Elment, és nem mehettem utána, és nem kérhettem meg alázatosan, hogy legalább a nevét mondja meg, legalább azt tehessem el magamnak emlékül. A nevét a tisztelendő úrnak, a papnak, a hívőnek, aki hisz a föltámadásban és isten irgalmában, de nekem nem akarta elhinni, hogy tisztelegtem. A nevét, Krisztus alázatos szolgálójának, aki a mögötte álló hatalomra hivatkozva, megsértett engem, akit nem ismert, akiről semmit se tudott, akiről nem tudhatta, nem vagyok-e okosabb, iga- zabb, jobb ember őnála: — csak azt tudta rólam, hogy védtelen vagyok, és nem sérthetem vissza, mert százszorta annyit kockáztatok, mint ő.

Megsértett engem, a tábori lelkész, aki abból él, hogy kétezer évvel ezelőtt az Isten fia néhány évre leszállott a földre — megsértett engem, holott neki hivatásánál fogva hinnie kell a csodában, hinnie kell benne, hogy Krisztus, ha akar, emberré válhatik és leszállhat a földre — tehát nem tudhatta azt se biztosan, vajon az a közkatona, aki előtte áll, nem Krisztus-e véletlenül: mert ha történetesen megjelenik közöttünk, valószínűbb, hogy közkatona külsejében és nem kapitányéban. Megsértett, mint ahogy a keresztre feszitettet sértették és lándzsával szurkálták a zsoldosok, mivel szögek voltak az ő lábán és kezén, és nem tudott és nem akart védekezni, csak azt akarta, hogy higgyenek az ő szavában.

Én a tisztelendő tábori lelkész kapitány úrnak már régen megbocsátottam. De azért

szeretném tudni, ki volt 6, szeretnék vele még egyszer találkozni. Szeretném megkérni, hogy ő adja fel nekem a halotti szentséget, és utolsó órámban neki gyónhassak és esküdhessek meg. a „húsvéti sír mélységére”, ahogy Adler Frigyes mondta, hogy nekem akkor igazam volt, s így jogom volt hozzá, hogy a szájam járjon. És megmagyarázni neki, hogy az embereknek nincs egyebük, mint hogy a szájuk járhasson, járhasson még akkor is, mikor a lábukat már levágták és a kezüket összekötözték. Megmagyarázni neki. hogy a szájat feltétlenül járni kell hagyni, mivel a szájban van az Ige és az Igazság, ha semmi egyéb nincs is benne Megmagyarázni, hogy a szájba visszafojtott Ige és Igazság megromlik, ha száj nem járhat, s ami szelíd és szép, és barátságos himnusznak készült, abból dühöngő átok és káromlás válhatik idővel.

Nem ismeri, tisztelendő űr, a halász és a szellem történetét az „Ezeregy éjs*aká”-bóf1

Száz évig feküdt a szellem, palackba börtönözve, a tenger fenekén: és száz év múlva így szólt — aki kiszabadít börtönömből, két országot adok annak és százmillió drakmát. És elmúlt még száz év és a szellem így szólt: aki kiszabadít, annak adok három országot és ezermillió drakmát. De senki sem jött, és tovább! száz év múlva így szólt a szellem: aki kiszabadít annak adok három országot és ezermillió drak- ^ mát. De senki sem jött, és további száz év múlva így szólt a szellem: aki kiszabadít, annak abban a minutumban lecsapom a fejét.

Tisztelendő kapitány úr é* tisztelendő Wilson úr, es szentséges atyám, római pápa. Jó lesz már sietni azzal a békével. Most még talán himnuszt és országot, és sok milliót ígér nektek a palackba zárt Szellem, ha kiszabadítjátok — de holnap, holnap már késő lehet.

(Pesti Napló, 1917. szept. 2.)

K arinthy Frigyes a legnagyobb, világirodalmi jelentőségű magyar humorista. (1887—1938). Budapesten született polgári családból. Orvosnak készült, újságíró lett, majd íróként élte anyagi gondok közt hányódó, fáradságos életét. Irodalmi paródia- kötetével tűnt fel. Karco- lataiban, humoreszkjeiben nagy stilusérzékével. filozofikus humorával lebilincseli olvasóközönségét.