Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-22 / 250. szám
t 8 NÖGR AD 1967. október 22., vasárnap i\iádnudi Péter: Emberség / VASVÁRI ISTVÁN: ŐSZI ETŰD A busz a faluszéli utca előtti megállónál lassított. A kalauz, aki ott a kocsi elejéről az emberek és csomagok közöl: a kijárat felé préselő- döll. nagynehezen kievickélt a kocsi köré gyűlt felszállók tumultusából. Könnyen tehette, mert szálas, vállas alakja körül elfolytak az emberi hullámok. Azután elindult a sáron át az utcába. Csak a harmadik házig ment. Egy lány várta ott. Vékony. kis tizennyolcéves forma- Kezét a férfi kezébe adta. Furcsa bizalommal. S jöttek a kocsihoz. A szálas kalauz a sarat méregette, a lány a keskeny kőjárdán kopogott. Lassan jöttek, a busz várt. — Rokona a kalauznak? — kérdezem a mellettem ülő idős asszonytól. — Nem, az a lány vak... Az őszi erdők harsánysárga, vörös és haloványzöld színekben lángoltak a pókhálóformájú felhők alatt. Az országút mellett gyors kis patak szállította az őszi vizek színtelen fehérjét- A megszabaduló földeken traktorok dohogtak. S az a lány, ott a kalauz kezén mindebből semmit se látott. Csal: az illatokat érezte. A dérharmattól leszakított falevelek savas illatát, a kémények füstjét, a deszkás szekerekre hulló cukorrépa édes aromáját. — Tizenkét éves korában lett beteg. Teljesen béna volt. Anyja esztendőkön át járta vele a kórházakat. Az orvosok már lemondtak róla. De tudja, milyen egy édesanya! — — Suttogva beszélt a szomszédom, hogy meg ne hallja a vak lány. — Ügy kellett neki megtanulni újra járni, enni. Csak a szeme vüágát nem tudták visszaadni• — És most hová megy ez a lány? — — Dolgozni jár a Teri. — Telefonos a vállalatnál — mondta, vagyis inkább lehelte a fülembe egy másik asszony. Jóság és részvét volt közlékenységükben, t kedves pletykaszenvedély. — Egyedül jár a városba? — — Mindenütt vannak emberek: Látta az imént? — A buszban halk zsongásba olvadt az utasok beszéde. A lehúzott ablakokon beáradt az őszi hűvösség. A lány a levegő árama felé fordította világtalan .tekintetét, s tágult orral lélegezte be a jó levegőt. Mohón, mint aki csak orrával, s bőrével érzékelheti a hideget, enyheséget, mindent. Esti iskolát emlegettek, hogy oda is jár a lány. — De hogyan tanul? — — Magnetofonnal. Szalagra veszi az előadást, aztán a húga visszajátssza nekt. Az autóbusz zörgött, a lány hallgatott. Ahogy elnéztem az arcát, szinte érzékelni lehetett lelke feszültségét: fülével, s intelligenciával érzékelte a világot• Talán számolhatta is, hányszor áll meg a busz. Mert amikor már a város közepén gurultunk, felállt. Ugyanúgy készülődött a leszállásra, mint más. C sak amikor kipattantak az ajtók, fogta meg újra a kalauz kezét. — Odalent várják. Egy kolleganője vezeti be oda, ahol dolgozik. — Mondták az asz- szonyok, mikor már leszállt a lány. Hétfátylú zápor-tánc mögül lassan dereng a napsütés. Felhőben Járok. Vén szemem nyíló Alföld-tengerre néz. Juthat még néha egy pohár, asszony-csók, baráti kéz... Voltam éneklő kés; íme, eljött a dús kenyérszegés. ★ Magas, sötét hegyek ködébe vetett fenyő,,. Lobog az emlékezet; életemnek már szárnya nő; versben, virágban ott lebeg, hiába csontos temető; én már egy vagyok veled, egy-sorsban élni törető. Pillangók örvénylenek, rángatózik a fűzfaág, fordul a sorsunk körül a napvilág, a holdvilág... Kezemen kigyúl kezed, fölöttünk az a fűzfa ráng. pillangók örvénylenek, mint fűben őszi láng. * A szikla kő-szárnyát emeli, mint dermedt ős-madár — barázdál minket az idő, borzol és körbe száll, te vagy még minden ölelés, remény, bár télbe’ már, hogy rajtunk túl nyíló ébredés, nem lehet nekünk halál. \z Országos Múzeumi Hónap alkalmából kiállítást rendeztek » Budavári Palota újjáépített izárnyában. Képünkön: a kiállítás részlete. Barna Tibor: Tomszki Leila Az öreg színész, aki e történetet elmondta, már csak az emlékeinek él. Szép, dús öregség és mindig szívesen hallgatom. Legutóbb azzal a bizarr közléssel lepett meg, hogy S volt orosz földön az első Leila. — Bizony, öcsém, — erősítette meg derűs heherészés- sei —, de akkor még nem törülközővel fésülködtem, akkoriban, a fogolytábor viszonyai közt meg különösen lányosra nőtt a sörényem. Tudnivaló, a dologhoz, hogy Leila annak a kedves, romantikus történetnek a nőalakja, mellyel Gül Baba néven idestova hetven éve Huszka Jenő lepte meg a dalmű világot. S arra ugyan volt példa, hogy a szerelmes Gábor diákot trikónadrágos színésznő keltse színpadi létre, de hogy szépséges Leilát férfira osztott volna a rendezés, ezúttal értesültem először. A formabontó vállalkozást így mesélte aztán az öreg: — Nevezetes évszám: 1917 március 15. A szibériai Tomszkban Gül Baba bemutató. Ma is őrzöm a gyöngyszem- írású színlapot. Fölül színes rajz: a Gül Baba háza előtti tér, a híres budai rózsakerttel. Az egész szinlapot elborítja a kertből kihajló rózsa. Ha elő-elöveszem ezer kilométereket repülök pillanatok alatt és évtizedeket... Igen, kerek ötven esztendőt visszafelé térben és időben. Ott vagyok a tomszki fogolytábor ácsolt színpadán. A színpad két oldalán felgyúlnak a petróleumlámpa ..reflektorok”, megvilágítják a színpadzáró függönyt, amely táncoló nőket mutat. Megszólal a jelzögonggá előléptetett katonacsajka, elsötétül a nézőtér: kezdődhet a játék. — A hadifoglyok s a táborőrség oroszai isszák a teremben csapongva szárnyaló Huszka-melódiákat. És Leila—szerény személyem — már tapsot kap... Gábor diák. Mujkó cigány sikerszagtól buzdulva ugranak be a kertfalakról. Siker, sikerI Egész elérzékenyül a nagy emlékre. Köszörülnie kell a torkán, hogy érdesebbé váljon a krónika vége: — Bizony, ötven éve, kedves öcsém... És mondjam el, hogy a szövegkönyvet magam írtam le, emlékezetből?... Hogy a zenei vezérkönyvet százhúsz partitúra lappal bizonyos Csomfai nevű fogolytársam állította össze egy hét alatt, meghangszerelve, ugyancsak emlékezetből? ... Hogy a zenekar, a szereplők egymással vetélkedve másoltak, tanultak, próbáltak, segédkeztek a,technikai munkában, — s hogy általában mindent magunk csináltunk? ... — Hát igen. Ezért van olyan csodálatos ize máig is annak a sikernek. Tudja, öcsém, a színház a legkollektívabb minden műrészetek közt. De annál erősebb közösséget egyetlen színházban nem éreztem magam körül, pedig elhiheti, sokban megfordultam azóta. Végére ért történetének, de érzem, látom, valami kikiván- kozik még a kisöregből. Várakozón hallgatok. Kis hallgatás után valóban újra megszólal: — Tudja, én azóta is játszottam nem egyszer a darabot. Hol Gábor diák, hol Gül Baba, hol meg Zülfikár voltam, ahogy múló évei kívánják a színésztől ezen a kegyetlen pályán. De egyre sem gondolok annyi melegséggel, mint amikor Leilává kellett válnom Gábor diák oldalán. Amikor szoknyaszerepet osztott rám a bolondos rendező, — ez a bolondos élet. KTOBER fenyeben Magyar írók a őzovi el hatalom születéséről Balázs Béla: Ne vegyétek el a gyermekektől a mesét A gyermek mindenki előtt! Kz a kommunista jelszó. Oroszországban, ahol négyféle étkezési kategóriát kényszerí- tett a blokád az éhezőkre, minden gyermek első osztályú kosztot kap, tekintet nélkül arra, hogy apja burzsoá volt-e vagy proletár. És ha szülei a IV. számú legkisebb adagot kapják is, a gyerek azt eszi, amit a nehéz munkás, a Vörös Katona, a tudós meg a művész- A legtöbbet és legjobbat, ami máma Oroszországban embernek kijár. Ha egyelőre a kultúrát is adagolnunk kell még, a gyerek az, akinek első, egy első osztályú kultúrellótás dukál. A gyermekben van letéve a kommunizmus megvalósulása. Mi, felnőttek, megcsinálhatjuk a kommunista társadalmi és gazdasági rendet és abba belekényszeríthetjük a burzsoáziát, mint egy fájdalmas kalodába, mi pedig vállalhatjuk, mint boldogan vállalt feladatot. De mindez csak keret. Tartalma, megvalósult valósága az új világnak csak az az új lelki emberfajta lesz, melynek nemcsak törvényei, hanem érzései és ösztönei lesznek kommunisták. Az új gazdasági rend csak eszköz. Végcél: az új ember, melynek máma még gyermek a neve- Ml, felnőttek pedig ama kommunista Mózesek vagyunk, elvezettük gyermekeinket az ígéret földjének határához, és megmutatván nekik az ígéret földjét, abba be nem léphetünk. Legelőször örömet és szépséget adjunk a proletárgyerekeknek. A szépség és öröm nélkülözésének legszömyűbb ínsége nyomorította meg lelkünket és szellemünket, mint ahogyan a hosszú éhezés elrontja a gyomrot: úgy, hogy aztán a jó táplálékot már kiokádja magából- A kizsákmányolt gyereknek a lelkét ölték meg. Szépségét és örömét a proletárgyerekeknek! Mondassunk és játszassunk meséket nekik. A gyermekek számára semmibe annyi szépség és annyi öröm bele nem sűríthető, mint a mesébe. Máma már 120 000 proletárgyermek hallgat hetenként egy- szpr mesét, és a gyermekkórházaik szegény, elkülönített árvái és a vak gyerekek is mind boldog türelmetlenséggel lesik a mesemondót, és az egészségesek nem akarnak kimenni a kórházból, mert attól félnek, hogy odakünn nem lesz mese. Ám a felnőttek részéről sok szigorú kritikát hallunk. Az organizációban és a mesélés módjában lehet hiba. Hiszen még csak kéthetes az akció. De vannak, akik magát a mesét kifogásolják: mondván, hogy a gyereket józan valósággal kell tanítani, a „társadalom Ismeretére,” hogy a mese babonás fantasztává teszi, nem tanulságos, és különben Is királyokról és királykisasszonyokról szól, és a kapitalista ideológia tipikus maradványa. Ha már mesélünk, hát valóságot meséljünk, szocialista tartalommal. Vagyis vegyük el a gyerekektől az Ezeregyéjt, Grimmet, Andersent; vegyük el tőle a mesét. Engedtessék meg nekem, hogy néhány érvvel a mese védelmére, a gyermekek védelmére keljek. 1. A gyermekbe a mesevíziót nem a mi meséink nevelik. A gyermek mesét lát maga körül elevenné lát minden tárgyat, ha mi Marxot is olvasunk fel neki. Ha tehát kívánatos volna is a józan realizmusra való nevelés, azzal, hogy a meséket elvesszük tőle, ezt el nem érjük. Ellenkezőleg, a gyerek adott mesefantáziáját legalább irányítjuk, az Óperenciás tengeren túlra, az elmondott költői mesékbe gyűjtjük bele, mint szép, nemes kelyhekbe, melyek nélkül szétömlik mindennapos kis életén és valóban riasztó babonává válik. Ahogy a vallásoknak is volt régen annyi hasznuk, hogy az emberek babonaösztönét lecsatornázták. A nemi felvilágosítás — mondják a pedagógusok — azért szükséges, mert a gyerekek előtt amúgy sem lehet titokban tartani egészen a dolgot, akkor pedig jobb, ha megfelelő formában ismerik meg. Így vagyunk a mesével is. A gyerek mesefantáziáját úgysem lehet kiirtani, nemesítsük hát meg' öntsük a klasszikus meséknek megnyugtató, bölcs, szép formáiba. 2. Mert ezek a mesék szépek. Az emberi költészetnek ötezer év óta gyűlő kincstárában legtündöklőbb gyöngyök. És aki úgy nő fel, hogy nem hallotta soha a Hófehérke és a Csipkerózsikát, a Hamupipőkét, az Aladin csodalámpáját, az szegény kifosztott lelkű szellemi proletár lesz, éppolyan műveletlen, mintha soha egy Shakespea- re-drámát nem látott volna. Eddig kirekesztették a proletárt a szépségek örömkertjéből. Most már, hogy nyitva van előtte, ne lépjen be? Ne lépjen be dacból, ne lépjen be azért, mert eddig a bur- zsujé volt? Ugye elvtársak, ez beteg logika volna...? 3. Ám azt mondják, hogy a mesék a kapitalista ideológiából születtek és azt tartalmazzák. De hiszen a népmesék sokkal régebbiek, mint a kapitalizmus, sőt a feudalizmusnál is ősibb eredetűek. Ügy vannak innen a volt társadalmon, mint ahogy a kommunizmus túl van rajta. Igaz, hogy királykisasszonyokról van szó, de ezek pásztorlányokból lettek. Igaz, hogy gazdagok kincseiről van szó, de azok a szegényeknek jutnak. .. 4. Jusson eszünkbe, hogy minden mese szimbolikus, ha szimbóluma nem is oldható fel fogalmi magyarázatba. A szimbólum értéke pedig az, hogy többet jelent az éppen ábrázolt kis életdarabkánál, hogy az emberi élet egészének értelmét sűríti magába a n alán Béla frá, költő, ® világhírű filmesztéta. (1884—1949.) Haladó polgári íróként indult. Az első világháború alatt már a szocialista eszmék befolyásolták, a Tanácsköztársaságban azután jelentős Irodalmi- közéleti szerepet vállalt, ezért emigrálnia kellett. Sokáig élt Bécsben, Berlinben, majd a Szovjetunióban, 1945-ben hazatért. művészet erejével. Mármost, ha valóságot mondunk el a gyereknek, mindig csak kiszakított töredéket adhatunk neki, mert nagy távlati, széles képét a valóságnak nem tudná felfogni. Ilyenformán a gyereknek az „Életről” mint egységes értelmű egészről soha élménye nem lehet. De a mese hasonlatában szimbolikus történeteket és sorsokat kap, melyeknek egyszerű, de komoly életbölcsességéből a gyermekben is fakad világnézet. Ne ijedjünk meg a súlyos szótól. A gyermeknek lehet, lehet és legyen is világnézete, melyet azonban az ő megért- hetési fokán csak a mese adhat neki. 5. Végül (csupán helyszűke miatt „végül”, mert minden igazságnak számosak az érvei), végül, mondom, még egy apró pedagógiai ellentmondásra szeretném figyelmeztetni azokat az elvtársakat, akik a mesét ki akarnák irtani akár azzal, hogy beszüntetnék, akár azzal, hogy „szociális tendenciát” erőszakolnának beléjük. Ez a pedagógiai ellentmondás a következő: ők, az ifjúságban fel akarják ébreszteni az érzéket a modern líra, teszem Ady Endre versei iránt, nehogy az új generáció is „nevetséges értelmetlenségnek” csúfolja eme halhatatlan remeket; hogy ne nevessenek az ilyen hasonlatokon és képeken, mint — „a csöndherceg”, a „halál lovai”, a „fekete pillangók fogata”, a „délibáb üzenete”. De * hát a „józan realitás” képei ezek?! Nem mesevízió-e minden hasonlat? Ne menjünk el Ady Endréig: a legegyszerűbb s legszürkébb költői kép nevetséges értelmetlenség lesz annak számára, aki gyerekkorából nem hozta magával a mesefantáziát. „Vérző csillag” és „sóhajtó virág” mik az ilyen metaforák, ha nem rövidített mesék. Semmi esetre sem természettudományi megállapítások. Vigyázzunk, elvtársak! Mikor a mesét elvesszük a gyerektől, elvesszük tőle a lehetőséget, hogy valaha bárminemű költészetben öröme telhessék. Ezt pedig, ugye. nem akarjuk? Vigyázzunk, elvtársak: mikor a gyermekmesét bántjuk, minden költészetnek, sőt minden művészetnek gyökereit vágjuk. (Fáklya, 1919, május 11.)
