Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-22 / 250. szám
1967 október 22., vasamap NÖGR AD <> Földeák János: Tímár Máié; Az özvegy lány AKIK ISMERIK a csepeli PAPIROSZ tasakkészítő gépjén szorgalmáskodó Kajtár Zsuzsát, és akik ismerték a két éve motoros szerencsétlenség következtében meghalt Mészáros Sanyót, a jó hírnévnek örvendett futballistát, teljes joggal csodálkozhattak azon, miért látogatott el Zsuzsa már többször Mészáros Sanyó óbudai temetőben levő sírjához, és miért helyezett a márványból kifaragott futball-labda mellé néhány szál friss virágot, és miért sóhajtott, amikor letörölte Mészáros Sanyó sírkőbe illesztett utolsó fényképéről a port, hogy jobban lás- sék a tragikus sorsú futballista megörökített mosolygása. Joggal csodálkozhattak, mert mind Zsuzsa ismerősei és mind Mészáros Sanyó barátai és közelebbi hívei tudják, hogy Zsuzsa és Sanyó mindössze csak kétszer beszéltek egymással. Amikor a könnyűipari vállalatok futballbajnokságában a PAPIROSZ csapata megmérkőzött az Óbudai Szövőgyár csapatával, amelyben Mészáros Sanyó irányította a csatársort. A meccseken Zsuzsa is szurkolt a PAPIROSZ győzelméért, de csak keserves döntetlenek sikeredtek, mert Mészáros Sanyó góljait képtelenek voltak a PAPIROSZ védőjátékosai megakadályozni. A mérkőzések után mindig Kenés, táncos barátkozás következett a két csapat játékosai és szurkolói között, s így esett, hogy Mészáros Sanyó mindkétszer táncolt Zsuzsával, sőt a második mérkőzést követő vi- gadozáskor narancsfröccsöt is fizetett a lánynak. Pontosan ennyi volt csak az ismeretségük. Fokozta Kajtár Zsuzsa kegyeleti látogatásainak titokzatosságát az is, hogy nem egyedül, hanem Vattai Feri társaságában rótta le tiszteletét Mészáros Sanyó sírjánál. Vattai Feriről viszont kötelesség tudni, hogy szintén a PAPIROSZ-nál dolgozik. Nemcsak tetszik neki a lány, hanem oly kitartó komolysággal is udvarol, ami a jelek szerint csak házassággal végződhet. Mészáros Sanyó sírjánál is azért időznek hosszabban. Ketten azonban egyáltalán nem csodálkoznak azon, miért vitt virágot Kajtár Zsuzsa az óbudai temetőbe. Nem csodálkozott ezen Murgicsné, aki egy brigádban dolgozik Zsuzsával, sem Surbán Miska bácsi, a PAPIROSZ nemrégen nyugdíjba vonult személyzetise. Az is elárulható előre, hogy valójában Surbán Miska bácsi tanácsolta a temetőbe járást, amit Murgicsné közvetített, női titoktartással, Zsuzsának. KEZDŐDÖTT pedig úgy, hogy a PAPIROSZ kiemelkedő tervteljesítésért kormánykitüntetésben részesült. Ez megünnepelendő, meghívták rá Surbán Miska bácsit is. Hát ezen az ünnepségen sutyorogta el Murgicsné bizalmasan Surbán Miska bácsinak, mint aki még nyugdíjasán is szívén viseli a fiatalok sorsát, hogy milyen gondok között őrlődik egyik „lányuk”, a kis Kajtár Zsuzsa: — Képzeld, Miska bácsi, a Vattai Feri már hetek óta a nyakán lóg. Nem tágít mellőle, nem és nem!... Reggel érte megy, délután hazakíséri, és napközben is mindig talál valami ürügyet meglátogatni Zsuzsát a gép mellett. — No, végre! Csakhogy megjött már az esze Ferinek!... — Nem ilyen egyszerű a dolog, Miska bácsi. — Miéi-t nem? Vattai Feri mág nem vén legény Zsuzsához. — Ha csak vén lenne!... Zsuzsát ez nem zavarná. Más a baj vele. — Iszákos lett talán? — Az se. Az elveivel van baj, Miska bácsi!... Mivel, te, mivel van baj? — hegyezte a fülét Surbán Miska. Murgicsné közelebb hajolt az öreghez: — Az elveivel!... Folyton azt mondogatja, neki csak olyan lány lehet a felesége, aki az övé lesz először. — Hadd mondja! Mit törődtök vele? — nevetett Surbán Miska. — Jaj, hát nem érted!?... Zsuzsa, szegény, már megjárta... Nocsak!... Gyereke van? — komolyodott el az öreg. — Dehogy van gyereke! Az a szerencséje, hogy nincs ... — Ha nincs, akkor meg mi a probléma? — A Feri hülye elvei!... Beszélhetnél vele, Zsuzsa érdekében. É-é-én ?!... Én mondjam meg neki, hogy Zsuzsa már... Mi jutott eszedbe? — lepődött meg Surbán Miska. MURGICSNÉ ijedten közbevágott: — Nem, nem, Miska bácsi, másról van szó! Csak azt kellene mondani Ferinek, hogy attól még lehet egy lányból jó feleség... — Ami igaz is, mit rágódtok rajta? — dohogott az öreg. — Mert Zsuzsa nem akarja becsapni Ferit, és attól fél... — Ha előre fél, várjon olyanra, akinek más elvei vannak. — De minek várjon? Érthető, ha Zsuzsa ragaszkodik hozzá. Magyarázd meg Ferinek, ma más világot élünk, megváltoztak a lányok... — Én magyarázzam meg neki? É-é-én? — csodálkozott megint Surbán Miska bácsi. — Több mint húsz éve vagy asz- szony és mégsem tudsz mit tanácsolni annak a lánynak?... Szó szót követett még. Murgicsné egyre azt hajtogatta, hogy Zsuzsa már betöltötte a huszonötödik évét, s ilyen korban a lányok nem udvarlókat, hanem élettársakat keresnek. És Vattai Feri sem talál mindennap olyan lányt, mint Zsu— Emberi kötelességünk, Miska bácsi, összesegíteni őket... S nem hiába makacskodott Murgicsné, tudván hogy Surbán Miskának sem mindegy a kis Kajtár Zsuzsa sorsa, az öreg nem maradt adós. Igaz. előtte percekig töprengett. — No, figyelj rám, asszony! — mondta aztán. — Emlékszel te annak az óbudai Mészáros Sanyónak a szerencsétlenségére? Van már két éve, amikor nekiszaladt egy teherautónak ... — Emlékszem, szegényre. Mit akarsz vele? — Mindjárt megérted, csak figyelj! Az a Mészáros Sanyó udvarolt Zsuzsának! Olyany- nyira, hogy már az esküvőben is megegyeztek, de a halálos baleset... — Honnan, kitől veszed ezt. Miska bácsi? — bámult Murgicsné. — Ne az érdekeljen most. te!... Igenis, Zsuzsa majdnem belebetegedett, amikor Mészáros Sanyót az a szerencsétlenség érte... És te is meg én is tudjuk, milyen szerelmes volt Zsuzsánkba . .. Érted V! — Nem egészen — vallotta be az asszony. — Gondolkozz csak s megérted! Aztán beszélj Zsuzsával, vigyen virágot Mészáros Sanyó sírjára, és kísérje el Vattai Feri is. így sejtse meg a fiú, hogy Zsuzsa és Mészáros Sanyó között... — Ami persze nem igaz — szólt közbe Murgicsné. — De most igaz lesz! És Zsuzsa ne .dicsekedjen, csak célozgasson rá, ügyesen, okosan. Sajnálgassa Mészáros Sanyót, s közben jobban örüljön Ferinek... Most már érted?! — Igen, Miska bácsi, értem — kapcsolt végre Murgicsné. BIZONYOS, hogy a pszichológusok szakszerűbben fejtenék ki, mily mértékben táplálta Vattai Feri vonzalmát Zsuzsához a temetőbe járás és Surbán Miska bácsi bizalmaskodó megjegyzései. — Büszke lehetsz, öcsém, hogy Zsuzsa hajlik feléd. Nem akármilyen lány az. Megnézi, kivel áll szóba. Meg szerencséd is van. Ha Sanyó nem töri ki a nyakát, most csak sóhajtozhatnál Zsuzsáért... — Nagy volt köztük a szerelem? — És ha nagy volt, mit zavar az téged? Neked se Zsuzsa az első. Hány szeretőd volt már? — Nem számoltam még össze, Miska bácsi — hencegett a fiú. — Zsuzsa hányról tud? — Egyről sem. Nem is kérdezte. — örülj neki. Ahogy én ismerlek, több eszed van, semhogy számonkérjed azt is, amihez még nem volt közöd. Vattai Feri elvigyorodott a dicséretre: — Valóban, egy lány mindig attól számít, amióta ismerjük... — Okos vagy, öcsém, okos és bölcs!... Aztán gondolj arra is, nagyobb csapás lányként maradni özvegyen, mint feleségként. Ezért dicsőség a férfinek, ha szót bír érteni egy özvegy lánnyal. — Márpedig én szót értek Zsuzsával — dicsekedett Vattai Feri. — Ezt csak akkor hiszem el, ha feleségül megy hozzád. HAT EZ/ VOLT az előzménye annak, miért vitt Kajtár Zsuzsa Vattai Feri kíséretében virágot Mészáros Sanyó sírjáEgyszerű történet I smerSs-ismeretlen arc. ■ Földi. De hogy lehet akkor, hogy nem tudom a nevét? A haja ezüstkeret, fiatalos ábrázata körül. A beszéde halk, gesztusokkal nyomatékolt, s bár úgy tűnik, néha, mintha a szavakat keresné, mégis arra gondolok inkább, hogy a gondolatait rendezgeti közben. . . » Élhaladok mellette a zsúfolt cukrászdában, sort fogok a pultnál, kérem a cigarettám, s indulnék kifelé, hanem a társa utánam kiált, a stampedlikkel terhes kis asztal mellől: — Mi az vándorcimborám, meg sem ismer? visszaidézem, árnyalatnyit sem szeretnék változtatni rajtuk.. — Dehogy nem... — Hát akkor miért kerül el? Sáfár Jánosnak hívják, alig egy esztendeje nyugdíjas, kedélyes, kvaterkázó ember. Lakatos volt az egyik fővárosi nagyüzemben, s a szabad szombatokon gyakorta utaztunk együtt Érdemes hát a mentegetőzésre. — Nem akartam zavarni, Sáfár bácsi. — Pedig éppen maga felől beszélgettünk. Jöjjön, segítKezetfogunk, leülök mellé, s a „fehér” fejűvel is nevet cserélek: — Tímár! — Tímár! Mosolygunk. Ha jól körülszaglásznánk egymást talán az atyafiságunkra is fény derülne, s mégis akadozna a szó, ha Sáfár mester huncutkásan nem olajozgatná. — Csak aztán vigyázz, te Nándi — óvja az új ismerőst —, mert téged is megír ez a mi pennánk. — Szóval maga az? Nem is gondolná, hol olvastam én a Majoros Ádám krónikáját? — Hol? — Ogyesszában .. ; Annyira emberi, közvetlen és természetes, hogy restellném konvencionális kérdésekkel serkenteni, inkább várok. Iszunk, dohányzunk, feketézőnk, míg spontán, úgy, ahogy a hegyi patakok erednek, egymás mellé sorjáznak megfontolt mondatai, s most három nappal később, amikor Tímár Nándornak hívnak, kilencszázhatban születtem. Tizennyolcban lakatosinas lettem Venczák Vince bácsinál. Jó mesterem volt. Tavaly, amikor az ogyesszai Présgépgyárban a hatvanadik születésnapomon felköszöntött, rá is poharat emelt a továris direktor: Egészséget kívánunk neki, ha él, tisztelgünk az emléke előtt, ha meghalt, mert olyan szakmunkást nevelt az üzemnek, mint Ferdinand Iva- novics Tímár- Még a pofonjai is áldássá változtak rajtam ... Elgondolkozik, ifjúi szemeit emlékek fátyolozzák, s aprókát kortyint, mielőtt folytatná ... Négyéves segéd voltam már, vasárnap keménygallér szorította a nyakamat, a munkát hozók uraztak is módjával, de a fejembe sem ötlött ilyesmi, hogy osztályharc, kizsákmányolás. Pedig Endréd — munkásfalu. Tizenkilencben egész zászlóaljat adott a proletárhadseregnek, s már a huszas években újra szerveződött titokban a párt. Én azonban azon törtem a fejem, hogy nyithatnék saját műhelyt, míg az a szerelem ... No, kedves egészségünkre! Az italon átcsillan a napfény, s azt a könnycseppeés- két is7 gyönggyé változtatja, ami hívatlan ott remeg a szeme szegletében... No, de ne érzelegjünk. Nem szeretem én az operettet, ha a Csárdáskirálynőt meg is köny- nyeztem, amikor Moszkvában játszották. Szóval, a lány gazdag volt, én szegény, merényletnek tűnt a faluban ez a szerelem az úri világ ellen. Ki is menekültem előle Törökországba, Ankarába, ahová munkásokat toboroztak Kernéi pasa nagy építkezéseihez. De itt a kudarc már politikai csengést kapott. Rájöttem, hogy rossz a világ, ha nem egyenlő benne az ember, ha pedig rossz, meg kell javítani, ahogy a törött gépeket is rendbehozzuk. A kintlevő magyarok között sok volt a szocialista. Szervezkedtek, olvasták a l’Humanité magyar- nyelvű kiadását, s közöttük én is megtanultam, hogy hány hét a világ. Itthon ekkor tárgyalták a Sallai—Fürst ügyet, a szálak túl vezettek a határokon, s minket is beidéztek a magyar követségre, ahol egy jóérzésű titkár megsúgta ki- nek-kinek — pedig a fejével Pataki József: Falusi udvar játszott —, hogy jó lesz tovább állani. Direkció — Bulgária! Méregetem a sorsa mélyét, raktározom a szavait. Ö mosolyog. Sáfár szomszéd pedig türelmetlenkedik. — Hát az hogy volt. Nándi, amikor leugrottál a robogó vonatról? — Ügy, hogy elengedtem a korlátot... Csend, beszédes pillanatok ... — Bulgáriából is menekülni kellett. Még a vonatra is utánam szálltak, s ahogy mentem hátrafelé, kupéról- kupéba, ők utánam. Az utolsó kocsiban hagytam a csomagomat, mindenemet, és leugrottam. Vészfék, mifene, de el- rajtett egy erdő. Visszaszöktem Törökországba, ahonnan Qgyesszába • gyámolítottak a tovarisok. Huszonkét éves voltam akkor, jövőre lesz negyven esztendeje... A pult környékén fiatalok söröznek. Az egyikük nyakában táskarádió harsogja: Nem várok holnapig.... — Bezzeg én harmincnyolc évig vártam, míg tavaly hazalátogathattam. Panaszkodnom hálátlanság lenne. Felruháztak, szállást adtak, munkát, élelmiszerjegyeket — pedig akkor kezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása, nagyon gyötrelmes idők jártak, — s befogadtak maguk közé előbb a Lenin Gépgyár, majd a Présgépgyár munkásai. Most is ott dolgozom. A hidraulikánál vagyok, nyugdíjba se engedtek el. Azt mondta a továris direktor: Csak egy Fer- dinánd Ivanovicsunk van, 5 Magyarország nagykövete a gyárban, nem nélkülözhetjük! A feleségemnél Itthon sem találtam volna különbet, a fiam építészmérnök, a lányom, a vejem, menyem gépészmérnökök. Az unokáim mind velem akartak jönni: Déduská, mi miért nem mehetünk haza? Pedig ukránul beszélnek. Kétszázhatvan új rubelt keresek — két átlagkeresetnél is többet —, süvegeinek akárhol járok, mégis félszívű voltam tavalv- ig, amikor először hazajöttem. De ehhez már magának is van valamicske köze. — Hogy-hogy? — Magyar újságokat olvastam én mindig; hallgattam a rádiót — most is kívülről tudom a legjobb magyar labdarúgó-csapatok tagjainak nevét —, hanem úgy hatvan-körül Moszkvában, az idegen könyvek boltjában talált a leányom egy magyar regényt, aminek az íróját Tímárnak hívják, megvette, s ahogy elolvastam a Majoros Ádám krónikáját, a honvágy még bírhatatlanabbul a szívemre térdelt. Mert ez a könyv az egész szülőfalumat, ifjúságomat feltámasztotta bennem... (I lünk a zsibongó cukrász- u da közepén. Körülöttünk tucatnyian. Az utcán vontatók robognak, motorok, gépkocsik, kerékpárok. Dobol az élet, mégis egyedül vagyunk önmagunkkal. Hogy ő mire gondolhat, nem tudom, én meghatottságot érzek, mint mindig, valahányszor egy emberi sors nagyszerűségét mérhetem, de Sáfár bácsi megint az önvizsgálat útjában áll: — Meglátod Nándi, hogy megír — mondja huncutkásan. — Megírta már a félfalut, van is ellensége elég ... — Én akkor se lennék, ha megír. Bármikor szívesei: látom Ogyesszában. A címem se kérje, megmondják. Két Tímár él ott, a fiam a másik, eltévedni sem tudna. Dt mi megírnivalót találhatna az életemben? Egyszerű kis történet, nem regénybe való...
