Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-15 / 244. szám
1967. október 15., vasárnap HÖG8AÖ Tamási Áron Szikra fia G azdag melegség lebegett egész nap, pedig érkezőben volt már a három „ember” közül az első, vagyis szeptember. Reggeltől kezdve semmi felhő nem mutatta magát. A szelek Is aludtak valahol: még a fiaikat, a szellőket sem küldték el, hogy őszi sápadás előtt itt- ott meglebbentsék a leveleket. Csak napnyugta előtt komo- rodott el furcsán a nyugati ég pereme, szelíd és kék nappali színe lassan az acél színére komolyult, de még az is szin- borulat volt inkább, mint távoli felhő. Moha, a vén pásztor, mégis hazaengedte idő előtt a lovakat Nem biztatta őket, hogy sietnének; maga is szelíden és puhán bandukolt velük, inkább közüttük, mint hátul. Ügy ereszkedett a nagy és okos lófejek között, mintha nem is pásztor lett volna, hanem csakugyan egy nagy darab puha és békességes moha. Lassan szállásokra szakadoztak a lovak. Hazatért a Magos Ambrus két lova is. Mint valami kisasszonyoknak, Moha bácsi még ki is nyitotta nekik a kaput melyen a piros illegett be először, s utána a fekete. A két ló megállt az udvaron, és vidáman merítgette meg az otthoni légben a fejét Valósággal, mintha köszönt volna mind a kettő. Ambrus gazda a csűrből lépett elő, s a kalapját, melyre hálót fontak a szénaszálak, rögtön feljebb mozdította a homlokán, mintha meg lett volna lepődve. — Még nincs este! — mondta. — Még nincs — felelte az öreg pásztor. — Hát akkor miért eresztette haza a lovakat? — Vihar lesz — mondta Moha bácsi. Ambrus az égre nézett, kereken mindenfelé, s közben olyan kedves-csintalan volt az arca, mintha nem is felhőt keresne az égen, hanem menyasszonyt az öreg Mohának. — Felhőnek magja sincs!—1 mondta. Moha bácsi nem szólott erre semmit, hanem mosolygósán úgy ereszkedett a többi lovakkal tova, akár egy mezei pápa, ki a vihar dolgában nem tanakodik, hanem csak kinyilatkoztat. — De hát jól van — mondta magában Ambrus —, mert akár lesz vihar, akár nem: jól tette, hogy korábban eresztette haza a két lovat: jön . az úti munka, s legalább patkót veret a lábukra. El is viszi mindjárt a kovácshoz őket. El bizony, hadd kezdje el, s hordja meg azt a prizma-követ az országutakra. ötven rakást vállalt. — No, jó! — mondta véglegesen. Egy darab posztóval megtö- rülgette a lovakat, a sörényhajukat elrendezte, s kötőféket húzott a fejükre. Aztán bément a házba, hogy egy mellényt legalább magára kapjon. Ahogy tebbentette volna a mellényt, a szeme rajta maradt a fián. aki asztal mellett kuporgott, valami ábrás könyv fölött. Ka- maszkodó, barna fiú volt, negyedikes diák, ifjú, akit szintén Ambrusnak hívtak. — Mit tanulsz olyan erőszakkal? — kérdezte az apja. — A növényeket — mondta a fiú. Az apja gondolkozott egy1 percig, aztán mégis úgy döntött, hogy a könyvet lebontja a szavaival. — Hagyd ott a beléndeket, s gyere inkább velem! — Hova? — Patkót veretünk a lovakra. A könyv rögtön árván maradt, mert a kicsi Ambrus nagy lovas fiú volt; s szerette látni azt is, amikor vasal a kovács. Mert füstöl a lónak a körme, ahogy rápróbálja a patára a tüzes patkót; s gőzölve cserszen a víz is, amikor utána vízbe mártja. És aztán két ütéssel mindig átszalasztja a patán a patkószeget, s el nem görbíti soha, csak akkor esetleg, ha összeveszett a feleségével. — Felülhetek-e az egyikre? — kérdezte. — Jövet — mondta az apja. A két kötőfék szárát a markába fogta Ambrus, de meg sem kellett huzintani, mert a sét ló megindult utána. A fiú is ott ment az apja mellett, a piros ló előtt, amelyik nem volt még háromesztendős, ámbár a fekete sem. Különös, meleg szél mozdult, ahogy kimentek a kapun. Vagy nem is szél volt, ami mozdult, hanem a levegő kezdett mélyen és furcsán hullámzani. Az acélszín is megemésztette már a napot, sőt gomolygó réteges felhőket kezdett magából gyúrni, amelyek nyugatról úgy görgették magukat előre, mintha valami égi tenger hullámzott volna. Este előtt már félig sötét volt — Igaza lesz Mohának — mondta Ambrus. — Mit mondott? — kérdezte a fiú. — Vihart. A diák is megnézte az eget és a mozduló fák tetejét, mintha az ő tudománya nélkül nem tudna vihar lenni, s engedel- me nélkül nem is lehetne semmiképpen. Nagy megfontolás után megadta mégis magát, sőt a jóslatot messze hagyva, így szólt: — Biztos. O lyan pontot tett a szó végére, hogy ebben a dologban többet még sóhajtani sem lehetett. Hallgatva mentek hát a lovak előtt, csak később és nagy elgondolkozás után szólalt meg Ambrus: — Gondolkoztál-e a dolgon? — kérdezte. — Milyen dolgon? — Azon, hogy mi leszel. A fiú ismét a fák teteje felé nézett, de most nem olyan kétkedés nélkül, mint az előbb; s éppen akkor port is csapott a szemébe a morduló szél. — Gondolkoztam — mondta. — S mi leszel? — Nem tudom. Az apja elnevette magát, ftogy milyen biztos eredménye lett a nagy gondolkozásnak, de éppen megérkeztek a kovács kapuja elé, nyugton hagyta ezt a kérdést. Inkább kérdöleg nézett körül, amikor bévezette a két lovat a patkóverő udvarra. Csend volt mindenütt, de az első pillantás nagyon biztatta, mivel a műhely nyitva volt egészen. Igaz, hogy nem is lehetett volna másképpen, mert a műhelynek ajtaja nem volt. Ambrus, majd rögtön szalasztotta a fiát, hogy hívja haza János mestert a szomszédból. De már akkor erősen méregbe jött a szél is, hogy a fiú markába kapta a kalapját, s leb- benő ruhában úgy futott a szomszéd felé. Ahogy ott bé- nyitott az ajtón, nagy társaság közepiben találta János kovácsot, aki rögtön a fiúnak szegezte a szót: — Ennek tudnia kell! Annyi ideje sem volt a fiúnak, hogy bár köszönjön; de az eszét nem tudták a támadó szóval félreütni, mert rögtön megkérdezte: — Mit? — Ki találta fel a villámhárítót? — folytatta a kovács. — Franklin Benjámin — mondta a diák. A kovács nagy diadallal felemelte azt a kormos, nagy kezét, s miközben az öt ujja elágazott a levegőben, csak eny- nyit mondott: — No, ugye! De ott ült, szelíden és mosolygósán, egy ókulárés öreg ember, aki csendesen így szólt: — Akárki mondja, úgysem igaz. Mc_ _t ugyanis tudni kell, hogy már a Salamon templomán is volt villámhárító! Mindenki nevetett, mivel az öreget már régen el akarják vala mozdítani a Salamon király temploma mellől, de őkel- me annyire gyökeret eresztett ott a villámhárító tövében, hogy mozdulni sem akar onnét S ha már ilyen reménytelenségbe esett az igyekezet, a fiú bátorsággal szólhatott a kovácsnak, s a kovács is jöhetett mindjárt, hogy patkót verjen a lovakra. De sohasem hitték volna, hogy a közel is olyan messze legyen, mert ahogy kiléptek a házból, a vihar rögtön megragadta őket. A fiú mondott is valami affélét, hogy ne húzód- janak-e vissza, de a hangjának felét elvitte a zivatar szele, s a másik felére pedig azt ordította a kovács, hogy menjenek csak, mert fent az égben is most edzik a patkót Amikor tépetten megérkeztek, Ambrus a nagy műhely mélyéről lesett kifelé; a két ló pedig, odakötve az udvari fához, röpdöső sörénnyel nyújtotta a nyakát, harapdálva a hidegen lobogó levegőt A kovács szenet öntött a tűzhely bölcsőjébe, amely hamarosan izzásba merült és pirosra hevítette a hosszú vasat S miközben tűz lett a vasból és az üllő tetejéről telepozdor- jázta fényes szikrákkal a levegőt az udvar fölött is szikráztak a felhők, és akkorákat csattant az ég, mintha oda- tönt is óriás lovakat patkoltak volna valami óriások. A fiú káprázva nézte, hogy miképpen szikrázik mindenütt a világ. A fénylő elemek között a szeme is röpdösve világolt majd az arcán enyhe öröm kezdett nevetni. Aztán nyugalom szállotta meg. Mire a patkók elkészültek, nagyjából a vihar is elvonult; s amikor pedig már ott feküdtek a két ló négy lábán, akkor üdén és derűbe vonva a világot kinevetett az idő is. — Minden megtörtént — mondta a fiú. M ár olyan jókedvük volt mint magának az időnek. Ügy lendült fel Ambrus atya a feketére, mintha egy hét múlva akart volna házasodni; s utána a fiú is pattant egyet, s már ott feszített a piros hátán. Künn a köves úton megugrottá magát Ambrus alatt a fekete ló, s ahogy a négy patkós lába csattogni kezdett a köveken, szikrák ugrándoztak a föld fölött. — Tudom, mi leszek, édesapám! — kiáltotta előre a fiú. — No, mi? — Szikra fia! — Micsoda szikra fia?! — Hát tudós, aki a fűzeken uralkodik. Ügy érezte Ambrus, hogy a füle boldog, és a szíve örvend; a fiú pedig a csillaggal nevetett össze, mely a házak feje fölött éppen kiragyogott. A tűzhelyen azonban még pislogott a szén. — János mester a szomszédban van! — kiáltott oda valaki. Az útról szólott rá egy ember, aki látta, hogy az udvaron tévelyegnek a szemükkel. Mondott egy köszönő félhangot „Intergraphik 67” A műcsarnok kiállítási anyagából Stettner Béla: Kiállítás KASSAI FERENC: S Z A VAK nem elég beszélni beszélni beszélni mire jók a szavak ezek a barokk kupolák mire jók a szavak ezek a sóhaj-barakkok mire jók a szavak ezek a szélhajtotta sátrak négylapú vitorlák, nagy hajók bordáikon háromágú vágyak vascicák fürgeléplű cirkálók acélbordáikon a szerelem láng-tajtékaival mire jó a szavak boltíve mire jó a szavak oszlopcsarnoka mire jó a szavak tenger-fényű teste úttalan vándorlása kikötő-magánya ha nem ér fel azzal a hallgatással amit a vallatott szegzett szembe a vallatással a hús cementen börtönkupolák alatt lámpák kígyóztak homloka egére cseppenként hullt a koponyacsontjára a negyvennapos özönvíz lidérce szájpadlása kiszikkadt mint a kréta a láza felszökött és felszökött az álma mint rég rövid nadrágban állt a dobogón feleltették és nem felelt és nem felelt és nem felelt pedig mindent tudott a jövő kőtábláival a betűket lenyelte betört bordáiból született a szerelem legszebb szavával Éva SALGÓI NAGY ISTVÁN: A rcgqel átszalad az úton Kockásruhás háztömb a tér első mondata, és a reggel átszalad az úton, a világosság teste az orgonák közé bújt, a harangszó az udvarra zuhant. Bemelegszik szemem víztartalma, gyöngycsókot szórnak a tető hajnali csöppet. Minden gondolatom munkába indul, így egyedül dúdolok a sarokra érve, kinevet egy filmplakát az oszlop kalapja alól, pirulva rúgok az ásító szemétládába. Nem mozdul a kirakat pettyes labdája, de üvegen át hallom a derékszögű mackó gyomrának' korgását. Az út fekete füvében térdig jár egy kóbor papírdarab, melyet megállít a nehéz-szögű árnyék. __________________________________________________J ■ jMBjgMüiiar ír -rrrnBBmsm Picasso: Festő és modellje Paul Hogarth: Tusrajz r
