Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-29 / 256. szám
1967 október 29.. vasárnap NOCRAD q f incxe György Mementó ez az írás. Es kései végtisztesség is. Persze többnyire minden írás így vagy úgy mementó. Az a kérdés azonban, hogy a mementó a holnapnak csinál-e szállást, vagy elvész a mindennapok kavalkád- jában? Kódis suszternak hívták Szekeres Sándort. A kódis jelzőt jogosan kapta. Ha' valaha leltárt csináltak volna nála, akkor nagyjából ez kerül bele: egy pangli, pár darab ár, két dikics, faszeg, texszeg, csiriz és néhány kaptafa. Mindezekhez természetesen az asszony és öt gyerek akiknek mindennap valamiképpen kenyeret kell teremteni. Dehát hogyan? Jó suszter, ehhez nem fér kétség. A város tehetősebbjei: a kereskedők, az ügyvédek, orvosok, papok is tudják. Azonban ezek sohasem dolgoztatnak Szekeresnél. Nem, mert köztudottan kommunista. Nemrég ezerkilencszázharminchétben is ujjat húzott velük. Templomépítésre gyűjtöttek, s Szekeres kijelentette, ha a háza előtti árokban arany folyna, akkor se adakozna templomépítésre. Kijelentésének hamar híre terjedt a kisvárost an. Így aztán úri cipő nem került kezébe, csak trágyás, vagy a kőbányában a felismerhetetlensé- gig elkoptatott bakancs. Azokat varrogatta, szegelgette. Gyakorta a pangli mellett találta a virradat. Aztán hajnalban elindult az erdőre gombázni. Reggelre, amikorra a család felébredt már rendszerint vissza is ért egy kosár gombával —, a szerencsétől és az időjárástól függően. Télen Is eljárt naponta az erdőre. Csak akkor nem gombázni, hanem tüzelőért. Akkora kötés rőzsét el tudott hozni, hogy bőségesen elég volt a leghidegebb napokon is. Pedig az egészsége, negyvenegynéhány éves kora ellenére már jócskán megrendült Hogy {íol? Azt immár nehéz lenne kibogozni. Még a fronton kezdődött és a fogolytáborban folytatódott. Aztán a forradalom idején háromszor megsebesült. Pétervár mellett kulcscsontját törte el a lövedék. Alig épült fel, akkor meg a Kaukázusban egy repeszda- rab kishiján derékba szelte. Üjabb kórház, majd ismét a front, immár Távol-Keleten a japánok ellen. Közelharcban bal karján az izmot hasították ketté. És azóta is. Kilencszázhuszonnégyben jött haza. Nyomban lecsukták mert vöröskatona volt. A börtönben szerezte az asztmát Fél év után' megbetegedett a vizes, levegőtlen cellában. Akkor a börtönparancsnok magához rendelte: — Láttad-e Lenint? — kérdezte. — Láttam. — felelte Szekeres és szenvedése is könnyebb lőtt amíg kimondta. — Hozzánk beszélt Péterváron . .. — Még kiselőadást tartasz róla — vágott szavába a börtönparancsnok és utasította a foglárt: — vezesse vissza a cellába ! A folyosón valamit morgott a foglár. Szekeres nem értette, csak akkor amikor a cellában a bilincset lakatolta le kezéről. — Nagy marha maga Szekeres! Miért nem mondta, hogy nem látta azt a kicsodát.. Szóval tagadta volna le. Szekeres köhintett és mély lélegzetet vett sípoló mellében. — Maga letagadná az apját? — Nem értem. — Letagadná-e saját apját? — Az a Lenin magának nem anyja, nem apja. — Hallott már maga a szabadságról? — Persze. Minden nyáron. Akkor megyek haza aratni... — S a foglár kívülről bezárta a cellát. Fél év múlva ismét a börtönparancsnok elé vezették Szekeres Sándort. A kérdés ugyanaz volt: — Láttad-e Lenint? — Láttam, hozzánk beszélt Péterváron... Amikor visszatértek a cellába, a foglár kifakadt; — Hát normális maga?! Itt akar megdögleni? Minek pofázik? Már rég otthon lehetne! — Nem érti maga ezt — felelte Szekeres. Többször nem hívatta a börtönparancsnok. Két év múlva szabadult a börtönkórházból! Azt mondták: olyan beteg, hogy sohasem lesz már belőle ember. m Március tizenötödikén, október hatodikén és más „veszélyes” ünnepeken mindig beviszik a csendőrök a laktanya fogdájába és ott tartják két— három napig. Amióta meg elkezdődött a háború újból rendőri felügyelet alá helyezték. Naponta kétszer, reggel és este kell jelentkeznie. Este miután visszaér az őrsről barátaival körülüli a pang- lit. Kártyát vesznek elő, hogy legyen alibi, ha zörgetnek. Emlékezetes egy ilyen eset Éjfél már régen elmúlt. Hárman ültek a panglinál. Fölötte villanykörte lógott zsinóron a plafonról. Fénye rávetődött az arcokra. — \ ál vagyunk a nehezén! — mondta Szekeres Sándor. — A többiek lélegzetelállítva figyeltek, — Sztálingrádnál úgy megvertük a németeket, hogy azok nem nagyon térnek már észhez. — Honnan tudod Sanyi? — kérdezte Veréb Géza. — Hazudtam már neked? — válaszolta Szekeres. — Egyelőre elégedj meg ennyivel. A lényeg a fontos, nem Király Jenőnek felcsillant a szeme: . — Kibelezzük a bitangokat. Ezt a potrohos ügyvédet meg az elvbarátait, az összes nyilast, meg... — Meg az istent is, igaz? vágott szavába Szekeres. — Mi szocializmust akarunk s nem anarchiát vagy terrort! Te mindig ezekkel jössz. Ha rajtad múlna akkor magadon kívül mindenkivel leszámolnál; a bakancsos nyilasokkal éppúgy, mint vezéreikkel. Szekeres nagyon nekiesett Királynak. Veréb figyelmeztette, hogy kihallatszik. — Inkább a sikerre! — mondta és egy lapos üveget vett elő a zsebéből. — Kisüsti eper. Szekeres nem ivott. Felállt a háromlábú székről, és visz- szafojtottan magyarázta. — Tudtam, hogy megtörik a jég. Kilencszáztizenhéttől—huszonnégyig meggyőződtem arról, hogy azt a népet nem lehet többé vasba verni... Megzörgették az ablakot. Reflexszerűen mindhárman kezükbe vették a kártyalapokat. A negyvenhetes választások napját követő éjszaka nem aludtunk. Olyan volt a városi pártiroda, mint egy főhadiszállás. A rádió szólt amíg tartott az adás, utána hajnalig — az újabb adás kezdetéig pedig az eseményekkel, a helyzet latol. gatásával és az eshetőségek hozzávetőleges számolgatásával telt az idő. Amikor ismertté vált a kommunisták győzelme, Szekeres Sándor bácsi a vállamra csapott: — Gyere fiam! — Ügy mondta, olyan határozottan és szuggesztíven, hogy meg sem kérdeztem, hova kell menni, hanem lépkedtem mellette szaporán. Somorjaiék kapuján fordultunk be. — Tíz liter bort kérek — mondta az asszonynak Sándor bácsi. — Lehetetlen — mondta So- morjainé. — Még tart a szesz- tilalom. — Nézze — kérlelte Sándor bácsi az asszonyt — én sohasem követtem el törvényellenest, de most kell a tíz liter bor. Somorjainé nem ellenkezett, csak azt kérte, tegyük ruháskosárba a két demizson bort és takarjuk le. Ezt hogyne tettük volna meg?! A pártirodán nem tor volt, a legyőzött ellenfelek felett, vagy ellenség felett, csupán tisztes örömünnep. Sándor bácsi soha nem ivott, nemcsak azért mert az orvos tiltotta, különben sem szerette ha valakiből a szesz beszél. Most azonban elfogyasztott egy pohárnyit. A társaság jó hangulatban volt, előkerült néhány vicc és dal, közöttük: Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót Amilyet sihedernyi koromban A szívembe nyilall ez a bús régi dal Kicsordulnak a könnyeim nyomban... És ki is csordultak a köny- nyek. Nem a tíz liter bortól, hiszen húszán voltunk hozzá. A népes társaság — talán mondani - sem kell — a következő éjszaka sem aludt. Az új helyzetről vitáztunk. Most húsz fy árius kincse? Hol van az már? Mese. Nekünk sokkal nagyobb értékeink vannak. Már akinek. Erről szól ez a történet. És nem is mese. Igaz. •k Amikor már nagy a hajam, rászánom magam, megyek a fodrászhoz. Most azt hiszik hencegek. Kopasznak ismernek, az is vagyok. Elölről, ha leveszem a kalapom. De a kopaszfejü emberek örök tragédiája rajtam is beteljesedett: oldalt, a fül mellett és hátul, a tarkó fölött szaporán nő a hajzat. — Borzasztó, mekkora a hajad! — szól rám a feleségem. Ilyenkor megdobban a szivem, örülök, hogy engem ilyesmivel lehet korholni. — És különben is, meg vagyunk ■ híva ünnepi vacsorára. így akarsz elmenni? — Ez a figyelem még jobban föllelkesít, elhatározom, megyek a borbélyhoz. Ve a nomád természetem ilyenkor is kiüt rajtam, mindig más és más borbélyhoz megyek, amelyik éppen az utamba esik. Csak egy dolog zavar mindig, Pláne, amióta patika-látványosságokat kreáltak ezekből az üzemekből. A műtő- szék mellett nincs egy falat hely, ahová az ember leteheti a holmiiát. Én például a szemem kincsét, az aktatáskámat. Táskás ember vagyok, egyetlen lépést nem teszek nélküle. De hová legyem, hogy szem előtt legyen. Mert egyszer már, éppen egy ünnepi ajándék, elröppent mellőlem. Bár igaz, nem is borbélynál. És csak egy üres füzet volt benne. De mindegy. A táskára vigyázni kell. Ma is így indulok el hazulról, tömött táskával. — El ne felejts borbélyhoz menni! — kiált utánam a feleségem. Kiválasztok egy sok tükrös klinika-tiszta nagyüzemet. Már szabad is egy műtőszék, kiabálnak is: tessék! Leteszem a kabátom és keresem a védett helyet, az aktatáskámév távlatából is jól emlékszem: Sándor bácsi a hatalom birtoklásával járó felelősségről magyarázott hosszasan. Szüntelenül vissza-vissza , tért eszmefuttatásában arra, hogy „Lenin elvtárs a Szmolnijnál” ezt és ezt mondta. Most már tudom: az akkor mondott elképzeléseivel a mát igyekezett megrajzolni egy láthatatlan palettán. 4. Ezerkilencszázötvenhat nyarán eltávozott Szekeres Sándor az élők sorából. Korai volt? Ki tudja? Egész életén át tartó küzdelem, az utóbbi években a számtalan meg nem értés és az asztma... Így együtt sok volt. Amikor felesége és gyermekei hazaértek temetéséről, postás várta őket. Expressz levelet hozott. Ez volt a levél lényege: Ismételt kérésére felülvizsgáltuk a pártból történt kizárásáról szóló anyagokat. Közöljük, hogy a kizárási határozatot hatálytalanítjuk. Párttagságát ezerkilencszáz- tizenhéttől a Nagy Októberi Szocialista »Forradalomtól ismerjük el. Expresszlevél volt, de lám ugye előfordul, amikor az expresszlevél is elkésik .., Szekeres Sándor nevét utca és úttörőőrs viseli. Szellemét, amely részecske Októberből milliók folytatják. Szive és értelme a Téli Palotánál fogott tüzet, ötven éve! ■k Mementó! — Ezt Írtam. Igen, emlékezés, emlékezés, amelyet az Emberiség Ünnepe hozott érzésközeibe. Emlékezés egy katonára a sok ezerből, akik már nincsenek közöttünk. nak. Megtalálom. A fogasok felett széles kalaptartó. Ide fölteszem, jól beigazítva, úgy hogy a tükörből lássam. Beteritenek. A kendők tiszták, friss szagúak, a fehér köpenyes borbélydoktor kedves fiú, nem beszél, végzi a dolgát és remekel. Ezt, vagyis a munkáját csak úgy félszemmel állapítom meg, mert valójában nem néztem se a kezét, se őt, se magamat a tükörben, hanem a táskámat. És ez az elővigyázat nagyon okos dolog volt. Észrevettem ugyanis, hogy egy vendég, mielőtt köszönt is volna, mikor belépett, alaposan körülnézett. Táska volt nála is, aktatáska. Annak keresett helyet 6 is. Sokáig fürkészett, végül is megállapodott a polcnál, ahol az én aktatáskám feküdt. Odatette az övét, pontosan az enyém mellé. Sok üres polc volt, mégis odatette az enyém mellé. Ahá, gondoltam, ismerem én ezt a trükköt. így cserélték el az olasz selyemballonomat is egy ócska gumikabátra az egyik restiben. Na jó, majd résen leszünk. — Kölnit, vagy alkoholt teszünk? — kérdi finom többesszámban a szakállprofesz- szor. — Csak tiszta szeszt te-- gyünk! — felelem. Rámfújja a szeszt, becsukom a szemem és hopp — ezalatt elveszítem kapcsolatom az aktatáskámmal. Fizetek, fölveszem a kabátom, leemelem a táskát és indulok kifelé. Üvöltés, lárma, nagy csat- tanás: — Álljon meg! Az az én táskám! Nagytestű, zsírosán kopasz fejű — most borotválták le frissen — ember ugrik hozzám és kilcapia kezemből a táskát. Odanézek, egy kopott barna aktatáska ez. Az enyém fekeNem lehet szépen hazudni, csúnyán igazat mondani. Az okok vonzzák a tüneteket, s az érzelem velük te. Dermedten állok. Dadogni akarok valamit, de megfagy a számon minden hang. Pokoli szórakozottság volt, semmi kétség. Rövidzárlat az agyamban. És mindenekelőtt tökhülyeség: az én jó, ha nem is új, de finom, fekete, ritkapéldány csikóbőr táskámat otthagytam és ezt a barna vacakot vettem magamhoz. Na igen, mert éppen az enyém mellett volt. A nagytestű jóember szeme lángol. Most veszem észre, milyen valószínütlenül nagy füle van. De ez most nem számít. Kiabál, toporzé- kol: — Ismerjük ezt a figurát. Tré dolog ez, öregem! Állok a kör közepén, mint a tejbe esett légy. Dehogyis tejbe. Ecetbe. Nézek körül, talán találok a vendégek között egy ismerőst, aki segít, igazol. Sehol senki. A fodrászok is gyanúsan néznek rám. A vendégek gya- núsítóan. Egyik mondja is: — Az én orkánomat is így cserélték el. A jóember most már fölbátorodva támad: — Jó lett volna, mi? — és magához szorítja a kopott, barna táskavakarcsot. Én men csak állok ott o nagy fekete díszpéldányommal, bambán magam is mint egy díszpéldány i egy bűnügyi kiállításon. De nem vagyok elveszett ember. Voltam én ennél nehezebb helyzetben is. Most is magamhoz térek és már kezemben is a kard, amivel le fogok sújtani. És más sóitok is. A levegő csak úgy süvít, amikor elkiáltom magam: — Mondia csak iáember Mi votf az ön táskájában? Fölnevel De hogy. Mer* f s°m hagyja magát. — Hogy mi volt a táskám ban? Hogy mi van, ezt akarja LENG szemben nem elég tevékeny. Rokon-, s ellenszcnvébresztés helyett az ész érvei győznek. Nem sírok sirályként kérdezni, ugye? Hát idenézzen. Megmutatom én. Meg én. Megmutatja. Férfikalapba való izlapokat nyalábot ki a táskából. Mübőrlapok ezek. Valaki megkérdi: — Mii nyom ez kemény forintban? — Négyszázat! — kiáltja a jóember és rámnéz. — Jó üzlet lett volna,, igaz? Ezt a mondatot vártam. Kipakolom most én is a táskámat. — Most. tessék ezt megnézni! — mondom. Hát nézik. És előkerül a levéltárcám, még anyám ajándéka: valódi gyíkbőr. Benne okmányok, értékek. Előkerül több bőrnotesz, naptár, két szótár-ritkaság. Toll és ceruza- tartó. Egy Parker töltőtoll, 2 Esterbrook golyóstoll, színes ceruzák. Aztán a nagy tromf: egy csomó kézirat. Fölemelem az egyik paksamétát: — Jóember, tudja maga mit ér ez? -t- Néz. Ö is, a többiek is. — Százezer forint, — mondom — de lehet, hogy annál is több. Győzedelmesen visszadobá- lok mindent a táskába és otthagyom a bámuló népet. Azaz otthagynám. De as a jtónál utolér a barátom, megfogja a frakkomat. Meolóhólja a barna táskát és kiránt belőle eay kis csomagot. — Ha maga mindent kirámolt, akkor én is megmutatok mindent. Mert ez se kutya! Kibontja a kis csomagot. Nylontasak. aztán szalvétában két hatalmas karéj kenyér, jó vastagon megkenve valamivel. — Tudja mi ez? Libamájpástétom. De az ám. Libamáj De úgy, ahogy az egész világon csak egy ember tudi* beleadni a belevalót. Edit a feleségem. F,zt akarta maga elcserélni? Ezt? iszó nélkül megfordultam ** és kisiettem az üzletből. Visszavágni? Ugyan kérem? Hát tudhat versenyezni a világ legjobb Vnrkeré el megírt legjobb regény a libamájpástétommal. amit az Edit készít? macskahangon, ha leng egy sziget, mint egy fekete felhő. Borons Elemér Rettentő nagy érték
