Nógrád, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-29 / 256. szám
8 NÖCR Ati ?987. október 29., vasárnap —l Kurl Tucholsky Pataki József: öreg város F. 41+ltfizejev Zsebrádió h szerelem — Natasa! — mondtam izgatottan, és benyúltam a jobb zsebembe, ahol hűséges kis „GRISÁ’’-m, fekete bőrű zöld szemű tranzisztoros rádióm lapult. Magam fabrikáltam és én is neveztem el „GRISÁ”-nak. — Natasa! — ismételtem határozottabban, s megnyomtam a csöppnyi műanyaggombot. — Nem hallgatnál egy kis tánczenén — .. .ilyen ragadozó például a vidra, — mondta bátortalanul „GRISA”, majd elhallgatott. — De miért mennénk?! Várj még! — mondtam ijedten. Megint csavartam egyet a gombon. — .. .helyenként eső, havaseső, erős északi-északnyugati szél... — mormogta egykedvűen „GRISA”. — Hogy te milyen ellenszenves vagy most! — mondta Natasa. Erőteljesen megtekertem a gombot. „GRISA” mintha megsértődött volna, hörögve elhallgatott. — Ne haragudj, de mennem kell, — mondta szomorúan Natasa, majd sarkonfordult hirtelen és eliramodott. — Natasa! — kiáltottam utána, de rám se hederített. — Az ördögbe is!! — csaptam bosszúsan a zsebemre, ahol „GRISA" lapult. — .. .Most pedig tánczenét sugározunk kedves hallgatóinknak, — szólalt meg „GRISA”, majd kedves, andalító dallamok szűrődtek ki a zsebemből. Fordította: Baraté Rozália Egy házaspár viccet mesél — Képzelje, Herr Panter, tegnap este hallottunk egy remek viccet, el kell mesélnünk önnek... — Egy férfi... Walter, ne szórd a dohányt a szőnyegre! Teljesen összepiszkolod a szőnyeget... Szóval a vándor eltéved az Alpokban. Micsoda? Jól van, akkor nem az Alpokban, hanem a Dolomitokban, de ez teljesen mindegy. Bandukol az éjszakában, megpillant egy távoli fényt, és egyenesen odatart... Hagyjál már, hadd meséljem! Igenis hozzátartozik ... Ott a kunyhóban lakik egy párasztember és egy parasztasszony. Az ember öreg, az asszonyka pedig fiatal és nagyon csinos. Már ágyban fekszenek, illetve dehogy, még nem feküdtek le ... — A feleségem nem tud viccet mesélni. Inkább én. Te majd a végén megmondod, hogy így volt-e vagy sem ... Szóval, egy férfi bolyong a Dolomitokban, mert eltévedt. Illetve... most veszem észre, hogy összezagyváltad az egészet, a vicc nem is így kezdődik. Egészen másképp. Szóval, él a Dolomitokban egy öreg paraszt a fiatal feleségével. Az éjszaka kellős közepén egy vándor kopogtat az ajtón, mert eltévedt, és éjszakai szállást kér. Ámde nekik csak egy ágyuk van és már úgyis ketten alszanak benne. — Walter! A hamu! Nem tudod odavenni magadhoz a hamutartót?! — Ne szakíts folyton félbe!... Szóval, végül is bebo- csátják a vándort a kunyhóba, mert közben az eső is eleredt és a szerencsétlennek a ruhájából facsarni lehet a vizet. így hát azt mondja a paraszt, hogy megaihat az ágyban, az asszonnyal. — Dehogyis! Egyáltalán nem így volt! Egészen rosszul meséled! Középen kell aludnia, az öreg és a felesége között. — Tőlem legyen középen. Teljesen mindegy. — Szóval, odakint nagy zivatar van. — Megint rosszul mondod. Éppen hogy eláll az eső, békésen elalszanak, majd később felébred az öreg, és azt mondja a feleségének ... Trude, vedd már fel a telefont!... Nem, természetesen nem ezt mondja... A paraszt azt mondja a feleségének... Ki áz? Ki van a telefonnál? Mondd neki, hogy később hívjon vissza, most nincs időm... Szóval azt mondja az öreg: kimegyek, megnézem a kecskéket, mert ha elszabadulnak, akkor holnap nincs tejünk. — Walter, bocsáss meg, hogy félbeszakítlak, de Paul azt mondja nem tud később hívni, csak este. — Rendben van, hívjon este. Szóval, az öreg... Hozzál nekünk egy kis kávét... Kimegy és alig csukódik be az ajtó, a fiatalasszony oldalba böki a férfit... — Rossz! Egészen rossz. Ez nem az első alkalommal történik. Az öreg kimegy, de a fiatalasszony csak harmadszorra kezd bökdösni. — Tehát visszajön az öreg. Aztán hirtelen újra felkel és azt mondja: meg kell néznem a kecskéket — és ismét kimegy. — És ekkor oldalba böki a fiatalasszony a vándort és azt mondja: na! — Szó se róla, Walter. Egyáltalán nem azt mondja. — De még mennyire! Hát mit mondjon? — Azt: most itt az alkalom. — Épp ellenkezőleg: igenis azt mondja, hogy na, és oldalba böki a vándort. — Legalább hagyd, hogy befejezzem, te ellövöd a poént. — Ne dühíts fel, Trude! Ha elkezdek egy viccet, akkor be is fejezem. — Én kezdtem. — Mindegy, akkor is elmondom most már végig: te különben sem tudsz egy történetet tisztességesen elmondani. — Ha nem tetszik, ne figyelj oda! — Nem is figyelek, hanem végre-valahára elmondom a végét, hogy Herr Panternek valami öröme is teljék benne. — Ha te azt hiszed, hogy valakinek örömet szerez, hogy téged hallgat... — Trude! — Most mondja, Herr Panter, hogy lehet ezt kibírni! Egész héten olyan ideges, hogy én... — Te vagy ideges ... — A te fegyelmezetlenséged... — Mindjárt azt mondod, „komplexumaid”. Ezt nálunk rossz nevelésnek hívják. — Az én gyerekszobám..'. — Ki csinálta vissza az egész dolgot az ügyvédnél? No, ki? Talán én? Te! Te kérted, hogy vonjam vissza a válókeresetet ... — Hazugság! Bumm! Ajtócsapódás jobbra. Ajtócsapódás balra. Most itt állok egy fél viccel. Vajon mit válaszolt a vándor az ifjú asszonynak? Fordította: Zilahi Judit — Mit mondtál? — kérdezte■ Natasa, és elengedte lassan a bal kezemet. — Lehet, hogy csak hango- zan gondolkoztam, — dörmög- tem zavartan, s csavartam egyet a készülék keresőgomb- ján. — .. .tehát az ősszel kiszórandó szervestrágya mennyisége attól is függ... — szavalta kioktatóan „GRISA”, s részletesen ki akarta fejteni ezt a témát, de én ismét csavartam egye- a gombon. Elhallgatott. Natasa összerezzent és megállt. — Milyen különös vagy ma, — nézett rám szemrehányóan. — Csak fecsérled az időt és... Nem magyarázhattam meg, hogy nem az időt fecsérlem, hanem a gombot csavargatom a zsebrádiómon és a megfelelő hullámhosszat keresem. Szerettem volna, ha kívülünk minden más megszűnt volna létezni a világon, s nem lett volna más, cspk sötét este, csak andalító zene, csak Ö és csak én... Egészen ütközésig tekertem a gombot. — .. .ebben az időszakban olyan bőven tápláljuk az állatokat vitamintartalmú... —! szavalta „GRISA” a zsebemben. Átkapcsoltam a középhul-' Iámra — Miért hallgatsz?! — kér-} dezte aggódva Natasa. — Tör- j tént valami? ... „Történt!” — nyúltam j f ^omni ímre KTOBER fenyeben Qroszsk és magyarok Gábor Andor Szabad szé Tegnap este óta reményem ve, s ami körül nem igaz, hogy van arra, hogy újra embernek dicsőség, szépség, emberi nagyérezhetem magam lassanként. Én, és velem együtt sokan talán, akikből öt esztendő alatt nem veszett ki az emberi mivoltukra való képesség. Nem kell hazudnom, nem kell hazudnom tovább, sem azzal, amit mondok, sem azzal, hogy hallgatok, amíg mások beszélnek. Mindazt a zagyva őrjöngést, ami öt év óta a cselekedeteken innen és túl, szavakban is tombol, nem kell eltűr- j nőm és nem kell attól tartanom, hogy ha a józan ész igé- ! jét kimondom, minden buta ember, vagy minden agyalá- | gyűlt rámbömbölheti a hazaárulást. Nem kell áhítattal térdre esnem, ha olyanokat I mondanak előttem, amiknek dü- j már a gyerekszobákban sem ság felsarjadhatnának, nem igaz: e vályú körül csak rothadás van, aljas halál, bűzös zabálás, szörnyű csámcsogás és röfögés, förtelmes szégyen, amit soha, soha, soha nem szabad elfelejteni senkinek, akit kétlábú apától kétlábú anya szült e világra, hogy itt ember legyen, a szónak részben visz- szaállítandó, részben még csak ezentúl megállapítandó értelmében. Emberek, ne féljetek, hogy háború lesz még valaha! Nemsokára tudni fogja mindenki, hogy ha van valami szent az ég alatt: az ember élete az; minden emberé, csak azé nem, aki el meri gondolni, hogy bármi célért, bármikor a maga életén kívül még másokét is kockára vetheti. Ennek lett vége közöttünk; mindörökre vége. Az élet költözött vissza közénk, s mostantól millió esztendeig olyan széppé tehetjük, amilyen szépség az élettől és tőlünk, akik éljük, kitelik. Talán kevés ez, talán sok: nem tudjuk még; az ember élni csak most tanul majd, mikor a halál bűnös szakszervezetei kiélték magukat, s bebizonyították, hogy az erőszakos halállal, mint legmagasabban kitűzött céllal, élőket kormányozni nem lehet. Emberek: élünk! S ha életünket megvédj ük: az emberiség minden javát és nagyszerűjét megvédjük vele. Megölni embert tilos; de aki az életünk felé nyúl: nem ember az, annak tovább emberek közt élnie nem szabad. (Pesti Napló, 1918.) hősen a zsebembe és ismét volna szabad elhangozniok. megcsavartam a készülék Nem ken szó nélkül belenyu- gombját. ,,Bizonyára valami- godnom abba, hogy olyanok into/«katasztrófa tűnhetett az j tézkedjenek felőlem, ‘ akiknek az eszére és a tudására cipőm éterben, hogy egyetlenegy zenei adás sem jut el az én rádiómig! Mintha valahová másfelé hajtaná el a szél a dallamokat!" — Drágám ... kis butuskám .. — csicseregte Natasa majd lábujjhegyre emelkedett és megcsókolt. — .. .persze, az nyilvánvaló, j kedves hallgatók, hogy jóból is megárt a sok... — mondta gúnyosan „GRISA”. „Hát ez már több a sok- j nál!” — dühösen újra átkapcsoltam a hosszúhullámra. — No, jól van... így is jól van, — sóhajtotta szomorúan Natasa. — Hát akkor ... menjünk! pucolását sem bíznám nyugodtan. Nem kell némán elszenvednem elavult vén emberek és ifjú szamarak vezérkedését rajtam. Nem kell sem hülyének, sem gáládnak tettetnem és éreznem magam ahhoz, hogy lélegzetet vegyek ugyanabból a levegőből, amit öt esztendőn keresztül tűrhetetlenül beszennyeztek. Kitáthatom a szám’, kifújhatom a tüdőm’, megmondhatom a véleményem’, s megpróbálhatom megmenteni embertársaim életét, melyet milliószám vetettek abba a moslékos vályúba, aminek háború a ne^ábor Andor a magya szocialista irodalom sokoldalú írója, publicista és költő. (1884—1953.) Az évtizedek folyamán a proletárdiktatúra közírójává, az ellenforradalom ostoro- zójává, kommunistává fejlődött. 1919-ben emigrált: Bécsben, Párizsban, Berlinben, majd Moszkvában élt A felszabadulás után tért haza. A Rákóczi úton találkoztak össze. Oroszok meg magyarok voltak. Az oroszok Németországból jöttek, a magyarok Oroszországból. A mieinken szép, hosszú barna köpenyegek, gavallérosan lecsapott tányérsapkák voltak, az oroszokon rongyos, szaggatott nadrágok, a blúzokon a környéken felül szembetűnő helyen barna szalag, amit a német junkerek varrattak oda a fogoly megkülönböztetéséül. Az oroszok csöndben beszéltek. Lágy szavuk elveszett a tömeg zajában, meleg, kék szemük mohón itta fel az idegen életet. A mieink hancúrozva, vígan mentek, a budai hegyek felől jövő tavaszi este illata boldogan csókolta barna arcukat. A Csokonai utca sarkán botlottak egymásba. Az oroszok meghorkantak, fáradt szemüket felemelték, a szájukon melegen ömlött ki a köszönés. Üdvözlégy. A sapkák lekerültek a fejről. Az izmos markok egybeolvadtak. Már ismerték is egymást. Az utcasarkon megindult a barátkozás. — Ti honnan jösztök, tovarisok? — Németországból — hangzott a válasz. — Hazafelé igyekszünk, öreg foglyok vagyunk, öt éve nem jártunk odahaza. Mi újság van nálunk, tovarisok? Igaz-e, hogy mienk az ország? Mi semmit sem tudunk, négy évig mindig táborban voltunk. Mindenre felelnek. Az oroszok fáradt arca nekitüzesedik, a szájszéleken sohasem látott mosoly fut végig, és a szemek szögletéből kifut a fáradt álmosság. Látszik rajtuk, ők is szeretnének valamit mondani, újat, ami emezeket örömbe zavarja. A magyarokból bőven buggyan a szó. A keleten felkelt vörös nap csodálatos öntudatot, komolyságot öntött ezekbe az emberekbe. Minden szavuk tompítja amazok elmúlt szenvedését. Lángos szemekkel, forrón átitatott szavakkal mondják el, mi van Oroszországban. Az oroszok arcára halvány pír korbácsolódik, messzefutó pillantásukban sokáig elfojtott vágyak futnak, hogy az új világot köszöntsék. Aztán elcsendesednek, tétován néznek egymásra. Búcsúz- kodnának, nehezen nekikészülődnek, de valami, ami régen ott lappang a dolgozó emberek szívében, az őszinte proletárszeretet, visszatartja őket. Az egyik orosz azt mondja, hogy menjenek teát inni. Olyan régen nem ivott. Cukorral, forrón, mint odahaza teszik. Megindulnak, az Adria-büfében a jó forró csája még jobban kipirosítja az arcokat. Itt új forrása ered a szónak. Az egyik orosz, akit a többi Fjedornak nevez, szomorú dolgokat beszél. Kancsukasuhogás, fülledt börtönszag lopódzik közéjük. A régi Oroszország, átok, a nyomor, mintha ott settenkedne a barnásba burkolódzó esti házak alján. A magyaroknak újra felpattan a szájuk. Fjedor kigyöngyözött homlokáról elsimítják a félelem ráncait. Fjedor megnyugszik — hisz a mellekből muzsikálón kiverődő szent szavaknak. Már álmokat szövöget, finom selymes szálakból. Egy pillanatra újra elborul az arca, — a nyelve bi- csaklón akadoz, sokáig gondolkodik, hogy azt a súlyos titkot, amit öt éven keresztül a lelkes szentélyében rejteget, napvilágra dobja. — Natasa, a kislányom mondta, mikor eljöttem, hogy cukrot, meg teát hozzak neki a nagyvárosból, ahová indulok. Látjátok tovarisok, öt év telt el azóta. Mit vigyek neki? Tudom, várja...