Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-10 / 214. szám
1967 szeptember 10., vasárnap NÖSRÄB Pat alti László Kétszer csengess M-nél••• EGYSZER fekete macska ült az ajtaja előtt. M. felemelte, egy kézzel csípett az állat sötét bundájába, kicsit eltartva magától, belenézett a zöldesen villogó szemekbe. Azután lehajította a macskát a tekervényes melléklépcsőn. — Talán, ha nem zöld a szeme, beengedtem volna — mondta. Nem állhatom a zöldszemű embereket. — De M. valójában nem volt ilyen gonosz, tulajdonképpen egyáltalán nem nevezhető gonosznak csak azért, mert nem szereti a zöldszemű élőlényeket. Bár, ebben sem volt következetes. A lány, akinek udvarolt (az első, igazán komoly udvarlás M. életében), egészen világoszöld szemekkel nézett rá. Kis jóindulattal ugyan kéknek, olyan vizes kéknek is mondhatta az ember, de ő nem szólt semmit a lány szemeitől, ellenben órákig ücsörgött a kollégium épülete előtt és bámulta a kihúnyó meg'újra felvillanó széles ablakokat. Félszeg dolog volt M.-et úgy látni, amint sóvár szerelemtől lesoványodottan, égő tekintettel, szinte már girhesen és görbén áll a lánykollégium előtt és az egyik cigarettát a másik után szívja. Mert egyébként nem ez jellemző rá, egészen más illik a róla alkotott képbe, nem ez a hímmacska nyavalygás. Hengerelni szokott, és pontosan olyan ellenállhatatlanul szerezte meg a nőket, már-már futás közben, a pesti flaszteren, mintha híres filmsztár, vagy válogatott futballista lett volna. — Pedig csak egy szürke kecske vagyok — nevetett egy-egy „újítása” után. — És annak is kontár, már ugyanis a papírok szerint... A papírok. Egész életében harcolt a papírokért és ellenük, pontosabban, csak egy papírért. De erről majd később. Egyszer (még a macskával való találkozás előtt történt, hogy összefutottunk, akkor is a kollégium előtt) felhívott magához, nézzem meg a szoba falát, mert arra egy saját tervezésű freskót szeretne. Ügy gondolta, a freskót én festeném meg, ezért ő egy „eredeti M.-öltönyt” varr- na nekem. Az ajánlat csábító volt. M. keze alól kikerült ruhák, túlzás nélkül, messze földön híresek ma is. A belvárosban, egy elképesztően „úri hangulatú” bérház legfelső, ötödik emeletén lakik M. Amikor beléptünk és körülnéztem, nem tudtam nevessek-e, vagy szánakozzam inkább azon a nyomorúságon, amibe botlottam. Három helyiség; egy valamikori konyha (szabóműhellyé alakítva), tenyérnyi előszoba és a szoba, legalábbis a helyiség, ami szoba is lehetett volna. — Ezt kell rendbehozni — mutatott M. a kopasz, nagyon poros falakra. A tücsökzenekar, ez a lényeg..^ Egy szimfonikus, nagy együttes legyen a falon, hangszerekkel (majd összeírom, milyen hangszerek vannak egy szimfonikus zenekarban), és minden zenész tücsök legyen a képen. A karmester is természetesen, de nem baj, ha egy kicsit rám is hasonlít... — hadarta és egy jelölő krétával vázlatokat kezdett rajzolni a szabászasztal lapjára. Az előszobában semmi, a szobában egyetlen heverő állt, a leglakályosabb még a konyha-műhely volt M. belvárosi otthonában. — A freskóra azért van szükségem, mert a lányt rövidesen elveszem feleségül, és itt fogunk lakni. A FRESKÓBÓL nem lett semmi, természetesen a ruhából sem, egyszerűen képtelen voltam komolyan venni a dolgot, lehet hogy bennem van a hiba. S, hogy ma sincs „eredeti M.-öltönyöm” azt az élhetetlenségemnek köszönhetem A lányt nem vette el, pedig egészen komolyan gondolta, a kedvéért talán még meg is változott volna; felhagyni a zeneszerzésről alkotott ábrándokkal, szakmunkás- vizsgát tenni, bizonyítványt, papírt szerezni arról, ami szinte veleszületett, amit senki sem tudott utána csinálni, amiért még más országokból is érkeztek megrendelők M. nyomorúságos műhelyébe. — A lány azt akarja, váltsam ki az ipart és dolgozzam rendesen, magamnak, nekünk, keressek sokat, költsék keveset, meg fogom tenni ezt is ... — Nem tette meg. Talán, ha kifestem azt a poros falat... VÉLETLENÜL jelen voltam a szakításnál is. Az Egyetem Presszóban vártunk a nőre, néztük a nyári hőségben rákvörös embereket és sört ittunk, Kinizsit. M. az „Ezüst Hajó”-ról beszélt, a szimfonikus költeményéről, ahogy ő nevezte. — Egy szál hegedűn szereztem, de a hangszerelésért már kifizettem egy kazal pénzt. Egy híres zeneszerzővel társultam, persze csak a végén, ő készíti el zenekarra, szimfonikusra, az egészet — mesélte két korty ital között. — Azt ezüst hajót tőle kaptam, tudod, a lánytól, ha feljössz megmutatom neked, sztaniolból van persze, eredetileg csokoládé volt benne, én hajtogattam össze hajó formára. A csokoládét nem szeretem, csirio... MEGJÖTT a lány, magas, teltidomú, szőke, zöldszemű szépség, úgy tartotta a/ fejét, mintha pecek lenne az álla alatt. M. felugrott amikor meglátta közeledni az emberekkel zsúfolt teraszon, és elément, egészen a bejáratig. Megálltak, nem jöttek az asztalhoz, közben rövid mondatokat váltottak, láttam a mozdulataikról. M. megpróbált úgy állni, mint máskor, egyenesen, kicsit peckesen is, de valahogy nem sikerült teljesen a régtől fogva begyakorolt, sokat használt póz, amiben hetykeség volt és egy csipetnyi bátorság is, de csak annyi, amennyi elég a futáshoz, a „lelépéshez” is. Mialatt kiittam a sörömet — az „ezüst hajó” felszedte a horgonyt, már az átjárónál manőverezett, karján égy hatalmas táskával. M. vissza- szédelgett az asztalunkhoz. — Elment — mondta. — Látom — feleltem és kértem még két üveg Kinizsit. Eddig volt nem tovább, később sem beszéltünk róla. Váltáskor kifizettük a söröket és beálltunk a Váci utcai sorba, mert M. újra a régi volt már. Nekem dolgom lett volna, de egy utcai telefonnál lemondtam az egészet, mert éreztem, valami nagy felhajtás következik, amiből nem szabad kimaradni. Mialatt telefonáltam, M. végighúzott az az utca Duna felőli oldalán, ahol mindig a legtöbb nő jár. A kirakatok miatt. Az üvegkalitkából figyeltem, M. mindössze kétszer „cserélt lovat” de azt is könnyedén tette, utánozhatatlan bájjal', elegánsan, pontosan úgy, mint akinek nem fontos az egész. A második váltás már „tiszta sor” volt. M. belekarolt a lányokba. A telefon- fülke felé terelte őket. Tisztességesnek látszottak. Egyszerű, ízlésesen válogatott holmikat viseltek, az egyik barna volt, érdekes, vékonyka róka-arccal, rövid, nagyon tömött hajjal, a másik valamivel magasabb (M szemmel láthatóan döntött már, és a magasabbat választotta). — Hova megyünk? — kérdezték a lányok egyszerre, amikor kiléptem a fülkéből. — Ügy látszik M. valamit velem kapcsolatban is beadott nekik — gondoltam és megvontam a vállára Nem szeretek utólag meglepődni. — Egy táncról szó lehet — mondta a kisebbik. BEMENTÜNK a Pipacsba, az volt a legközelebb, különben is, teljesen mindegy volt, hova megyünk, csak kezdjünk már valami mást — gondolhatta M., amikor látta, hogy nem válaszolok, és a méregdrága Pipacsot ajánlotta. A bejárat közelében a lányok előkelő tartást vettek fel, amiből rögtön láttuk, soha sem jártak még ezen a helyen. — Annál jobb — kacsintott M. — Legalább nem fognak unatkozni. — Az idős, kopaszodó pincér ismerősként üdvözölte M.-et és egy egészen tűrhető sarokasztalt választott ki a számunkra, közvetlenül a bárpult mellett Az asztalhoz székek és egy kisebb, párnázott támláslóca is tartozott, kényelmesen ültünk mind a négyen. Egy üveg Tolcsvait, meg az elmaradhatatlan balfi-vizet rendeltük, ittunk és táncoltunk is, de csak keveset Éjfél körül betántorgott két, rövid bőrkabátot viselő nyugatnémet apacs. Mellénk, a bárpulthoz telepedtek le. Az egyik áthajolt az asztalunk felett és egy százast nyomott a kezembe: — Írd rá, írd ide, hol lehet revűt nézni ... — mondta. Kitéptem egy lapot a noteszomból és ráírtam nyomtatott betűkkel, a Budapest mulató nevét, címét. A két szőke szélesen vigyorgott, azután felkérték a lányokat. M. legyintett. A lányokkal együtt felállt az asztaltól és rábeszélte a németeket, hogy vegyék le a meleg bőrkabátokat. — Megfigyeltem, amikor neked odaadta azt a százast, hogy tele vannak pénzzel... — A két bőrkabátot a heverőfélére tette, de közben kiemelte a pénzt is. Egyetlen hatalmas köteg százas volt. — Na, lelépünk? — kérdezte M. és hangosan nevetett — Lát tód, ilyen egyszerű az élet, és te mindig halálra komplikálod. — Nem tudtam megállapítani — pontosan mire gondolt, de nem is volt érdekes, mert megvetően visszadugta a pénzt a bőrkabát zsebébe. Közben a németek visszahozták a lányokat elég fagyos volt a hangulat körülöttük, nyilván másra számítottak. Felszedték a kabátokat és elmentek anélkül, hogy köszöntek volna. — Van egy gyönyörű bungalo- vom, itt a közelben — kezdA nagy magyar regényíró akármilyen komoly és magába zárkózó természet volt, tudott tréfálkozni is. Nevezetes -felvidéki előadó- kőrútján 1927 tavaszán látogatott el Rimaszombatra, második feleségével, Simonyi Máriával. Ady-vita zengett a „Gömör” hasábjain, a konzervatív püspöki udvar és a volt megyei urak bojkottra készülődtek. A fiatalság fejedelmi fogadtatással, három deputá- cióval, felvirágzott négyes fogattal és fáklyás zenével húzta keresztül a gyepesfejűek botrányos tervét. A Rima-parti városban délután az egyetemistákkal városnézésre indult. A kirakatokat és az árakat vizsgálgatta. A művésznő a szállóban pihent. Mi nem nagyon lelkesedtünk második házasságáért. Azt a fiatal színésznőt „gondoltuk” neki, akivel a fáma szóba hozta. Móricznénak pedig csupán Jankát ismertük el. A hosszúra nyúlt séta után hazakísértük a szálló kapujáig. A kézfogások után hátravetette a fejét, botjával oldalt szúrt a járdára, és körbe jártatta rajtunk a szemét, átható szúrós nézésével. — Hát a művésznő? Megfeledkeztetek róla? Nem értettük, zavartan ösz- szenéztünk. — Mit üzentek neki? Se virág, se semmi? te M., a szokásos szöveget Nem figyeltem oda, kívülről tudtam az egész indián-mesét a hegedűről, az ezüst hajóról, a szimfóniáról, a tücsökzenekarról. Kértünk még egy üveggel és megegyeztünk, hogy a táncot M. bungalov- jában, hegedűszóra folytatjuk. — Tessék, a négy dupla skót whisky — mondta a kopasz pincér és lerakott elénk egy rakás folyékony pénzt. — Pardon, édesapám ezt mi nem rendeltük — mondta énielt hangon M., de úgy, hogy mindenki felénk nézett még a zenekar is. — Tudom — mondta a pincér és elment. M. körülnézett hátha felfedez az asztaloknál egy „eredeti M.-öltönyt”, benne az örökké hálás kuncsaftot, aki a teméntelen italt küldte, de eredménytelenül. Alig nyaltunk az italba, amikor megérkezett a második kör is. — Ki fizeti — kérdezte most már sziszegve M. a pincértől és megragadta a kabáthajtókáját. — Az a francia, ott, középen, az a kis fekete ... A lányokra kíváncsi, de biztosíthatom, talpig úriember. Ezer. Ennyit ígér a hölgyeknek, a kettő közül akármelyiknek... — lehelte a pincér úgy, hogy csak M. hallja. M. nevetett és elmondta a lányoknak — mit ajánl a francia. ÖT PERC múlva valamennyien az utcán voltunk. Késő éjszaka is zsúfolva volt, mintha farsang lett volna. A lányok tanácstalanul, ijedten összebújtak és várták, hogy elvezessük őket M. ezüst hajójába. — Engedjük szélnek mind a kettőt — mosolygott, és azt hiszem — akkor tudtam, pontosan éreztem inkább, mire gondoL Fogott egy taxit, a vezetőnek adott egy ötvenest és elengedte, útjára bocsátotta a modern határt. De szószerint. Pontosan olyan mozdulatokkal búcsúzott, mint egy rossz színész a színpadon. Fenséges jelenet volt, ma is nevetnem kell, ha rágondolok. Egy ideig álltunk a járdaszélen, cigaretta után kaparászva, tüzet adtunk egymásnak, azután elindultam haza. Minden csontom fájt — Ha jössz, kétszer csengess ... M.-nél így szokás — kiáltotta utánam és vékony, csupacsont ujjával a levegőbe szúrt, a csengetés egyezményes jelét mutatva. Majd hirtelen lehajolt mintha a térdéhez akarna kapni és hüvelykujját billegetve vidáman rikoltotta: — És háromszor pöccintgess a levélszekrényen, ez a titkos jel... — INTETT és kopott, egyetlen ruhájában elszállt a Kígyó utca felé. KÖSZÖNTJÜK A MEGYEI FÜVÖSZENEKARI TALÁLKOZÓT (Koppány Gy. felv.) Évforduló után. * * Móricz Zsigmond tréfálkozik — 25 éve hunyt ei Móricz Zsigmond, a magyar realista prózairodalom kimagasló képviselője — Irultunk-pirultunk. De nem válaszoltunk. És megjelent arcán a huncut mosoly: — No, nem baj, majd én ... — nyúlt a felöltője belső zsebébe, és előhúzta a kis ibolyacsokrot, amelyet órákkal azelőtt a piac sarkán vett. — Azt mondom majd, ti küld- tétek! — és faképnél hagyott bennünket. * Mikor országos reakciós hajszát kiváltó prágai látogatásakor engem megkért, hogy legyek kalauza, kötelességsze- rűen a magyar követséget is fölkereste. Akkor már sok magyar élt a fővárosban. Még volt két óránk, beültünk a Blauer Sternbe. Néhány asztalnál már gyülekezni kezdtek az étterem vendégei. — Megmondom, melyik asztalnál miféle náció fiai ülnek — mondta pajkos hangon, és felém vágott a szemével. — Kitalálom. Elhiszed? Kezdem.., Félreeső sarokban ültünk. A beszélgetések hangfoszlányai sem hatoltak odáig. Kíváncsian vártam. — Annál az asztalnál — mutatott balra —, azok csehek ... Amott, két asztallal odébb meg németek ... Igaz? Ellenőriztük a főpincérnél. Eltalálta. — És annál az asztalnál — bökött az áliával egyszerre a túlsó sarokra — magyarok. Odanéztem. Megint eltalálta. Megismertem az egyik gö- möri magyar „szenátor”-t. — Ördögöd van, Zsiga bátyám? Hogy találtad ki? — A csehek a krigliket ösz- szetolva koccintottak a sörrel, és az a bajszos a kezével letörölte a habot. A németek ivás előtt a mellük elé emelték a korsójukat, csak aztán itták ki. Az a két úr pedig csak fogta, ivott és a bajuszán hagyta a habot. Magyar ember nem törli le, legfeljebb lenyalja ... * Legemlékezetesebben akkor tréfált meg, mikor Pesten at „Űri muri”-t adták. Nekem, Balogh Edgárnak és még né- hányunknak jegyet adott a színházba. Mi rajongtunk a regényért, de jóval kevésbé a színdarabért. Le is pocskondiáztuk halkan. Hogy milyen más a regény Rozikája, kifogásoltuk Zoltánnét is, a hepiendés befejezést is. Miért próbálkozik mindig színdarabírással? De micsoda rémület vett rajtunk erőt, mikor a második szünetben megláttuk, hogy a mögöttünk levő széksorból lopakodik ki az előcsarnokba'. Megrökönyödtünk. — No, most mi lesz? — el akartunk somfordálni, hogy ne találkozzunk vele. De ö megvárt és magához intett: ■ — Mindent hallottam ... Mögöttetek ültem — kuncogott. — őszinte kritikára voltam kíváncsi. Majd a föld alá süllyedtünk zavarunkban. Rettenetes volt. De ő elmosolyodott. — Megtudtam, amit akartam ... Egyet értsetek meg: kell a színdarab is, hogy új regényt írhassak, — majd komolyra fordította a szót: — Család, feleség, gyerek, a ker- tészné ... Nekem hét nőt kell eltartanom. Leforrázva, meghatódva néztük a cipőnk orrát. Győry Dezső
