Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-03 / 208. szám
1967 szeptember 3.. vasárnap NÖGR AD Q Nyerges András Lehetetlen fráter Andre üíaurois A végrendelet HÁROMHETES házasok voltak, de még külön laktak, ki-ki a szüleinél. Így hát minden maradt a régiben: rande- v áztak, mozúba jártak, hét végén meg kirándulni, ha jó idő ígérkezett. Ezen a csütörtökön együtt vették meg a szombati szín- h .zjegyeket. Pénteken e-gy- szercsak azt mondja Klári: — Majd elfelejtettem: nem érek rá holnap! Add el a jegyeket, vagy menj el egyedül. — De hiszen...? — Nem tudhattam előre! Ma telefonált Pépépé, hogy van egy hely a kocsijában, szombat reggel megyünk, vasárnap este itt vagyunk. Ezt nem hagyhatom ki! — Miért nem? — dünnyögte Gyuri csöndesen és várta a villámokat, de Klári inkább ügy tett, mintha semmit sem hallott volna. A fiú tudta: Pépépé Petro- lay-Puchner Pált jelenti, az intézet igazgatóját, ahol Klári az egyetem óta gyakornokként dolgozik. Pépépé már azelőtt is sokat forgolódott a lány körül, azért vette oda egy esztendővel ezelőtt. Gyuri azt hitte: a házasság r.ajd lehűti az öreget. Dehát úgy látszik, nem. Elhatározta, hogy nem szól egy szót sem. Akkor már úgysincs értelme. A lány élesen figyelte az arcát. Nem bírta a hallgatást, kirobbant: — Azt mondd meg. most mi nem tetszik? Féltékeny vagy? Ne légy nevetséges! Pé- pépé egy vén öreg. Megnézzük a kiállítást. Állítólag máshol nem mutatják be, mert absztrakt. Irigy led? Szóljak az öregnek, hogy szorítsunk helyet neked is? — Köszönöm! — morogta sötét arccal a fiú — nem erről van szó. Ebből az élvezetből nem kérek. — Hát akkor? Hallod, de Undok férj vagy! Mi »esz később, ha már most így morogsz minden apróság miatt? — Ezt nevezed apróságnak? GYURI vállatvont és elnézett másfelé. Klári egyre ingerültebb lett. — Mindjárt itt hagylak az utcán! Azonnal mondd meg, mi bajod? — Hát csak az, hogy neked hat hét múlva le kéne adnod a kész tanulmányt, a nyolc ívet, és egye'őre seholse tartasz! Ezért mész Pépépével kocsikázni! Arról volt ózó, hogy ha összeházasodtunk, végleg kiadod az útját! — Ne őrülj meg! Akkor aztán nem lesz egy nyugodt percem se... Kiüldöz az intézetből ! — Mondom, hogy ez a bibi! — Értsd meg, te fafejű, egy Ilyen kirándulás semmit se jelent! — Semmit? Pépépé nem hívogat téged csak úgy! Megkéri az árát, amiért segít... Klári megállt, az arca vörös volt a méregtől. Most már azzal sem törődött, hogy az utcán vannak: — Vigyél te autóval. Akkor beszélj, amikor te is megteheted! Elegem van belőled! Gyuri egy pillanatig szótlanul nézte, aztán gyorsan megfordult és elrohant, mielőtt — megütötte volna Petrolay-Puchner kocsiján le lehetett csavarni a ponyvát. Ragyogó napsütésben utazta!:, a gyönge kis szél kifejezetten kellemes volt. Klári feltérdelt az ülésen, élvezte a száguldást, tulajdonképpen 6emmit sem élvezett jobban, mint ezt a vágtát az országúton. A haja kibomlott, valósággal szikrázott, ahogy átsütött raita a nap. Könnyű kék blúz volt rajta, suhogó, bő szoknya és arany pánto6 indiai saru. Petrolay-Puchner néha oldalt fordította a fejét, gyönyörködött a lányban. Vérmes, vöröses-lilás arca közepén lángolt a napégette rézszínű orr. Induláskor odasúgta Klárinak: „Hagyjuk a fiatalokat hátraülni, jó? Erre a lány nem szólhatott semmit. Pépépé, látva a sikert, végig megmaradt ennél a játéknál, mintha ők ketten, Klári meg ő, csak a lánya meg az udvarló gardírozására volnának itt. AMIKOR a kiállításon elszakadtak a másik kettőtől, így terelte arrébb Klárit: — Jöjjön, kedves, ne legyünk tapintatlanok! Klárinak imponált, hogy Pépépé tegezte a karó-vékony halotti sápadt arcú absztrakt festőt, és előleget adott az egyik képére, amelyre rögtön ki is tettek egy cédulát: „Megvásárolva.” Amikor odébb léptek, Petrolay azt kérdezte Kláritól: — Tetszik magának? — Imádom! — No, akkor a maga szobájában fog lógni az intézetben! Városnézés közben Klári megcsúszott egy kő-korláton, amelyen a Petrolay-lány az udvarlója végigegyensúlyozott. Megbillent, parányit sikított, de az öreg Pépépé mellette termett és atyaian leemelte. Klárinak egy pillanatra rossz érzése támadt, mert Pépépé a combjait fogta át — de ez a gyanúja el is illant, hiszen az öreg rögtön elengedte, és különben is, csak segíteni akart. ESTE egy extra kis vendéglőben vacsoráztak. Klári megint ámulhatott, mert a pincér személyesen ismerte Petrolayt, és olyasmit hozott, ami az étlapon nem szerepelt. A vacsorához sűrű, édeskés, alattomos nehéz török bort ittak. Később, amikor a vendéglő bezárt, átmentek a presszóba, ittak kávét, aztán konyakot és közben csokoládésvégű piskótát rágcsáltak. A tenyérnyi kis piacion még táncoltak is. Klári ismét csodálkozott: Petrolay-Puchner finoman és sikkesen vezetgette, akármilyen nehéz volt a teste, sosem lépett a lány lábára. Erről Gyuri jutott az eszébe, aki a táncolást mindig rühellte, s ha nagyritkán rá lehetett beszélni, tüstént összetaposta. Hazafelé menet már annyira szédült, hogy maga kérte meg Pépépét: — Betekaiolhatnék magába? Egy másodpercre felrém lett Gyuri arca, de elhessegette: „Kicsit spicces vagyok, ez az egész!” Mind a négyüknek külön szobájuk volt. Est is Pépépé rendezte így. Mielőtt elbúcsúztak volna, az öreg vigyorogva megfenyegette újiával a lánya udvarlóját: — Idefigyelj, öcskös, Klárira nekem kell vigyáznom! A lányomat nem féltem — ő megvédi magát! HA LAPPANGOTT is Kláriban valami gyanú, ettől teljesen megnyugodott. Amíg el nem aludt, magában Gyurival veszekedett, neki magyarázta, milyen ostobán viselkedett pénteken. Egyszercsak felriadt. Valaki ült az ágya szélén. A sötétben is felismerte körvonalairól Pépépét. — Csitt, kislány, ne csapj lármát! — suttogta — Nem tudok elaludni, rosszul érzem magam! Klári egy 6zót sem szólt, teli volt ijedelemmel. A férfi látta, mennyire megriadt, ezért azt mondta: — Akarod, hogy elmenjek? Nem lehetsz ilyen szívtelen! Hiszen én régóta... A lány egy tétova mozdulatot tett a fejével. Pépépé félreértette. — Az ajtó? Bezártam, ne félj! Birkóztak. A férfi csupa erő és vadság volt. Pépépé végül megunta a birkózást, és azt sziszegte: — Mit képzelsz? Minden ingyen volt? Hát bolond vagyok én? — Aztán szelideb- ben folytatta: Ha tudnád, hányán irigyelnének... Amikor visszaértek a városba, a professzor azt mondta, először Klárit szállítják haza. Ahogy befordultak a sarkon, a lány meglátta Gyurit. Ott várt a kapu előtt. Úgy érezte ebben a pillanatban, senki sincs a világon, akinek annyira örülne, mint ennek az undok alaknak. Szép Gyuritól, hogy belátta, milyen igazságtalan volt. Lám, ő jött el békülni. Pépépé felé csak éppen biccentett, és hidegen ennyit mondott: — Köszönök mindent. Rohant a kapu felé. — Gyurikám! — olvadt a hangja — De jó, hogy itt vagy! — Csak azért várakozom, hogy tudtodra adjam: nem csinálom ezt tovább! Elég vodt — De... hót nem békülni jöttél? A fiú válasz nélkül, szigorúan nézett rá. — Szóval így vagyunk! — csattant fel Klári. Aztán sze- lídebb hangra váltott: — Tulajdonképpen mi bajod velem? Választ most sem kapott. Ettől fejébe szállt a vér: — Mondd meg, mi bajod? Te őrült! Gyuri sarkonfordult és elment. A fejét se fordította hátra. Klári úgy érezte, gyilkolni tudna dühében. „Hiszen ő semmit se tudhat! Mi baja? Lehetetlen fráter!” MIRE FÉLÉRT a lakásba, már el is döntötte: jöhet Gyuri bocsánatot kérni — nem fog szóbaállni vele. A mikor a Chardeuil-i kastélyt egy idős, pihenésre és nyugalomra vágyó gyáriparos vette meg, az egész környék arról beszélt: mennyi fényűzéssel és milyen ízléssel állítják helyre az öreg épületet. A Párizsból jött építőművész még a Loue folyó völgyét is elrekesztette, így mesterséges tavat hozott létre, és valóságos kis Ver- sailles-t varázsolt Chardeuil- ből. A perigord-iak bizalmatlanok az újjonanjöttekkel szemben, és senki sem tudta közülük, ki lehet ez a Madame Bernin, a ház úrnője, 35 évesnek látszott, férje pedig hatvanötnek. Az asszony nagyon csinos volt, és még a falusi magányban is naponta háromszor átöltözött. A helybéliek arra gondoltak, hogy a hölgy talán nem is a felesége Bernin-nek, hanem a szeretője. Amikor Madame de la Guichardie, a környék előkelőségeinek királynője megerősítette, hogy Madame Bernin valóban Madame Bernin, és hogy szerény, tisztességes polgári családból származott, valamennyien elfogadták ezt a tényt Gaston és Valentine Romilly, Berninék legközelebbi szomszédai — mivel Berninék is letették náluk névkártyájukat —, elhatározták, hogy viszonozzák a látogatást. Különleges szívélyességgel fogadták őket, hiszen a legelső vendégek között voltak. Ott tartották őket teára, és felajánlották, hogy körülvezetik őket a kastélyban, a kertben, s a gazdaságban. Bernin mindenható gyárigazgató korából megőrizte tekintélyt parancsoló modorát, és azt a szokást, hogy az általa kevésbé ismert témákról is ellentmondást nem tűrő hangon nyilatkozzék. Egyébként derék embernek látszott Valentine-t meghatotta a gyöngédsége kicsiny, kövérkés, bájos és vidám felesége iránt. De Madame Romilly szinte fuldokolni kezdett, amikor az első emeleten tett látogatásuk után — miután megdicsérték a házban tapasztalt, csodával határos változásokat, a vastag falak közé befészkelt kicsiny fürdőszobákat, a tornyokba utólag beépített felvonókat — a dicsérő szavakra Madam Bernin így felelt: — Igen, Adolphe ragaszkodott hozzá, hogy minden tökéletes legyen... Pillanatnyilag Chardauil csak az egyik vidéki házunk, de Adolphe tudja jól, hogy az ő halála után, adja isten, hogy minél később legyen — én itt fogok élni; és ő azt akarja, hogy minden kényelmem meglegyen, akárcsak egy városi házban... Talán tudják önök is, hogy az előző házasságából több gyereke van?... így tehát elővigyázatosnak kellett lennie: Chardeuil-t az ón nevemre Íratta. A kastély melletti réten állt egy régi pajta, s azt istállóvá alakították. Gaston megcsodálta a lovak szépségét, a szerszámok, nyergek tökéletes tisztaságát. — A lovak az én legfőbb kedvteléseim, — mondta Madame Bernin lelkesen. — Papám a vérteseknél szolgált, és a bölcsőből egyenesen lóhátra ültette a gyerekeit Megsimogatta az egyik ló csillogó tomporát, majd felsóhajtott: — Persze, nagyon költséges lesz fenntartani az Istállókat... De Adolphe erre is gondolt A végrendeletében külön alapítványt tett arra, hogy Char- deuil-ben lovakat nemesítsenek. .. Ez az alapítvány az én örökrészemen kívül van, ugye, Adolphe? És így ezután nem kell adóznom, értik ugye? A kert még nem volt egé- ** szén kész, de egy nagy négyszögletes medence köze- pép kis mesterséges sziget vonta magára a figyelmet, másutt pedig gesztenyefa sor vezetett a park végébe. Itt egy sor kis ház állt, a peri- gerd-i parasztházak stílusában építve. — Ezt a falucskát nem is ismertem — szólt Valentine. — Ez nem falucska — felelt Madame Bernin nevetve — ezek cselédházak. Adolphe ötlete volt, hogy így építsük fel őket És mindjárt megmondom azt is, mi ebben a zseniális. Szolgál nálunk néhány cseléd-házaspár, akiket akkor is meg akarok tartani, ha majd egyedül leszek.. Nos, Adolphe mindegyikükre ráhagyja a házat, amelyben lakik, de azzal a végrendeleti-záradékkal, hogy elveszti a tulajdonjogot, ha kilép az én szolgálatomból. Ily módon nem csupán hozzám köti a cselédeket, hanem könnyebbséget is nyújt nekem: hiszen a bérük egy részét megkapják anélkül, hogy én egy sou-t kiadnék. Ez nekem kitűnő garancia. És ez is az örökrészemen kívül van, a gyermekei egy szót sem szólhatnak. — Gondolja, asszonyom? És ez törvényes így? — kérdezte Gaston Romilly. — Ö uram, ön nem ismeri Adolphot... ö az ügyvédjével együtt pillanatok alatt megtalálta a megfelelő megfogalmazást. Nem is tudja elképzelni, hogy a mackós külseje mögött mennyi figyelmesség lakozik. Ugye, Adolphe? Karját az öregúréba csúsztatta, aki gyengéden dünnyö- gött valamit. A séta hosszúra nyúlt, mert a vendéglátók nem engedték el sem a tejüzem, sem a tyúkfarm megtekintését. Amikor Romil- ly-ék végül helyet foglaltak a kocsijukban, megszólalt Valentine: — Nos? — kérdezte. — Mit szólsz hozzájuk? — Bernin tetszett nekem — felet Gaston. — Nyers, nagyon önelégült, de azért renPataki József : Falusi konyha des ember... A nő kicsit bizarr. .. — Bizarr? — kérdezte Va* lentine. — s ijesztőnek találtam. Így a végrendelet, úgy a végrendelet.............Amikor egyedül leszek”. „Isten adja, hogy minél később. .így beszélni egy szerencsétlen ember előtt arról, hogy mi lesz a halála után!... Nagyon kínos. Sokáig csendben voltak, míg az autó lassan haladt a ködben. Gaston figyelmét lekötette a vezetés, már csak azért is. mert az utat elárasztották az iskolás gyerekek. Végül megszólalt: — De hát azért... — mondta Gaston — Józanságra vall, hogy így gondoskodott a feleségéről. Amikor őket hallgattam, magunkra is gondolnom kellett. Helytelen volt, hogy nem csináltam végrendeletet. Most majd utánanézek. — Micsoda ötlet, drágám! Egészen rám ijesztesz. Különben is én fogok előbb rpeg- halni. — Miért? Azt nem tudhatod. Fiatalabb vagy mint én, és semmi bajod... Én viszont. .. — Hallgass! Te is csak képzelt beteg vagy. Remekül tartod magad, és én különben sém akarlak túlélni. Milyen lenne az én életem te- nélküled? Meg is ölném magam. — Hogy beszélhetsz ilyen butaságokat, Valentine? Nagyon jól tudod, hogy az ember nem hal bele a gyászba, bármilyen fájdalmas legyen is. És neked nem csupán én vagyok: ott van Colette meg a férje és az unokáid. — Colette-nak nincs szüksége ránk. — Ez igaz. Már csak ezért is gondoskodnom kell rólad, ha bármi történnék... Uallgatlak, mert az au- ** tó sűrű, gomolygó ködfelhőbe került. Aztán megszólalt Valentine, egészen halkan: — Az biztos, hogy ha balsorsom úgy hozná, hogy túléllek néhány hónappal, nyu- godtabb lennék, ha volna... Na, nem végrendelet... Az olyan baljóslatú... Nem... Csupán egy kis papír, mely tanúsítja, hogy Preyssac és környéke mindenképpen az én tulajdonomban marad halálomig. A vőnk nagyon rendes ember, de hasonlít az apjára. .. Szereti a földet... Elképzelhető, hogy ki akarná kerekíteni a birtokát az én rovásomra. .. Ez rosszul esne nekem. .. — Nem szabad. hogy ez megtörténjen — mondta Gaston némi szomorúsággal. — Hajlandó vagyok bármilyen papírt aláírni, és még arra is, hogy végrendeletileg hagyjam rád Preyssac-ot. Csakhogy nem ellenkezik ez a törvénnyel? Ügy értem, nem nagyobb Preyssac értéke, mint a te részed? — Egy kicsit, de azt köny- nyű elintézni — szólt Valentine — amikor csak akarod. — Hogyan? — nézett fel a férfi. — Te már beszélté! erről Passaga közjegyzővel? — Oh, csak úgy kutyafuttában — mondta Valentine. Fordította: Zilahi Judit
