Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

8 röcrxb W&t. szeptember 3.; vasárnap Frideczky Frigyes ESTE Hegyek egymáshoz bújva szenderegnek, zizegve hulló neszt szitál a szél, veres szemekkel néz a nap keletnek, s az est, miközben csillagot seperget, esett gyereknek csendesen mesél. Mogorva házak halkan füstölögnek, sovány kis utcák nyújtóznak nagyot, a hold mocorgó tócsát gyűjt tükörnek s habár bozontos felhők sündörögnek, örömre lobbant sok-sok ablakot. Éjjé sötétül lassacskán az este, tévé szemekkel nézi már magát, akác áll sűrű kontyát leeresztve. — Motorroba) robbanva ront az estbe szilánkká zúzza a csend üvegfalát. Szabó Gáspár: Hárman hazafelé M arianna egész éjjel az új jövevényről, Arkagyij - ról álmodott Megjelent előtte a fiú szomorkás arca, szürkéskék szeme, szigorú szá­ja, szőke haja és mosolya. Másnap reggel a laborató­riumba érve azonnal hívatta Arkagyijt. — Nem értettem magát teg­nap — mondta. — Milyen kí­sérletről van szó? Miért nem akarja leadni az írásbeli je­lentést? Vagy csak tréfál? — Nem, ez nem tréfa. — Tudja, mit ajánl nekem? — Tudom. Hogy szegje meg az utasítást! — Nem a formalitásról van szó. Maga nem szerelmes kis­asszony, hanem tudós. Tessék, vegye elő a diktafont, és a szöveget majd megvitatjuk. — Csakhogy a kísérlet tit­kos és estére mindenki tudni fog mindent. — Ugyan, honnan tudnák meg? — Ajaj, a falnak is füle van!... — Én pedig így nem enge­délyezem a kísérletet. Befejez­tük! A karai katasztrófa után ... — Igen, igen ... — mélázott el Arkagyij. — No, hogy tetszenek ma­gának a hetes osztályon dol­gozó fiúk? — változtatott té­mát Marianna. — Kedvesek. Naivak és te­hetségesek, mint az ógörög is­tenek. — Délután elutazom, — mondta Marianna a liftbe lép­ve. — Repülővel... Kellemes időtöltést kívánok. Éjjel újra Arkagyijról ál­modott. Margarétás réten jár­tak. Arkagyij letépett egy vi­rágot, és mondta: „Szeret, nem szeret, szeret...” Majd hirte­len eldobta a margarétát. „Marianna! Próbáljon már megérteni... Karaiban az a... Dehát csak nem gondolja, hogy minden katasztrófa ellen Rimma KasaUova A kísérlet biztosítva vagyunk!? Miért ne oldhatnám meg egyedül a kí­sérletet? Miért ez a bizalmat­lanság? Ha tanulatlan iparos lennék, nem kaptam volna diplomát. De így.. Marianna a virágszirmokat tépdeste. „Szeret, nem szeret, szeret...” „Marianna! A ma­ga életének értelmét egy-egy teázás és parancskiadás jelen­ti? „Szeret, nem szeret, sze­ret, nem szeret, — aztán hogy van tovább?” „Maga az elő­írások, a kutatói utasítások rabja.” Nevetséges fiú, ször­nyen nevetséges kölyök. Se­gíteni kellene neki... Csak­hogy a karai katasztrófa mindazok után történt, hogy a terveket már háromszor megerősítették. A fiú megfogta a kezét: „Ügy szeretném, ha megérte­ne. Engedélyezze a kísérletet.” „És a kockázat?” „Ugyan! Én csak annyit mondhatok, hogy nem veszélyes. Ha minden si­kerül ...” „És ha nem sike­rül?” „Nem ez a legfontosabb. Ha nem nekem — sikerül majd másnak ...” Másnap röpke értekezlet volt a hetes osztályon. Marianna a megbeszélés után így szól Arkagyijhoz: — Nos, jól irányítok? Min­denkit szélnek eresztettem. A gyerekek két napra a hegyek­be mehetnek. Arkagyij a lépcsőig kísérte Mariannát. — Nagyon sajnálom, hogy nem tudok segíteni — mond­ta a lány. — Hagyja a sajnálkozást. — Bár a szívem azt súgja.. — Hallgasson a szívére. Marianna zavarba jött. — Mondja, nem ismer vé­letlenül egy régi versikét: „Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret...” — Dehogynem. Na és ? ... — Semmi, csak eszembe ju­tott. Hallottam valahol, de hogy hol, sejtelmem sincs... — s megnyomta a mozgólép­csőt indító gombot... Álmában együtt ült Arka- gyijjal a laboratórium parkjá­ban. Megsárgult falevelek pe­regtek a fákról. Esteledett. Hosszú ideig ültek így, aztán Arkagyij átölelte és sokáig csókolta. Alig tudott elszakad­ni tőle, de nem is nagyon akart, mert úgy érezte, hogy az álom akkor véget ér ... Szombaton már tízkor be­fejezte a munkáját és hívatta Arkagyijt. — Jó napot! Hadd mondjam meg, hogy — beleegyeztem. — Marianna!— szólt Arka­gyij óvatosan a fotelbe eresz­kedve, — teljes szívből köszö­nöm, de már semmire sincs szükségem. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. — Hát a kísérlet? — Megtörtént. Minden rendben van. — Hogyhogy? — Elmondom, de kérem, ne haragudjék nagyon rám ... Arról van szó, hogy intéze­tünk egy olyan készülék mű­ködését próbálja ki, amely irányítja az ember álmát. — Micsoda?! — Ne gondoljon semmi rosszra! A tervet kidolgozták és jóváhagyták... — nevetett Arkagyij, — és én pontosan az előírás szerint cselekedtem. Az én feladatom csupán any- nyiból állt, hogy meggyőzzem magát: egyezzék bele a kísér­letbe ... Kész... Pontoséul az utasítás szerint... — Az utasítás szerint? — nyújtotta el a szavakat Mari­anna. — Pjatkin és Szelko ellen­őriztek. Hadd köszönjem meg önnek az Intézet nevében azt a segítséget, amelyet a tudo­mány előbbrevitelében nyúj­tott. A tudományos leírást itt hagyom, hogy tanulmányoz­hassa. — Mondja. Arkagyij. maga mormoltatta velem, hogy ..sze­ret, nem szeret?” — Én. És végtelenül örül­tem, hogy a jelzés a tudatáig hatolt. Marianna elpirult. — De ezt az egész dolgot egyáltalán ne nekem tulajdo­nítsa. A masina a főnök mű­ve, a leírásban megtalálhatja. — Bizonyára nagyon elfá­radt, — mondta Marianna, — én nem ismerem a technoló­giát, de minden éjjel... — Ugyan!... A szeánsz csu­pán három napig tartott. — Hétfőn, kedden és pén­teken? — kérdezte Marianna. — Igen. No, látja, milyen nagyszerűen sikerült a kísér­let! — Igaza van. Sok mindent nem tudunk még az ember­ről! — Maga vasból van, és ha nem a készülék... De most már búcsúznom kell. Majd visszatérek, s leülök az abla­ka alá a kis padra ... Bo­csásson meg... Köszönöm! — Nekem sokkal jobban tetszett az a fiú, aki a pokol­ba küldte az utasítást, s kész lett volna a lábát is lejárni... Csak ennyit akartam monda­ni. — Csodálatos lány maga, Marianna! Mintha nem is eh­hez a világhoz tartozna... A mikor Arkagyij távo­zott, Marianna levette védőszemüvegét, kikap­csolta az áramot, és mit sem törődve azzal, hogy valaki meghallja, hangosan kiabálni kezdett. Mint aki nagyon is ehhez a világhoz tartozik.., Fordította: Baraté Rozália KTOBER fenyeben Magyar írók a szovjet hatalom születéséről 'P ömörkény István * író, hírlapíró, néprajzkutató, (1866— 1917.) Munkáiban talál­kozik a novellista, az életképiró és a művészi tollú néprajzkutató. Részletekbe behatolón és mélységeket sejtetve ..• y‘ ábrázolja a parasztem­berek világát, a szegény ; emberek életét. A falusi élet megjelenítésében a későbbi írók egyik ta­nítója. ͧIÍIÍÉ tömörkény István A ribillióról A kocsiállásos vendégfoga­dó udvarán muszkák ácso- rognak. Régi hely ez, negy­venkilencben alighanem az öregapáiník kötötték be ide a lovaikat, most a késő utódok szintén lovakkal bajlódnak, ahogy otthagyta őket a kocsi mellett csőszül a gazda. Rá­juk lehet bízni a jószágot bátran, kedvvel bánnak vele s beszélnek hozzá, a ló a be­céző hangot megérti, akár oroszul van, akár tatárul. Acsorognak a foglyok a ko­csik mellett az istállóajtóban, valami nagy társalkodás nin­csen köztük, mert az Isten tudja csak, hogy hányféle nemzetségből vannak összeve­rődve. Némelyik alig a buko­vinai határon túlról, a má­sik Ázsia túlsó oldaláról, az egyik csak nevetve nézi azt a telet, ami itt van, a másik már a forró Somokú pusztá­ról való. Az a szakállas szé­les, aki egy darab fából bics­kával farag a kocsisaroglyá- hoz valami olyan darabot, ami abból kitört, az aligha­nem a szibériai nagyerdőkből származik, ahol minden em­ber barkácsolómester, emez meg madzaggal, szegheggyel a szíjat varrogatja, hogy ugyan miként lehetne az ócs­ka hámból újat csinálni. Egy meg ül a fürhécen s komo­lyan nézi a maga elé terjesz­tett magyar újságot: ugyan mit olvashat ki belőle? Arra megy egy falábú ember, az tud néhány szót szólni velük a nyelvükön, bólintanak rá, egy a sapkához emeli a kezét s a bicegve haladó, lábatlan rokkant katona után tekint. Hallgatnak azután megint csak, egyebet mit is tennének. Egy fiatal, bajúsztalan le­gényke cigarettát csinál, né­hány szem dohány a földre esik, gondosan hajol le érte, hogy összeszedje, azután né­gyen is élvezik az egy darab papírszivart, a szíváshoz sor­ra járulnak. Akkor jön közibük egy má­sik fogoly a piacról, annak felöltőt vett a gazdája, mu­tatja is, a többi nézi, végig- símítják, a posztóját két ujjal megcsippentik. A felöltős ember csendesen mond nekik valamit. A foglyok felütik a fejüket és néznek rá. A tányérsap­kák alatt csóválódásnak in­dulnak a fejek. Azután kétel­kedve néznek egymásra. A szemekben mintha fölcsillan- hessen, hogy a cár ne legyen. Az öreg tanyai ránéz s azt na az öröm apróka lángja, Csak a szibirják hagyja abba mondja: — No, csakhogy van azután hirtelen kialszik. Egy a saroglyaléc faragását s vi- legalább egy őszinte embör is fogoly meglöki az újfelöltős dáman tolja föl a fején a köztetek. muszkát, s rámordul valamit, sapkáját — ő tudja, miért. (Magyarország, 1917. márc. 25.) Amaz nem sokat törődik ve­le, ráüt a csizmája szárára és elbilleg. Némely része neve­ti, a másik része csak nézi, mint olyan emberek, akiknek már úgyis mindegy minden. Akkor arra halad egy öreg tanyai magyar a nagy sipká­jával, újság a kezében, oda­szól nekik: — No, Vasziliek kiütött a forradalom Muszkaországban. Nem sokáig lösztök mán it­ten. Nem értik. A magyar ma­gyaráz: — No... revolúció! Ribil- lió! Hogy még teljesebb igazsá­got mondjon, nemzetközi nyelven nagyot kanyarít a karjával a levegőbe, rúg is hozzá egyet, szólván: — Cár: fuccs! Cárusgye: Obsit, merre a nap süt! A fogolyszemekben megint egy kis fényforma villan föl. De csak egy kis hirtelenség­re. Mert hihetetlen az ilyes­mi. A cár ... Az sohasem megy el onnan, ahol van. Vagy ha elmegy, jön helyette másik, cár mindig volt és mindig lesz. Mese lehet az csak, új­ságkitalálás, a szegény musz­ka foglyokat akarják vele bo- londítani. Igen, hányszor mondták már, hogy a cár az oka mindennek, hányszor kí­vánták a pokolba, a neve említésekor hányszor tették össze a két kezüket, úgy, mint mikor valaki a csirke nyakát kitekeri, de most csak még­sem akarják elhinni, hogy Rosszijában olyan világ Is le­Kilcncszázlizcnhét ~ 1917. Ez a szám: az orosz forradalom történelmi dá­tuma, az emberiség legnagyobb gondolata. Ebből a gon­dolatból sarjad és ebbe a gondolatba olvad bele lapunk programja. „Ezért a gondolatért” — ez a mi egész prog­ramunk. 1917 gondolatát akarjuk belevinni: nem a korgó gyomrokba, nem a lerongyolt testekbe, nem a vér és a könnyek folyójába: nem a napi politikába és nem az anyagi lét mindennapi harcaiba; ezt a munkát úgyis el­végzik az események. Az emberek gondolkozásába és érzésébe akarjuk be­levinni, a tudományon és az irodalmon keresztül. Kerül­jenek bele a tömegek leikébe, a tömegek logikájába is... A kapitalista társadalom megfosztotta a tudományt, és a belőle fakadó technikai kultúrát egyetlen hivatásától, hogy az emberi boldogság és jólét forrása legyen: a sa­ját szolgájává, a saját hatalmi eszközévé tette azokat. Ehhez a rettenetes kisajátításhoz nem voltak elegen­dők az erőszak, a politikai és gazdasági hatalom eszkö­zei. Az emberek leikébe kellett betolakodniok és fejlődé­sében hamis utakra kényszeríieniök, hogy állattá nevel­hessék a tömeget, amely a tehetetlenség buta nemtörö- désével tűrje, mint boltozza a tudomány és a technika, a boldogság és jólét helyett a kapitalizmus börtönfalát a fejük fölé. Befészkelték magukat a tudományba, megfer­tőzték és lealjasították a művészetet a saját prostituált­jukká és tömegek narkotikumává. Ezen a területen akarjuk 1917 felszabadító harcában kivenni a részünket. A kapitalizmus lelki depressziójának ködét akarjuk szétrobbantani a szociológia, a természet- tudomány, a művészet forradalmasításával... Az irodalmat is 1917 szellemében akarjuk... Ne az emberek szociális narkótikuma, hanem szociális forrada­lomra ébresztője legyen az új irodalom. Mindent le akarunk rombolni, ami tudományban és irodalomban útjában van 1917 gondolatának. Fejlesztjük, kiszélesítjük, továbbépítjük 1917 megkezdett művét — akik nem törődnek vele, hol leszünk és mi lesz velünk a nagy házfödés ünnepén. Helyet adunk mindenkinek a rombolás munkájánál, minden új gondolatnak, minden új törekvésnek — pró­bálkozásnak és kísérletezésnek is —, amely az emberiség szellemi, etikai és anyagi felszabadításának célját becsü­letesen szolgálni akarja. A „Kilencszáztizenhét” c. lap beköszöntője.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom