Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
3567- szeptember 17., vasárnap NÖGR A D Q Kis« Sándor SZAMOK C segő Mátyás 1897. október 12. napján született a Zala megyei Be- zeréd községben. Nyolcadik gyerekként érkezett a családba, szülei cselédek voltak, szegények, mint a templom egere, cselédlakásban laktak, ami három helyiségből állt, ezeket az öreg Csegő Máté saját maga fabrikálta bútorokkal rendezte be. Csegő Mátyás gyermeksége négy évig tartott, az ötödik évben már libapász- tor volt az uraságnál. Csegő Mátyás életének 69 éve alatt hozzávetőlegesen ötszázháromezer-hétszáz kilométert gyalogolt, ez a távolság bőven elegendő ahhoz, hogy valaki tízszer is megkerülje sárgolyónkat az egyenlítő mentén. A századforduló után egy tucat évvel már kitanult cipészsegédként kereste a kenyerét Budapesten. Haláláig mintegy kilencezer-négyszáz lábbelit készített és kettőszáz- hetvenezer-ötszázharmincki- lencet javított meg. Ez a mennyiség egy kisebb város évi szükségletét fedezné. Ezzel szemben saját magának mindössze harminchét lábbelije volt, beleszámítva azt is, amit a katonaságnál hordott. Csegő Mátyásnak két felesége volt, egyszer megözvegyült, utána újból nősült. Ezenkívül különböző időkben, helyen es módon egy ágyast és kilenc szeretőt tartott. Ezektől összesen harminckét gyermeke született, melyek közűi négyet sajátjának ismert el. Életében harminckétezer négyszázhuszonkétszer pofozta föl élettársait, gyermekeit negyvenhétezer-ötszázhar- mincszor fenvítette meg. Két világháborúban négy évet katonáskodott és három évet raboskodott a fogságban. Életében százhuszonkilenc embert sebesített meg, vagy ölt meg, négy házat, két fészert, nyolc szalma és szénakazlat gyújtott föl, tizenkét embernek tette tönkre az életét azzal, hogy saját magának megszerezte, amit megkívánt. Négy sebesülésből, három betegségből kettő olyan súlyos volt, hogy csak erős szervezetének köszönhette az életben- maradását. Csegő Mátyás hirtelen haragú, rabiátus ember volt. Több mint fél évszázadnyi élete alatt nyolcvankétszer alázott meg másokat, száztizenhétszer fenyegetett életveszélyesen, tizennégyszer késeit, ötszáz- harmincegyszer verte meg ve- télytársait, ellenfeleit, vagy ártott nekik, ahogy tudott. Tizenhárom feljelentést tett, ebből öt árulásnak minősült. Ezzel szemben naponként voltak, akik megalázták, ez életének huszonotezer-egy- száznyolcvanöt napját számítva tekintélyes mennyiség. Hivatalos szervek kétszáztizen- egyszer verték meg, vagy ártottak neki. Egyszer árverezték el mindenét, hat végrehajtást élt meg, véletlen okból kifolyólag, anyagilag huszon- hatszor károsodott, százhuszon- hétszer meglopták, ötször bicskázták meg, életében másoktól annyi pofont kapott, amennyivel halálra lehetne verni egy embert Tizenhétszer segített pénzzel, harmincnyolcszor élelemmel, nyolcszáztizenhétszer jő szóval másokon. Harminc különböző nemű és korú embert harmincnégy ezer-kettószázkilencvenegyszer csókolt meg, ezek közül huszonkét- ezer-háromszázhúsz szerelemből, ötszázharmincegy szerétéiből, egyszázhuszonöt alázatból, a többi álnokságból történt. Szeretteit ötszázhu- szonnégyszer simogatta meg, dicsérő szó négyszer hangzott el a szájáról. N égy gyermeket nevelt föl, kettő a háborúban, egy tüdőbajban, egy börtönben halt meg, három unokája közül egy Ausztráliába. egy Svájcba szökött, a harmadik egyéves korában meghalt, ugyanabban az évben, amikor a második feleségét is eltemette. Ezeket is beleszámítva háromszáznyolcvanhat temetésen vett részt kényszerből, vagy jószántóból, a sírkövekre huszonhárom koszorút helyezett el. Az italt serdülőkoráig ki nem állhatta, kamaezkorában rászoktatták, később bánatában, keserűségében a gyakori gondok, kilátástalaneág miatt ivott, majd megszokásból. Életének delén a szervezetébe bevitt szeszes folyadék mennyisége napi átlagban két liter lehetett. Nem volt iszákos, mégis tíz köbméter bort, tizennyolc köbméter sört és hat köbméter egyéb szeszesitalt és különböző folyadékot ivott meg haláláig, ez a mennyiség egy kisebb tó víztömegével vetekszik, melyben egy időben kétszáz ember is fürödhetne, Életének hatszá znégy ezernégy száznegyven órájában háromszáztízezer-kétszázhuszonöt órát dolgozott, száz- hetvenezei-kettőszázkilenc- venöt órát aludt, ez hatvanki- lenc évének több, mint háromnegyedét tette ki, a fennmaradó időben étkezéssel, mosakodással, az élethez hozzátartozó apró dolgokkal foglalkozott, amelyek közé a családi perpatvartól kezdve a búcsújáráson keresztül a késelésig minden belefér. Csegő Mátyás huszonkét éves korában nősült először, harmincéves korában másodszor Családjának 1922-ben vályog- falú, zsúpfedeles házat épített, eladdig az apósáéknál laktak a cselédházban. Huszonkét esetben segített másoknak házat építeni hol pénzért, hol barátságból. Földje soha nem volt egy szemernyi sem. Természetesen a vályogházhoz tartozott egy kis kert, de azt az asszonyok művelték, Csegő ott egy szalmaszálat sem tett keresztbe. Élete végéig kitartott a cipészmesterség mellett, a szakma ott a faluban, attól kezdve, hogy hazaköltözött, mindig jövedelmezett annyit, amennyi a betevőre elég volt. Ha mégis voltak szűkösebb évek, talán ötezer náp, amikor a családnak nem jutott elég étel az asztalra, zúgolódás nélkül a kevesebbel is beérték. M inden időben becsületes emberként és jó cipészként tisztelték Csegő Mátyást, s erre alaposan rá is szolgált, törvénytisztelő, templombajáró ember volt. soha semmi nem ragadt a kezéhez, ami a falu erkölcsei szerint bűnnek számított volna, bár elemeit annyi kukoricát, gyümölcsöt, szénát, lucernát ahonnan csak tehette, hogy egy közép-dunántúli termelőszövetkezet ma sem termel egy éven keresztül fele annyit sem, mégis egész életében meg volt győződve, hogy aki nála becsületesebb, vagy becsületesebbnek tartja magát, az szemfényvesztő, bolond, vagy hazudik. Az is igaz, hogy tízezer-otózáznegyven- egyszer hazudott, vagy csapott be másakat, de soha öncélúan egy rossz szava sem volt. A katonáskodás idejét leszámítva soha külföldön nem járt, hatvankilenc éves korában sem tudta hol van Monte- Carlo, egy szakszervezeti üdülőben egyetlenegyszer üdült, akkor sem érezte jól magát. Színházban soha nem volt, mozgóképet ellenben annyit látott, hogy egyfolytában száz- tizenkét óra, vagyis négy nap kellene a végigüléséhez.. Könyvet a biblián és az iskolai tankönyveken kívül, ha voltak ilyenek, soha nem forgatott, öregkorára egyetlen öröme a rádióhallgatás volt. Újságot mindig olvasott, amikor tehette, de a politikát a felszabadulás után is az urak csinálmányának, a gyógyítást pedig kuruzslásnak tartotta. E '"’ letét százhuszonhat estén keresztül mesélte nekem, született zárkózottsága miatt mégis sok mindent nekem kellett megfejtenem, elbeszéléseiből kikövetkeztetnem. Azt is például, hogy életében mintegy hétezer-nyolcszázszor mondták neki az asszonyai, hogy törődsz is te a családoddal. Jómaga vagy tízezerszer is elmondta: „Most már elég legyen, mert bizony isten, nem tudom, hogy mit teszek!” Bár minden törekvése életében a békességre, a tisztességre irányult, mégis perpatvar, háborúk és háborúskodások kísérték végig a sírig. Talán kétszáz olyan nap volt az életében, amikor szep- lőtlenül boldognak érezhette magát, amikor nyugalom, békesség, bizonyosság ölelte körül, vagy azt hitte, hogy így van. 1966-ban egy dunántúli szociális otthonban halt meg. A szobájában két darab táj- tékpipát, egy dohányzacskót, egy pénztárcát három forint negyven fillérrel, egy doboz gyufát, néhány megsárgult fényképet hagyott maga után. Ezeket az otthon gondnoka leltárba vette, de nem tudja maradt-e valakije az öregnek széles e világon, aki igényt tart rá. A temetésén negyvennégy ember vett részt, három koszorút tettek a fejfájára. Nyugodjék bekeben. Salgói Nagy István: *0 Őszi képek m} Pataki József: Öreg utca Szabó Gáspár: Nyári emlék Esőverte nyár-illat, köhécseió szellőcskék. A felhők árnyai a földön halványabban játszanak. A szőlőhegyek eltemették a napsugarat, borzong a rét a vízben, remeg az összegyűlt szárnyas tanya. Arany-színű kefére nyírt tarlók zenészei most tanulnak hangot váltani, a lehulló lomblemezek pengenek, hogy arra feküdjenek a puha éjszakák. nem tépek rózsát már nincs rá idő; kelletlen szél és bús eső csepeg! BŐD A ISTVÁN: Szertartás A határ most csupa zengés. Énekelnek a szekerek. Törékeny emlékek libegnek a szélben s a gyalogutak föld-nehezek. Az én verejtékem is omlik a gyöngyház-színü fényben. Vonulnak a tájak a nyárfák, az akácosok valami szelíd menetelésben. S vonulnak a titkok s vonul az ég-fényű sereg. Só-nehéz ingek suhognak, elnehezült arcok fényében a mindenség áhítata remeg. Ó szelíd föld csókoltam hányszor az orcád. Most már learattak, tarlók fölött szállong az árnyék, emlékeim asztagját is széthordták. Megyek a dűlóutak csendjében harmatok Illatát őrzi a markom. Előveszem a szívemet s a napfény oltára előtt a magasba tartom. S míg fényeket ontanak a szelek, lassan leborulnak a tengeriszálak, s elvégzik helyettem is hétköznapi szertartását a hazatérő áldozatának ... 4 kkor nehéz szekerek tördelték darabokra a dü- löutakat, magba szökött pipacsok sápadt szirmát kavarta a hirtelen támadt boszorkányszél, gépek hangja lebegett a mozgalmasságban és olyan nehéz illat hömpölygőit át a határon, mintha a mindenség minden tűhegynyi pólusát betöltötte volna az ember verejtéke. Távolról hallgattam egy vén cséplőmasina szívverésritmusát, de minden ízemben éreztem a munka lendületét és tisztán, élesen hallottam a kiáltást, amelyen nem tudott győzedelmeskedni a cséplőgép zúgó-morgó hangoskodása. Ismerősöm a hang! Az emberé is, a gépé is. Gyermekkoromban hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát a tüzesgépet, amellyel lomha bivalyok lihegtek asztagtól.osztagig, mintha nagy- ranőtt testvér jüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a velem egyivású cimborákat, a törekes fiúkat, akik már gyermekfővel emberré váltak az én szememben, mert hiSimon Lajos Emlék a nyárból tem volt, s mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet emelt fejű felnőtt, aki eszével, vagy dereka feszítésével, saját maga keresi a kenyerét. A zsákotokat bálványoztam leginkább,' mert ők találkoztak elsőnek a föld tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsák száját, olykor kezükbe percent egy—egy búza- szem, amely úgy simogatott, mint a tenyérbeszáüó katicabogár. Néha lapátnagyságú tenyerüket belemerítették a zsákba, s úgy gyönyörködtek a szín- arany gabonában. Szemem elé emelt tenyérrel bámultam a magasban dolgozó kévevágó lányt, tudtam, hogy a munkája fenségesen szép, de azt is, hogy halálosan veszedelmes. Veszedelmes, mert a cséplőgép ..cápafogakkal” megtűzdelt rémséges sebességgel pörgő dobjáról úgy vágódik vissza minden idegen anyag, mint a puskagolyó. Mert sok mindent takar a kéve. Törött kaszát, lovak patájáról lehullott szerencsepatkót — amely ilyenkor szerencsétlenség — félbetörött kaszakövet, éles, hegyes kavicsot, kéteszten- deje pedig háborúból maradt lövedéket találtak a búzakévében. Az élet kévéje halált takart, még szerencse, hogy észrevette egy okos, ügyes kislány. Csak a kazalosokat nem irigyeltem soha! Jólábú legények voltak ők is, erősek, mint a fákat nyüvö- lö mesebeli ember, hosszú hegyes nyársakra szúrtak egy— egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetejére. Nem irigyeltem őket, mert ma is elém villantja az idő azt a hó- rihorgas Kinizsi Pál termetű legényt, aki baromi terhe alatt a földre rogyott és vízért sóhajtozott. A szalma, amit egy pillanattal előbb még szinte győzelmi lobogóként emelt g feje fölé testét teljesen elborította, s úgy jött az a sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha svrgödörből érkezett volna. Ezt a sóhaj- tust én már soha nem tudom elfelejteni. .. E nehéz emlék társaságában álltam a nyár közepén, hallgattam a vén cséplőmasina szívverésritmusát, amely egyre halkult, lassacskán teljesen megszűnt dobogni, mint a kimúló állatok szive. Tudtam, jól tudtam, akkor csak azért halkult a gép, mert az ég tetejére kúszott éppen a nap. s a töredezett diilö- uton feltűnt az ebedet hozó asszonyok tarka karavánja. Tudtam, hogy egy szusszanásnyi szünet után, majd isinél felmordul a gép, de az már hattyúénei a cséplőgépek haty- tyú éneke, mert nehéz, szinte lelketlen munkát üldöz el a falvak határából a modern világ, a kombájnok csordája, amely oly jó szivű. hogy nemcsak zsákba takarítja a termést, de napernyői is feszit a földműves feie fölé. . . C 1 nyári emlék ** re — amely itt maradt bennem és jegyzetfüzetemben, e parányi boldog ér. zéssel borítok naplófedelet.
