Nógrád, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
8 NÖGRÄD 1967. szeptember 17., vasárnap Arra az időre úgy gondolok vissza, mint a nagy nyomorúságok korára. Költőnek készültem, teljes ifjúi hevülettel, de a vállalkozásban nyomós okon-módon sehogy nem boldogultam. Igaz is! Kinek kellett akkoriban a vers? Liszt, meg só kellett, meg olaj. Melaszt kínáltak a piacon, az kellett, s némiképp járhatóvá tenni az utcát a romoktól, eligazgatni a szétborzolt tetőt. Szegre akasztottam hát terveimet, s jobb híján kőművesnek álltam egy öreg borcimborám vállalkozásában. Azazhogy amolyan trógernek, aki napszámban pucolja a romokból kibontott téglát. Ha azonban foglalkozásomról kérdeztek, nem volt szívem egészen megtagadni ambícióimat, s keresetlen egyszerűséggel kőművésznek vallottam magam. Kenyéradóm csöndes derűvel tűrte el, hogy így becsmérlem a tisztes ipart, de egyszer kegyetlen bosszút állt a dologért. Elmondom: hogyan? Tudják, aki belekóstolt az Irodalom mérgébe, nehezen mond le róla. A szenvedély rabságában éltem bódult napjaimat a kemény és nekem szokatlan foglalatosság közepette is. Hámoztam szívós vakolatától a kibontott téglát, csomóztam az anyagot ötszázas kockákká, közben rímek, ritmusok száguldoztak fejemben, s nem hagytak nyugton álló nap dolgaim közepette. — Na, kőművész úr — fordult meg időnként közelemben a mester, hogy belém eressze fullánkját a mesterségét célzó fennhéjázásomért —, hogy halad a nap? A felsőbb rendű megvetésével köptem ki előtte a földre, de nem volt érzékeny lélek, cseppet sem bántódott meg a nyilván neki szánt inzultusra. Öblösen röhögte idétlen műveletem, ahogy tisztítom a téglát a száraz, makacs habaréktól. Aztán így okított tovább rendszeresen: — Ez a munka, ecsém. De ne félj, egy hónap alatt belejössz, mint kiskutya az ugatásba. Ilyenkor szükségét éreztem megnyugtatni, lehűteni némiképp a kárörömét afelett, hogy én immár teljes hete a kínok kínját állom, merő eleven seb a tenyerem a meszes kőportól. Közöltem vele, hogy legelső kínálkozó alkalomra búcsút mondok a kőművészetnek, s utána akkor lát engem, mikor a hátaközepét. De többnyire csak hitetlenül vigyorgott tovább. — Költő. — mondta gyakran mélységes lenézéssel a nyelvi csatározás végén, s úgy hagyott ott, mint akin az isten sem segíthet. Keservem abban az állapotomban — sajnos, — huzamosnak ígérkezett, de szívósan nem adtam fel a reményt visszaevickélni korábbi kelleBarna Tibor Rombadőlt költemény mesebb életsoromba. Kömű- vésznek sohse leszek igazi, a vak is látja, magam meg egész bizonyosra tudom, a téglafaragással egyidejűén faragtam hát szorgalmasan a rímeket is. A napok, hetek múlásában egész kötetre valót gondoltam lassan egybe, de fejrantig el is feledtem a szépen kiformálta- kat. Társaim előtt nem akartam nevetségesebbé válni, mint amilyen amúgyis lehettem hóbortos előéletemmel, aminek egykettőre híre futott; nem húzhattam papírt, írószerszámot minden pillanatban elő a viharvert nadrágomból. Az emlékezet pedig illanó, a mester lépten-nyo- mon kirángatott gondolati világomból, költészetem akkori sarjadékai honi irodalmunk felmérhetetlen gyászára veszendőbe mentek. Egy nap azután zseniális lehetőségre eszméltem a kő- művészkedés monoton, ám fárasztó művelete közben. Romépületet bontottunk, csonka falak, égett gerendák mindenütt, s a szenes üszkökkel a falmaradékokra épületes ábrákat firkálgattak cigaretta- és ebédszünetben fantáziadús legényeink. Szabad az út a halhatatlanságba! Mindjárt az első feltolakvó rímekkel inaltam az épen maradt pincerész egy j<51 rejtőző zugába, mint akinek sürgős intézendője támadt. S írtam mámorosán széncsutakommal a meszelt falra friss művem sorait. Mondanom se kell, hogy gyakori eltűnésem hamar szemet szúrt a mesternek, de néhány napig keveset ügyelt rá. Ügy gondolta mitsem gyaní- tón, megártott valami étel, az teszi. Hanem midőn egy hét után sem csillapult a sűrű ingajárat, végül csóválkozón, és némi részvéttel mégis szóvá- tette: — Mért nem mész doktorhoz, hé? Előbb nem értettem, mit akar, s gyanútlanul visszakérdeztem: mért mennék? De rögtön ráeszméltem, mire céloz. Némiképp óvatosabbnak kellett lennem most már. De aki olvasott valaha költőről, tudhatja: az ihletnek nincs parancs mikor jöjjön, vagy mikor ne. Ha jött, hát mennem kellett. S én mentem és estenként, ha egyedül maradt az épület, visszaosontam, s füzetbe másoltam a nap termését. Egy nap különöst jó formában éreztem magam. Már ami az irodalmi ténykedést illeti. Ügy éreztem: nagy művem születik, s teljesül sorról sorra egésszé. A mester csak lapos — és igen, ma már világosan látom! — gunyoros pillantásokkal követte elmász- kálásaimat. Az istennyila a délután vé- gefelé ütött be. — Gyere csak, kőművész — szólt rám —, ez neked való dolog. Igazi irodalmi. Jó két óránk van még, addig megírsz egy anyagkimutatást az irodán. Vigyorogtak köröttem, de fütyültem a brancsra, bent mégis más, mint bontani, szedni a falat, hát nem kellett kétszer mondani, hogy menjek. •k' Mikorra végül kiléptem az irodának mondott bódéból, úgy éreztem, hogy egész addigi életem halomba dőlt. Költői pályám máig ragyogónak hitt remeke ott hevert visszahozhatatlanul a beom- lasztott pincegádor alatt. Horváth István Csak nyugodtan Mennyire vártuk a nyarat! Valamennyiünkre ráfér egy kis pihenés. Ilyenkor szünetel az idegeskedés, a rumli, átadjuk magunkat a nyugalmas napok kellemes semmittevésének. Barátom nemrég jött haza kéthetes üdülés, pihenés után, s a nyugalmas napokat így idézte fel: Kérlek, már a készülődés is körültekintően, nyugodtan, izgalommentesen történt. Feleségemmel együtt beutalót kaptunk. Mondom, kaptunk beutalót, ő Boglárra, én Lillafüredre. Ö augusztus végére, én pedig július elejére. — Nincs semmi baj, ne izgasd magadat drágám — mondtam neki — majd elcseréljük. S megkezdődött a csere-bere játék. A feleségem barátnője átadta a július elejére szóló pécsi beutalóját cserébe a bogiáriért. No, már most lett két beutalónk azonos időre, az egyik Pécsre, a másik változatlanul Lillafüredre. Nyugodtan folytattuk a csere-bere akciót. Sikerült találni egy válófélben levő házaspárt, akiknek a Bakonyba szólt a beutalójuk, de a hara- gosdi miatt nem akartak együtt üdülni. Kaptunk az alkalmon, megtörtént a csere, s végre zsebünkben volt a július elejére szóló beutaló a Bakonyba. Ekkor kijelentette a feleségem, hogy nem őrült meg a Bakonyban tölteni a szabadságát, különben is mit szólnának a kolléganők, ha balatoni napsütés nélkül, sápadtan térne haza a nyaralásból. Be kellett látnom, hogy ez tekintélyes érv. Újsághirdetést tettem közzé, s felkerestem egy öreg szakit, aki nagy turista, s éppen azon bosszankodott, hogy Siófokra szól a beutalója, mikor ő kedves nejével a kék utat akarja bebarangolni a tizennégy nap alatt. Mondtam neki, hogy én adom a Bakonyt, ö adja a Siófokot. Beraktam a bőröndbe a gumipapucsot, két inget, fehérneműt és zoknit. Feleségem is kikészített néhány holmit. Ügy, hogy a sógoromtól kértem a saját három bőröndöm mellé még egyet. Megteltek. Volt a bőröndben hat pár körömcipő, tizenegy nyári ruha. hét szoknya, tíz blúz, három kosztüm, tavaszi kabát, orkán, esernyő. Az apróságokról nem is beszélve, harisnyák, bikinik, fejkendők, retikülök, kávéfőző, gumilabda. Szóval csak a legszükségesebbeket pakoltuk be. Csupán akkor mutattam némi ellenállást, amikor Radics István: Motívumok feleségem kijelentette, hogy 8 bőrönd füléhez pokrócot kötünk, hátha hűvösek lesznek az éjszakák. Végre megérkeztünk Siófokra. Leszálltunk a vonatról, feleségem gyönyörködött a táj szépségében, én a kiborult bőrönd tartalmát szedegettem össze a sárga kavicsos anyaföldről. Másfél óra alatt sikerült megtennem a négy bőrönddel az állomás és az üdülő közti 500 méteres terepet. A hallban már sokan verekedtek a vízre néző szobákért. Feleségem is bevetette magát a pankráció kellős közepébe, s új ruháját feláldozva, haját szétzilálva sikerült megszereznie az erkélyes, északi fekvésű, vizparti szobát. Én azonnal megkezdtem • kicsomagolást, míg életpáron» haladéktalanul lement fürödni a magyar tengerbe. — De jó a víz, te miért nem fürdesz? — kérdezett visszatérve. Nyugodtan mutattam a ruhák egy részére, amelyek már nem fértek a szekrénybe. — Mondtam, hogy ne hozz két inget magaddal — korholt kedvesen nejem, — de nem baj, tedd ide a másik ágyra, te majd alszol a gumimatracon. És ez így ment két hétig ... Szávai gyorsan és nyugalmasan teltek a napok. Hazaérkezésünk után feleségem négerbarna, mély dekoltázsban mesélte, milyen kellemesen nyaraltunk, s nekem egyáltalán nem esett nehezemre bólogatni. A fejem amúgyis rángatózott. KTOBER FENYEBEN Magyar írók a szovjet hatalom születéséről Krúdy Gyula Tíz napig vakáció Ismeritek a régi halmokat, amelyek a dalokat visszhangozzák? A házak ócska falát, a búskomoly tornyokat, meszesgöd- rű pályaudvarokat, a kerekes ketreceket és szomorú táborokat. amelyek három esztendeig hallgatták a katonák nótáit, jajjait és f og csikorgató - salt? Ismeritek a lövőárkot patkányaival és hamuvá roskadt talajvízben elfolyó őreivel? A drága mocsarakat, milliárdo- kat érő magaslatokat, országot jelentő falvakat és ürgelyukakat, amelyekért annyi embervér pazarlódott, hogy évekig kell fújni a szélnek, amíg felszárítja a nedves földeket? Ismeritek a kézigránátot, gázálarcot, a sövényvágó ollót, a kabátujjba varrott sírfeliratot, a haldokló vitéz búcsúzó szemét, a srapnell- szilánkot, a magától is tovább rohamozó, rongyokba csavart lábszárakat, amelyekről a törzset elvitte a gránát, a pokoli sebeket, amelyek oly mélyek, mint a múlt, a géppuskán át megszitált emberi testeket, a holdtalan éjben elhagyott sebesült üvöltését, a megszaporodott varjúcsapatokat, amelyek a halálnak feles kitűnő seregei a horizonton, a vérszomjas káplárokat, a Nikolajevicset s társait? Ismeritek a városi utcán csavargó apátián gyermeket, a csontvázzá sorvadt hadiözvegyet, a szétmarcangolt lelkű és testű szabadságos katonát, a felismerhetetlenségig megromlott emberiséget, a vércseszemű kereskedőket, a bör- tönszagú milliomosokat, a megugrott ápolónőket, az elfonnyadt kultúrát és az agyonbunkózoft lelkáismere- tet? Ismeritek a szökött katonát, a gőgös susztert, a megker- gült olajgyárost, a puffanásig megtelt nadrágú sajtost, a rabok emésztőgödreinek bűzét viselő hadibankót és a néma szegénységet, amely úgy mar, mint egy rókakölyök? Ha volna boldog ember, aki harmadfél esztendő alatt mit sem látott volna a háborúból, ennek most jó lesz nyitvatar- tani szemét. Mohón habzsolja fel emlékeibe ennek a korszaknak atmoszféráját, soha meg nem ismétlődő napjait és tünedező figuráit. A nagyüzem már nem a régi düle- dezőben van az egyik gyártelep kéménye, a tűzoltóság felkapaszkodott a kötelekbe, amelyekkel a földre rántják a vöröskarmú kürtőt. A keleti front, amint közönségesen a szörnyetegeégnek fiókját nevezték, elhalkult, mint egy távolodó csata moraja. A komor munkások letették a szerszámot és nem azért szünetelnek, hogy gépeiket kijavítsák, elhasznált anyagukat eltakarítsák az útból, fri6s tekintetű, rugalmas izmú hangyákat állítsanak az első sorba, hanem beállott a munkaszünet, mert minden fájdalomnak vége szokott lenni. A népek életével zsonglőrködő kóklerek futnak, mint megkergetett csepürágók az országúton. A bűvészkedés illúziója elmúlt, egyszerre mindenki látni kezdte az új égi- jelet a magasságban, a vörös- farkú üstökös helyén... Talán éppen ugyanaz a jelenés mutatkozott a volhiniai erdőkben virrasztó őrjáratnak, amelyet az első keresztények láttak, midőn a cirkuszban széttéptók őket a vadállatok. És a megnyílt szemek, a porból szökőkútként felemelkedő gondolatok, a vészharang módjára felsikoltó lelkek, a dűlt hírnökök módjára kegyelmet hozó lelkiismeretek: megállították a fáradhatatlan bakancsokat, amelyek arra látszottak teremtve lenni, hogy kelettől nyugatig, északtól délig bejárják a földet és vért csorgassanak a háború trágyájára, amely immár a szája széléig emelkedett a verembe zuhant embernek: földbe szúrták a fegyvereket, mint a sirásó szerszámát a befejezett munka után; a nagy gépszömyetegéket hazafelé terelték, mint mutatvány után a vadállatokat. Mi következik most? Az ember szereti felemelni a fejét, mint vipera és támadni akarja sorsát. Még mindig zeng az ágyú nyugaton, s másvilági sípládán egyhangúan játssza indulóját a halál, a munkához való világító gáz felhőgomolyagban terjeng a hegyoldalakban, hogy megfojtsa a szorgalmasakat, a tehetségeseket, de már kihagyo- gat a verkli, mind nyomorékabbá lesz a kéz, amely forgatja, a gáztámadás setét számumján átvilágít a közelgő virradat, keletről hófehér kócsagok, álombéli madarak szállnak, nagyhajú, csizmás orosz parasztok, mint a bibliai háromkirályok indulnak el zarándokújukra a béke bölcsőjéhez. A felejthetetlenül megsebzett nyugati népek még nem tudják leküzdeni magukban a harag ütőerének szökkenő vérhullámát, még fűt a bosszú, mint boszorkány üstjében a gyík farka, de a fulladásig tüzelt mozdonyon már megereszkedett egy szel- lentyű. Megrázkódás nélkül vágtat a szörnyű szekér, ám a távolban már fehérük a völgy, ahová mindenestől belezuhan, miután a masiniszták majd egymás után leugrálnak. Amint nem tudtuk abban az emlékezetes augusztusban a jövendőt — hisz felakasztottuk volna inkább magunkat, mint e kort átéljük —, úgy áll előttünk a holnap 6ai6i fá- tyolában. <. Valami olyan történt velünk, boldog élőkkel, ami nagyon sokáig nem fog ismétlődni a világon. Az emberiség kiválasztottja vagyunk, mert megadatott oly események tanúinak - lennünk, amelyek évszázadokig foglalkoztatják majd az utánunk jövő elméket. Bizonyos, hogy egyhamar nem fog hasonló szenzáció előfordulni az emberiség történetében, mint ez a világháború. És talán sohasem jő kor, amelyben közvetlenebbül láthassa, megfigyelhesse az ember a felette levő végzetet, a világszellem űjjmutatását, az emberi boldogulás útját. Ezeresztendős oxigénné, vérsejtté válott gondolat szárnycsapása érezhető a földgömb atmoszférájában. A szeretet útján kell továbbmenni az embereknek. Pestre beköltözött a decemberi köd, setét a város nappal is, arcok, hangok eltéliesed- nek, mint a szabadban az állatok meze. Mogorva napok Spleenes esték. Gondgyötörte éjszakák. Reménytelen holnapok. Szinte elviselhetetlenül küzdelmes az élet. De mégsem lesz öngyilkos senki a városban. Valami csodálatos karácsony közeleg, amilyent eddig nem láttak Pesten az emberek. A boltok fénylő fenyőágacskái, a megfrissült kirakatok, az ünnepre sandító gyermekiélek a felnőttekben, a mindennapi kalendárium; valamely várakozásteljes eseményt sejtet az emberekkel. Valami jön a dermesztő éjszakában, a füstös háztetők felett, az átláthatatlan ködben Száncsörgés, tündér-ének, harangszó hallatszik a messzi erdőségekből. Egy különös lá- tomány emelkedik fel a pesti horizontra, amelyet már látnak odakünn az eddig baljóslattal teli mezőkön a fáradt katonák. Régen te tüzes istennyilák, forgószemű csillagok, arany- feszületek jelentették az égboltozaton, hogy nagy események közelegnek az Ember történetében. Most fecskefar- kú repülőgépek suhannak tova a felhőkön és milliószámra dobálják le a csatamezőkre a tíznapos fegyvernyugvást bejelentő cédulákat. A keringő lepkét elfogja a katona és a szíve fölé helyezi. (Magyarország, 1917. dec. 8). K rúdy Gyula századunk szépprózájának sajátos érdekességű mestere. (1877—1933). Nyíregyházán született, Debrecenben, Nagyváradon, majd Budapesten lett hírlapíró, azután független művészéletet élő író. Szülőföldje, a diákkorban megismert felvidéki városkák adják legtöbb elbeszélése sajátos történetét és hátterét, de a nagy történelmi sorsforduló eseményei öt is megérintették.
