Nógrád, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-05 / 183. szám

8

NŐGRAD

Í967. augusztus 6. vasárnap

Barna Tibort

A güzü

Szoták néni százhat éves volt, amikor temették. Bámulatos kor ez, ha meggondoljuk, s még bámulatosabb, hogy soha, semmi nyavalya nem látogatta, s végül is csak elaludt csöndesen egy rekkenő nyári délutánon, mikor egyébként is szokásos szunyókálá- sát szokta megejteni. Észre sem vették, hogy már nem alszik, illetve, hogy ébredés nélküli, örökös álomba mélyült, csak órák múltán tűnt szokatlanul mozdulatlannak az öregasszony.

A szomszédoknak lett gyanús, hogy elmaradt a szokott 6zö6zmötölés, hosszúra nyúlt a délutáni csönd, nem hallani az utcakölyköknek szóló rikácsoló szidalmat a járdára poty- tyanó férges almákért. Tolvaj, rabló népségnek emlegette őket, ha felszedtek egyet-egyet, de akkor volt igazi hadd-el- hadd, midőn egyik-másik gyerkőc a kerítésen átnyúló ágakba akaszkodott, nem annyira torkos étvágyból, mint inkább • vénséget ingerlendő.

A külső városban, ahol élt, legendák jártak a zsugoriságáról, meg a roskatag házban rejtegetett kincsekről. Hogy fösvény volt, azt nyilvánvalóvá tette nem egy dolgával. A kincsekről nem tudott bizonyosat senki, de akkora zsugoriság láttán alapos lehetett a gyanú, hogy Szoták néni a bőre alatt is pénzt rejt.

Látogatni nem igen szokták. Egy időben leginkább Róza dédunokája, de később nem szívlelte a gyereket, ama nevezetes eset óta, amit utcahosszat adtak tovább általános mulatságra a szomszédok.

— így történt a dolog:

— Na, hát eljöttél, Róza?... Magad jöttél?

— Magam.

— Persze, hogy magad. Kíváncsi is énrám az a korhely apád? Csak téged küld, nézd meg: meg vagyok-e még.

— Dehogy is...

— Jól van na. Tedd le magad, ha itt vagy, majd ha szusszantál, összeszeded egy kicsit a kertet. Éhes vagy-e, vagy ettél?... Zsírozok egy karéjt.

— Nem kell nekem. Tán avval a késsel, amivel a macskának az egeret vágja dédanyám. — tiltakozott élénken a lányka.

Az öregasszony dühbe gurult:

— Ajaj, meg is halnál tőle, te taknyos!... Tűnj el, ne is lássalak. Tűnj el!. — s kiló- ditotta a kapun látogatóját.

A párbeszéd mindenesetre igazolta a szóbeszédet, hogy Szoták néni, ha csak tehette, takarékos életmódra nevelte a ház körül ténfergő egerészőt is, a vén kandúr, ha az oktalan fővel eldicsekedett a zsákmánnyal gazdasszonyának. Könyörtelen felezés lett a vége a dolognak.

— Hogyisne!... Még hogy el csapd a hasad!... Holnap is nap lesz!

A macska ugyan keveset értett az intelemből, annyit mindenesetre felfogott, hogy okosabb vadászatok után elvonulni a zsákmánnyal.

Szoták néninek nyolc gyereke, és észbe tarthatatlan számú unokája, déd-, ükunokája volt. Jószerint nem is tudta valamenyit elsorolni, ha kérdezték.

— Melyiké is vagy, hallod? — firtatta alkalmanként, ha összekerült velük nagyobb családi találkozókon, lagzin, keresztelőn, temetéseken.

Kivált temetéskor jött ösz- sze a família a lehető teljességben. Szoták néni, ahogy múltak az esztendők, sorra kísérte ki a gyerekeit, máraz unokák közül is akadt halottja. Midőn utolsó fiát temette, százkét éves volt a vén- eég. Az unokák fiákkerba ültették nagyanyjukat, de a temetőkertben fürgén lépett le a kocsiról. Kíváncsian nézett szét a hantok között, s minden elérzékenyülés nélkül csak annyit mondott:

— Megérkeztünk. Na, megérkeztünk.

Száraz szemmel dobott rögöt a fia után.

— Szép kort ért. — szólalt meg később, hazafelé a konflisban. — Nyolcvan év nagy idő!... Mo6t már rajtam a sora a kaszásnak.

Az unokák a házig vitték, s még csodálattal utána bámultak, amint fürgén megzavarja a kapu mellett kapirgá- ló tyúkokat. Botra sem kívánkozik, szinte hihetetlen, — és a fejüket csóválták.

Egyszer, családi együttléten azt említette valamelyik:

— Nézze, nagyanyó... mi tudjuk, hogy mindőnket túl él. De isten ne adja... hiszen százöt éves már... történhet valami... Mégis gondolhatna rá.

Az öregasszony nyersen válaszolt:

— Hogy mire gondolok, az én dolgom. Egyikőtökhöz se mentem kenyérért, gyámolí- tásért, másban is tudom a magamét. Különben, ha hallani akarjátok, minden dolgom elrendeztem. Azon viszont legkevesebbet se rágódjatok, ki, miképp jussok Álljatok meg a magatok lábán mindig, saját erőtökre, akkor semmiben nem csalatkoztok. De mert ismerek minden emberi kapzsiságot, annyit mindenesetre mondhatok: fel ne üljön egy is közületek a mendemondának, hogy kincseket őrzök a komódban meg szalmazsákban. Ilyenért eszébe ne jusson egynek is rámtörnie. Csak a maga vesztére tenné. Nem őrizgetek semmit. Amim van, jó helyen van, s csak az jut hozzá majd, akinek én mondom meg a nyitját. Azt meg tudni fogom, mikor kell, mikor lesz itt az ideje. Értitek?

Attól fogva tudta a família, hogy az öregasszony egyetlen örököst szemelt ki közülük. Csupán azt latolgatták, ki lesz a szerencsés, a kiválasztott, mert kétségtelen, hogy jól jár. S most már azt is sejtették, hogy holmi furfangos betétkönyvet kell keresniük, ha sort kerít rá az idő. S várták, beletörődő türelemmel, mikor üzen valamelyükért a vénség, elárulni az ígért titkot. De az üzenet mindegyre késett Olykor már egymásra gyanakodtak, hogy hátha... Hátha mindent elrendezett már nagymama azzal az egyetlennel, csak mélységesen hallgatnak.

Anyóka nyugdíjat kapott az államtól. Férje, a vasúti masiniszta immár jó ötven éve, hogy magára hagyta. A nyugdíj nem volt sok, de alig költött valamire, a szükségesek kikerültek a ház körüli kertből, esztendőnként malacot nevelt korábban, később felesleges fáradozásnak vélte a hízóval való törődést, s leszokott róla. Ami hulladék a ház körül akadt, inkább haszonná tette: a szomszéd vágás idején természetben egyenlített némi zsiradékkal. Meg volt gond nélkül, a nyugdíj szinte érintetlenül került hónapról hónapra titkos helyére, s a hosszú-hosszú évek alatt jócskán gyűlhetett.

Egyszer üzent a famíliának, hogy erőtlenebbül érzi magát az átlagosnál. Legkisebb fia unokáját hívta, Rózát. Ügy látszik, megbékélt már vele az egéreset óta. Már maga, Róza is közelebb tartott akkor a

harminchoz, mint a húszhoz. Asszony volt, három gyerekkel. Most úgy sejtették, ő lesz a kiszemelt a hagyaték dolgában. De mire Róza lóhalálban megérkezett, az öregasz- szony könnyebben érezte magát. A látása kitisztult, felkelt, így fogadta a dédunokát:

— Tőletek akár felfordulhatok itt. A kutya se venné észre.

— Ugyan, mamóka, — próbált tiltakozni Róza — hisz itt vagyok, láthatja.

— Persze, hogy itt. Csak azt ne mondd, hogy érettem. De amiért te jöttél, most már ráér még egy ideig. Majd hivatlak megint, ha azt érzem.

Szoták mama azonban többet nem hivatott senkit. Fél évre rá elaludt azon a nyári délutánon.

Ott voltam a temetésén én is a többi szomszédsággal. Néztem a ravatal kókadt csokrai közül rajzolódó vékonyka madárfejet. A csőrös orra mint megdőlt piramis meredt a kiapadt arcból a terem boltívére. Semmi mást nem láttam belőle, annyira semmiség volt az egész tetem. Igaz. mi is maradhat valakiből százhat esztendős korra?! Az ember is megtöpped, mint az aszaltszilva.

A tort ott ülte a família az öreg házban. Tnácstalanul és gyanakodva fürkészték egymást a jelenlevők. Felhánytak már mindent, kiforgatták a huzatokat, az ágy szalmáját, de semmi.

Hetek múltán is azt kutatták, merre lehet a hagyaték, de mindössze vagy kétszáz forint volt az eredmény, tizes, huszas papírokban, apróban, meg a biztosítási kötvény a temetkezésre. Kincsnek, betétnek, — melyről legenda járt, — híre sem. S ki tudhatná most már, volt-e egyáltalán? Bizonyára. Lennie kellett. A megmondhatója már nem szólhatott. Túl soká halogatta, hogy szóljon.

Talán azt hitte, hogy örökkön él.

Vénsi Endre:

HELYCSERE

Az olvasó, ha olykor személyesen találkozik az íróval, jó szokás szerint — udvariasságból, unalomból, vagy valódi érdeklődésből — elkerülhetetlenül megkérdi, mi a módszere, hogyan dolgozik, hogyan készül a mű? Én ilyenkor, hogy mesterségem komolyságát és társadalmi megalapozottságát hangsúlyozzam, a konok és szorgalmas anyaggyűjtést szoktam kiemelni. És valóban, ha kihúzogatom nehéz fiókjaimat, felderítem a szekrényalját, elhömpölyögnek a füzetek, noteszek, zsebnaptárak, olyan áradást okozva, hogy feleségem okos rendteremtő kedvére van szükség, visszaszorítani őket papírillatú medrükbe.

A nyersanyag-gyűjtés fárasztó kényszerétől nem tudok szabadulni. Csak az utóbbi két-három esztendőben is hányféle emberrel beszélgettem! Mérnök, taxisofőr, fedélzetmester, boxtréner, kibernetikus, hivatásos házasságszédelgő — mennyi lélek, jellem, magatartás viaszlenyomatát őrzik emlékeim! És idézhetném a helyszíneket, a reménytelen gyaloglásokat. És mindenekelőtt a kudarcot. Hogy az élet úgynevezett sűrűjét, az embert, az atmoszférát, a dialógusok nyers, mellbevágó fordulatait, vagy éppen a komplikált sokárnyalatú gondolkodást milyen esetlegesen sikerül átvinni abba a másik dimenzióba, amit úgy hívunk: irodalom.

Most is így kerülök a jeles- tudományú férfi intézeti szobájába, amely végtelenül tágas, a falakat könyvekkel, iratokkal zsúfolt polcok kárpitozzák, s a régi bőrgarnitúra keserű hűvösséget áraszt. A nagy íróasztal túlsó partján, valahol a végtelen határán a tudós ember, szikáran, lényeg- retörő mozdulatokkal és szavakkal, a lenyűgöző biztonság tulajdonosaként. Érzem is a lámpalázat, a feszengést, sikerül-e kérdéseimmel körülhatárolni a lényegest? S hogy a válasz, amely esetleg két mondat hátteréül szolgál majd írásomban, megéri-e ezt a feszélyezettséget?

Látnivaló, emberem fontos személy, toronytermetű titkárnője az önállóan cselekvők

határozottságával, de lábujjhegyen jár a dolgozószobában, a telefonok rekedt berregése nem mar bele a csendbe. 0 maga készséges, de hangjában különválik a szórakozottság. A kérdéseim mögött nyilván saját kérdéseit hallja és azokra válaszol. Rajtam keresztül önmagával beszélget, rendezi programját, fontolgatja délutáni hozzászólását a tudományos bizottságban. Vagy talán nőre gondol? Valamilyen kis lopott randevúra? Eldugott cukrászdára? Vagy néhány mohó simogatásra autó félhomályában? Ugyan kérem! Pillantásának ipariszürke tárgyilagossága megcáfolja mindezt. S ahogy a telefonba szól, percenként szinte, kirekesztve minden szószaporítő mellék- mondatot, ahogy partnereit visszakényszeriti a mondanivalóhoz!

Már-már a beszélgetés vé- gefelé járunk, gondolom, legalábbis a tudós arcának élénkülő nyugtalansága jelét adja ennek. Becsukom füzetemet, kezem elfáradt, szememben káprázó karikák. Sötét van itt, hideg van. Elég volt! Megkönnyebbülök és átfut rajtam az öröm, milyen jó lesz kilépni ebből a bénítóan tekintélyes hűvösségből a napsütötte utcára és végigszaladni egy fénycsíkon. Nem két mondat, egy mondat sem lesz ebből, dühítem magamat, és már emelkedem a mély fotelből, amikor a férfi megszólal. „Maradjon, kérem... vagy talán ... sietős?” Hová tűnt ebből a hangból a diplomatarutin? Az egyenletes, távoltartó semlegesség? „Mert ha nem sietne, kérem... de csak ha igazán nem tartom fel...” Egy makogó kamasz a rossz lelkiismer etűek kategóriájából. Egy körmét harapdáló készületlen fiatalember. „Persze csak akkor, és igazán akkor ...” Hová tűnt mondatainak elegáns lezártsága? „Volna ugyanis egy kérésem...” Az iratoktól megroggyanó polchoz lép, kiemel egy dosz- sziét. Visszaül a helyére, de most milyen közel került, semmi távolság, semmi túlsó part! „Én ugyanis írok, persze ha jut rá idő. Novellákat”. Sematikusan is izgatottan nevetgél. He-he.

És most megszólal valaki, váratlan magabiztossággal. Én, És kinyújtja kezét atyai jóindulattal a kéziratért. Ugyancsak én. Persze, majd elolvasok egyet, no hogyne! Nem, ha megengedem, de csak ha igazán, ő szeretne egyet felolvasni. Zavart nevetgélés. He-he. S már kihúz egy gondosan gépelt, miniszteriális kéziratot, a száraz hang fel- fénylik, sokatígérően olvasni kezd. Belép a titkárnő, a toronytermetű nő, a főnök elharapja szavát, és zavartan a levegőbe néz, kivárja, míg beosztottja távozik. Mérhetetlennek tűnik a várakozás, a szégyen, mint valami szakmai szolidaritás, most már az én gégémet is csiklandozza. Tovább olvas. Megindítóan hangsúlyoz. Istenem, milyen védtelen lett most ez az ember, milyen fedetlen! A berregő telefon villámütésként éri. Ismét a titkárnő. Átvonul a szobán, valósággal kettéosztja. A főnök vörösen, ve- rítékesen hallgat, vesztegel, mintha egy hadititok kellős közepén tartana. És így tovább. Végesteien végig. És amit írt, mégcsak nem is rossz. A metamorfózis tökéletes. A nemrég még szorongó- és lámpalázas író néhány ásítást fojt el, s a térde lassan zsibbad a merev üléstől. A tekintélyes férfi pedig, a túlsó parton, félénken föl-fölte- kint papírjáról, s kutatja m hatást. Gondolom, még ebben az esztendőben nemzetközi konferenciákon kell felszólalnia, Genfben, vagy Nairobiban, vagy esetleg Adisz-Abe- bában... Okos ellenőrző figyelem középpontjában fejti ki majd gondolatait. Tanulmányait idézik, véleményért hivatkoznak, vitatkoznak vele. A tudományos közvélemény ezt az emblémát őrzi róla: áll, szikáran és izmosán, előredőlő vívó mozdulattal.

És most íme, a másik énje dadog. A másik énje nyugtalanul pislog. A másik énje sápadtan fel-feltekint. Rettegve várja az ítéletet. S ha végül az írásban műkedvelő is, ebben a félelemben teljesen profi.

E. O. Schlunhe:

Pietro, a fogoly

H

penry Holden elhatározta, hogy ő is felfogad egy olasz hadifoglyot, miután látott néhányat munkában az Esmond farmján.

Amikor az olasz megérkezett, Henry csalódást érzett. Cseppet sem mutatkozott engedelmesnek és udvariasnak; és egyáltalában nem látszott olasznak. Sűrű szemöldöke bele- logott a szemébe, vastag hajcsomók nőttek le egészen a tarkójáig, s élénk, parányi szeme merészen villogott elő a szőrrengetegből. Pietro nagy, barna medvére emlékeztette Henryt, s amikor a foglyot hozó katonai teherautó elrobogott, kellemetlen érzés vett erőt rajta: „most aztán jól bevásárolt.”

Megmutatta Pietronak a szobáját, s miközben az lerakodott, hamarjában megróbálta kisütni, mihez kezdjen vele. Persze nagyon is sok tennivaló volt a gazdaságban, de nem könnyű elkezdeni olyan emberrel, aki nem ért angolul, és nem ismeri az ausztrál gazdálkodási viszonyokat. Néhány pillanat múlva megjelent Pietro és megszólalt:

— Dolgozás! — mondta röviden és elszántan.

Henry kénytelen volt feladni tervét, hogy ezt a félnapot meghagyja neki. Elsorolta magában a tennivalókat, de pánikszerű ijedtséggel döbbent rá: egyikhez sem volt megfelelő anyaga, felszerelése. Ügy döntött, javítsák meg a kerítést. Magyarázni próbálta Pietronak, a kerítésre mutogatott, meg a szerszámokra.

— Érteni, reparálás! — mondta Pietro.

Felkapta az ásót, a csákányt és egyre csak „leva”-t emlegetett. Henry hamarosan rájött, hogy feszítőrúdra gondol, de képtelen volt visszaemlékezni rá, hova is tette. Pietro szemrehányóan mérte végig. Amikor aztán hozzákezdtek, s Pietro cipelte az összes nehéz szerszámot, ő pedig a huzal- feszítőt, Henry kezdte jobban érezni magát; noha biztos volt benne, Esmond emberei felajánlották volna, hogy viszik a huzalfeszitőt is.

A kerítés persze nem lett sokkal különb, noha Pietro igen buzgón dolgozott. Üj oszlopokra és dróthuzalokra lett

volna szükség, Henry azonban egyikkel sem rendelkezett. Meghúzták azt a pár szál drótot, amit lehetett és megerősítettek egy-két oszlopot, amolyan tessék-lássék módon. Amikor ebédre indultak, Pietro ismét rosszalóan pillantott a kerítésre.

— Nem jó lenni, nem jő.

Henry általában szunyókált egy kicsit ebéd után, s ez jócskán belenyúlt a délutánba. De Pietro nyilvánvalóan nem ismerte a sziesztázást, mert kis ideig várakozott az ajtó előtt, majd bekopogott és udvariasan, de határozottan így szólt:

— Dolgozás!

Henrynek eszébe jutott a tűzifarakás. Nemrégiben hozatott egy szekérre valót és megörvendeztette a gondolat, hogy Pietronak beletelik néhány napjába, míg felhasogatja. Addig legalább nyugta lesz.

Visszafeküdt, de aludni mái nem tudott. Hallgatta a fej- szecsapásukat. Hamarosan megjelent Pietro az ajtónyílásban

és megkérdezte:

— Elég lenni?

— Nem elég — felelte neki — aprítsál még.

— Nem érteni — tiltakozót Pietro. — Hány napra kelleni elég?

— Három napra — mondta Henry vonakodva.

— Ez sok-sok napra lenni elég — szólt Pietro, széles mosollyal mutatott az elképesztően magas halom aprított- fára, és ezzel a vitát a maga részéről lezártnak tekintette.

énytelen kelletlen kiment hát Henry az udvarra. Hallotta, hogy a pajta tetején furcsán zörgeti a szél a bádoglemezeket. Felküldte Pietrot, hogy szögezze le a kilazult lemezt, de az tüstént, fölfedezte, hogy a tartógerendák elrothadtak. Az egész délutánt azzal töltötték, hogy szálfákat vágtak ki és gallyaztak, noha mi sem állt távolabb Henry szándékától és hajlandóságától. Négy órakor kijelentette, hogy induljanak haza.

— Még négy — mondta Pietro. — És dolgoztak tovább.

Uzsonnakor Pietro megismerkedett a családdal: a süldőiánykával, a három kisfiúval, meg a pólyásbabával. Őt elsősorban a csecsemő érdekelte, s mindnyájuk legnagyobb meglepetésére a baba is nyújtogatta felé a karját. Pietro megkérdezte Mrs. Holdentől, hogy szoptatja-e a kicsit, s amikor az zavartan nemmel válaszolt, érdeklődött az okáról. Azután részletes és bizalmas tanácsokat adott neki, kézmozdulatok segítségével, hogy a legközelebbi gyermek születésekor mitől lesz bőségesen teje. A csitri leány majd megK