Nógrád, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-05 / 183. szám
-1067. augusztus 6. vasárnap NÓGR A D Szeberényi Lehelt Zálog A sírig tartó hűség elszánt bizonyítása még a sír előtt. Ez a tetoválás. Türelmetlenebb fiatalok nem várhatják meg a sír ködös messzeségét. Szavuk hitelére zálogot adnak, mely zálog biztosan eltart a sírig. Eképp a fogadalom és annak beváltása közötti távolságot az egyidejűségre rövidítik le, s ez már csaknem maga az öröklét. A leányzó, aki a vonat szemközti padján ül egy kurtára nyírt vagány társaságában, mindkét kezefején apró lila betűk torlódó rovátkáit viseli. Mint két asszír agyagcserép, vagy egyiptomi papirusz, melyre egész történelmet zsúfoltak. Aprók a kezek, aprók a betűk. Mindenekelőtt elszánt vakhit kellett hozzá, valamiféle vad dac. hogy kiültesse azokat a betűket a mindig pőre bőrmezőkre. Arra a néhány négyzetcenticskére, amit önmagából a nyilvánosság elé kirak. Az orcán kívül, melyet tükörnek foglal le a lélek. Önkéntelen társítasz: a két kézfej se más. Tükör. Próbálsz e tükörből olvasni. Ám szemed támadása elől a két kézfej elbújik. Mint mikor nagyító lencsén át perzselő sugarakat gyűjtöttél csínytevésképp gyanútlan kézfejekre. Behúzódik a két kézfej a kinőtt, kopott piros kabátka szűk és ilyenkor különösen kényelmetlen rövid ujjába. Ügy! Hát eddig tartott? Az életre szóló elszánás, a dacosság? öröknek hitt pillanatnyi lobba- násukban? Vagy ismervén gyöngénket az állhatatosságban, így akartuk magunkat megfogni, odakötni e lemos- hatatlan bélyeggel? S minthogy állhatatosságot mégoly öröknyomú, bőrünkből kitörölhetetlen bélyeg árán se válthatunk, most már egy életen át dugdossuk kezecskénket? Pillanatnyilag sikerrel. Szemed lesben áll. Várod az óvatlan pillanatot, amikor majd megfeledkezik magáról és kibetűzheted titkát. Ebből az éber lesállásból látod őt: enyhén ragacsos, seszínű, fonnyadt kis haját, oly kevés, annak is a fele homlokára fésülve. Alatta ijedt szürke szempár, mosdatlan, szeplős arc, a száj körül pör- senésékkel. Igen a szem is ezt a mosdatianságot tükrözi és valamiféle állandó, gyermekes bűntudatot. Persze, gyermek még. Személyi igazolványa biztosan nincs még. Kezefején hordja a személyi igazolványát. A karika sem igazi a szeme alatt. Még nem elég fekete. Nikotinsárga inBojtor Károly: Halászat előtt kább, arcának is ilyen niko- tinszine van, csak kicsit halványabb árnyalat. A szűk szoknya alól térde hegyesen kivilágít, a harisnya alatt lenkoplaszt. A harisnya nylon, térdtől bokáig széles szaladás húzódik rajta. Máskülönben formás gyerekláb, magassarkú cipellővel lezártan. A fiatalember mellette, csaknem hasonlít rá. Néki is homlokában vörhelyes haja. És alatta a vörhenyes arc. Vajon ő volt-e ihletője a kézfejre rótt szövegnek? Vagy talán egy korábbi kaland tovatűnt hőse? S akkor vajon mit gondol róla a vörhenyes? Hogy intézi el magában? Mindig látnia kell egy nevet, mely arra figyelmeztet, hogy nem ő az első... Most! Szemed ugrik, mint puhatalpú ragadozó. íme az „áldozat”’ megfeledkezett. A parányi kéz a fiú tenyerén. Óvatlanságnak ágya, óh szerelem! Mennyi gyűrű a vékonyka újjakon. Színesek, ormótlanok. Kiterítve hát a két asszír agyagcserép, az írásfeilől: öli műre Egyiken átszúrt szív helyett felhúrozott gitár, fölötte a vallomás szövege eképp: „Bírlak Ringó Starr”. Másikon a névaláírás, így: „Bitlisz Gina”. Ah, hát Gina a neved, kislány!? Ügy tetszik, a keresztnév igazi; Ginára keresztelhették, Lollobrigida után, a viszonylag régies hangzás mutat erre, míg a vezetéknév minden bizonnyal felvett. Tehát a szülők is tudtak egy módszert, ami funkcióban megfelelt a tetoválásnak. Zálogot adtak ők is, olyat, ami maradandó, amelyben rajongásuk, mit az isteni Lol- lo iránt tíznehány évvel ezelőtt a mozielőadások alkalmával éreztek, csak magával a záloggal porlik el. íme az eleven zálog: e leány. Sőt, a zálog immár kétszeres, mert lám felfedezted a fiatalember négy újján a négy, még kiforratlan, még tétova betűt. Friss tetoválás: GINA. Szakonyi Károlyt DÉDUS A PROGRAM rendszerint délután öt órakor kezdődött és este fél tizenegykor ért véget. Ezidőben Dédus ott ült a hálószobában a készülék előtt, párnás karosszékében, s nézte az adást. A dédunokáitól sem engedte zavartatni magát, ha benyitottak, pisszentett: — csukjátok be az ajtót, bevilágít a lámpa! — szólt ingerülten. A tévét — mondhatni — az ő kedvéért vették, a fiatalok legfeljebb egy-egy sportmérkőzést, vagy krimi filmet néztek meg, csak Dédus várta türelmetlenül a kezdést. A műsor rendje és minősége egyáltalán nem érdekelte, rábízta magát a szerkesztők ké- nye-kedvére. Még a délelőtti adásokat is végig nézte. A fiatalok örültek, hogy Dédust leköti a tévé. — Hisz már nem könnyen jár ki a házból — mesélték barátaiknak —, hogy gond lenne lecipelni a harmadik emeletről, sétálni, esetleg moziba, cirkuszba vinni... — Mosolyogva, elnézően mondták, hogy mindent megnéz, nem tesz kivételt sportmérkőzés, politikai kommentár, film, kabaréműsor, vagy mezőgazdasági félóra között. — Azt hiszem — vélte gépészmérnök unokája, aki nem átallott tréfálkozni az öregasszony rovására —, egy kukkot sem ért az egészből, de örül a látványosságnak, hogy az a vacak faláda milyen csudákra képes! — Szegény Dédus — magyarázta a fiatalasszony is —, annyira ámul-bámul mindent! Felhoztuk, hogy vigyázzon a gyerekekre, dehát inkább a tévét nézi. Nem baj, hiszen egész életében csak dolgozott, nem ért rá szórakozni. Persze, mint Gézám mondja, fel sem fogja, mit lát, de legalább nincs gondunk vele. A tévének köszönhették azt is, hogy gyakori vendégfogadásukat Dédus soha nem zavarta, ült a készülék előtt, míg ők a barátaikkal szórakoztak a nappaliban. Csak fél tizenegy felé jött át, botjára támaszkodva, köszöntötte a vendégeket. — Jaj — mondta —, olyan szívesen időznék magukkal, kedveseim, de elálmosödtam, a szemem fárasztja az a kék fény. Búcsúznom kell, lefekszem. Egyszer azonban úgy adódott, hogy váratlanul elromlott a készülék, Gézáék meg éppen vendégeket vártak, egy nagyon intelligens házaspárt. Dédus sajnálta az aznapi tévé programot, de, mint mondta, örül, hogy legalább részt vehet a vendégségben. A fiatalok nem sérthették meg, csak maguk között aggodalmaskodtak, hogy az öregasz- szony jelenléte kellemetlen lesz, esetleg elrontja estjüket. Hiszen nincs afféle társalgáshoz szokva, amilyet a vendégek igényelnek. Űntat- ja majd őket. s ráadásul ő is unatkozni fog. VACSORA fulladt az elfojtott kuncogástól, és a fiúk is pukkadozva nyelték nevető kedvüket. Henry úgy érezte, hogy meg kellene feddnie Pietrot tapintatlanságáért, de nem tudta, hogyan értesse meg magát vele. Másnap Henrynek izomláza volt és elhatározta, hogy pihenőnapot tart, de Pietro időnként szólította, hogy segítsen a nagyobb gerendák beemelésénél. Vasárnap az Esmondnál dolgozó olaszok átjöttek, hogy meglátogassák Pietrot. Bizonyára magyarázhattak neki valamit, mert hétfőn reggel érdeklődött, hogy Henry miért nem készíti még elő a talajt a vetéshez. A gazda közölte, hogy ő más módszereket alkalmaz. De Pietrot ez nem elégítette ki. — Mr. Esmond sokat aratni? Vagy nem sokat? Henrynek el kellett ismernie, hogy Esmond terméseredményei igen jók, s hogy az övé gyakran rossznak bizonyult. — Próbálni hasonló, mint Mr. Esmond. — A traktor is eltört — mondta Henry, mert nem tudott szembenézni azzal a gondolattal, hogy vetnie kell kiszipolyozott földjeibe. — Akarni, hogy én megnéz? — kérdezte Pietro, és már indult is, mielőtt Henry bármit válaszolhatott volna. Alaposan megvizsgálta a traktort és a boronát, majd listát készített a hiányzó alkatrészekről: az elnevezéseket aztán kicsiny zsebszótárja segítségével lefordította angolra. Átadta Henrynek és kézzel-lábbal magyarázta, hogy a gazda menjen be a városba ezek beszerzése végett. Mialatt az távol volt, kitakarították a szerszámoskamrát és az udvart. Henry késő este ért haza és először azt hitte rossz helyen kopogtat. V acsoránál Pietro rászólt Mrs. Holdenra, hogy ne adjon a kisbabának mézet, de az asszony úgy vélte, egy anya csak tudja, mi a jó. Negyedóra sem telt belé, s a kicsike hányni kezdett, mire Pietro hirtelen haraggal felugrott, és bevágta a mézescsuprot a pohárszék be. Amikor másnap nekiláttak a gépjavításnak, Henry hamar rájött, hogy ő nem sok újat tud e tárgykörben Pietro- nak mondani. így aztán csak állt ott, és hol szóval, hol kézzel jelezte, merre találja a másik a szerszámot, anyagot: aztán egyszerűbbnek találta, hogy odavigye, semmint soká magyarázkodjék. Néha aztán Pietro türelmetlenkedett, s egyszercsak Henry azon kapta magát, hogy úgy szaladgál körülötte, mint Esmond körül az emberei. Elkészült a traktor, és Pietro boldogan vette birtokba. Amíg ő a földeken szántott, Henry megkönnyebbült. De vége szakadt ennek is, és Pietro máris újabb ötlettel állt elő: •— Ez lenni kopott, nem jó — szólt és szavai bizonyságaképpen ököllel rávágott a ház falára, ahonnan jókora darabokban potyogni kezdett a vakolat. Henry, akit az újravakolás költségei egészen megrémítettek, próbálta magyarázni, hogy elég lesz átfesteniük a házat. De Pietro ellentmondást nem tűrően, két-három helyen megdöngette a falat, mire egy talicskára való törmelék hullott le róla. A vakolás befejeztével Henry a városba ment, hogy megvásárolja a festéket. Pietro is elkísérte, de közben betért a borbélyhoz hajat vágatni, és mikor újra találkoztak, átvette gazdájától a bádogdobozt. Belepillantott, majd szó nélkül megfordult és gazdájával együtt visszament az áruházba. — Szín lenni nem jó — mondta. Az eladó fürkészőn nézett egyikről a másikra. Megismerte Henryt és eszébe jutott, hogy ő is megpróbálta lebeszélni a szürke színről. Átnyújtotta a színskálát Pietronak, aki gyorsan döntött: — Egy nagy doboz krém, egy kis kék, egy kicsi, kicsi fekete. — Azt semmi pénzért! — vetette ellen Henry, aki egyre kínosabban érezte magát. — Kiröhög majd mindenki, aki arra jár. — Ugyan! — szólt bele egy másik vásárló, történetesen éppen falujukbeli — annál rondább már nem lehet, amilyen húsz éven át volt. És különben is, ezek az olaszok olyan művészlelkek. Pietro a lelkét is beleadta a festésbe. Valóban oly szép lett a ház, hogy mindenki megcsodálta. Henry puszta dacból úgy döntött, hogy rákövetkező héten csupa nehéz munkát végeztet majd Pietroval. Ámde másnap hajnalban esett az eső. A traktor dübörgő zaja ébresztette Henryt, s ahogy az agya kitisztult, rájött, hogy Pietro meghozta helyette a nagy döntést: el kell kezdeni a búza vetését. Bosszankodva gondolt az elhatározására, de magában elismerte, hogy fontosabb a magot a földbe juttatni, amíg arra való az idő. Amikor kilépett a házból, Pietro ragyogó arccal fogadta: — Esőcske szép, szép — mondta. — Föld nagyon szép. Kell jó búza lenni nekünk idén, mint Mr. Esmond. A z udvar sarkába mutatott, ahol a traktor mögé kapcsolva várakozott a vetőgép, és kicsit odább a szekér, rajta vetőmaggal telt zsákok, műtrágya és benzines kannák, a tartalék üzemanyaggal. — Reggeli után én vinni traktor és vetőgép. Maga hajtani szekér. Mi kezdeni előbb, nem Giuseppe és Leonardo Mr. Esmondnak! — Oké, Pietro — mondta Henry és bólintott. Fordította: Zilahi Judit közben még nem volt vele gond, de a fekete után csend ülte meg az asztalt. Figyelmeztették Gézáék, hogy aludni térhetne, késő van. De ő tiltakozott. A vendégek, tisztelvén a kort, tekintettel voltak az öregasszonyra, ke- resték-kutatták, hogy vajon miről beszéljenek. Végre a vendég hölgy a régmúlt időkről kezdett áradozni, hogy milyen szép is lehetett a florentin kalapok, a ke- ringők világában fiatalnak lenni. Dédus bólogatott, majd váratlanul megkérdezte: — És a pol-beat? Ahhoz mit szól, kedves? És egyáltalán, a beat-zenéhez? — A társaság zavartan hallgatott, de Dédus észre sem vette, kedélyesen folytatta: — Én azt hiszem, minden kornak megvolt a maga zenéje, már ami a tömegzenét illeti. Ez a beat-zene kifejezi a mai kort. Tessék körülnézni a világban. Mindenütt feszültség. A távol-keleti bonyodalmak, ugyebár. Meg a közel- keleti helyzet. Nem tudom, ismerik-e Pompidou nyilatkozatát, nagyon jelentős... De nem is ezt akartam mondani. Az egész világ forrong, gondoljunk csak a legutóbbi Nigéria—Biafra incidensre. Értik, ugye, mire gondolok? De ami kevésbé látványos: a közgazdasági helyzetek. Ha megnézzük a nyugateurópai országok közgazdasági mutatóit. .. Ö, maguk, kedveseim, nem foglalkoznak külpolitikával? Talán a sport? Na jó, ott van a labdarúgás. Ebben is a támadó modor a divatos. Lerohanni a labdával a kapuig, támadni, támadni. .. De a művészet sem nyugszik. Beszéljünk Henry Moore szobrászatéról, a megformált alaktalanságról... — ön látta eredetiben, asszonyom? — kérdezte érdeklődve Géza barátja. — Nem, eredetiben nem — mondta Dédus. — ön talán látta? — Egy-két szobrát Rómában, a Modern Múzeumban— Ö, Róma — sóhajtott Dédus. — Róma, Firenze! A Ghiberti kapu! Hogy megrongálta az ár! — Talán az árvíz után járt ott? Géza nagy zajt csapott a poharakkal, és gyorsan közbevágott: — Egy kis süteményt, Dédus!... — Most az úrral beszélgetek — figyelmeztette unokáját az öregasszony. — Nem, nem jártam Firenzében, de jól ismerem. Es még so* más várost. Meg a csendesóceáni szigetvilágot, Afrikát, a kanadai Nemzeti Parkot... De ön bizonyára sokat utazik. — A külkereskedelemben dolgozom — mondta a vendég —, sokfelé járok. — Nyelveket is beszél? Igen? Oh, do you speak English? Yes? Also, sprechen Sie deutsch? Ich auch. Prosit! — De Dédus! — kiáltott fel Géza, miközben ijedten ő is koccintásra emelte poharát —, én nem is tudtam. .. Ó, fiam — mosolygott Dé- dus —, te azt sem tudod, fogadjunk, hogy Sprencer Tracynak mi volt az utolsó filmje ? A VENDÉGEK nevettek, találgattak. Géza elhülve dadogott. — Persze, Dédus tudja, mi? — kérdezte bosszúsan. — Én? Hát persze! Azaz, hogy... hm. Lehel, hogy en is elfelejtettem. .. — Igazán nem tesz semmit — vigasztalta a vendég. — Hopp! — kiáltott fel Dédus. — Nem én felejtettem el! De nem ám! Tudnám, csak éppen adáshiba volt. Igen, igen! Sajnos, néha adáshiba van a tévében, így aztán nem tudhatok mindent. Sajnálom. Beszéljünk másról. Mondjuk a spoletói dalfesztiválról. Mit szólnak hozzá, elég unalmas számok voltak, nem? Kevés volt a beat. Igen, innen indultunk ki. A beat zene. Kár, hogy gyenge a hangom, meg aztán gitározni sem tudok, az igaz. Dehát azt ne is várjam, ugye, hogy gitározni is megtanuljak a tévé útmutatásai szerint. Azt hiszem, hiábavaló kívánság lenne, nem igaz? TÓTH ELEMÉR KÉT VERSE: ** * KOT ANC Ebben a városban különbözőségek köuimfák táncokat lejtenek. egységét szolgálhatja-c a Türelem, értelem miénk lett. fegyver és félelme legeurópaibb nimfák közt, kincsünk. De hordhat-e a kő nem eleven hóláncban. kő magatartását. A (Drezda) PEREC A DOB Előttem az Felismerem, ég villog fel. rámutatok. s tükörképe amin tudok a tudatban. változtatók. Ráébredtem. De ismerős. a jelenre. pereg a dob. örömére. védem magam gyötrelmére. tíz körömmel.
