Nógrád, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-27 / 202. szám

1967. augusztus 27, vaslmsfí NÖ6RÍD 7 Vasárnapi tevéi TK mm ne Fr "J Az oromrol és az ürömről Tiszteletreméltó az az erőkifejtés, melynek nyomán Salgótarján új arculata formálódik. A teremtő akarat a mesék csodáit váltja valóra: hegyeket hord el ter­veink útjából. Egyszóval amire képes: tiszteletreméltó. Ahol tegnapelőtt még hegyhajlatok ereszkedtek zeg­zugos sikátorokra — házsorok magasodnak, terek tá­gasodnak, korszerű város életformái, feltételei alapo­zódnak. Örömünk és büszkeségünk a tárulkozó, nap-nap után gazdagodó látvány. Bárhonnan és bármerre te­kintünk végig a városon, nagyszerű érzés tölti el a szemlélődét. Megszoktuk apránként már az építés ter­mészetes kényelmetlenségeit, kellemetlen együttjáróit, a földgyaluk, dömperek dübörgését, a száguldással ka­vargó port, a törmelékhalmokat is. Az átmeneti álla­potért bőven kárpótol bennünket a' holnap. Lassan­ként semmi zokszavunk ezekért: hogyan is lehetne?! Építkeznek másutt is az országban és meglehet, nem ennyi zajjal, porral, de az szinte egészen bizonyos, hogy távolról sem olyan komisz, kényelmetlen, olyan roppant energiatöbbletet kívánó feltételek között, mint mi. Ezért is becsesebb minden eredmény itt, mint máshol lehet. Ezek után talán sejteni bírják, hova akarok érkez­ni elmélkedésemmel. Az új sorokon járva a látvány örömébe szinte lép- ten-nyomon bele-bele elegyedik az üröm, arra, amit a vandál pusztítás elénk tár. Szinte illatozik még a friss vakolat, de már itt is, ott is sebhelyek csúfítják a falakat, rontó tettek nyomán. Új útjaink nyers terí­tését felbarázdázzák kényük-kedvük szerint olyan fe­lelőtlenek és garázdák, akiknek talán legkevesebb ré­szük sincs közös erőfeszítéseinkben, közös eredménye­inkben. S az eddigiek szerint úgy tűnik• büntetlenül tehetik, mert sajnos, egyetlen felelősségre . vonó eset­ről nem tudok. \ Falból kitépett villámhárító huzalok, bevert üvegű lépcsőházak, összetört építőanyagok, felborított sze- , méttárolók jelzik, hogy a felelősségre vonás, a közös értékek védelmében, bizony még gyenge lábon áll nálunk. Megelégszünk annyival, hogy beköltözünk az új otthonokba, s csupán személyes tulajdonunkra van gondunk. Igaz ugyan, hogy ennek a magatartásnak pszichológiai hátterét is érdemes volna alaposabban szemügyre venni. Mert ugyan ki vállalkozik szót emel­ni vagy éppen szembeszállni a gyakran bandákká ve­rődő kártevőkkel, akik a rendreutasító testi épségét sem kímélik, —, ha nem számíthat energikus hatósági oltalomra igaza tudatában, a közösségi tulajdon vé­delmében. Városformáló munkánk jelenlegi stádiumában szű­kében vagyunk az árusító boltoknak. Üdvös kezdemé­nyezés volt tehát, hogy különböző helyeken gyümölcs­pavilonokat állítottak fel — igen jelentős anyagi ál­dozattal. A pavilonok egyikét — s épp azt, amely az új lakónegyed szükségleteit szolgálta volna — rövid idő után el kellett bontani, különben a mindenre le­csapó fékezettének rontják szét, hordják el. Az intézkedés aligha magyarázható és elfogadható álláspont, mint ahogy a nyilvános telefonfülkék léte­sítése elöli meghátrálás esetében sem. Ezen az alapon akár egyetlen szeget kár beütni a városban. Város- fejlesztő, városépítő munkánkkal nem rendezkedhetünk be Kőműves Kelemen balladai állapotára. Tűrhetet­len hát az a helyzet, hogy amit verítékes igyekezettel megteremtünk, egyesek romboló, pusztító kénye-kedvé- nek lehessen célpontja és áldozata. Ha meglevő termé­szetes nehézségeink mellett ilyen tehertételeket is eleve bekalkulálunk városfejlesztésünkbe, az építőszándékú- ak legteljesebb igyekezete is csigatempóban lesz ké­pes valóra váltani az elhatározásokat. Múlhat-e egy város különféle fontos szükségleteinek betöltése azon, hogy meg kellene fékezni a garázda ösztönöket, hogy megtanítsuk társadalmunk törvényei­nek, értékeinek tiszteletben tartására és becsülésére azokat, akik törvényen — és társadalmon kívüli élet­módra próbálnak — rovásunkra — berendezkedni. Jogos az általános felháborodás a város garázdái ellen, s a követelés: méltó büntetésekkel véget vetni az ártalmas és súlyosan káros tevékenységnek. Ered­ményre: társadalmi összefogásra azonban ebben az ügyben csak akkor lehet komoly formában gondolni, ha az hatósági tekintélyre és erőre támaszkodhat. A város egyik vezetőjének hánytorgattuk a minap szerkesztőségünkhöz is garmadával érkező panaszokat és méltatlankodásokat. A városvezető — aki az építő igyekezetben rendkívüli érdemeket mondhat magáé­nak —, a panaszokra panasszal válaszolt: — Képzeljék: valamely este épp ezekről olvasok az újságban, amikor kintről éktelen zaj tör be hozzám. Kitekintek, és lent az utcán egy romboló csapat vas­dorongokkal a betonkeverő gépen ver ritmust a leg­újabb slágernek. i — Es tett-e valamit? — Mit tehettem volna? Ez az, amit e jelenségekre általában hallani. Pedig a magunkban való, vagy egymás közötti háborgás mit sem változtat az állapoton, a helyzet tűrhetetlensé- gén. Rendet az építő és épülő városban —, ez az általá­nos óhaj. Védelmet épülő értékeinknek, javainknak és védelmet az érettük szót emelő, jó érzésű és becsüle­tes embereknek. Azoknak akiknek szívük, örömük, büszkeségük szerinti, hogy szépül, újul ez a város. Vannak törvényeink védekezni, vannak szerveink, hogy védelmet adjanak. Az esetek kapcsán kijelent­hetjük: ezeken a sor! Barna Tibor 1* egrén boldogulása egyenlő a (áriadnlom jólétével... iSepművetesi oktatók ég kutatók értekezlete Szombathelyen Augusztus 27-én hatodszor harsan a fanfár Szombathe­lyen, a Berzsenyi téren, hir­detve: megkezdődött a Sava­ria Történelmi Karnevál. (Tulajdonképpen augusztus 26-án kezdődik a Berzsenyi téren egy római kori előjá­tékkal, fáklyafénynél. A já­tékban a római légió, előke­lőségek és a római polgárok vesznek részt: meghalt a csá­szár, éljen a császár! Ez az előjáték új színfoltja a kar­neválnak, de szervesen hozzá­tartozik a 27-i eseményekhez). Ez időre egyébként a városba érkezett négy teherautónyi jelmez, amely több mint tíz­ezer darabból áll, különösen sok új kosztümöt varrtak a római és a 48-as jelenetek­hez. A karnevál természetesen, a szombathelyi nyár ünnepi já­tékainak nemcsak egyetlen hagyománya. 1963-ban a Va­rázsfuvola és a Iphigenia ugyancsak elindult szombat- helyi diadalútjára. Idén, au­gusztus 20-án ismét bemutat­ták Szombathelyen Mozart Varázsfuvoláját és Gluck: Iphigenia a taurosok földjén című operáját. A Gluck ope­ra Huszár Klára rendezésé­ben, Kórody András vezényle­tével, Déry Gabriellával a címszerepben különösen emlé­kezetes sikert aratott az Isis-szentélyben. (Az operát többek között a görög nagy­követ, a párizsi Sorbonne ta­nára, s a lipcsei Népművelési Intézet helyettes igazgatója is megtekintette). A szombathelyi kulturális élet másik rangos eseménye e napokban a népművelési oktatók és kutatók országos értekezlete volt, amely au­gusztus 16-tól 24-ig tartott a tanítóképző intézetben. A kon­ferenciára az ország különbö­ző városaiból és Budapestről érkeztek vendégek, Nógrád megyét, illetve Salgótarjánt Sisa Pisla és társai vászonbötésben Francois Gayot de Pitaval mesternek a Párizsi Parla­ment jogtudorának nevét őr­zi címében Békés István könyve a Magyar Ponyva Pi­taval. A Minerva Kiadó gon­dozásában a közelmúltban megjelent gyűjtemény a fran­cia Pitaval 1734-ben kiadott közléseinek nyomdokain ha­ladva olyan bűneseti króni­kák koszorúját mutatja be és ismerteti, amelyek a valóság­ban megtörtént események­ből a XVIII—XIX. század fordulójától a XX. század ele­jéig verses vagy prózai fel­dolgozásban magyar nyelven ponyvairattá formálódtak. Vajon mi indokolta e kü­lönös könyv megjelentetését? Elsősorban az a társadalmi igény, amely'megszabja e mű­faj irányába való búvárkodás céljait, feladatait, mivel a kriminális ponyva ezideig jó- szerint ismeretlen terület. Békés István arra a nehéz feladatra vállalkozott, hogy felvázolja a műfaj létrejötté­nek társadalmi tényezőit, ter­jedésénél, elsorvadásánál ér­vényesülő hatásokat, tartalmi s formai változatainak szabá­lyait, továbbá művelőinek al­kotómódszerét, közlési rend­jét és a műfaj etikai és szo­ciális célzatát, befolyását. Sobri Jóska, Patkó Bandi és a többiek története mellett a nógrádi olvasó érdeklődésére különösen a Minden tájra jut egy zsivány című fejezet tarthat igényt, amely megis­mertet a Cserhát vidéki Sisa Pista ponyvahistőriájával. A Magyar Ponyva Pitaval a szerző Békés István szerint is „kezdet és kísérlet.” is küldöttség képviselte. A nyplc napon át tartó tudo­mányos ülésen több neves fő­városi és külföldi művelődés- ügyi szakember tartott előadá­sokat. Molnár János, művelődés- ügyi miniszterhelyettes tájé­koztatta a résztvevőket mű­velődéspolitikánk alakulásá­ról és időszerű kérdéseiről, tekintettel a gazdasági me­chanizmus reformjával össze­függő néhány aktuális elmé­leti kérdésre is. A közvetlen hangú beszéd népi demokráciánk kulturá­lis életének utóbbi tíz évét tekintette át, s a beszámoló­ban Molnár János megjelölte művészeti és kulturális éle­tünk területeinek fejlődési' irányvonalát. Különösen fontos szempont­ként merül fel eszerint, hogy a társadalomtudományok ter­jesztésében ugyanolyan je­lentőséget kell tulajdoníta­nunk a népművelési szakem­bereknek, mint a tudomány más ágaiban a marxista igaz­ságnak: az elmélet behatol a tömegekbe és konkrét teremtő erővé válik. Természetesen nem árt figyelmeztetni arra, hogy esetenként úgy vélhet-, jük, az igazság kimondása már a megvalósulást jelenti. Hiszen csupán valamennyi tudománynak — elsősorban a társadalomtudományoknak, amelyek társadalmi életünk problémáira egyenes választ adhatnak — együttes győzel­me valósíthatja meg az el­érendő nagyszerű feladatot, az ország kulturális felemelé­sét. Az eredményes elméleti te­vékenységnek is előfeltétele, hogy mai kultúránk kérdéseit bátran vizsgáljuk, az egyes problémákat, problémakörö­ket gyökerükben ragadjuk meg. Semmiképpen sem sza­bad tehát bonyolult mai va­lóságunk megközelítésében véglegesnek elfogadnunk a művészi produkciók meglá­tásait még akkor sem, ha hangsúlyozzuk: az alkotói szabadság mai értelmezése eletiink árnyaltabb bemuta­tására nyújt lehetőséget, s ezzel a művészek élnek is. Akkor, amikor azt mond­juk, rendszerünk lelke, hogy ma mindent jobban cselek­szünk mint tegnap, nem je­lenti azt, hogy tegnap viszont mindent rosszul csináltunk. Fejlődésben kell szemügyre vennünk az élet valamennyi megnyilvánulását, s ez még csak fokozottabban jelentke­zik művészeti életünkben, el­méleti tevékenységünkben. Nap, mint nap sokat vitat­juk, a szombathelyi tudomá­nyos tanácskozáson is szóba kerültek a népművelési intéz­mények, a népművelés más területei, a filmélet, a köl­tészet, a regényirodalom gya­korlati kérdései. Komoly gon­dolatokkal elmélyült viták zajlottak e témákkal kapcso­latban — egyében kívül — az ideálról, a modernség fo­galmáról is. Az egyén boldogulása a szocialista világ embere szá­mára egyenlő a társadalom jólétével, amelynek útját pe­dig a szocializmus program­ja foglalja magában. Ez ideo­lógiánk, politikánk sarktétele. A burzsoá ideológusok tevé­kenységének egyik kiinduló pontja éppen az, tudnak-e a szocializmus világméretű győ­zelmével szemben más alter­natívát, más ideált, történel­mi távlatot kitűzni? Azzal, hogy a kapitalista világban megszülethetett a dezideológi- zálás doktrinája, lényegében az is bebizonyosodott: más történelmi távlat nincsen. A burzsoázia tehát önkéntelenül és szándékán kívül beismerte, még akkor is, ha ezt a végső­kig tagadja: át kell adnia a helyét annak az osztálynak, amely korunkban még ren­delkezik más társadalmi esz­mékkel. Senki számára sem kétséges, hogy ez az új osz­tály a munkásosztály, amely ideológiájának szolgálata é* terjesztése a népművelési ok­tatók és kutatók legnemesebb célja és hivatása is. Ki lehet tehát e kor mo­dern embere? Felfogásunk szerint a művészeti modern­ség válaszkeresés, művészi vá­lasz a haladás időszerű es igazi, objektív tartalmi, for­mai kérdéseire. A valóság esztétikai tükrözésének szán­déka nélkül, a művészet tár­sadalomalakító szerepét taga­dó álláspontról, igazi, modern művészet nem bontakozhat ki. Ezért lehet meggyőződésünk az, hogy a művészi modern­séget korunkban legerőtelje­sebben a szocialista realista alkotások hordozzák. A szoci­alista realizmus ugyanis — akár a marxizmus, vagy ma­ga a munkásosztály — a* emberiség valamennyi mege­lőző és kortárs vívmányát to­vábbfejleszti. de a saját tár­sadalmi, világnézeti céljai szerint. A művészet modern­sége tehát csak annyiban stí­lus és forma kérdése, hogy egyenlő értékben hordozza-e a stílus a forma és a tartalom modernségét, azaz a haladó tartalmat. Íme, csupán néhány gondo­lat a szombathelyi tanácsko­záson elhangzottakból az ösz- szegezés, méginkább a „lezá­rás” igénye és szándéka nél­kül. A tanácskozás ugyanis nem zárta le a népművelési oktatók és kutatók számára sem a megvitatott probléma­köröket, önálló továbbgondol­kodásra, válaszkeresésre kész­tetett elsősorban. E gondolko­dás és továbbkeresés éppen tevékenységük egyik alapja, s ez valamennyiünk szellemi életére, tevékenységére is vo­natkozik. Tóth Elemér A közművelődés érdekében — És a színházjegyek ára? — Vajon kapunk-e majd támogatást a könyvtárépítés­hez, vagy azt mondják: magad uram, ha szolgád nincsen? — Ingyenes maradhat-e a középiskola? Ilyen és hasonló kérdések­kel naponta találkozunk. Az új gazdasági mechanizmus előkészületei a kulturális köz­véleményt is megmozgatták, s e hullámverés naponta új problémákét sodor a diskur­zusok középpontjába. Nem valószínű, hogy ebben a percben bárki is mindenre — árakra, költségvetési adatok­ra, gazdálkodási részletszabá­lyokra — kiterjedő tájékozta­tást adhatna ezekkel a kérdé­sekkel kapcsolatban. Az alap­vető elv'* és gyakorlati prob­lémát, ban már tisztázot­tak. Elsősorban is az, hogy kul­túrpolitikánk fő céljai tovább­ra is változatlanok, nem igé­nyelnek módosítást. Ami vál­tozás várható a népművelés te­rületén az új mechanizmus keretében, az elsősorban az ésszerűsítésben, a munka ha­tékonyabbá tételében várható. A Művelődésügyi Minisztéri­um egyik vezetője így fogal­mazott: „Korszerűsíteni és a reformokhoz igazítani kell a népművelés gazdálkodását is. Az a központi gondolat, hogy nem lehet egyaránt ráfizetéses a jó is meg a rossz is, s hogy egyszer majd el kell érni ah­hoz, amikor csak a jó a nye­reséges ...” Ez egyebek között azt is jelenti, hogy a kulturális vál­lalatok, intézmények munká­ját módosítani kell. Bizonyos korszerűsítésre szorul ennek során a különféle belépti-díjak rendszere. Ennek nem a mos­tani árszínvonal emelkedése, hanem differenciáltabbá válá­sa lesz a következménye. Már ebből is nyilvánvaló, hogy a művelődésügyi minisz­ter árhatósági jogkört gyako­rol. Ez a tény pedig arra je­lent biztosítékot, hogy a kul­turális termékek és szolgálta­tások árképzésének alapelvei és gyakorlata elsősorban a közművelődés általános érde­keit szolgálja. Minisztertanácsi határozat is született a közelmúltban e kérdések szabályozása érdeké­ben. Általános megelégedést váltott ki a határozatnak az a része, mely leszögezte: a mű­velődésügyi intézmények el­látásának jelenlegi szintjét meg kell tartani, ugyanakkor biz­tosítani kell az összhangot a tervekben szereplő fejlesztési célok és a rendelkezésre álló anyagi eszközök között. Hogy változatlanul a be­vált szocialista kultúrpolitikát folytatjuk az új gazdasági me­chanizmus keretei között is, azt egyebek között a szóban forgó kormányhatározat aláb­bi döntései példázzák: A tankönyvek és a tansze­rek kivételével továbbra is változatlanul ingyenes az ál­talános iskolai, a gyógypeda­gógiai iskolai, s a középfokú oktatás, a szakmunkásképzés, a dolgozók általános iskolai oktatása. Fenn kell tartani továbbra is az alsó- és középfokú ok­tatásban a szociális juttatások (diákotthon, tanulószoba, men­za, napközi otthon) jelenlegi térítési szintjét, de ennek egyénenként jobban kell al­kalmazkodnia a szülők anya­gi helyzetéhez. A felsőoktatás­ban olyan új tandíj, ösztön­díj és szociális támogatási rendszert kell kidolgozni, ami a jelenleginél jobban serkenti tanulásra a diákot, de a mos­taninál érzékenyebben ügye] arra, hogy a szociális szem­pontból jobban ráutaltak na­gyobb arányban részesüljenek a társadalom támogatásából. Kétségtelen, hogy az új helyzetet az is jellemzi majd, hogy az eddiginél jobban meg­nézik az illetékesek minden fillér helyét. Azok a népmű­velési helyi vezetők, akik ed­dig minden apró-cseprő gond­juk megoldását „föntről” vár­ták — nehéz helyzetbe kerül­nek. A munka továbbfejlesz­tésében ezentúl a mainál na­gyobb mértékben kell támasz­kodni a helyi kezdeményezé­sekre, erőforrásokra. Persze ez — mivel a vállalatok, szö­vetkezetek is hatékonyabb gazdálkodásra törekszenek — nem lesz könnyű. De a nép­művelőknek meg kell értetni­ük a gazdasági élet helyi irá­nyítóival, hogy a népművelés! keretek-alapok biztosítása ké­sőbb mennyire gyümölcsözik. Ahhoz, hogy az ilyen érvek diadalmaskodjanak, a vitázó szavak egymagukban kevesek. A népművelés mindennapi gyakorlatának színesedése, ésszerűsítése, a népművelésen belüli gazdálkodás szembeöt- lőbb fegyelme válhat a legha­tásosabb szószólójává a jó ügynek, melyet a tervezett in­tézkedések is csak szolgálni kívánnak. Cs. B. Bajor Nagy Ernő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom