Nógrád, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-27 / 202. szám
s »flSRÄD MO? angugz&ug ST. vagjra»|l Gulyás Mihály A „méregzsá"... m .. .. Hunyadi István Pataki József: öreg házak Stop szabadalom! A törzsökös ingázók nem szoktak udvariaskodni, ha egyszer leültek, csak otthon álltak fel. Takarékoskodni kell az erővel. Zoli átadta a helyét ÉváT nak. pedig törzsökös ingázó volt. Ezzel kezdődött ismeretségük. Amikor eljegyezték egymást, Zoli karórát ajándékozott Évának. Éva nyloninget Zolinak, s azt mondta: — Szeretném én mosni. Zoli megértette, mire gondolt Éva, mosolygott és csendesen megjegyezte: — Ez csak rajtad múlik, Éva — majd gondterhelten fűzte hozzá. — A vonat hozott minket össze, de kutya portéka a vonat, el is választhat. Éva boldogan nevetett, nyugalom szállta meg a lelkét — vőlegénye féltékeny... Zoli technikumba járt, esti tagozatra, hetente kétszer a városban maradt, bátyjánál aludt. Éva ilyenkor egyedül utazott haza-vissza. Nem volt egyedül Éva, ismerősökkel utazott, ismerős legényekkel. Éva úgy tartotta kezét, hogy lássák ujján a karikagyűrűt, hagyjanak neki békét. „Foglalt!” De nem hagyták békén. A szemben ülő legény szépmívű, gömbölyded térdére tenyereit. Éva ijédt, hirtelenke- dő mozdulattal leseperte a kötekedő kezeket, s ingerülten kiosztotta: — Minden a szemnek, semmi a kéznek! A legény fintorgott. — Kinyílt a csipád. Kisvártatva összekacsintott cimboráival, és belekezdett egy tanmesébe. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy felvágós lány, aki. mihelyt karikagyűrűt húztak az ujjára, elkezdett nagyképűsködni. Régi barátait kutyába se vette, elnézett a fejük fölött. Teltek- múltak a napok, hétre hét jött, hónapra hónap. A büszke lány már az esküvőjét várra. amikor beütött a baj. Fiúját más lánnyal látták, kéz a kézben, s mire észbekapott, legurult az ujjáról a karikagyűrű. De akkor már egészen magára maradt a felvágós lány, elüldözte maga mellől régi cimboráit. Sírt-rítt a büszke lány, könyörgött a legényeknek, ne hagyják pártában, nem akarja élete végéig a petrezselymet árulni... Éva, bár rogyadozott a fáradtságtól, felpattant ültéből, a sok közömbös, morcos ingázó közé furakodott, elrejtőzött a gonosz élcek elől, de oda is utána röppent a régi cimborák fullánkos nevetése. És Éva megpróbált a régi lenni, könnyed társalgó, megjegyzéseken vihogó. Borzasztóan nehezére esett, de úgy érezte, ezt kell tennie. Szülei már nem egyszer illették szemrehányással, hogy még mindig nem tudott férjet fogni magának, s a faluban rekedt vénlányokkal példálóztak. Éva félt, hogy beteljesedik fölötte a tanmese végzete. Zoli egyszer ... A féltékeny Zoli egyszer megl éte tanítási napon. Nem ment iskolába, meg akarta tudni hogyan viselkedik az ő mér v asszonya, vajon változott-e, kiosztja-e az ingázók szemtelenkedő tolakodását? Amikor Éva leszállt a vonatról, Zoli eléje toppant. — Mindent láttam — mondta zordan. Éva szemét elöntötték a könnyek, és még azt sem várta meg, hogy kettesben maradjanak. sírva panaszkodni kezdett. Az volt ennek a szaggatott, alig érthető monológnak, a lényege, hogy váltsa meg őt Zoli a terhes mátkaságtól, vegye el minél hamarább, mert nem áll jót magáért, nem bírja a legények vaskos tréfáit, ha kezükkel érintik, mintha tüzes vassal érintenék, talán a bőre is felhólyagzik. Zoli azonban elfogult arccal, érzéketlenül hallgatta menyasszonya sirámait, a féltékenység és a férfigőg kegyetlenné tette. — Hiába beszélsz — pattogott —, úgy viselkedsz, mintha nem is volnál menyaszszony. — Félek, hogy elhagysz — szipogta Éva. — Hát minek nézel te engem, huligánnak? — Volt már rá példa. — Ügy viselkedtél, mint egy... — Zoli habozni látszott, aztán csak kimondta, amit gondolt, — igen, mint egy ringyó. É va elengedte ökölbe szorított kezét, bele Zoli képébe, teljes erőből, hogy egyetlen ütésbe sűrítse dühét. — A guta üssön meg! — sikította eszelősen, és mint akit nyílból lőttek’ ki, eliramodott, neki az elnéptelenedett dűlőútnak, mely hamvas vetések között kígyózott a távoli falu felé. Zoli még látta, hogy lekapja cipőjét, úgy könnyebb a futás. Már éppen tapogatni akarta az ütés helyét, amikor Éva hangját vélte hallani. Fülelt, és az alkonyodé ég alatt elrongyolt hangfoszlányok szálltak feléje: „Szeretlek, te piszok... tudd meg... keress magadnak feleséget... Ganéj... Odalököm magam az első gyütt-mentnek...” Zoli hirtelen lekuporodott, kifűzte cipőjét — valójában 6 is mezítláb tudott igazán futni — és usgyi, hatalmas bakugrásokkal Éva után vetette magát. Amikor a lány észrevette, beszaladt a kötözködé- sig érő búzába, és csakhamar nyoma veszett. Parasztlány volt, tudta, hogyan kell futni a búzában, hogy ne maradjon nyom utána, a félrehajtott kalászok ismét talpra álljanak. Közben megsűrűsödött az alkonyat, a maradék nyomokat is eltüntette az este, és Zoli tanácstalanul állt meg a hallgatag búzatábla mellett. Most hová, merre? Ott feküdt a napon kinyúj- tózva, hason fekve és ,,Budd- há”-hoz illően, mozdulatlanul. Negyedórája, félórája? Fész- kelődésemet minimálisra csökkentve pihegek az árnyékban, és nézem a mozdulatlan és kinyújtózott „Buddha” kétrészes fürdőruháját, s azt amit a fürdőruha mutatni enged. Teltkarcsú hölgy, lány, asz- szony ez a nőnemű lény — ez a mozdulatlan „Buddha”, hosszú, manapság férfiasnak nevezendő hajjal, sütteti, dehogyis sütteti,, égetteti magát a nappal. Nézem. Bámulom: hogy az ördögbe bírja ki ennyi ideig• a napon, hogy nem kap gutaütést, miért nem olvad el, vagy szikkad ki ennyi idő alatit, s egyáltalán, hogyan lehet ilyen mozdulatlanul feküdni. Körülötte nyüzsög az élet az árnyas fák alatt és a medencében, élesedik vagy tompul a külpolitikai helyzet, repülőgépek szállnak fel és zuhannak le, jéghegyek — jéghegyek! — úsznak le északról délre, emberek születnek, esküdnek, válnak, halnak meg és fúrják egymást- de a kinyújtózott „Buddha" fekszik hason immáron lasAmikor megszólalt, méze volt a hangjának: — Ne bolondozz már, Éva! Gyere elő. Mindent visszaszívok. Szeretlek, te kis méregzsák. Hadd legyek én az az első gyüttment... Elhallgatott, várta, hogy visszhangja kéljen szavainak. Semmi nesz. Ügy látszik, gondolta, szónoklatom nem volt elég hatásos, nem ugrasztottá ki a nyulat a bokorból. És könyörögni kezdett az elfeketedett, végesincs búzatáblának. Zajosan bizonykodott, menynyire odavan Éváért, a világ leges-legaranyosabb teremtésének tartja, még azt is megérti, hogy kacérkodik a régi legénycimborákkal, hiszen fél, hogy elhagyja, ö? Hát hogy gondolhat ilyet? Soha, ebben az életben,' ásó-kapa... Zoli belemelegedett mondókájába, nem vette észre, hogy egy nesztelen árny suhan elő a búzatáblából tőle vagy húsz méterre, s meghajolva a falu felé indul, mind szaporábban kapkodva lábát. S, mert rimánkodása hiábavalónak bizonyult, szomorúan legyintett, és mondta a búzának, visszamegy az állomásra, a következő vonattal hazamegy. Holnap is nap lesz, s neki dolgoznia kell. Ügy is tett, ahogy mondta, bár reggel nem ment be munkahelyére — a vonatnál várta Évát. Lehorgasztott fejjel, bűntudattal köszönt rá: — Szervusz, Éva! A lány úgy tett, mintha nem venné észre. Felvetett fejjel, közönyösen húzott el mellette. Zoli rántott a vállán, nyelt egyet, és gyors léptekkel nyomába szegődött. Amikor megérintette a karját, a lány rávetette szomorú tekintetét, s csak ennyit mondott: — Megbántottál. — Egész éjszaka nem hánytam le a szememet — tért ki az egyenes válasz elől Zoli. Éva hirtelen megtorpant, felnyúlt Zoli arcához, melyen egyre halványuló folt látszott, és szánakozva kérdezte: — Fájt? A legény megölelte a lányt, s csendesen duruzsolta: — Te kis méregzsák, te... san egy órája, teljesen mozdulatlanul. Ah, most megmozdul. Igen, lassan, mint valami lomha, feszülő bőrű kígyó, átvonag- lik a hátára. Nőiessége bele- hetykélkedik a napsugárba, a kék égbe, csípője igen takarékos mozdulatokkal helyet keres magának, aztán folytatódik a szertartás, ennek a női fakírnak áldozata a Napistenhez: mozdulatlanul fekszik tovább, 33 fok árnyékban! Nem, most már azért sem mozdulok. Itt az ideje, hogy megfigyeléseimet az emberi, s ezen belül különös tekintettel a női természet iránt befejezem, hogy egy nagyobb tanulmányban kif j hessem: mit bír az ember, ha nő? Iz- gek-mozgok, verítékezem az árnyékbán, pedig engem még Te aztán ismersz, Loló, nem szívlelem a tucatmunkát, sem az elcsépelt lemezeket. Igényes vagyok. Járom a magam útját, senkit sem indigózok. Az autóstop lejárt már és cseppet sem méltó hozzám. Egészen kis befektetést igényel, ez igaz. Egy feszes trapéznadrág, santung ingblúz és egy klassz napszemüveg. De ez már a múlté. Üjítanom kellett, s egy sikerült balansszel a vitorlázósportra képeztem át magam. Merész bikini kell hozzá, semmi egyéb. Ez a stop az én szabadalmam, nem utánozhatja senki. És hogy eddig nem volt szerencsém, az egészen más kérdés. A móló szélső köveire cö- vekeltem tehát, innen lóbál- tam csokoládéra sült lábikráimat a vitorlázók felé. Ez még csak kísérlet volt. Izgatottan stíroltak engem és lelkesen invitáltak a dingire meg a yollére. Más egyéb nem történt. Szélirányban kreicoltak tovább. vádolni sem lehetne teltkarcsúsággal, lágy és makacs hőguta kerülget, de a férfi se kutya: ha ő bírja a napon, én bírom az árnyékban. De vajon mit akarhat? Valóban, valami napimádó szekta tagja? Vagy, már nincs ereje felkelni? Mert ez már nem napozás, ez már magas fokú edzés ahhoz, hogy valaki sértetlenül járja végig majd egy izzó pékkemence belsejét... És most, igen most a nő felül. Lassú mozdulatokkal feláll, nyújtózik és bekiált mellém az árnyékba, egy alacsony kis köpcös, félájult férfinek. Biztosan a férje! — Jenő, nézd csak... Még egy óra és barnább leszek, mint Piri... Nekem ne hencegjen a jugoszláv tengerpartjával ... — szól, s egy méterrel arrább újra lefekszik, fizikusi pontossággal bemérve a legmegfelelőbb beesési szöget a nap sugarainak. Felnyögök és négykézláb elvonszolom magam. Még öt percig nézem, s menthetetlenül napszúrást kapok, ö pedig fekszik tovább, kinyújtózva ismét, hason.., Módszerem tökéletesítésre várt, ez nem vitás. Kieszeltem, hogy aki életveszélyben forog, azon segíteni kell. Egyszeriben fontos személy, körül is ajnározzák. A segítségért pedig jutalom jár, ezt te is tudod. Mélyen beúsztam a tóra, a tőkesúlyos kílerek vonulásáig. Lenyeltem egy-két korty vizet, ez kicsit megköhögte- tett. Ennyit az előkészületről. Most már csak jajveszékel- nem kellett, hogy felhívjam magamra az érdeklődést. Mindig csak olyankor, ha csábtündér nem mutatkozott a hajón. De mutatványom eleinte nem sikerült. Első kiszemeltem pimasz volt, mint egy tavi-kalóz. A fiú egészen mellém hal- zolt az „Európa 30”-assal. Sokat ivott már Bébi? — hasalt végig a dekken és az arcomba bámult. — Nem látja, hogy fuldoklóm? — hápogtam levegő után kápkodva. A deltás siheder az órájára pillantott. — Sajnos versenyben vagyok. De tartsa még magát. Másfél óra múlva itt leszek. — Ess az orrodra a vitorlásoddal együtt! — kiáltottam. Következő kalandom egy félbeszabott, mitugrász mentőorvos volt. Épp az én formám! Ismersz erről az oldalamról. Mélyen a torkomba nyomta az újját és meghány- tatott. Aztán injekciót döfött belém. Békésen tűrtem, mhrt egy vágóállat. Végül megpas- kolta az arcom : — Most megyünk a víjp. rendőrségre, látleletezni! Ez már több volt, mint amit elviselhettem. Fejest ugrottam a kílerről és a karom enyhe mozdulatával egyértelműen nyilatkoztam a vízitörpének. Bambán pislogott utánam, mint akit hátulról fej bevertek. Végre megjelent a láthatáron az igazi, akire vártam. Kecses vonalú, finn- yollé közeledett. A mackós férfi egyedül kezelte a vitorlát. Jól kieresztettem a hangom: — Se.. .gít.. .ség... ! A férfi halzolt a vitorlással, kötelet dobott és beemelt. Kedvemre való, kisportolt óriás volt. Habozás nélkül gondjaira bíztam magam. Éppen fejtetőre állított, hogy kirázza belőlem a vizet, amikor egy ötvenkörüli fes- ték-kaszni jelent meg a tatbalon, a kajüt irányából. — Helló! Mit csináltok itt, Jocó? — fortyant fel a ném- ber. — Nem látod, hogy életet mentek, Böce? — és tovább rázott. — Keresd meg a szardínianyitót és dobd vissza a vízbe azt a „Cápát”. 'A szőke apolló nem tétovázott. Gyöngéden összenya- lábolt és visszairányított a vízbe. Kezdhettem a fuldoklást elölről. HATVANI DANIEL Felszáll a gólí/afészek A hordó szétesett dongáira. Régen elfolyt az illatok bora. A homokon kivirágzottak a lábnyomok. Sugarak döfködik át a vertfalat. Széttekint az ember és leül. Kilométerek meszesednek csontjában. Bogarak rágják a nádtetőt. S egy éjszaka a vén eperfáról a gólyafészek lassan felszáll a műholdak közé. Gyuri«ó Géza HASON
