Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-09 / 160. szám
8 woe«AD 1967. július 9, vasárnap Somoskői Lajos: APÁM Kicsit mindig politúr, fűrészpor, meg gyanta szagú volt. De a pác, meg a sellak. a funéros asztalok födelén a barna ragyogást tőle tanulta... és szőkén bodros fenyőfaforgács énekelt széles keze fején. mikor a deszkákat gyalulta. Ha enyvezett, a kék öntöttvas fazék. , s az enyves ecset hullatott csöpp, barna gyöngyöket, s amíg intésére a bútorok feszengő sorban elébe léptek, kerek, kis bronzkitüntetések: enyvfoltok ragyogva száradtak az esti lámpafénynél zöld vászonkötényén. Mindig dalolt, ha dolgozott sok gondja csomós kemény fapadlóját száradni türelmes halomba rakta, de az örömök bebútorozatlan kis szobáját mégis konokabb két fiára hagyta. Szótlan munkatársak: jószagú, piros cseresznye, fehér jávorfa lécek, politúros edények és illatos mahagóni dió funérok állottak köréje, s bámulták csodálva meg én, szőkén bodros forgács halomra fekve, ha ragyogó kedvét fényleni apám a barna bútorokra kente. Tóth Elemér: Szórják a szólamok rendületlenül a port a gyászra, örömre. Szólnak az erőszak harsonái, felrémlik öbleikben a tél. örömre Arénák gyűjtik a földhözragadt huzatot, pedig milyen sok van bennünk távolságból e széljárás hatalmas birodalmain tál. Gyászra. Az elfeledett poéta Magam is még kollégiumi diák voltam Debrecenben, — akikor találkoztam először a nevével. Költő volt, a híres intézet diákja, Csokonai után alig pár évtizeddel következő a poéták sorában, kiket a Kollégium nevelt és bocsájtott szárnyra századai során. Százötven éve, 1817-ben született s mi tagadás ma már az irodalomtörténészek sem igen emlékeznek rá, pedig Nagy Imre sikerekben és kálváriás hányattatásokban egyaránt változatos rövid élete, s az, hogy bizonyos tekintetben Petőfi előfutára volt, méltó helyet kémének emlékének és hagyatékának. A kisújszállási parasztgyerek alsó iskolái után 1832-ben kerül a debreceni Kollégium diákéletébe. Teológiát és filozófiát hallgat, s az eminens fiú csakhamar kivívja professzorai becsülését és pártfogását. A szegény diák magántanítással szerez pénzt, s hallatlan energiával tanul maga is. Nyelvismeretét csakhamar annyira fejleszti, hogy már több nyelven versel, s alkalmi köszöntőket, tréfás rigmusokat gyárt — Csokonai mintájára. Verseinek csiszolt formája, nem mindennapos mesterség] biztonsága csakhamar felkelti a literátorok figyelmét is. Első művei Péczeli István „Lant” című lapjában látnak napvilágot. Péczeli felkarolja és lázasan is tápol ja a fiatal, még alig tizenhét éves költőt Nagy Imre élete ekkor mégis válságos pontra érkezik. A kollégiumi élethez kevés a pénze, ezért előbb 1835-ben Nagyváradra, 1838-ban Hely- közpályiba szegődik nevelőnek, — de nem adja fel szándékát. Kevéske pénz összejöttével megint Debrecenben találjuk, hogy folytassa a félbeszakadt stúdiumokat. Általában komoly, sőt komorságra hajlamos alkat, de víg diáktársak között könnyen magára talál. Az ínséges évek — néha napokig koplalni kénytelen — kikezdik gyenge szervezetét, köhécsel és gyenge lázak lepik meg gyakorta. Ez az állapot fanyar sorokba kívánkozik: Pénzemnek holdja elfogyatkozott, Egy árva fillér nincsen birtokomban: Szurkolni kell az orditóriumban, Isten megvert, sorsom megátkozott, derűm sötét borúra változott. Egy-két ütet tapló áll tarsolyomban, Mely pénztől duzzadt gazdagabb koromban. Mit még ünnep, s cívis gyerek hozott. Koplalni baj, torkig lakozni jó; Jövel hát várva-várt vakáció! Költészetének nagyobb felét a ránicmaradt kötelét, „Visszairo^lmi olvasmányhatósok tért” címmel egy hangulatos és szik még. Különösen Vörös- . marty és Bajza hat reá erősen. csmor *as ritomellre bukka- Ha azonban gonddal forgatjuk nunk: Midőn a vándor hő keblére zára. Szerelmet holtodiglan esküvél. Hű még: ha felderül viszlát sugára És lelked akkor mit szentül igére Leány, leány, nagy esküd megtöréd, S a vándor honba sírját ásni téré. Ó. majd ha sírfuval zokog felettem. Tudd: hant érted födez, kit üdvömül. De hajh! felejtett árvaként szerettem. Ismerősnek érezzük a valló- jóval későbbi zsengéinek egyi- mást?... Olvassuk el Petőfi két: A hűtlenhez című versét! Akkor kérő keblemre dűlve, Szerelem füzétől áthevülve, Ezt rebegték csalfa ajkaid: Hő szívem tiéd csak drága lélek. Esküszöm, hogy csak teneked élek, Szűnjenek könnyűid, bánataid. Csalfa Emma, Isten veled hát. Majd ha egyszer értem, szinte árva. Eljössz éjszaknak havát bejárva, Megleled hümúzsafid porát.' Alig kétséges, hogy Petőfire hatással bírt a poétaelőd, a feledésbe merült diákköltő. Nagy Imre költészete számos irodalmi példa hatásait hordozza. Ami azonban mégis kiemeli a verselő diákok névtelen sorából, annak a néhány elmélyedő lélékre valló hangulatos strófának tudható, mely többnyire a diákélet szépségeit, örömeit, keserveit örökíti meg, máig is szinte frissen, s amelyek közül egyik-másik — költőjétől függetlenülten — diáktanyákon ma is közszájon forog. Ezek közül való az a ballagó nóta, mely formai csi- szoltságával. gondolati kerek- dedségében néhány avítt szó ellenére ma is Utat talál hozzánk: Indul nagy utára az árva diák, Hevítik agyát karakán ideák; Jó bor, mibe gondja temetve leend. Szép lány, kit amúgy magyarán ölelend. Ezemyolcszáznegyvenben „Árpád” című balladájával elnyeri a Kisfaludy Társaság jutalmát. Az örömhír, sajnos. —. későn érkezik. A nagybeteg költő az év januárjában meghal, — néhány nappal csak a várvavárt döntés előtt „Halálhírére — amint levelében Jósika Miklós írja barátjának — a Kisfaludy Társaságban nem maradt szem szárazon. 0 dísze fogott volna lenni költészetünknek, s ez kettőzi a szomorú érzést mellyel őt közülünk kiragadva tudjuk.” Verseinek muzsikája és megejtő diák-bája kétségkívül az ifjúság körében hatott legerősebben. Hagyatékát először bátyja rendezte sajtó alá és adta ki 1846-ban, ezenkívül korabeli lapok, folyóiratok, s egy második gyűjteményes kiadás oldalain maradtak ránk művei. Neve utoljára 1937-ben bukkant fel a feledésből; címadóként ballagó nótájának kezdő sorával életrajzi tanulmány jelent meg » költőről. Azóta ismét feledésbe hullott. Bizonyára visszahozhatat- lan érvénnyel. Barna Tibor Konaxlantyin Pausxtovsxkif: Az öreg ladik «iiiiiiiiiiiiHiiiiniiMiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniuiaiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiii Konsztantyin Pausztovszkij (szül. 18»í) a szovjet-orosz Irodalom egyik „nagy üregje”. Szubjektív író, tájleirásaiban, természeti képeiben bensőséges átélés rezeg. Bonun likas, de nem fordul e! az élettől, hanem benne látja meg a romantikát. Néhány héttel ezelőtt művészt tevékenységének elismeréseként Lenin-díjat kapott. Ebből az alkalombői közöljük az alábbi elbeszélését. A vonat megállt. A hirtelen csendben azt is hallani lehetett, hogyan zümmög a dongó az ablakot takaró függönyön. — Milyen állomás ez? — kérdezte egy álmos hang a kupéból. — Nyílt pályán állunk, — felelte a kalauz. Natasa kinézett az ablakon. Mindenütt csupa erdő, ameddig csak a szem ellát. Az égen fekete fellegek. Nem messze tőle fehér madarak raja húzott el. Az erdő felett megdördült az ég, és olyan hosszasan hallatszott, mintha végigfutná az egész! földgolyót. A dörgés az erdő sűrűdében kissé elhalkult. de az ösvényeken és a tisztásokon megsokszorozódott ereje. — Micsoda vihar! — szólalt meg valaki Natasa háta mögött. Hátranézett: a fülke ajtajában útitársa — a fiatal rendező állt. — Szörnyű vihar! Alaposan kitesz magáért! — ismételte meg. és olyan tekintettel pillantott a viharos égboltra, mintha a színházban lenne. — Nem tudja milyen madarak ezek? — Nem tudom, — válaszolta Natasa. — Vadgalambok, — mondta egv idősebb erdész, és szarukeretes szemüvegén Natasára mosolygott. — Hát ezt bizony illenek tudni! — Városi lány vagyok, — felelte Natasa zavartan. A vonat hirtelen megindult hátrafelé Sötét lett. A váratlanul bezúdult szél meglibben- tette a függönyt és felborította az asztalon a virággal teli poharat. A víz csurranva folyt a padlóra. Az ablak martén villáin cikázott. Nyomában az erdőből megreccsent valami, riasztó, száraz hangon, mintha egy nagy fenyő tört volna ketté. — Mi történt? — kérdezte kétségbeesetten egy apró, vékonyka, pizsamás nő. — Miért megyünk hátrafelé? — Előttünk elmosta az utat a víz, — válaszolta mogorván a kalauz. — Nézze, micsoda vihar van! Szinyezjorkiban fogunk állni, amíg helyrehozzák. Az erdő szinte rengett a tompa villámlástól és élőnek tűnt: az ágak remegtek a szélben és utolsó reménysugárként a felhők között cikázó fény után nyújtóztak. A fák mintha a tűnő tiszta égbe kapaszkodva kérték volna segítségét. A kocsi tetejét hangosan verte a zuhogó eső. — „Lóhalálban fut a villám, lenyűgöz csapása”, — szólalt meg váratlanul az erdész. — Honnan idézte ezt? — kérdezte Natasa. — Lucrétiusból —, válaszolta az erdész és elpirult. Boldog volt és elfogódott. Szabadságra utazott a Krímbe, ahol gyermekkorától nem volt, és mégis emlékezett a szakadékom hegyekre, amelyek lábához valahonnan szorrjyű messzeségből csapódik a csobogó víz. Elfogódottá útitársai tették. Zavarta őt túlzott udvariasságuk, pizsamájuk és a fürdőéletről folytatott beszélgetésük. Egymással voltak elfoglalva és nem törődtek vele. Ajriikor hanyagul szállodákról és éttermekről beszélgettek úgy érezte, hogy hozzá, az erdészhez, aki az útra új szürke öltönyét vette fel, semmi közük sincs. Nemcsak a nyelvük, szemük is éles volt, és az erdésznek úgy tűnt, azt is tudják, hogy neki ez az egyetlen öltönye van, amelyet ráadásul egy középszerű kosztromai szabó varrt. Vigyázott is rá, és irigyelte a rendezőt, aki egy cseppet sem törődött a sajátjával, sőt vakító nyakkendőjét is lehamuzta. Natasa volt az egyetlen szimpatikus útiíársa. Az ablakon bezúduló szél állandóan összekócolta Natasa haját, és por ment a szemébe. Az erdész egyszer segített is neki kiszedni, de ismét zavarba jött, amikor Natasa odanyújtotta átlátszó enyhén illatos zsebkendőjét. „Milyen provinciális figura is vagyok!” — gondolta magáról. — Pompás név — Szinyez- jorki... — dörmögte a rendező. — Szinyezjorki! Szinyez- jorki! Kék tavak. Ezt meg kell jegyezni. — Ezekben az erdőkben sok tó van, — mondta az erdész. — Ismeri e*t a vidéket? — Valamelyest, nem nagyon... Tizenöt évvel ezelőtt erdőt ültettem itt. — A, igazán érdekes! — kiáltott fel a rendező, de arcáról az ecslész leolvasta, hogy valójában ez senkit nem érdekel. — Az ördög vinné el! Legalább ez a vihar várt volna holnapig! — Igen, valóban bosszantó! — helyeselt az erdész. Arra gondolt, hogy már régen akart Szinyezjorkiba jönni, de valahogy nem tudta magát rászánni. És íme most a vonat Szinyezjorkiban álldogál egy-két órát, amíg a vágányt javítják, és az ismerős sivár vonat felé. A kivilágított ablakhoz lépve megkocogtatta üvegét. — Pjotr Matvejevics! — kiáltotta erőtlenül. — Na nézd csak, Pjotr Matvejevics! Az erdész az ablaknál állt és Natasával beszélgetett. Meglátván az öreget kinyitotta az ablakot. — Hát nem ismersz meg? — kérdezte az öreg — Én már messziről rádismertem. Hális- tennek mégiscsak találkoztunk! — Vaszilij! — kiáltott fel az erdész, kirohant a kocsiból, leugrott a homokra és megölelgette az öreget. — Hát élsz még? — Élek — felelte amaz. — állomáson kívül semmit nem lát. — De kár.! — sóhajtott fel. * Szinyezjorki kihalt volt. Az eső csendesedett. Az erdő felől nedvességszag terjengett. Vaszilij apó átforgatta a megázott szénát a szekéren, és rácsodálkozott a vonatra: „Hát ez meg hová húzogatja előre- hátra az embereket, előre- hátra!” Aztán hirtelen elindult a Élek és öregszem. Elfelejtettél minket Pjotr Matvejevics, el bizony! Pedig nélküled mihaszna lett az életünk. — Ezt hogy érted? Nyíltabban beszélj. — Ej, Pjotr Matvejevics, Pjotr Matvgjevics! Kipusztul a te fiatal erdőd. — Leégett? — kérdezte ijedten az erdész — Nem, tűzvész nem volt errefelé. Az idei tavasztól viszont hernyó rágja. Már csaknem a felét megette az átkozott. Az új erdész sehogysem bír vele. Ide-oda írogat — az erdő pedig!... — mondta jó hangosan az öreg és szipogott hozzá. — Pedig micsoda erdőt ültettünk mi ketten, Pjotr Matvejevics. Fenyő fenyő hátán. Amikor ebbe az erdőbe belépek a sapkám is leveszem: annyira szép! — Mit is tehetnél mást, Vaszilij! — mondta az erdész és hátranézett. A kocsi lépcsőjén Natasa állt és hallgatta az öreg keserveit. — Hiszen a fák nem tudnak beszélni. De kinek is panaszkodhatnának? Egyedül nekem. az erdőkerülőnek. Az öreg elhallgatott. — Pjotr Matvejevics, — szólalt meg ismét rimánkpdva, — menjünk nézzük meg a tavat. Csak azt mondd meg, hogyan mentsük meg az erdőt, aztán utazhatsz, magam is megbirkózom vele valahogy. — Csuda egy ember vagy te, hallod-e! — mondta az erdész — Hiszen a vonat csak két-három órát vesztegel itt. — Nem indul az akkor! — mondta meggyőzően az öreg — Két kilométer távolságban mosta el az utat a víz. Holnap délnél előbb nem igen indulhat. Az erdész ismét Natasára tekintett, ö az öreget nézte, és hirtelen váratlanul megszólalt: — Menjen csak Pjotr Matvejevics. Visszaér még. — Ügy gondolja? — kérdezte az erdész, elmosolyodott és megismételte a kérdést: — Szóval úgy véli, visszaérek? — És én. mehetnék én is? — kérdezte Natasa. * Az ügyeletes közölte, hogy az utat másnap délnél korábban nem tudják helyrehozni. Így az erdész, az öreg és Natasa elindultak a tóhoz. Az utasok bizony elképedtek a kirándulás hírére. A szekér lassan zötyögött a lovacska után. A kerekei csak úgy nyikorogtak a fűvel benőtt sötét úton. Mély csend ülte meg as erdőt. Csak nagy-
