Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-02 / 154. szám

8

NÖGR AD

Wfft. július 8. vasárnap

Barna Tibori

Emlékül

Suba Andor:

SAMU

Gizella valamikor szub- rettnek készült. Csinos pofi- kája volt, a polgári iskola kórusában a szopránt fújta mindaddig, míg egy bizonyos éjszakai kalandja miatt per- szona non grata, azaz: nemkívánatos személy lett a harmadik vében. Egy ligeti pádon félremagyarázha ta tlan

helyzetben érte valami fiúval a kószáló őrszem. Akkor határozta el, hogy színésznő lesz.

A városkában nem volt állandó színház, csak hébe-kor- ban fordultak elő apró társulatok. Az iparoskor terméken játszottak néhány héten, s továbbálltak, ha lankadt irántuk a figyelem. Gizella is el-eljárt titkon az előadásokra, rémes drukkokat élt át ilyenkor, felfedez-e ismerőst, tanárt a teremben, de az igézetes vonzásnak így sem bírt ellentáHni. Különösen, ha operettet hirdetett a műsor. Azt szerette legjobban, a muzsikával szárnyaló szerelmi történeteket, s mert alapvonásában a vidámságra hajlott, a szubrett sorsa kötötte le érdeklődését mindenek felett.

A vándortruppok egyike pont a városkában időzött. Gizella nem volt lángész leánytársai között, annyira mindenesetre jól emlékezett korábbi tanulmányaiból, hogy valaki, valahol úgy nyilatkozott valamikor: a tett halála az okoskodás. A direktor, miután végighallgatta Gizellát, e szavaikkal döntötte el jövendőjét:

— Kisasszony, magát az isten is színpadra teremtette. Nekem elhiheti, ha mondom. Magának a világot jelentő deszkán a helye. Tudja maga, hány karrier indult már fővárosi színpadokig az én társulatomból?

Neveket sorolt, szinte véget nem érőn ez örömtől kábuló Gizellának. S kislánykori dallam harangozott Gizellában: ...nyitva van az aranykapu csak bújjatok rajta...

A direktor szavai hívták vissza a boldog kábulatból.

— Ugyebár nem túlontúl szégyellős, kedves?... Mert a mi pályánk, ezt meg kell előre mondanom, — egy dolgot nem tűr: az álszemérmet.

Gizella a fejét rázta a hitvány gyanúra. Az igazgató elégedetten folytatta.

— Tudja, az álszemérmet

mi, művészek, Thália felként papjai és papnői meghagyjuk a civileknek, a pol- gárasszonyoknak. Mi nyíltan csináljuk azt, amit ők titokban szeretnének. Na, nézzük csak: tegyünk egy próbát.

Megkérhetem; húzná fentebb a szoknyácskáit.

És, mert Gizella némileg elcsodálkozott, nyugtatón hozzáfűzte:

— Gyermekem, a mi pályánkon nem a tálentum minden A test is fontos, amiben a tálentum Lakozik, főképp, ha nő az illető. Na, húzza hát. mutassa magát gyermekem.

A műveletre elégedetten csipentett szemével a direktor.

— Bravó, brávó! — lelkendezett. — Elsőrendű holmi !.„ Elégedetten paskolta meg Gizella csakugyan csábos pucérságát.

— Hány éves vagy tulajdonképpen, kicsikém? — váltott bizalmas tegezésre as igazgató.

— Tizenhat. — hazudta feszengve Gizella, mert még igazában nem töltötte be az évet, s attól tartott, ha bevallja, esetleg oda a felcsillanó remény, melyben az eddigiek alapján határozottan bizakodni kezdett.

— Na ja, nálam még sok a tennivalód, de határozottan fantáziát látok benned. De ha én a hónod alá nyúlok...

S átfogta Gizella derekát, közelebb húzta magához, mini tégy illusztrálandó: mi mindent jelent hóna alá nyúL. ni valakinek. Gizella nem ellenkezett.

A szerződésben, melyet félórával később aláírt, az állott: segédszínésznő, karkötelezettséggel. A fizetési rovatban nevetségesen kisjegyű szám állott a formanyomtatványon. De Gizella úgy vélte, kezdetnek elegendő, mert szentül hitt a jövőben. Hogy a színésznő szó elől hamarosan lekopik a „segéd” jelző s mögüle pedig a karkötelezettség.

Pár hét után új állomáshelyre mentek a városkából, s attól fogva Gizella ritkán fordult meg otthon. Hat lány kört balról a második lett Négy évig csinálta türelmesen a többivel. Várta, hogy ráoszt valamit az igazgató, vagy hirtelen beteg lesz a szubrett; be kell ugrani a helyébe, ö minden eshetőségre készen állt Betéve tudta a számokat otthon, a kis albérleten minden jelenetet végigpróbált, de a várakozás nem akart beteljesedni. Azt rt- szont érezte, hogy az idő tarthatatlanul szalad, s ugyan még csak huszadik éves, a futó, de sűrű szerelmi kalandok máris többnek láttatják. Nincs vesztegetni való idő — döntötte el — s egy szezonvégi napon színvallásra szorította a direktort.

— Nézzed, fiacskám — mondta az —, tudod jól, hogy komplett a társulat. Kedvedért senkit nem foszthatok meg a szerepkörétől. Légy türelemmel, hová rohansz?! Hisz annyi időd van még!

Gizella éppen az idővel akart most már versenyt futni. Felmérte várható kilátásait, s mert állapotában semmi fordulást nem remélhetett, szerződési ajánlkozást írt egy másik színháznak, s mellékelte vele a fényképét Négy év előtti felvétel akadt a kezeügyébe, — azt küldte.

Űj színház, új arcok. Csak a kórus ugyanaz. Hat lány. A változás annyi, hogy Gizella most nem balról, hanem jobbról második a sorban. Következő társulatoknál balról harmadik, jobbról harmadik Gizella helye. Ahogy szezon végeken ajánlkozásáit küldi, s a bemutatkozó képet, — már tudatosan és kö- ■ vetkezetesen a tizenhat esztendős önmagát ajánlja.

Gizellának már neve van a szakmai piacon. — Ja, persze; A Giza!,.. —említik, ha hírét veszik valahol. — Csinos pofi. — mustrálják kajánul á képet. — Mennyi

JUHOS SÁNDOR:

PREMIER

Öklömnyi dombok felett sóhajtásnyi szél lebeg

csak egy reggelnyi kikelet borzolja a rügyeket fáradt magány

életem egyik oldalán a másikon a végtelen

tájból fakadt értelem egyedül te hiányzol a reggeli tájból

lehet most szegényke?.. Hát bizony: legszebb férfikorban járhat.

Azért mindig akad jámbor, zöldfülű direktor, aki bedől a csalafintaságnak: a kép nyomán szerződést küld a tizenhat tavaszt mutató Gizellának. S a titok tudói

hallgatnak. Hadd éljen szegényke. Gizus már hozzánk tartozó. Amíg a Sybill él, neki is helye van köztünk. Hozzá hasonlót keresve sem lelnénk az aggszűzek vezérének.

*

Gizellával majd húsz év után a minap találkoztam. Az eltelt időben, amióta nem láttam, szinte alig lett szá- radtabb.

— Hogy van, Giza néni?

— Már csak öregesen, kedves. Ahogy nyugdíjas lehet.

— Hát nyugdíjba ment?.. Ilyen fiatalon? — kérdeztem gáláns bókkal, és miméit ál- mélkodással.

— Képzelje!.. Tizenöt évet húztam ki utóbb egy helyütt. Hja, ilyen a státuszos színészet* — sóhajtotta könnyedén —, leragasztotta az embert. Igaz, el sem küldhették.

— Most megint szabadon szerződnek, — úgy hallom.

— Kinek keilen ék már, ugyan!? — legyint picit kesernyésen.

Vidám ördög bujkált bennem, ahogy néztem, s nem állhattam meg a tapintatlan kérdést:

— Hát a hírés fénykép, Giza néni?

Ceruzával húzott szeme fáradt mosolyra szűkült, szája peremén halk, öreges nevetés reszketett:

— Ugyan!.. Ki dőlne be annak már. öreg a kép is, mint az országút. De ha kedvesen venné — s bőröndnek beillő tárcájába bújt —, magának még adnék egye* emlékül.

SAMU

hatvanéves volt már. Fekete, erősvonalú, nagycsontú arc, férfias ráncokkal és hófehér göndör haj. Szemöldöke viszont koromfekete. Szőrme- mentő: ilyen voltál ember, de látod fejeden a téli világot? Alakja vékony, de izmai kemények, lábai fürgék.

Bánta is Samu az ilyen külsődleges ellentéteket. Semmit sem bánt egyébként. Boldog ember volt, korcsmáros. Nagy olaj barna szemét minden reggel ötkör rámeresztette az első vendégre, és amikor az első féldecit kiöntötte, már húszán voltak a korcsmában. A lakásuk is a korcsmához volt ragasztva. Időnként nagyon gondozottan és ápoltan kijött a felesége, akit a pult mögött megölelgetett, és ha maradt még ideje a munka és a felesége között, azt a pénz számolásával töltötte. Néha aludt is, de ezt Samu nem számította az élethez.

Felesége érdekes asszony volt. Korban illett Samuhoz, de lehet azért is, mert százkilós volt, hiszen az ellentétek vonzzák egymást. Intelligens, finomlelkű teremtés, a korcsmaügyekkel nem foglalkozott. Még 45-ben Ismerte meg Samut, amikor a férfi éppen megtért a hadifogságból. Korcsmát nyitottak, nem politizáltak. ötvenhatban a régi vendégek fülébe súgta Samu, hogy nála most is kapni Kossuth-ot és Munkás-cigarettát. Az egyik régi ismerősétől azt is megkérdezte, mikor jönnek már az oroszok? Az ismerős feljelentette, Samut másnap behívatták és megverték. Kijött és mérte a törkölypálinkát, mintha mi sem történt volna. Pénzéért a feljelentőnek is adott. November 5-én viszont nem hallotta meg ennek a férfinek a rendelését, és nem is szolgálta ki.

— Kérem, én nem hallom, de nem hallatszik, amit maTisxai Lajos

Sokadika táján

a

z asszony a konyhaajtóból kiabált:

— Feri, gyere csak le!

A férfi végigimbolygott a friss falon. Az asszony aggódva figyelte, aztán az embereket leste, az öreg Kovácsot, a brigádvezetőt. Kol- láth Sanyit, a gyerkőcöt, meg a többieket: nyolcukat

— Mi baj már megint? — lépett a konyhaajtóhoz a hirtelenszőke, nagydarab férfi.

Az asszony félrehúzta a kiskonyha függönyét:

— Még mindig kevés lesz — mondta idegesen.

A rakott sparhelton pörkölt fortyogott. Fari felemet te a fedőt.

— Nem sok. Tettel még hozzá?

Az asszony bólintott: vizet. Tanácstalanul nézték egymást, majd a férfi fellibbentette az abroszt a ruháskosárról:

— Üres a kamrád, hallod. Nincs semmi?

Az asszony méregbe jött:

— Nem mondtam már tegnapelőtt, hogy csak húsz fo- rintom van. A fene se gondolta, hogy etjayi embert ideosouítösz,

A férfi egyik lábáról a másikra állt Ügy nézett ki, mmt egy óriási kölyök, amikor összeszidják. Éppen hogy csak az orra alatt mormogta:

— Mondtam, hogy eljönnek egy páran.,.

— páran, art mondtad, de nem art hogy az egész kompánia!

Nekem se mondták, hogy mind jönnek! — szabadkozott tovább a férfi és tanácstalanul lesték egymást A gőz lökdösni kezdte a fedőt. Az asszony odament a tűzhelyhez, és megkavarta az ételt

— Ennyi embernek meg se kottyan ez a kis valami — panaszolta szinte önmagának, és ismét odaállt az ajtóhoz.

A zsalus vityilló mellett épülő nagyablakos kőház tetején kopácsoltak az emberek. A férfi barátai, a brigádból.

Az ebédhez az asszony a kiskonyhában terített. Mindenkinek két szem hús jutott egy kanálnyi szaft meg három—négy krumpli. Az asszony nem ebédelt

— Nem jó nekem már zsírosat enni! — mondta, de belevörösödött, mert látta, hogy diétás ételnek is beillene a pörkölt, olyan kevés rajta a zsír. Az öreg Kovács meg még ugratta is ráadásul:

— Egyél, lányom, úgy leszel szép kövér! — mindnyájan nevettek, aztán össze-összeméztek, és megkönnyebbültek, amikor Kolláth Sanyi a gyerkőc mozgolódni kezdett:

— Essünk neki Kovács bátyja, mert korán el akarok menni.

Az öreg rákacsintott az asszonyra:

— Eszi ezt mindig a penész a lányok után.

ga mond. Viszont van egy baráti javaslatom. Mától kezdve járjon maga Szantof- fernéhez. Az ilyen trógerok mind odajárnak. — Ezt mondta minden indulattól mentesen.

a baloldali vendégek is húzták, a harmincas években Olaszországban él*. Egy asztaltársaság minden alkalommal külön-külön megkérdezte őt:

— Hogyls volt az, Samukám? Igaz az, hogy te a fasizmus elől menekültél Mussoli- nlhez?

— Marhák vagytok — röhögött Samu, és a többiek is vele nevettek.

IGAZ, j

mert Samu

Samu tiszteletre méltó, tapintatos ember volt, hitelt is adott, és társaságban is tudott viselkedni. Volt még egy nagy erénye, amit az emberek nagyon szerettek benne: sohasem sértett meg senkit, őt viszont büntetlenül lehetett froclizni.

Boldog volt, felesége is értette férje lelkét, és örült annak, aminek a férje örült.

Egy tavaszi éjszakán Magda meghalt. Kicsiny szíve nem tudta kiszolgálni hatalmas testét. A halál váratlan volt, az asszony sohasem panaszkodott. Amúgyis boldog egészséges embereknél senki sem várja, és nem is hiszi a halált.

A temetés után a barátok összebeszéltek, nem hagyják Samut, féltek, hogy öngyilkos lesz. Beosztották egymás között a felügyeletet. Minden este más házhoz csalták. Minden vasárnap más családnál kellett ebédelnie. A feleségek a patyolatot is vállalták, a takarítást is. A férjek éjfélig sakkoztak vele.

Kétszer be is rúgatták, Samu másnap alig tudta mérni a pálinkát.

„Szegény” — mondogatták, és már vasárnap is mindenki úgy tervezte a menüt: Samu ezt szereti, Samu így szereti.

Samu hálás volt, és hat hónapig bírta ezt a boldogságot. Ekkor odavette magához az üzlet takarítónőjét. Megosztotta vele magányát, pénzét. A nő értelmes, tiszta teremtés volt. És ami ennél fontosabb: elég formás és fiatal. Égett a keze alatt a munka. És megvolt benne a jó és okos nőknek az a különös tulajdonsága, hogy elhitette a férfival, felnéz rá, örömmel fogad mindent, amit kap tőle, s amit ő ad, az csekélység.

A dolgot először egy enyhén púpos tisztviselő vette észre, aki, más öröme már nem lévén, napestig hitelbe vedelte a kisüstit Samunál.

Másnap a szomszédos bankban mindenki tudott mindent. Kilenckor bejött a helyettes igazgató, aki eddig a legjobban szívére vette Samu özvegységét, s a következőket mondta:

— Vegye tudomásul, Pro- tyovim úr, szégyellem magamat, és ha ön egyedül lesz a hortobágyi pusztán, akkor sem fogadom az ön köszönését. Egyébként mindannyian ezt üzenik önnek.

— De nekem már alig van időm hátra, és én is szeretnék boldog lenni... — nem tudta tovább folytatni, mert faképnél hagyták.

egy kicsit, hogy megszakították vele a baráti kapcsolatot. Senki nem beszélt vele, senki nem hallgatta meg, ezért később rákényszerült az ügyvédi munkaközösség segítségére. Bírósági úton volt kénytelen behajtani azt a néhány ezer forintot, melyet haragos barátai ittak meg hitelben valamikor nála. A városban Samunál mérték a legjobb kisüstit.

J FAJT

Nekifogtak, szótlanul dolgoztak, majd ötára tájt m öreg elkiáltotta magát:

— Mára elég! Ez a fele már nem ázik be.

Az asszony sírva mosogatott, amiért az urának szégyenkeznie kell a brigád előtt, hogy se enni. se innivaló a háznál, dehát a fizetést úgy elvitte a cserép, ahogy volt.

Az öreg közben lekászálódott a létrán, utána a többiek is szedelőzködni kezdtek.

— Majd holnap folytatjuk! — mondta a brigádvezető.

Az asszony elsápadt:

— Holnap is jönnek?

— Jövünk hát. Ráérünk, éjszakásak vagyunk. Rá kell mostmár erre tenni a tetőt, lányom. Ne mondják, hogy két évig épül a házatok. Meg aztán ebben a kis kulipin- tyóban megázik a trónörökös — sandított az asszonyra.

A fiatalok a kapuból néztek utánuk. Egyikük sem szólt egy szót sem, de mind a ketten egyre gondoltak, hogy holnap is jönnek, holnap is sokadika van. reggeli is kellene, ebéd is, meg valami innivaló is. Nézték egymást és azt sem tudták, hogy örüljenek-e, vagy sírjanak.

A brigád közben kiért az utcára:

— Gyerünk már, mert összeszakad a gyomrom! — morgott a gyerkőc Kolláth.

Az apja rászólt:

— Ne ízetlenkedj te! Megtudnád, ha neked kék ezt a házat építtetni. Azt hiszed, úgy megy az! Amikor én ösz- szekerültem anyáddal még húsz évig a máséban laktam, aztán építettünk. Ezek meg a második évben.

Sanyi elhallgatott. Lever ten mentek egymás mellett, amikor az öreg Kovács odaszólt kuglis Pintérnek, a géplakatosnak:

— Megvan-e még az a nagy bográcsod komám?

— Miért ne volna... — nézett rá a másik.

— Akkor várjatok — szólt oda a többieknek és visszafordult. Ott álltak az utcasarkon, tanácstalanul, mert hát az öregről sose lehet tudni, hogy mit akar, de még azt se, hogy mire gondol.

A gyerkőc Kolláth éppen hangoskodni kezdett, hogy elkésik a lánytól, amikor az öreg visszajött.

— No, komám, akkor holnap hozd el a bográcsodat!

Ne mondjátok mindig, hogy csak a szám jár azzal a pásztortarhonyával. i

Körülállták az apró öreget. Valahol a varos másik végén fütyült egy vonat, csak éppenhogy, fáradt gőzzel, alig hallhatóan, de ebben az esti békességbeii még az is hangosnak tűnt...

— Na gyertek már mamlaszok, igyunk egy fröccsöt! Ügy álltok, mint szamár a bibliában.

A kuglis Pintér rágyújtott, a gyerkőc Kolláth a zsebében kotorászott.

— Na, mi lesz?! Inni se szerettek már?

Kortyolgatták a fröccsöt. fel se néztek a poharukból,

csak akkor, amikor az öreg Kovács rámordult a legényre:

— Ne lökdöss már te! Mit akarsz.

indnyájan odafordultak. Négy üveg családi sör volt a gyerkőc hóna alatt.

— Kivinnénk tán ezt is a tarhonyához..; Mert hát, hogy most Ferinek gyengébben van...