Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-30 / 178. szám
8 JfööRÁD tS67. július 30. ♦asúrusp \,olcvan éves korában elhunyt Kassák Lajos, Kossuth-díjas író, költő. Több lapot szerkesztett, így például a Ma, Munka, Alkotás, Kortárs című lapok, folyóiratok főszerkesztője volt. Első verseskötete Világanyám címmel 1915-ben jelent meg. Azóta napjainkig csaknem hetven könyve látott napvilágot — némelyikük nemcsak magyarul — regények, novellák, versek, képzőművészeti és irodalmi cikkei, tanulmányok. N AD ÁSS JÓZSEF: Kassák Lajostól S/.urtos kovács, leengedi a kalapácsot, Inas kezével egykedvűen int Jól van emberek, aki elmegy, az elmegy, Sírjára ültessetek kankalint. Szagos szegfűt, rózsát, árvácskát, tuüpántot, Vigasztalják mély nyirkos magányát, Megköszönni életét úgyse tudjátok, Temérdek kincsét, pazar ajándofcát. 1907. Vn. 23. Csukly Lá&xló A gépek halála Uhu Milán’ BESZÉDES C VERMEK Homályos térség, egy kisfiú térdel a közepén, és egy hang szól valahonnan. A gyermek: Én olyan jól jászottam. Egy hang: És mit játszottál gyermek? A gyermek: A földön ültem egy szekrény mellett. S a szekrény alatt volt egy szép, színes tányér, s abban színes ezüstpapírok, s én ezekkel játszottam. A hang: De mit? A gyermek: Azt nem tudom már megmondani. Csak azt tudom, hogy mindenfélét képzeltem erről a papírról — gyönyörű aranydiókat képzeltem hozzá, meg egy szép kis menyasszonyt, s közben nagyon jól is éreztem én magamat. A hang: És aztán mi volt? A gyermek: Óh istenem! Beszéltek a szobában, de én semmit se figyeltem rájuk. Egyszer aztán felemeltek az ablakhoz, hogy nézzek csak ki rajta, esik kinn a hó, s a téren, úgy mondták: a hófüggöny mögött ott baktat Rosen bácsi, hogy nézzem csak, mennyire igyekszik, menynyire siet mifelénk, mert biztosan nekem hoz megint ki tudja mit, hogy milyen mulatságos dolgokat, például azt a könyvet, amelynek címe: Tom Tit száz kísérlete és produkciói. S habár én ilyenkor ujjongani szoktam, ilyenkor el voltam mindig ragadtatva, még tapsolni is szoktam, és olyasmit kiáltozni, hogy — istenem, jaj, mit hoz nekem a Rosen bácsi — úgy látszik, mámoros voltam, bódult az ezüstpapírtól. (Szünet. Tűnődve): Én olyan jól játszottam ... A hang: És még ki volt ott a szobában? A gyermek: Óh voltak ott egy páran. Tinike is ott volt. Hol van most Tinike? A hang: Tinike nem halt meg, tehát odaát maradt, de te meghaltál, tehát itt vagy. A gyermek: Óh én igazán meghaltam? (Szünet, senki se felel. Könyörögve): Én olyan jól játszottam. A hang: És még ki volt ott a szobában? A gyermek (tűnődve): És mért kellett nekem meghalnom? A hang: Torokgyík, mit csináljunk? Torokgyík. (Kis szünet). És még kik voltak ott a szobában? A gyermek: Anyám. (Szünet. Hirtelen észbekap, sikoltva); — Hol van most édesanyám? (Csönd, senki se felel.) A gyermek: Óh milyen kegyetlenek vagytok. (Zokogva): Hol van most édesanyám? (Zokogása egyre elhalóbb): Hol van most édesanyám? Jaj, ugye, nem hagysz? (A tér lassan elsötétül, s a gyermek eltűnik.) «Nyolcvanadik életévében elhunyt Füst Milán Kossuth- díjas költő, Író. Első verseskötete 1913-ban, első regénye 1920- ban jelent meg, O vezette be a magyar Irodalomba a szabad verset. Különösen történelmi drámáival jelentős sikereket ért el. Kiemelkedő prözat műve — az idegen nyelven is — több kiadást megért A feleségem története. 1948-ban az elsők között tüntették ki Kossuth-dijjal. Axt hiszem, a legfurcsább és leghálátlanabb teremtmény a földön a „szerszám- készítő állat” — mondta az Idősödő mérnök barátjának, aki orvos volt A kávéház utcára néző nagyablakának mélyedésében ültek, kényelmesen szürcsölgették a feketét, amelyhez ritka találkozásuk örömére, most egy-egy pohárka rumot is mellékeltek, amit már azért is hasznos dolognak tartottak, mert kitöltötte a két hallgatás közötti szünetet. A legjobb barátok voltak, együtt gyerékeskedtek, a középiskola padjaiban együtt szövögették világmegváltó terveiket, s az egyetemi évek alatt sem szürkült el barátságuk. Bár a szakmai érdeklődés külön utakra vitte őket, mégis gyakran találkoztak, és ebben az időben alakult ki közöttük kapcsolatuknak egy furcsa vállfája. Igen gyakran előfordult, hogy alig váltottak néhány gondolatot, a megmaradó időt hosszú lélegzetű hallgatással töltötték ki, mégis minden alkalommal azzal a tudattal váltak el, hogy nagyon kellemesen érezték magukat. A megszokott tempón most se akartak változtatni. Előbb kényelmesen összekoccintották ízlésesen metszett poharukat, amelynek mélyén derűt ígérőén csillant meg a rum, ittak, a szakértők méltóságával ízlelték és értékelteik az ital kivételesen kellemes aromáját, s az orvos csak aztán válaszolt: — Nem vitatkozni akarok. í'inexe György: Beat-krimi — négy tételben ELSŐ TÉTEL Otthon azt mondták, hangversenyre mennek.. Az öreg Diósdi hangverseny alatt azt értette, hogy jön a gyár fúvószenekara, leáll a parkban és Strauss-polkát kezdenek játszani. Igen, számára ennyit jelentett a hangverseny, így tudta mindig. Az ilyesmit szépnek tartotta és fölöttébb érzelmesnek. Ugyanis egy ilyen hangversenyen ismerkedett meg Elzával. Még a harmincas évek elején. Szóval régen. Elza végül is nem lett a felesége, de olyan emlék maradt, amelyet mindmáig megőrzött. Ezeket gondolta végig az öreg Diósdi, amikor Bandi fiának biztatva mondta: — Jó, jó, menj csak el a hangversenyre. — Nem egyedül megyek — mondta Bandi. — Kenéz Ferkó is velem jön. — Ügy pláne jó — felelte az öreg. — Érezzétek jól magatokat. Diósdi a kapuból nézte a két ifjoncot, amíg el nem fordultak a következő sarkon. — Fiatalság — motyogta magában. Aztán megint Elza jutott eszébe és a térzene. Elza, aki nem lett a felesége. — Elza. De szép is volt az az Elza. — Bizonyára sokáig ábrándozott volna még. ha a felesége rekedtes hangján ki nem penderíti régi emlékeiből: — Jóska! Hallod! Hozz már vizet, mind a két vödörbe, meri öblíteni szeretnék, MÁSODIK TÉTEL A teremben vagy nyolcszázan zsúfolódtak össze. A színpadon megjelent a konferansz. Mondott néhány sikamlós poén-szerűséget, amelyet egyesek tapssal fogadtak, aztán felgördült a függöny. Modern zenekar, modern szabású ruhában, modern mezítlábas, dizözzel. Ezt lehetett látni. Aztán sikolyszerü hangszerzaj áradata zúdult a hallgatóságra. Mintha a színházterem valamennyi fala rémes hisztériával üvöltött volna. Egy idő után úgy tetszett, akárcsak úszás közben, amikor az ember fülébe szorul a víz és lassan-lassan már csak tompa pattogásokat vél felfogni. Az első szám baleset nélkül véget ért, ha csak az nem volt baleset, hogy a dobos, szaktevékenysége folytatása közben ugrált, és egy alkalommal, amikor vissza szándékozta huppantani jeles testrészét, a szék mellé esett. Persze ezt kiheverte, csupán bukósisak frizurájában egyenesült ki a gondosan elkészített hullám. Azonban mint szokták mondani „ahol víz van ott hullám is van" — tehát az első szám egyenlegét mindenképpen pozitívnak lehetett tekinteni. A második számnál a dizőz már intenzivebben búgott. Csacska szöveget röptetett a mikrofonba. Valamit arról magyarázott, hogy úgy megoldja 6 a társadalmi problémákat, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót. . Ez igen tetszett az ifjú hallgatóságnak. Lassan a széksorokban is átvették — ritmus és melódia híjján — a szöveg- mondé«t. Mindenki szabad akarata szerint ütött valamiféle taktj'-t. , ■ A kétórás hangverseny utolsó számában már azonos félként dolgozott a zenekar és a közönség eminens része. Végül is a színpad egyben maradt mert a tervező, mintahogy jól ismerte az ókori Róma történetét, tudta: sok minden előfordulhat. Tehát előrelátó volt, és az egészet vasbetonból építette. S ezt, noha az ifjúi hév sok mindenre képes, mégsem lehet nitroglicerin nélkül egykönnyen megmozdítani. HARMADIK TÉTEL Diósdi Bandi és Kenéz Ferkó meglehetősen beleélte magát a taktusba. Ezt gyakorolták, amíg hazafelé mentek. Hazáig azonban nem jutottak, mert a baloldali útkereszteződésénél egy Skoda ezres állt, a ház előtt parkírozva. Az utca kihalt és néptelen volt. — Van egy ötletem — mondta Bandi. — Éspedig? — így Kenéz Ferkó. — Nézzük meg mit bír ez a taliga. — Azzal az előző taktus szerint ügyes csapást mért boxerével a Skoda ajtajának üvegére. Nem hallatszott nagy csörömpölés. Másodpercek tört része alatt felberregett az autó motorja és megiramodott a két sráccal. Először a belvárosban furikáztak, aztán felmentek a Nagy Emelkedőre, kint a peremvárosban. Az emelkedő utolsó métereit már tüsszögve tette meg a kocsi. Először azt hitték, hogy ácé pumpával történt valami, de csakhamar kiderült, hogy elfogyott a benzin. Nehezen, de azért még feljutottak a Nagy Emelkedőre. — Itt hagyni marhaság — állapította meg Ferkó. — Igen. — helyeselt Bandi. — Engedjük le, tedd üresbe és ugorj ki — hangzott Ferkó utasítás-szerű javaslata. Bandi cselekedett. Üresbe rakta a sebességet, a féket kiengedte és kiugrott a kocsiból. A Skoda megiramodott és egyre gyorsult. — Marhára bírom a fizika törvényeit — mutatott Ferkó röhögve a rohanó autó után. Amikor a Skoda nekiszaladt a fának, már messze volt, és csattanás helyett csak olyan huppanást lehetett hallani, mint amikor a dobos a szék mellé lavírozta extázistól átjárt b tagját. NEGYEDIK TÉTEL Az öreg Diósdi egy kis hazait vitt a rendőrségi fogdába Bandi fiának, ahova az autóskaland révén utaltatta be magát. Minthogy ö még ilyen helyen soha nem járt, igen izgult. A kapuügyeletes meg is jegyezte, amikor megmondta mi járatban van: — Nyugi bátyám, nyugi. Nem maga a tettes, hanem a fia. — No, no! — felelte az öreg Diósdi. — De én engedtem el őket hangversenyre. Ugyebár valamikor magam is szerettem hangversenyre járni. — Ha, ha, ha — nevetett a kapuügyeletes. — Az másféle hangverseny volt bátyám. Az öreg Diósdi hazabandukolt. Eszében ismét az egykori hangverseny járt, amikor megismerte Elzát. Ott a téren Strauss-polkát játszott a rezesbanda, ő pedig similabdát vett Elzának és megfogta a kezét. Talán még mindig fogná, ha akkor el nem rántja. Az milyen érzelmes, szerelmes volt, annak ellenére, hogy Elza „szerelése” mai szemmel furcsa látvány lenne. Ugyanis majdnem bokáig értek akkor a szoknyák. Női térdet csak családi körben és az orvosnál lehetett látni. Diósdi bácsi sok mindent végiggondolt. Közben hazaért. Arca ábrándozó volt és ettől szinte megfiatalodott. Egyre csak Elza járt az eszében. Az a szép Elza, aki a Straus3- polka kellős közepén elkapta a kezét, amikor megérintette. Az öreg leült a tornácon és valószínű még sokáig ábrándozott volna, ha a felesége rekedtes hangján meg nem szólal: — Jóska! Hallod! Hozz már vizet mind a két vödörbe, mert öblíteni szeretnék. de gondolom, ezt a nálad szokatlan mély bölcsességet tartalmazó mondatot csak előljáróbeszédnek szántad — ezért hát hadd hallom érveid — Tévedsz öcsém — ő volt ugyan a fiatalabb, de az öcsém kedves szavajárása volt — most kivételeseti csakugyan komoly gondolataim támadtak. Nem tudom hal- lottál-e róla — bér az ilyen „dögésztől” minden filozófia távol esik —, hogy Marx idézte egy többszázéves angol könyvből: — A munka az olaj a lámpában, a szellem meggyújtja és világít vele. Én nagyon sokat gondolkoztam ennek a mondásnak mély bölcsessége és igazsága felett, és nem tagadom, amikor a mérnöki pályán, a technika világában kötöttem ki, valamelyest ilyenfajta cél lebegett előttem. Olyan munkát találni, a technikai tudást úgy használni fel, hogy ezzel minél több embernek életét, mindennapi törődését könnyebbé tegyem. Azt hiszem ebből a szempontból most lényegtelen, hogy ezt a törekvést milyen sikerrel valósítottam meg, mert tulajdonképpen nem Is ide akarok kilyukadni. De az már lényeges, hogy akárhová nézek is nyüzsgő világunkban, mindenütt azt tapasztalom, hogy 1 ezek a lámpással világitó emberek — mert valljuk meg őszintén, ma még viszonylag igen kevés olyan ember van, aki világítani tud a munkájával — nem kapják meg az őket megillető megbecsülést. — Nem, ne szakíts kérlek félbe, nem anyagiakra gondolok, Azt elismerem, hogy egy tervezőmérnök ma jobban keres nálunk, mint bármikor máskor. De itt többről van szó. Talán egy példán keresztül jobban megérted. Tudod, hogy nem vagyak nagy sportrajongó, de azért szép, napos időben ói is engedem magam sodorni a Népstadion felé. Amikor a stadiont, a gyönyörű íveket, az igazán impozáns méreteket szemlélem, mindig eszembe jut, hogy egy jól sikerült „fejesről”, egy-egy hálóba jutott labdáról hetekig beszélnek az emberek, a részletek feletti vitákból barátságok és engesztelhetetlen haragok születnek, egy-egy gól- rúgónak a nevét fénybetűk teszik emlékezetessé és az újságok sokszor egy hétig is méltatják ennek vagy annak a labdarúgónak „halhatatlan” mozdulatát. De ugyanakkor eszembe jut az is, hogy ebből a tömegből, a százezer lelkes, nyilvánvalóan alapjában véve egészséges gondolkodású ember közül, talán egyetlen egyet se tudnánk kiválasztani, aki megtudná mondani, hogy ki tervezte azt a pompás stadiont, ahonnét olyan kényelmesen tudta szemlélni, mondjuk az Albert villámgyors lerohanását. Rendjén van-e ez?, vagy az a szerintem sajnálatos tény, hogy, ha iskolás fiataljaink közül merő fogadásból százat megkérdeznénk, ki volt Zsák, vagy Orth Gyuri, azonnal tudnának válaszolni, de Hargreaves vagy Hincz Gyula nevére csak értetlenül hallgatnának. Pedig teszem azt a Jenny- nek nevezett fonógép, a maga idejében forradalmasította az európai ipart és ezer- meg ezer embernek tette könnyebbé a munkáját, és járult hozzá ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessen és többek között szórakozási hajlamát a sportban is kiélhesse. A mérnök itt elhallgatott, mintha röstelné, hogy hirtelen ilyen nagy lendületre ragadta igazának tudata. Az orvos, aki mindezideig együttérző komolysággal hallgatta az eszmefuttatást, mintegy folytatásként odavetett egy megjegyzést: — Nézd ez majdnem természetes. Az emberekben mindig jobban megmaradnak az ünnepi élmények, mint a hétköznapok talán fontosabb, de mindenképpen kötelező, szükséges ismeretei. Az „emberi” hálátlanság példáit a mi pályánkról is fel lehetne sorakoztatni — de én azt hiszem, hogy az egész kérdéskomplexumnak a magyarázata az emberben magában van. Mert az ember elsősorban önmagával, saját életével szemben is hálátlan. Gondolj csak arra, hogy hányszor fohászkodtál egy-egy fog, vagy fülfájás gyötörte éjszakán és érezted, — ha mégegyszer egészséges lehetnél, milyen boldogság is lenne. Aztán, amikor az óhajtott egészség ismét elérkezett, ugyanolyan nyűgösnek, robotosnak találtad az életed, mint mindig, és eszedbe se jutott, hogy nemrég áhító kívánsággal még azt akartad. — Ez igaz, vette át ismét a szót a mérnök, — engem azonban rendszerint lehangolnak ezek a dolgok. Itt van például a gőzmozdony és a vasút fejlődése. Milyen óriási dolog is volt a gőzmozdony, a vasparipa feltalálása. Tudod, hogy az emberek előbb babonás félelemmel tisztelték, aztán gúnyos hitetlenséggel kapaszkodtak konzervatizmusukba, majd boldog megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a füstöt okádó vasparipa emelte ki őket a sárból, tette lehetővé, hogy szeretteiket könnyűszerrel elérhessék, és a gőzgépek a technika fejlődésében ugrásszerű emelkedést hoztak. A gyenge embert „emberfeletti" erővel ruházták fel, tájakat, világrészeket kötöttek össze, gyorssá és könnyűvé tették a terhek hurcolását és segítségükkel a világ egyik leggyámoltalanabb teremtménye csaknem teljesen leigázta a természetet. S mi lett belőle,— a sikerektől felizgatott elme tovább kutatott, jöttek az olaj, majd a villamosgépek és a hálátlan ember, ma már csak gúnyosan mosolyog, ha egy- egy fejlődéstörténeti kiállításon, vagy régi könyvekben a gőzgépek őseivel találkozik. Talán egynek se jut eszébe, hogy ezek az ósdi gépek is segítettek őt emberré tenni. Sokszor töröm a fejem, milyen megoldással lehetne ezeket a mái gőzgépeket megmenteni az elmúlástól? Látod, tudom, hogy nem a leggazdaságosabbak és mégis szinte reménytelen igyekvés- sel, gyermeknek az apja iránt érzett segítőkészséggel szeretnék tenni valamit „életük” meghosszabbításáért, mert érzem, hogy a hála, amely az emberek között olyan ritka, néha az élettelen dolgokkal szemben is kötelező. Az orvos, nála szokatlan módon, meghatódott ettől a technikai „széntimen talizmus* tói” és mintegy bocsánatkerő érdeklődéssel nyúlt az asztalon heverő nappa felé. A mérnök először ijedten kapott utána, majd piruló belenyugvással tűrte, hogy az orvos értelmetlenül nézegessen egy számára ákom-bá- komnak tetsző géprajzot. — Mi ez? — kérdezte aztán azzal a bizonytalansággal, amellyel egy technikában járatlanabb ember érdeklődhet az ilyen természetű ügyek iránt. — Ez.... — válaszolt rövid tűnődés után, pironkodva a mérnök — hát igen .. .ez egy turbógenátor terve. Tudod a régi már egy kicsit elavult, újításnak szántam. . Aztán kinézett az ablakon és úgy érezte, hogy azzal a lámpással, amelyben az munkájának olaja ég, most egy újabb gépnek adta meg az első, de halálos döfést. De hát így nem múlik el a világ dicsősége.
