Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-30 / 178. szám

1907. július 30. vasárnap. NÖCRÁÍ Molnár Gábor: Balatoni keszeg és a piraiba SZENVEDÉLYES horgász barátom jobb ügyhöz méltó buzgalommal markolja üveg­szálas horgászbotját a siófoki mólónál. Suhogva indul botja zsinórján a halak számára rendkívül ízletesen szervíro­zott gilisztás horog. — Fogott már valamit? — csilingel egy finom női hang. Enyhe mordulás a felelet. Növekszik körülöttünk a kí­váncsiak gyűrűje, és a ráérő­sebbek letelepednek. Felhör­dülnek a hozzáértők, amikor a buktató nagyhirtelen aláme­rülését látják. Barátom óriási lendülettel „bevág”, és a né­pes társaság fölött körbeuta­zik. a — tízdekás „pirosszár- nyú” keszeg. Szisszenés, mor­dulás. Hamar elfogynak a kíváncsiak. A keszeg lekerül a horogról, s mi pirulunk. — Hát — kap el a derű — nehezen kerülne ki itt egy vacsoráravaló. Ül előttünk a vízen a buk­tató. Lágyan. Semmitől sem zavarva. Mi meg odakinn, a kövön. — Nos, neked talán tekin­télyesebb zsákmányod akadt az Amazon ásnál? — néz ba­rátom szemrehányóan. Tud brazíliai gyűjtőutazásaimról, állítólag bele is lapozott már egyik-másik könyvembe. A haltartó hálóban pihenő «pirosszárnyú” kicsi keszegre gondolok, és eszembe jut egy «okkal nagyobb hal. — Az Amazonas-menti Ca- rarassu mocsarak szomszédsá­gában kikötve — kezdem — a bronzvörös, hárommázsás súlyt is elérő piraibákra „vadász­tam”. Gyerekkori könnyed­ség, vígság kapott el akkor is, mint mikor pajtásaimmal, nyári vakáció idején beleéne­keltünk a bakonyi erdőalj al­konyt, szarvasbogárzúgásos csöndességébe. — Hurkot hurráira vetve kötöm a nyolccentis görbüle- tű, araszos és vastag horog­szárra az indiánfonta erős curua-zsineget, kétméteres eresztéket hagyva a rőzseág- „buktató” alatt. Ráhúzom az óriási horogra a matrincha csalit. Az araszos horog szin­te teljesen eltűnik a matrin­cha tömegében. A zsinór vé­gét magam után húzva egy méter magas, bóbitás urucu- ri-pálma tövéhez tekerem. Idehaza a harminckilós, ho­rogra került harcsával is ne­héz elbánni, hát még a tíz- szerte súlyosabb paraibával. — Vízbe vetem a horgot. Tovalibeg a rőzseág, viszi a sodrás a csöppet sem közna­pi buktatót, eresztékén a csa­lit Feszül a kiengedett zsi­neg, amelyet most már csak a pálma töve tart. Hirtelen alábukik a mesz- sze, benn úszó rőzseág. Ijhur- ként váj a homokba a pál­matőről vízbevezető zsineg, amelyet megmarkolok. Húzás vág vissza, és vad erővel ki­tépi ujjaim közül. Odabenn — ki tudja hány méter mély­ségben, harminc evezőhúzásra a homokos parttól — küzd a bronzvörös hal. Szabadulni szeretne, de az indiánfonta curuazsineg miatt nem lehet­séges. KIFÁRASZTOM — határo­zom el — és elborít a piruló izgalom. Ezt az óriási erejű halat? Felvág a sárga víz­ben a piraiba sötét bronza, majd alábukik. Semmiképp nem eresztem el a piraibát. Rövidebbre kell fognom a zsi­neget. Futva igyekszem a pálmá­hoz. Odatérdelve, vállamat a barna, fiatal törzsnek vetve, vonom kifelé a zsineget. Óriá­si erő ránt, ellenkezik húzá­sommal. Vállam, markom ke­ményen horzsolódik. A zsi­neg, ha nem feszülnék vál- lammal a törzsnek, arcra rán­tana. Rázkódik, zörög felet­tem a zöld pálmabóbita. A törzs állja a küzdelmet, a ho­rog, s a zsineg is. Vérezhet a bronzvörös hal-ragadozó és a többiek — akár a tengeri cá­pák sebesült fajbélijükre — rácsaphatnak. Sietnem kell. Húzva a zsineget, vonszo­lom a zsákmányt a homok, s csónakom irányába. Vizes már az Amazonasból kikerü­lő zsineg, közben bele-bele- rezdül a vaderejű rántások­ba a pálmabóbita. Vállam véresre zúzva, hamarosan több méter zsineg gyűlik 6sz- sze a pálmatörzs tövénél. Fo­gást fogás követ. Már csó­nakközeiben ver, csapdos a bronzvőrösét mindinkább be­mutató halóriás. Most — mérem a távolsá­got — tíz méterre lehet csó­nakomtól. Félórája küzdőm vele? Lehet. Vizesen csurgó a homokkal elegyes curua-fonás, és ez jól hűsíti tenyerem, uj­jaim égését. A bronzvörös hal deréktá­jon öles, körméretű farok­csapásai, amelyekkel maga körül a vizet tajtékossá ve­ri, félelmetesek. Nagyot rán­tok a fonáson, rövidítve a hal meg az urucuri pálmatörzs közti távolságot. Rögzítem a zsinórt, 6 a félig homokra hú­zott csónakhoz futok. Közvet­len közelből mindennél va­dabbnak tűnik a horogra ke­rült, csapdosó hal. Hatalmas példány, óriás a piraibák közt is. Nem csoda, hogy a többiek elől másodperc töre­déke alatt elmarta a matrin- cha-csalit. Elejtéséhez nem vágóvas, szigony, vagy fej­sze kell, megfelelőbb a Winchester. Előszedem a pus­kát. Az evezőpadra állok, öt lépésre csapdoshat a csónak­végtől a küzdő, időnként egész tömegével a víz fölé emelkedő hal. A lövés bele­zúg az Amazonasra boruló csöndességbe. Az ólom a hal szeme táján csapódhatott be. a piraiba lassú pörgéssel ve­ri a vizet. Mint súlyos, nehezen enge­dő tüsköt, vonom kifelé a ha­talmas halat, majd mögéje, az Amazonasba lépek, és fél- combig vízben állva, gördí­tem, döntöm kifelé — minden erőmet beleadva — a csúszós fogású piraibát. Bőre nyálká- san érdes, nem annyira csú­szós, mint a harcsáé. Pik- kelyzete némiképp hasonló a süllőéhez. Hasatája világo­sabb. mint bronzvörös háta- része. Végre a homokra segítem a zsákmányt: már tudom, a közelben tanyázó indián ha­lászoknak adom... —- Hát ez, és ott, így esett — mondja barátom, és nézi a visszavezető, múltbaérő „szá­lat”, a hálóban levő tízdekás „vöröeszárnyú” keszeget. — De vigasztaló, hogy ez a ap­ró „vörös6zámyú” keszeg „hozta ide” a piraibás hor­gászkalandot. SZEDELÖZKÖDÜNK. A magányos, árva kis keszeget visszadobja a vízbe. Lépéseink a part felé kopognak, az em­lékeket idéző köveken. — Hát pajtás — mondom — éti egyetlen „paptetűért” sem cserélném el a legszebb, hárommázsás piraibát. — Miért? — Megmondom. A „papte- tű” balatoni hal, a piraiba pe­dig, és legyen bár hárommá­zsás, odaátra való, idegen vi­lágbeli. tírajczár Imrei Isteni Kicsit szégyelli, hogy csak akkor hoz virágot a nővéré­nek, amikor meccset akar néz­ni. Vera most is szó nélkül elvette a csokrot, és már en­gedte is le a függönyt, s be­kapcsolta a televíziót. — Már elkezdődött — mondja, és 6 is leül. Köténye zsebéből elővesz három taka­rékbetétkönyvet, és mutat­ja. — Látod, a Jani is örült neki. Hozta a pénzt, vittem a bankba. Nem figyel rá, éppen most rúgtak kapufát a pepiták, jó a közvetítés. De az asszonyt nem zavarja a kovászszerű sö­tétség, kinyitja a könyvecs­kéket. — Az én nevemen van nyolcezer, a gyerekén három­száz, a Jani könyvében meg ötvenegyharminc. Nem mor­góit ám egy dekát se, úgyis közös, nem igaz? De igaz, és most éppen gólt rúgtak a vendégek, valakit dobálnak a levegőben, de jó lenne tudni, ki az? — Már bekaszíroztuk a pénzt a tervezőirodától meg a tanácstól, ahogy jött, el is ment. Már ami elment, mert a java azért itt van. Felgyújtja a villanyt, és meg kell nézni a betétköny­veket. Először a nyolcezreset, aztán a Kisveráét, de el kell olvasni azt is, hogy ötvenegy­harminc. Fél szemmel látja az eredményjelző táblát, hat— kettő, még nem változott sem­mi. — Veszünk majd egy tel­ket. Kis telkecskét, lehet kap­ni már húszezerért. Van nyolc­ezrünk, kapunk még tízet, a többi meg összejön. — Igen, összejön. — össze hát. Aláírták az új szerződést, elvállalta a via- duktmerevítőket, onnan is jön pénz. Mit gondolsz mennyi? Megkapjuk a tíz darabot? — Tízet? Annyit azért nem, azazhogy, de lehet, hogyne, persze. — Miért ne kapnánk? Hi­szen a Jani megdolgozik érte. Csak a sípszót hallja, meg azt, hogy egy szurkoló belere­cseg a mikrofonba: Lóri fórt, nem kéll várni, és egy sie­tős hang bejelenti, hogy most hírek következnek. Vera, a ronda, barna könyv- szekrény mellé áll. — Ez is most újult. — Üj könyvek is vannak? — Olcsón vettem. A Jani­hoz jár a bizományos, mindig visz neki egy csomagot az iro­dába. Részletre adja, válogat­ni se kell. Tudod, mibe került ez a felső félsor is? Potom .. Vera megint előveszi a be­tétkönyveket. — Mióta kiváltottam eze­ket isteni a közérzetem. Fogd csak meg ezt a nyolcezrest! Ahhoz képest, hogy mennyi van benne, nem is nehéz. Ép­pen olyan könnyű, mint a Kisveráé vagy a Janié. Hiába cikázik a labda, tempósak a pepiták, meg kell fogni a könyveket. — Könnyű. — Ma bevásároltam, itt volt a gázos, kifizettem négy­százat. Húszat kell adnom a házmesternek. Meg is nézem mindjárt, mennyi pénzem van. Lesz-e elég apró? A pénztárcában csak száza­sok vannak. Bemegy a másik szobába, leakaszt egy sötét férfiöltönyt, — Janié. Egy szempillantás alatt megfordít­ja, de úgy, hogy a ruha nem gyúródik össze, s a fogas se esik ki belőle. — Fejreállitás. így kell ezt csinálni. El kell szedni a pénzt a férfiaktól. Minek ne­kik. Nézd csak, mintha Jani­val együtt fejreállitanám. ki­hullik a zsebből a lényeg. Nem sok hullott ki, három forint húsz. — Azért én nem állok fej­re, nem vagyok férfizakó! Hagytam itthon két pirosat, hiszen csak szerdán jön a fi­zetés. Tegnap megvettem a gyereknek az iskolaköpenyt, meg a töltőtollat, ne sírjon. Azt hiszed, lehet olcsót adni neki? Nyügösködik: „Az én toliamon ne spóroljon senki!" Most se nézheti a közvetí­tést, ég a villany, kell a lám- pa, mert Vera keres valamit, a Monte Christóban. — Itt is kell valaminek lennie. Nincs. — A sárgarépa drágább lett, de azért kijövünk vala­hogy. Szerencsére, nem sokat pusztítunk belőle. Az ember­nek a hét végére alig marad. Csak ha egy kicsi összegyűlik a takarékban, akkor dolgozhat a fantázia. Nyolc darab ez­resnél már lehet. Csengetnek. Kisvera jött ha­za az iskolából. — Látod, megint a pénz — mondja élvezettel az anyja. — Mindig csak a pénz. Már har­madszor kérnek ebben a hó­napban, és a gyerek minden nap visz még két forintot, be­rakja a takarékba. Hadd szak­ja meg. A képernyőn már percek óta csak a monoszkóp vibrál, vége a mérkőzésnek, azt sa tudja, mi lett az eredmény. Az asszony odamegy a géphez, lekapcsolja. — Na, most már idefigyel­hetsz! Mit szólsz a telekhez? Nem sok érte a huszas? Kisvera vacsorázik, de be­kiabál a konyhából. — Tegnap mondta az apu, hogy talán alkudni is lehet. Anyu, jó lenne, ha megkap­nánk tizennyolcezerért? A gyerek sem beszél más­ról. — Ennek is kell a pénz. Nem váltanál egy tízest? Éppen annyi aprót tud ősz- szekapirgálni, kiszedi a papír­pénzek közül. — Tessék. A gyerek egy pillanatig sem mozdul el onnan, tetszik neki a pénzváltás. Csodálkozik. — Anyu, a bácsi férfi? Egy pillanatig mindketten furcsán néznek a gyerekre, de az asszony mindjárt kapcsol: — Azért kérdezi, mert pénz van nálad. Nálunk csak a lá­nyoknak van pénzük Láttad a Jani betétkönyvét? Kisvera nem érti, firtatja tovább: Ha férfi, akkor miért van nála pénz? Tizes is, meg százas is? SALGÓI NAGY ISTVÁN: Antikor háború van Az emberre gondolok, aki megvalósította önmagát, hogy a semmit szembe ne találja, kit számtalanszor halálra ítéltek és még többször halálra, akinek életérzés az unalom elleni harc és elidegenít a ráció és a káosz csatája. Ha önelemzés a tükörképben az okozott borzalom hatásán megnyúló száj és a határhelyzet lehetőségei között billegő világ, még terem a tervekből értelem — ennek ellenszere a halál! és az utolsó belülről bíráló él, mely a jelet késlelteti, meg az utód aki a pillanatok égésének kezét fékezi, hogy ne pipacs színe legyen az amúgy is homályos dalnak, ha a tudatlan, bízva a holnapról dalol. Nem papíron felfokozott jegyzékre gondolok, hanem a káprázattól kihült-eszű emberre, nki még egyszer sem gondol naponta a történelmi tarthatatlanságra! Veress Géza: Fészeklopó fiú Szeretne a meccsre figyelni, lassan vége a félidőnek de a — Anyu! Hat forintot kell nővére a képernyő elé áll: vinni a suliba. Olyan sok az a tízezer?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom