Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-23 / 172. szám

8

WÖGRÄD

1967. JúHus 28. vasárnap

Szolnoki Istvánt

A harmadik

I AZZAL ja híddal hónapo!__________I kig alig valamit

haladtunk előre. Mindig közbejött valami. Hol a beton nem érkezett meg időre, hol pedig a szegecsek hiányoztak. Kis, vacak híd volt pedig az egész egy szeszélyes kis folyó fölött. Tímár szerint, ha komolyan egy karra dolgozunk, reggelire elintézzük az egészet, s délre már csak a seprés maradt volna. Persze ennél azért több volt az a híd. Ezt már az is mutatta, hogy amikor szállították az alkatrészeit, két embernek is baja esett. Az egyik állítólag meg is halt. S a hidászok — istenverte népség — még a halál említésétől is félnek. Milculák Jóskának, a kétméteres óriásnak például ha azt mondják: halál, belebujna az egérlyukba is. Babonás és nagyon félti az életét. Ugratjuk.. persze, hogy ugratjuk. Mesélünk neki rémtörténeteket, különös haláleseteket. Ilyenkor aztán egész éjszaka forgolódik a szálláson. Kimegy, bejön, nem leli a helyét. mi meg kuncogunk a gyávaságán.

Azon a napom azonban egyikünk sem kuncogott. Különös riadalom telepedett közénk. Senki sem mondta, de mindenki úgy érezte: átok ül rajtunk, mert egy háromnapos esőzés után leszakadt a híd középső pillérje. Óriási robajjal zúdult a vízbe. Tímárnak remegett a nyaka, sírt. Hangtalanul, reszketőssel búcsúztatta kéthónapos küszködésünk eredményét. A traverzek úgy meredeztek elő, mintha halálba merevült karok mutogatnának az ég felé. Egyikünknek sem esett jól a reggel’, pedig máskor kisebb lakomákat rendeztünk a hűvösben. Az egész környéket belengte a sültszalonna illata, meg a zöldhagyma bűze. Most meg csak néztünk magunk elé. akár a bűnösök, lehajtott fejjel, földre sütött szemekkel.

A SZÁLLÁSON

csend volt, de nyugalom korántsem. Akadt, aki szerszámot tisztogatott. Tarpataki pedig a kártyát húzta elő

a zsebéből. Gyorsain vissza is rakta azonban, mert nem akadt partner. Máskor úgy kellett kisorsolni, ki fér bele az ultizó társaságba, most meg fülét se mozgatta senki. Tímár a bográccsal csörömpölt. Ketten egy zsebre dolgoztunk, egy volt a tarisznyánk is. Békésen megfértünk egymással, de harmadikat nem fogadtunk magunk közé. Még Mikulá- kot, a szelíd, félénk óriást sem.

— Maradjon meg magának

— vélte Tímár —. kotorász- szon csak a saját bográcsában, előlem ne egye el az ennivalót. — Pedig jó lett volna társnak Mikulák, mert a krumlápucolás miatt örök vita volt közöttünk: egyikünk se szerette csinálni. Most azonban abban a helyzetben .kapóra jött volna az a kis foglalatosság is. Vettem a késit, bontogattam a krumpliszacsákót. de Tímár leintett:

— De megbolydultál — mordult rám. — Máskor büdös neked a krumpli, azt mondod, viszket tőle a fejed. Hát most coki neked.

Azzal kivett a kezemből bicskát, zsákot, s még a sámlit is kihúzta alólam.

— Csak egymás torkát el ne vágjátok már amiatt a vacak krumpli miatt — szólt ránk az emeletes prices magasából Sete Balog a banda- gazda. Timámak több se kellett.

— Maga meg minek üti bele az orrát mindenbe — fordult a prices felé. — Nem elég, hogy évszámra hajkurász bennünket. még abba is bele akar szólni amit idebent csinálunk.

— Szól bele öregapád, akitől a mérged örökölted — próbálta tréfával meggátolni a mirdikább felparázsló vitát Balog. — Nem érdekel engem, ha megölitek is egymást,

csak tanúskodnom ne kelljen, mert egyformák vagytok. Az egyikőtok tizenkilenc, a másikótok egy híján húsz. Tőlem akár...

| NEM FEJEZTE| al’ ajtóba

egyszerre fordítottuk arra a fejünket. Vizes, csapzott ember állít a küszöbön. Látszott

rajta, ha még egyet kellene lépnie, menten összeesne. A furcsa látvány okozta meglepetésből először Tímár tért magához.

— Csak nem a vízen jött?

— kérdezte, de úgy. hogy a kérdésben már előre benne volt: ha az ember azt mondja, hogy a ví zöm léstől megáradt folyón jött át. nem hisz neki.

Mintha igent intett volna a fejével, de az is lehet, hogy csak megbicsaklott a nyaka, miközben az ajtófélfába kapaszkodva lassan lecsúszott a küszöbre.

— Ez teljesen kikészült — állt meg felette Sete Balog. Mikulák gyorsan behúzódott a sarokba, s babonás rettegéssel pislogott a földön beverő emberre.

— Legalább vigyétek ki —

nyöszörögte.

— Inkább húzzuk beljebb — kapaszkodott a lábába Tímár

— ne verje az eső. úgyis elég vizes.

— Pedig nyakon ke*l önteni, különben nem tér magához ~ tanácsolta Balog, s kapta is kézbe a kannát.

A víz láthatóan használt A« ázott ember megmozdult a tócsában, s tétován felnyitotta a szemét. Felült. Lassan, makogva beszélt valamit, csak Tímár értette, hogy mit, aztán újra elájult. Tímár a fejét vakarta.

— Azokért bizony át kell menni — mondta aztán némi tétovázással — különben ott pusztulnak. — Ahogy mondja, talán már a háztetőről is leszorulnak lassan, annyira rájuk szaladt a víz.

Mérhetetlen mélységű csend volt a válasz. Bambán meredtünk Tímárra, semmit sem értettünk az egészből.

— Majd ráértek megtudni, most induljunk — szűrte foga között a szavakat Tímár. Aztán Sete Baloghoz: — Jó lenne, ha maga, meg Mikulák a nagy csónakkal mennének, mi meg a kicsivel indulunk. Talán még nem késő.

Mikulák semmivel sem értett többet a dologból nálunk, de a mozdulatlanul fekvő ember látványa meg az hogy csónakkal kell nekiindulni szakadó esőben a folyó- nak, éppen eléggé felborzolta az idegeit. Szederjés kéken makogott.

— Márpedig jössz, különben agyonváglak — csikorgatta a fogát Balog. — Ügy kell most az erőd, mint még

soha.

Mikulák nyöszörgését még akkor is hallottuk amikor a folyó közepén billegett a csónak. Keserves volt az evezés, mert a víz teljesen megvadult

dsur-sst

vü kutya úszott felénk.

— Húzz rá az evezővel •— kiáltott Balog, de Mikulák úgy tett, mintha nem is hallaná. Sőt, amikor egészen közel ért a kutya, félig kihajolt a ladikból, s beemelte az állatot.

— Ezt a marhát! — szitkozódott Timár. — Embereknek kell a hely, ő meg a kutyát menti.

Rengeteg kínlódás árén, de baj nélkül megérkeztünk Timár vezényletével a házhoz. Elavult, rozoga kis tanya volt. Akkor építhették még a folyó árterébe, amikor a különböző építési szabályoknak nyomuk sem volt. Hogy hányszor önthette ki már a víz, bajos lenne összeszámolni. Most is lehetett körülötte vagy kétméteres az áradat.

— Ide csak te mehetsz Mikulák — méregette a mélytárs

séget riadtan Balog. — Ez mindenkit elnyel. Te meg, úgy mondtad egyszer, hogy úszni is tudsz.

Mikulák igyekezett minél kisebbre összehúzni magát az evezőpadon, s az istenért sem mozdult.

— Lökje ki! — kiáltott át Timár. — Vagy úszik, vagy...

Balog komolyan vette s a nagy darab embert kibillentette a csónakból, összeszorult a torkunk, s akkor kezdtünk csak kissé megnyugodni, amikor Mikulák egyenletes tempóval úszott a ház felé.

Talán félóra telt el amire először fordult. A két kisebb gyereket hozta. Ügy ültek a hátán, mintha csak játékból rakta volna őket oda. kétszer úszott még.

Balog is Timár is nagyokat nyelt s dícséretfélét morogtak a foguk között. Mikulák azonban se nem látott, se nem hallott. Az a bivalyerős ember úgy sírt akár egy gyerek. Még akkor is rázkódott a válla, amikor holtrafárad- tan megérkeztünk a szállásra. Kitért minden köszönet elől, nem állt szóba senkivel. Kimenekült a szállásról, amikor Timár elmesélte, mi is történt annál a távoli háznál.

kellett Miku- láknak ahhoz, hogy megnyugodjék, s elfogadja Timár ajánlatát: legyen harmadik társunk a bogrács mellett.

Sok, kisebb-nagyobb hídnál megfordultunk aztán még együtt és sokféle emberrel összekerültünk. Akadt közöttük aki szájjal még a hegyet is képes volt megmozgatni. Némelyik az erejével meg a bátorságával dicsekedett. Mindenkit meghallgattunk csendben, türelemmel . Néztük a próbákat, az erővel járó huzakodásokat és bólogattunk. Mi sosem álltunk be babérra pályázók közé, pedig lett volna rá módunk. Kínálkozott kihívás bőven, de kitértünk. Nem álltunk le senkivel. Szégyelltük volna a győzelmet is meg a vereséget is Mikulák előtt, aki saját gyávaságát, tehát saját magát győzte le egy olyan viadalban, amelyben alul Is maradhatott volna.

KÉT HÉT

Henry Moore királyai

Hivatalosan Két ülő alak címen szerepelnek a katalógusban, de mindig minden katalógusban ott van zárójelbe tett igazi nevük is: Király és királyné néven ismerik és csodálják Henry Moore-nak, a Budapesten kiállított hatalmas tehetségű brit szobrásznak ezt o főmüvét.

Vitathatatlanul királyok, uralkodók. Olyan fenséges nyugalommal, finom fejedelmi előkelőséggel ülnek keskeny trónjukon, ahogyan csak régi, igazi királyok ülhettek valamikor. Nem merev előkelősködés ez, nem karótnyelt fennhéjá- zás; mégcsak nem is gőgös arc, büszke tekintet hatása, hiszen nincs is igazi arcuk, csak testtartásuk van. Harmonikus, tzobrász-mintázta testtartás: csupa megnyugtató párhuzam, sima egyenesség. Párhuzamosan barátságos, laza lejtéssel esik le a férfi és a nő karja, párhuzamosan tartják egyenes derekukat, párhuzamos nyugalommal hajlik lábuk, s hull le ruhájuk; egyfelé fordulnak és egyfelé néznék, s az egyenes tartáson kívül ez az egyetértés adja fenségüket.

De szomorú királyok, olyan uralkodók, akik már sok szenvedést túléltek. Törékeny-szép formáik, vézna lágysággal hajló kezük, a lepelből kiáltóan kimeredő lábuk, meg szívbe markolóan horpadt hátuk, ölük — akárcsak egy Ínségesen ínséges, szikár mélyföld — szenvedésekre utal, elmúlt tragédiákra emlékeztet.

Negyvennyolc világhírű

plasztikát és nyolcvankilenc nagyszerű rajzot láthattak a Műcsarnok látogatói ezen a kiállításon, csupa olyan alkotást, amely maradandó értéke a modern Európa művészetének. S minthogy mind magán viseli az alkotó egyéniségét, egy-egy főmű egyesíti magában összes vonásukat. A Király és királyné főműve Moore alkotói pályájának. S nem is nehéz felismerni benne a korábbi alkotások egy-egy jellemző vonását, megszűrt, átalakítva megőrzött értékét. Súlyos hullámú, erős drapériájukon ott érződik a korai müvek kemény ereje, amelyet a nehéz ritmusú indián művészettől tamilt az alkotó, s amely hatalmas erőver érvényesül az 1927-ből való „Fekvő alak’’-on. Tiszta párhuzamaikban, a lágy karok és a pad derékszögeiben ott a kubizmus megszerkesztett művészetének geometriai tanulsága. Ijesztő-barátságos fejük, egyáltalán nem természetes arcuk és majdnem naturálisán természetes testük furcsa ellentétében nem nehéz felismerni az ellentmondó motívumokat összekapcsoló szürrealizmus meghökkentő hatását, amely kiélezve hat a korábbi természetes-gépies, nyugtató, és riasztó „Sisak”-on; s az 1933-ból datált vörösbeton „Kompozíció" visszafojtott erotikája is fölsejlik az asszony satnya keblei láttán. Henry Moore állandóan figyeli, gyűjti a természeti formákat, szobrain vissza-visszatér egy vízcsiszolta kavics, hullámtépte szikla alakja, s vissza a táj domborzatának — hegyeinek, laposainak — formája is — tanítja a művészettörténet. S nem tér-e vissza valóban a már említett mély föld-hátakban, süllyedt ölekben ez a megoldás? S nem vetíti-e előre az 1952—53-ban készült szobor a következő évek főműve, a „Harcos pajzzsal"

— Két ülő alak (Király és királyné)

(MTI foto — Szebellédy Géza felvétele)

megdöbbentő és fölemelő tartalmát, a csonkult kezével-lá- bával, de erős tomporával, szilárd izmaival és nagy pajzsával háborúról, embert szenvedésről beszélő figura szorító, lélektani mondanivalóját?

Erről beszél végül is a „Király és királyné”, a háborúból kinzottan kilábolt, szenvedéseit sirató, de életét élni akaró emberiségről. Törékeny testük védtelenléget kiált, de tartásuk fenséges emberi tartást, furcsa, gépszerű fejük borzalmat is kelt. de a nőnél finom orrvonalával gyöngédséget, a férfinél erőszakos állkapcsával határozottságot sejtet. A világháború után, az ötvenes évek feszült, nyugtalan békéjében születtek ezek a figurák, Királyok, akik szenvedtek, de élni akarnak. Királyok, akik nem felejtik az elesettséget, de fölegyenesednek: Henry Moore királyát mi vagyunk.

Lakos Györgyi

Szakítás

A

z ttalmérő pincéhez úgy hozzátartozott Ilonka, mint az öt- hektós hordók, vagy a karcsú slag, amivel a szövetkezet borát varázsolják elő a hozott edénybe. Mert ebben a pincében a kusza kiírás szerint „poharaz- ni tilos”. De hát mennyi mtn- den tilos az életben, s az emberek mégis csinálják, suba alatt, titkon! Ilonka is tartott poharat a pult alatt, s a bizalmas vendégeknek megengedte, hogy röptiben felhörpintsenek egy—két decit a rizlingből, vagy a furmintból.

Más alighanem hamarosan rajtaveszt az ilyen törvénysértésen, de Ilonkának háromszor annyi jutott a női bájakból, mint más szerény hajadonoknak. Mázsás termetéhez mérten roppant arányos volt, gömbölyded és keményhúsú, szikrázó szemű és kedélyes, csak arca volt petyhüdt egy kicsit és természetes tartásában a gégéjéhez dörgölődzőit a tokatarisz- nyája. De talán nyelvessége és álmodozó bölcselkedése révén sikerült leginkább bekötnie az árgus ellenőrök szemét, akik legtöbbször támolyogva távoztak ellenőrzésük színhelyéről. Talán a bor miatt, talán Ilonka só- várgó nagy szemétől, amely- lyel úgy tudott simogatni, hogy feltámadt tőle a férfi önér/et. Ámbár úgy lehet, mindkettő — a bor és a har- mincnégyesztendŐ6 hajadon leány is hozzájárult a kellemes kábulathoz. Elvégre mindkettőt egy föld teremtett, odalent délen, a kunsági homokon.

Csakhogy Ilonkát odahaza csúfolták a lányok, kerülték a legények. Pesten pedig — ahol szerencséjére elvállalta termelőszövetkezete érdekében a csaposságot —, senkinek se tűnt fel. hogy ez egy olyan lány, akinek állami hozzájárulással Is legkevesebb három férj dukál.

S a férj?

S a férjnekvalót leste, kereste Ilonka kitartóan, fáradhatatlanul kivételezett vendégel körében, midőn a rejtett poharakat előszedte és megtöltötte a szőlő levével. Olyanra várt, aki őt szeresse, akinek ő legyen a mindene, mert aki őt megszereti és megszabadítja vészes haja- donságától. azt örökre szivébe zárja. Hűséggel övezi, mind a sírig.

S egy napon megjelent a férfi aki az első találkozás

első pillanataiban oly jámboran pihentette meg álmos tekintetét Ilonka túlzott bájain, hogy az italos emberek trágáságaihoz hozzászokott Ilonka is szemérmesen fordította fejét az ablak felé, ahová kék olajjal pingálták ki: „Termellői borkimérés”, így, két lövel.

A férfi ettől kezdve hosszú órákat töltött a borpincében. Néma áhítattal bámulta Ilonkát és mosolygott a részegek bárgyuságán. Nem volt egy álomlovag: kis gömbölyded emberke, mint akinek szűkre szabták a bőrit. Arcban, hasban, hátsó részben mindig az a veszély fenyegette, hogy megreped. De szép egészséges fogsort viselt duzzadt ajkai mögött, s ha ezeket kivillantotta, a levegő is megenyhült. Ilonka megérezte, hogy ez az ő esete s bátran megírta haza szüleinek, hogy komoly vőlegényjelöltje van Hiszen az eljegyzés és az esküvő határideje már csak kizárólag tőle függ. Kezében a legény!

Azaz nem is legény! Egy napon megtudta ugyanis egy savószemű, lila orrú, koravén, nyeszlett emberkétől, hogy Gábor (milyen szép neve van!) statisztikus a vállalatnál és özvegy ember. Feleségétől szép ház maradt rá Pesterzsébeten.

Ilonka kellemesen csalódott emberismeretében, úgy képzelte, hogy a férfi legalább annyira érintetlen legény, mint ő hajadon. S úgy könyvelte el magában, hogy cipész lehet a közeli szövetkezetben. S l&m, hivatalnok: statisztikus! Még háza is van, amit el lehet adni és be lehet költözni a belvárosba.

Hetek óta tartott már az elmélyült kapcsolat, de még egy épkézláb mondatot sem váltottak egymással.

Egy viharos, szeles napon azután, amikor cégtáblák ro- hangásztak a Baross utcában és vakolat omlott az égből, egyedül maradt a sötét borkimérésben Ilonka és Gábor. Ilonka előszedte legszebb bölcsességeit, amelyeket már számos vendégen kipróbált.

— Nem érdekes, — mondta — kicsi a veréb, akkora, mint a fél zsemlye, mégis meg tud enni két zsemlyét Í6 napjában.

G

ábor fölfigyelt. Előbb a hasát simogatta meg, majd sörtés. félkopaszra nyírt

haját.

— Édesanyám parányi kis asszonyka volt — csicseregte Ilonka tovább — én meg nagyra nőttem egy kicsit.

Mondom is neki néha: olyan ez édesanyám, mint amikor a pipiske elefántot költ ki a tojásból.

Gábor kivillantotta fehér fogát Ilonka meg folytatta.:

— Az élet ilyen. Egyik kicsi, másik nagy, fő hogy