Nógrád, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-23 / 172. szám
1967. július 23. vasárnap. NÖGSÄC O Boros Béla: Leány, hegedűvel Koppány György felvétele. LADÁNYI MIHÁLY: Fölött ént süt a hold Letörlöm-e arcodról as esőket csókjaimmal? — oly mindegy ez ma már nekem. Ahogy az ősz a fagy beálltán a virágról, lemondok rólad, szerelem. Akár valami puskát, térdére vesz a tél, más veszélyeknek adom életem. Fölöttem süt a hold, de nekem az a hold nem az ígéret földje fenn. Naponta készülök sorsomra, s mint a szél a letaposott fű szagát terelgetem. Logarléc Hústalan nap volt az intézetben, a munkát viszont annál bővebben adagolta a főnök, így aztán Kovácsot együttes erővel csigázta el az éhség és a robot délután fél ötre. Ráadásul őszies eső fogadta az utcán, tehát okkal érezte nyomottnak a kedélyét, ami különben sem szokatlan az agglegényeknél Már messziről meglátta a nedves járdán a Csemegebolt neonreklámjának fura, kissé idegesítő fényreflekszeit, s amikor a világító tócsákhoz ért. önkéntelenül lábbujjhegyre állt, mintha vízszintes kirakaton járna. Megnyugvással, a na- zaérkezés némi családias érzésével lépte át az önkiszolgáló bolt küszöbét Hiába kínozta éhség, sokág üresen fityegett karján a műanyagkosár. Űnta már a kolbászt. a sonkát, meg a többi kincstári hentesárut, ám el kellett ismernie, hogy inkább a zacskóból magányosan elköltött vacsorákat únja. Végül is a hűtőpulton díszelgő friss, gusztusos disznósajt nyerte meg leginkább tetszését — ropogós kenyeret, jóízű savanyúságot, egy bögre forró teát képzelt mellé, és ettől mind- ját türelmesebben viselte sor sát a pult előtt ágaskodó tömegben. Még arra Is futotta megbékéléséből, hogy elszórakoztatta tekintetét a gyerekeken, akik anyjukat vonszolták az édességpulthoz. Az idill üdesége szokatlan, de anná kedvesebb volt agglegény természetének, s megzavarta derűjét egy kézcsonk, amely váratlanul felbukkant az orra előtt. Kovács kénytelen volt jobban szemügyre venni a mellette álló koros férfit. A rokkant egyáltalán nem tűnt elesettnek, sőt némi arisztokratikus pózzal tartotta magát. — Kének tíz deka ementhá- lit — mondta katonásan, de észre lehetett venni tartózkodó mohóságán, hogy nyelvét ingerH a sajt várható jó íze. A fehérsapkás kiszolgáló leemelte az üvegpultról a sajt fél korongját, megsaccolta, mekkora éket vágjon le róla, s máris ott hintázott a megértsük egymást. Szeretet kell. Én egy négert is tudnék szeretni. Én mindenkit tudnék szeretni, akit egyszer megszeretek... Ebben a szörnyű nagy bölcsességben már némi szándékosság, célzatosság is rejlett. De Gábor ártatlan volt és nem is gyanította, hogy neki 6zövik a hálót. — Nézze Gábor! — fordította Ilonka még bizalmasabbra a szót, hadd olvadjon a tisztaszívű, derék férfi —. Bezárom az üzletet. ítéletidő van, nem jön ide senki. Menjünk el, vacsorázzunk meg együtt. És töltött Gábornak a furmintból, Gábor pedig félig itta a poharat. — Én nem megyek vendéglőbe vacsorázni — szólalt meg férfias, tiszta csengésű hangon, ami egyszeriben eltüntette pocakját és atlétává vállasílotta. — Nekem van otthon nyúlpörköltem. Jöjjön, együk meg ketten... Ekkora vakmerőség, ez a pesti rámenős stílus zavarba- hozta Ilonkát. Rejtett asszo- nyisága feltódult s valami nagy-nagy melegség járta át a szívét, mert tudta, hogy elmegy a férfi lakására, s bár karja erős, hordókat tud emelgetni vele, gyermeteg gyenge lesz Gábor egyetlen érintésére. — Honnan van magának nyula? Vadászik? — kérdezte aztán, hogy időt nyerjen s akaratlanul is megfeszítette gerincét, hogy minden ékesség áttört lestreszabott, kötött blúzán. — Nem vadászom — mondta Gábor. — Kaptam. — Kapta? — A szomszédomtól — és Gábor arcán kéjes emlékek színei játszottak, mintha csak az evé6 orgiáját idézné. — A szomszédomban lakik egy öreg tanító, nyugdíjas. Bolond, bogaras ember. Lepkéket gyűjt és nyulakat tart. Van annak pirosszemű, kuszaszőrű angórája, hatalmas 6zürke belgája, van annak sokfajta. Becézi őket, mint az unokáit. Nevet is adott nekik. Amiből én főztem a paprikást az volt a Gyuri. Szerelmes a nyulaiba a vén szamár. — Ha szereti őket — vélte Ilonka, és jobban örült volna ha Gábor a maga szerelméről, a kettőjük szerelméről beszél. G ábort azonban elkapta az élmény heve. Kiitta borát és letette a poharat, hogy az se zavarja kézmozdulatatiban. — Átszól egy nap az öreg: „Elvtárs, megkérném valamire. Nyúzza meg nekem a Gyurit. Nekem nincs szívem hozzá. Tudja, mennyire szeretem a nyulaimat.” Mondom neki: semmi baj, tatus, mutassa meg a dögöt, majd én elintézem. Átmentem hozzá, megmutatta, ő meg bement a belső szobába, nehogy meghallja a nyulacska sírását. Marhanagy belga nyúl volt. s érezte a vészt. Óvatosan benyúlok a ketrecbe, egyszer- csak belekarmol a karomba. Nézze, még mindig látszik a nyoma... — Szegény ember! — sajnálkozott Ilonka. — Benyúlok másodszor is, elkapom a gribancát s mondom neki szelíden — ezt már fogcsikorgató szelídséggel mondotta Gábor. — Nyuszinyuszikám, most megkapod a magadét, szivecském. Elcsípem a két hátsó lábát, rászúrom úgy elevenen a szegre. . Kapickál, vergődik a szentem. Én meg csak élesítem a bicskát: „Nyugi, nyugi, most jön a java, galambom! Azzal vég5 gmetszem a hasát és kezdem lefejteni a bőrt a húsáról. „Jó volt karmolni, nyuszikám!” Ilonka néma, mint a sír, Gábor átszellemült és őrjöngő, mint nászágyon a leány. — Könny volt a szemében a di6znófülűnek. Valódi könny. Hej, mondom: ha most az a mimózalelkű gazdád látna! Kedvem lett volna kihívni az öreg tanítót. Vert a szíve még. amikor kivágtam. Nyuszi-nyuszikám, kamiolunk még? Rugdalód- zott, kapálódzott, de semmire sem ment. Fel volt akasztva. A szeme még nyitva volt. amikor bevittem és odacsaptam az öreg asztalára: jöjjön tatus, itt a nyula. Az a dög meg el kezdett rángatózni. Ha a lábát le nem metszem, tán még el is szalad... Ilonka gyomra émelygett Gábor gyönyöre elérkezett a beteljesüléshez. — A vén szamár tanító elsírta magát. Vigye innen, azt mondja, ebből nem csúszna le egy falat a torkomon. Elvittem, csináltam belőle paprikást. Nagy dög volt. Holnapra is marad belőle, pedig tegnap este is azt ettem. Nagy csend szakadt a borkimérésre. Ilonka didergett és félósen tekintett az ajtó felé. Kis idő múltán egy nyomdász tért be, derűt hozott magával. — Én vagyok a Józsi bácsi — mutatkozott be Gábornak. — Nyomdász, maholnap nyugdíjas. S ön? — Statisztikus — mondta az élményeiben mélyült Gá bor helyett Ilonka. — Á’ értem — mondta az öreg. — Ennyi búza, ennyi rozs, ennyi malac, ennyi nyúl. Számolás, körmölés. hivatal. Ilonka töltött a vendégnek s vette magára nagy nylon köpenyét, öltözködött s a kulcsokat készítette elő a záráshoz. — Igya ki gyorsan, Józsi bácsi, mert zárok — mondta barátságosan, — Elkísérem Maga is a négy ven kilencessé: megy... — Egyféle megyünk — helyeselt az öreg. S Gábor elmosolyodott Már attól tartott, hogy Ilonka valóban vele tart és kevesebb marad neki a nyúl pörköltből. Ilonka pedig másnap meg írta a szüleinek, hogy kiadta az útját a vőlegény jelöltnek. mérlegen a csonkakezú férfi vacsorája. — Lehet másfél dekával több? — kérdezte a kiszolgáló majdnem erélyesen, mint aki tudja, hogy a kérdés csupán formális, hiszen a vásárlók ritkán mernek akadékoskodni. Kovács látta, hogy a csonkakezű szemrehányóan pillant .az eladóra, s azt is megállapir- hatta tekintetéből, hogy nem kicsinyességből, hanem a precizitás kedvéért ragaszkodna a pontos súlyhoz. — Legyen — biccentett egy kurtát a csonkakezű, majd logarlécet vett elő a belső zsebéből. Groteszkül, de mégis ügyesen támasztotta kézcsontjával a finom szerszámot és ép kezével gyorsan kiszámolta, mennyibe is kerül a másfél dekás többlet. A tragikomikus jelenet any- nyira megdöbbentette Kovácsot, hogy körül kellett néznie, más is látja-e a bogaras csonkakezűt számtanpéldája meg-, oldása közben. Alig emelte feljebb fejét, tekintete egyenesen egy szőke nő szemével találkozott. Kovács ettől mégjob- ban megdöbbent. Ahogy ösz- szekötötte őket a hangulat azonos hullámhossza, ahogy mosolyuk azonos árnyalatot tükrözött, meg kellett értenie Kovácsnak, hogy ezt a nőt nem szabad kiengednie látómezejéből. Valóságos Elke Sommer — állapította meg az agglegény, de érezte, van valaki, akire pontosan emlékezteti a nő. — Tessék kérni — sürgette az eladó. Gépiesen rendelt tizenöt deka disznósajtot, miközben komolyan aggódott, nehogy szem elől tévessze a szőke szépséget, akinek egyre nőtt a jelentősége, ahogy kígyózva távolodott tőle, közben ezt-azt válogatott kobrába az átvilágított pultokról. Már-már eltökélte magában Kovács, Inkább lemond a vásárlásról, de akkor sem hagyja kicsúszni figyelméből a szőke nőt. Megnyugodott, amikor tapasztalta, hogy a nó is hátra-hátra pillant, csak úgy mellékesen, jóindulatú közönnyel, aminek azonban tévedés lenne félre érteni a jelentőségét. — Elke Sommer, Elke Sommer ... — ismételgette a nevet Kovács, miközben kapkodva kért fél kiló kenyeret, majd mint a váratlan szerencse, fölfénylett előtte az igazi név: Markó Ádámné. Igen, ez az asszony annak a Márkénak az elválj felesége, akivel tavaly együtt dolgozott a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Látta őket ebédelni a Paprika Csárdában, az asszony többször eljött a férje elé, és amikor Kovács irigykedve megjegyezte. hogy mennyire ragaszkodnak egymáshoz, Markó szomorú iróniával közölte, hogy sok a megbeszélni való a válóper miatt. Kovács gyorsan felmérte, melyik pénztárnál állnak kevesebben, és a rövidebb sor végére zárkózott. Feszült benne a türelmetlenség, szemmel nógatta gyorsabb munkára a pénztárosnőt, közben riadtan figyelte, milyen rohamosan húzza magával a másik sor a szőke asszonyt a kassza felé. nem mozdulhatott, korlátok közé volt zárva, amikor a szőke asszony elhagyta az üzletet. Végre ő is fizethetett, valósággal kiugrott az utcára. A posta előtt érte utol. Mindjárt vissza is hőkölt, nern tudta, hogyan szólítsa meg. Két lépésnyi távolságból követte, és egyszerre nagyon szánalmasnak érezte magát. Miként az a csonkakezű a logarléccel. most ő is tragikomikusnak tűnhetett markában a disznósajttal, s kenyérrel. Bosszankodott, miért hagyta a hivatalban az aktatáskát. Amellett ilyen korban már bajos egyszerűen leszólítani valakit, és az a tudat is viszoly- góvá tette, hogy az első szavak mindig kínosak, mindig mesterkéltek. De ugyanakkor azt is tudta, hogy ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani. Váratlanul hátra pillantott a nő, kissé meghökkent, sietett volna tovább, de a szemében táguló csodálkozás mosolyra változott. — Most, most kell szólni valamit — sürgette Kovácsot a szándék, mintha mozduló villamosra akart volna felkapaszkodni. — Még mindig a logarléce* jár az eszemben — mondta végül természetesen. — Talán nem is olyan különös — vélte az asszony. — Így legalább ritkábban csapják be. Ha tíz lépést megtesznek egymás mellett a kölcsönös jóindulat jegyében, akikor mar nagy baj nem lehet — mérte fel Kovács a helyzet lélektani egyensúlyát és hasznára vált az önbátorítás. — Azt hiszem, igaza var.. Bizonyosan oka van rá, hogy ne hagyja magát becsapni. De látja... bocsánat... milyen neveletlen vagyok. Fecsegek össze-vissza, közben elfelejtek bemutatkozni. Kovács Péter, ha megengedi... Az asszony érdeklődve figyelt egy pillanatig, de nyugodt tekintetében fölsejlett a bizalmatlanság. Újra megnézte Kovácsot, aztán parányi ka- cérsággal mozdult a feje. majd a RÖLTEX kirakatára pillantott. — Markó Ádámné vagyok... Kovács megértette, hogy a Csonka Kezű Sors Is néha előveszi a logarlécet, és kiszámítja a ritka Szerencsét. Már pontosan tudta, hogy ma nem egyedül vacsorázik. VIHAR BÉLA: DICSÉRtT A te dicséretedre születik e vers. Csontod liliomhegedűjéből a vér édes éneke száll hozzám, csobogó muzsikával, a szervezet hajszálhúrja’n Hallom sejtjeid dalát, az erek dobbanó énekéi, a ráfclelő ritmust, a mosoly cs mozdulat szent törvényeit. Tőled jöttem, asszonyi test, és hozzád térek vissza; szerelmed ősmeleg tűzhelyéhez, hazámhoz. — Rmelj fel tenyered fészkébe. Áldj meg önmagaddal engem ... Az őzszelidség szőke kenyeréből ajándékozz meg.
