Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-11 / 136. szám
-> 1967. Június 11. vasárnap BÖefláÖ Vasárnapi levél A művészet dolgairól — Szerezhetnél két jegyet a Zenés párbajra... — Magának van összeköttetése; hozhatna jegyeket az esztrádműsorra... a tánczenei koktélra... a Zorán együttesre ... a Honthy-estre ... a Zenés campingra. Mindennapos az ilyen kívánság. Szerkesztőségben, társaságban, utcán hangzik el az igény. Olykor teljes „házat” megtölthetne velük az ember. Próbál kedvére szolgálni az emberfia legalább a jegyigénylők kisebb hányadának, de már eleve az eredményesség csekély reményével. Mert többnyire meg sem jelentek még a rendezvényt hirdető plakátok, valami elsőrangú forrás alapján közszájra kerül a várható csemege, s az áru — hogy úgy mondjam: pult alatt elmegy, mint a legkeresettebb hiánycikk. A jegyek két-három héttel a műsor időszerűsége előtt, elővételben elkelnek. Persze, nem mindig. Vannak műsorok, melyekre az istennek nem képesek fél házat is összeverbuválni a szervezők. S vannak, amelyekre éppenséggel semmit, — tudnám konkrét példával igazolni. Pedig lényegében minden műsor zsákbamacska; utólag válik el, mihez váltott jegyet a néző. Bonyolult közvéleménykutatás dönthetné el, mi az, aminek alapján eleve érdektelennek, vagy érdeklődésre méltónak ítélünk valamit, hisz egy-egy produkciót kedvező hírek, gyakran világsikerek előznek meg, s mégis közönnyel fogadunk, érdektelenségbe fojtunk, kudarcra kárhoztatunk, — másokat hirdetni is szükségtelen. Ki fejtené meg tömeglélektani alapon, hol követték el például a noviszádi tánczenekar menedzserei a hibát, hogy nemzetközi népszerűségű együttes nálunk majdhogy üres nézőtérnek játszott, — hogy a Duna Művészegyüttes kétszeri időpont-változtatás ellenére sem tarthatta meg vendégjátékát a teljes érdektelenség miatt, — hogy az Állami Népi Együttessel — világborútokkal műsora mögött — próbálkozni sem mernek a korábbi lehangoló tapasztalatok alapján, — hogy a filharmóniai estek, az irodalmi színpadi rendezvények langyos érdeklődést keltenek, s legutóbb, az észak-magyarországi kamarazenekarok salgótarjáni találkozóján a nézőtér lehangoló látványt nyújtott. Érdekes tapasztalatom, hogy mindezekre elvétve sem kérnek tőlem „szocialista összeköttetési’ jegyek ügyében, de még ajánlatomra is elfordulnak a témától. Más téma: Festőművészekkel diskuráltunk a napokban azokról a gondokról, melyek manapság a művészek és a közönség egymáshoz való kapcsolatából, viszonyából adódnak. Egyik neves festőnk, így kesergett: Megbízható felmérés kimutatta, hogy a giccs jelenleg is aránytalanul nagyobb jövedelmet ad gyártóinak, forgalmazóinak, mint az őszinte, igényes alkotás. Az aggodalom szálát úgy fejtegette tovább a társaság, hogy az új gazdasági mechanizmus kereslet-kínálatának szélesebb érvényesülésében méginkább az élelmesek kora következik el, mely könnyen kikezdheti az igényességet, s a giccs, az olcsó tömégízlés szolgálatát kényszeríti a művészre. Az aggodalmak — valljuk meg — nem minden alap nélkül valók, főképp abban a vonatkozásban, hogy gazdasági mechanizmusunk reformja az eddiginél erötel jesebb versenyt enged érvényre jutni művészeink között is. De ennek iránya csakis a még következetesebb, szocialista tendenciájú alkotás, amely nem a tömegektől arisztokratikusan elszakadva követel magának létet, — igényektől és szükségletektől elszakadva és elvonatkozottan, hanem azok betöltésére. Persze, a művészi stílusok, irányzatok, kifejezési eszközök becsületes, megfelelő művészi szintjén. Ebben van létjogosultsága a jövőbeni versengésnek, s az elért eredmény alapján lehet majd szó művészet-pártfogásról — a polgári, a tucatművészettel, a giccs arrogáns tolakodásával szemben. Napjainkban irodalomban talán kevésbé, zenében, képzőművészetben viszont annál gyakoribb téma a közönségízlés és a jelenlegi művészeti kifejezési formák elszakadása. Tudati, ízlésbeli elmaradásról beszélünk, s művészeink egy része készséggel nyergeli meg ezt az érv-paripát önmaga igazolására. Ízlés és alkotás különválásának oka és magyarázata azonban egyoldalú lenne ennyivel. Való igaz, hogy a tudati fejlődés, benne az ízlés is, sokaknál és sok tekintetben a tizenkilencedik századi igény alapján keres kielégülést, s erteilen a művészi absztrahálás tendenciáival formajegyeivel, jelrendszereivel szemben. Itt kétségkívül az ízlésben rejlik nagy hiba. Az is észlelhető viszont, hogy némely alkotó különcködésből, arisztokratizmustól vezetve, olcsó formalizmus, vagy a sznobizmus szolgálatában olyan szélsőségekig jut zene-, vagy képző- művészeti kalandozásokban, ahol ember legyen a talpán az átlagosan tájékozott hallgatóság, nézők sorában, aki elválasztani képes a kóklerkedést a korszerű, modern törekvéstől. Azt hiszem, ízlés és alkotás közelebbé hozásában, viszonyuk értelmesebbé és barátibbá tételében éppen az alkotók tehetnének a legtöbbet, — legalábbis jóval többet az eddiginél. Nemcsak a művészeti ismeretterjesztés szélesítésére, hatékonyságának növelésére gondolok ezúttal, de arra is; nem ártana művészeinknek némi önkontrolt végezni, hogy az alkotás folyamatában meddig ésszerű, korszerű formanyelvük, az absztrahálás, anélkül, hogy „szent érthetetlenné” lennének. Az arisztokratizmus magas lováról nehéz szolgálni azokat, akiknek végeredményben műveinket szánjuk. Végül még egy fontos említenivalóm lenne közönség és művészet jobb viszonya érdekében. Épp a tudati, igény- és ízlésbeni elmaradás tényéböl adódik, hogy: jó bornak is kell cégér. Azaz: nem nézhetjük tétlenül, hogy a becsületes, igényes produktumot hátra szorítsa a mutatós giccs, a csillogó talmi. Célratörő eszközökkel, meggyőző propagandamunkával bizonyosan kedvet teremthetünk a művészet vinkói után a nemesebb borokra is. Barna Tibor Keményen, mint a gránit Hős elődeink és az irodalom Érthetetlenül és méltánytalanul kevés szó esik napjaink szépirodalmában. közírásaiban, publicisztikájában a két világháború közötti időszak munkásmozgalmáról, a Kommunisták Magyarországi Pártjának küzdelmeiről. Ha a húsz évvel előbb élt tizennyolc éves diák hihetetlenül fontos érzelmi együttesben, gazdag, személyes élményű motivációval mindent tudott Petőfiről, Damjanichról, Bem apóról, 1848—49 legendás hőseiről ez köszönhető volt többek között annak, hogy az ifjúság, az olvasó ember lépten- nyomon újra élhette harcaikat, szépirodalmi, népszerű tudományos és még ki tudja hány féle megelevemítés kereteiben. Hasznos és jó volt ez? Természetesen! S ma épp ezért teljesen érthetetlen, hogy történelmünknek ezzel a gazdag, romantikusan színes, hősi korszakával, a Horthy korszak kíméletlen terrorja által illegalitásba kényszerített Kommunista Párt harcaival milyen keveset találkozhat az olvasó közönség, az érdeklődő ifjúság Legföljebb túlroman- tikus ifjú költő titánok sirat- gaitják gyakorta, hogy a ma hétköznapian szürke, idegőrlőén ismétlődő gondjainak részesei helyett miért nem lehettek a világfordító nagy idők vonatrobbantó hősei, éjszaka plakátot ragasztó kommunisták, vagy tüntetések üldözött vezérei. A ma emberének, s elsősorban a fiataloknak úgy kell megismerniük a kommunisták, egyébként tényleg rendkívüli személyes bátorságot igénylő harcait, hogy azokból a ma feladataihoz segítő, eligazítást, lelkesítő hitet kapjanak. Tamás Aladárral, a nemrégiben Salgótarjánban járt kommunista íróval beszélgettem ezekről a kérdésekről. Tamás Aladár nemcsak a nagy idők tanújaként, de a küzdelmek irányító, aktív részeseként beszél emlékeiről. Talán érdemes lesz az emlékező író gondolatmenetéből azokat az eseményeket, portréka felidéznünk, melyek Nógrád megyei, salgótarjáni vonatkozásaiknál fogva számunkra a legérdekesebbek lehetnek. lOO Nzázulék Hogy 1927 után, nekem, mint a 100 % szerkesztőjének volt-e valamilyen kapcsolatom salgótarjáni kommunistákkal? Hogyne lett volna! Mivel a 100 % a kommunista mozgalom egyetlen legális folyóirata volt abban az időben, igen fontos volt számunkra, hogy a folyóiratban propagált gondolatokat, eszméket, politikai szándékokat vidéki olvasóink, elsősorban agitátoraink is jól ismerjék. Salgótarján 192f-ben a 100 % egyik legjobban szervezett olvasóterülete volt, ha a vidéket tekintjük. Mintegy 150—200 rendszeres olvasója volt lapunknak. Ez igen jelentős szám volt az akkori körülmények között, és politikailag igen jelentős volt a mozgalom egésze szempontjából. Hogy kik szervezték, terjesztették a 100 %-ot Salgótarjánban? Bizony, ezeknek az igen fontos, áldozatos munkát végző közvetítőknek a nevét nemigen tudtuk. Talán helyettük emlékezzünk meg Ho- ván Andrásról, aki velem, mint szerkesztővel a kapcsolatot tartotta, és Salgótarjánban a‘ lap terjesztését irányította. Egy városszéli házikóban... ) A harmincas évek elején igen nehéz volt kommunistának lenni Magyarországon. Embert próbáló idők jártak. Én 1931 őszétől a Kommunisták Magyarországi Pártja titkársága mellett működő Vidéki Osztályt irányítottam, minden erővel arra törekedtünk, hogy a nagy letartóztatások után a vidék munkásmozgalmában is rendezzük sorainkat. Ekkoriban ismerkedtem meg a salgótarjáni Kakuk Józseffel, akinek a kommunista bányászok szervezésében, irányításában igen nagy, országosan is jelentős érdemei voltak. Budapesten keresett fel. Akkortájt negyven év körüli munkában, folytonos harcban megviselt férfi volt. Kemény mint a gránit, tipikus munkásvezér. Olyan, aki a rendkívüli bonyolultság ellenére is világosan látott minden külső és belső problémát a mozgalom életében. Arról tárgyaltunk, hogy a különben nagyon erős kommunista bázisunkban. Salgótarjánban hogyan lehetne újraszervezni g kapcsolatokat. Salgótarjánban és közvetlen környékén ekkor 65 olyan bányász párttaggal számoltunk, aki céljaink érdekében harcra, áldozatokra képes. Ezeket az elvtársakat kellett újra mozgósítanunk. Egy tehergépkocsiban elrejtőzve utaztam le Salgótarjánba egy késő estén, és Kakuk József elvtárs még azon az éjszakán összehozott 3—4 bányásszal, egy városszéli kicsi házikóban. A legnagyobb óvatosság, titoktartás mellett történt minden. Egész éjjel arról tárgyaltunk, hogyan kellene aktivizálni a 65 párttagot. milyen kommunista kiadványokra, röplapokra lenne szükség, a fokozott propaganda munkához. A Csillag „fénykora“ Kakuk József elvtárssal Szegeden, a Csillag börtönben találkoztam utoljára 1934-ben. Ezt az időszakot akkortájt a Csillag fénykorának nevezték, mert tán a kommunista mozgalom ennyi kiemelkedő egyénisége így nem volt egyszerre börtönben soha mint akkor ott. A KMP legjobb harcosai közül 60—70 elvtársat zártak itt egyszerre börtönbe a Hor- thy-terrorlegények. Itt volt Kakuk József is, két másik salgótarjáni kommunistával. Kakuk elvtárs a börtönben is példamutatóan viselkedett. Nem tudták megtörni. Keményen és határozottan tett mindent, s a többiekkel együtt rengeteget tanult, képezte magát. Bár könyveket egy bizonyos idő után egyáltalán nem kaptunk, lázasan tanult mindenki, a kiemelkedően nagy tudású elvtársak szívesen tanítottak. Annak ellenére, hogy kétszemélyes kis zárkákban voltunk elkülönítve, s csak a folyosón végzett gyékényfonás közben lehetett együtt nagyobb csoport, mégis rendszeres elméleti képzés folyt. A marxizmus elméletéről, a párt politikájáról, a nemzetközi helyzetről tartottunk szemináriumokat. Nagy ambícióval «tanult minden elv- társ. Soha nem felejtem el például azt a fiatal salgótarjáni elvtársat, aki Kakuk József és Epich elvtárs mellett a harmadik elítélt volt akkor ott Salgótarjánból. A magyar Csapajev Ha a munkásmozgalom salgótarjáni hőseiről emlékezünk, nem feledkezhetünk meg Szal- vai Mihályról sem, aki itt a város közvetlen szomszédságában, Zagyvarónán született. Vele én a spanyol polgárháborút követő időben, 1940-ben a dél-franciaországi Vemet-ben^ ismerkedtem meg. Nagyszerű elvtárs volt, a spanyolországi harcokban részt vett magyar internacionalisták félelmetes hírű harcosa. Akik közel álltak hozzá, csak úgy emlegették: a magyar Csapajev! Hősiessége, személyes bátorsága, vezetői erélye közismertté tette nevét az ott tartózkodó két- ezernyi magyar között. Aztán később Szalvai elvtársékat Észak-Afrikába telepítették át internáló táborokba, Djelfába, én pedig többedmagammal Mexikóba kerültem. Ezután Szalvai elvtársékkal volt még egy közös akciónk, a sok ezer kilométernyi távolság ellenére is. Segélycsomag akciót szerveztünk a Mexikóban élő magyarok közreműködésével a djelfai internáltak részére. Ezrével mentek a fél kilósnyi csomagok az embertelenül nehéz körülmények között fogva tartott elvtársak megsegítésére. ★ Ahogy az író emlékezete meghajol a nagy harcok hősei előtt, akikkel harcostárs volt, pedig ismerte őket jól, hibáikkal, erényeikkel együtt, úgy én különös meghatódott- ságot érzek. Igaz kicsit táplálja ezt a tájékozatlanság ri- adtsága, szégyene is, de meghatározója az az új viszony, ez a most keletkezett viszony, melyben a múlt kommunista hőseivel kapcsolatba kerültem. A tegnapból érkezve vérző homlokú, mosolygó ismerőseim lettek. Erdős István KICSI IS, KOCSI IS Fotó: Koppány
