Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-11 / 136. szám
B KTÖGRÄB T06T JSnftJs fí: uasämap Michael MeLavertyi ABBAN az időben, mikor engem tanított, már lassúléptű öregember volt, és valahányszor végigment a kisvárosi utcán, az asszonyok ösz- szesúgtak mögötte: „Szegény ember, ennek vége... A saját sírját ássa!” összeszíjazott könyveimmel a hónom alatt hallgattam én is beszédüket, de mikor a jelentését kérdeztem anyámtól, megszidott. „Ne hallgass a rossz nyelvekre. A te apádnak mindig van egy jó szava Craig tanítómesterről, és neked ez elég legyen!” — De miért mondják azt, hogy „a saját sírját ássa?” — Kik mondják? Nem megmagyaráztam, hogy ne törődj a pletykálkodók beszédével! Figyelj rám, fiacskám. Craig tanítómester becsületes életű, aranyszívű férfi, aki bármire hajlandó, hogy embertársain segítsen. Tisztességes városban már a főtéren tanítana nem abban a kis rozzant városszéli iskolában. Hát annyi szent, hogy az iskola kicsiny és rozzant épület volt. Két kis szobából állott, mellette sivár udvar, mindössze egy-két fával, melyek törzsét vésett jelek és nevek tucatjai borították. A helyiség huzatos volt, és tanítómesterünk már kora őszszel kabátban ült a katedrán, es a kezét dörzsölte. — Hű, de hideg van, fiúk. Erzitek, milyen hideg van? És mi ráfaleltünk, csak azérí, hogy örömet szerezzünk neki: „Igen uram, nagyon hideg van.” A nedves, szeles novemberi napokban vödröket állítottunk a tanterem padjaira, hogy felfogják a mennyezet hasadékain átcsöpögő esővizet. Amikor egyik vagy másik megtelt, tanítónk intett nekem, s én kivittem egy pillanatra és elnéztem a nedves háztetőket, meg az esőt, ahogy paskolja a salakon •zétdobált uzsonnapapírokat — Milyen odakünn? kérdezte az öreg, valahányszor visszatértem az üres vödörrel. — Nagyon csúf, uram. Néha lopva kivette kalapját a faliszekrényből, rámbízta az osztályt, majd eltűnt öt—tíz percre. Ekkor aztán vonalzócsatát vívtunk, papírrepülőgépekkel haji- gáltuk egymást, egészen addig míg a lármánkra odajött a szomszéd osztály tanítónője. Csend zuhant ránk, amint megállt az ajtóban, összeszorítobt ajakkal, ujját a tankönyv lapjai között tartva: — Közönséges semmi reke- lők, utcakölykök! Csak várjatok, míg Mister Craig visz- szajön, majd elmondom neki, micsoda angyalkákat tanít. És rólad majd külön is mesélek! — rázta felém a könyvét. — Vasárnap ministráns- gyerek, hétköznap utcagyerek! Némán hallgattuk szidalmait, csak a vödörbe csepegd eső felelte rá, hogy: pling- plong, s az ő saját osztálya zsongott egyre hangosabban, ahogy magára hagyta őket. Visszatérve Mr. Craig megkérdezte, hogy megzavartuk-e Miss Lagant. Büntudatos hallgatásunk és zilált hajunk önmagában is elegendő választ adott. DECEMBERBEN két hétig betegeskedett, és amikor visz- szatért közénk, gyengének, törékenynek látszott. A szellőzőnyílások fölé krepp-papírt szegezett, hogy elfogja a huzatot, az ajtó hasadékaiba pedig itatóspapírt gyömöszöltünk Az egyik ablakszámyon is repedés támadt, de azt nem bántotta. A hasadék leKémia óra Reflektorfényben Húszéves a Budapesti Fúvósötös gyezőszerűen végződött, s az öreg azt mondta rá: „Ügy látom, valaki iderajzolta a Ganges folyót.” És valahányszor India földrajzáról esett sző és a Ganges deltájáról, tanítónk csak rámutatott az ablakfa legyezőszerű repedésére. Amikor az iskolának kiutalt szén elfogyott, pénzt nyomott a kezembe, és egy vödörrel beküldött a városba szénért. Mindig adott egy pennyivel többet, hogy vegyek magamnak édességet — most is emlékszem, ahogyan előhúzta a pénzt mellény- zsebéből. Amikor visszaérkeztem, régi iskolakönyveket téptünk szót a begyújtáshoz. Lehullott az első hó, és valaki krumplis zsákokat dobott az iskolaudvar üvegcserepekkel szegélyezett falához, átmászott és ellopta a szenünket. Ki tudja mi okból, de ezután Mr. Óráig nem küldött engem tüzelőért A lehel le tünk ráfagyott az ablaküvegre, és a padlón tócsákban állt a víz, mely leolvadt a cipőnkről. Valahányszor nyilt az ajtó, hideg szélroham söpört végig a tantermen, és elnyelte a leheletünkből gyűlt kicsinyke meleget. TOPOROGTUNK és ráültünk a kezünkre, hogy egy kicsit megmelengessük. Mr. Craig félóránként felállított bennünket, és különleges tor- nagyakor latokat tanított — ('Iván érdekeseket, hogy közben elfeledkeztünk átázott bakancsunkról, és arról, hogy a hózápor veri az ablakot. Azután kémia óra volt. A sziszegve égő bunsen-láng kissé felmelegítette a szobát, s mi izgatottan egymást taszigáltuk az asztal körül, míg az öreg mindnyájunkat helyünkre kergetett. — Üljetek le — kiáltott ránk. — Mindenki látni fog* nem keil itt álldogálni. És ettől kezdve mindig ugyanazt a leckét ismételtük: Párolgás és sűrűsödés. — Megmutatom nektek, hogyan lehet a legmocskosabb vizet is megtisztítani — magyarázta. — Még a folyó szennyes vizét is ihatóvá tehetjük. Barna folyadékkal teli üveget mutatott. Amikor elfordult, belemártottam az ujjamat. Lenyaltam: az íze melaszra, vagy égetett cukorra emlékeztetett, s ekkor eszembe jutott, hogy az öreg csomagszámra tárolt barna cukrot és melaszos üvegeket a faliszekrényében. A barna folyadék egy részét üvegretortába tette, és magasra tartotta. — Ebben a retortában viz van, amelyet tisztátalanná tettem. Néhány perc alatt mindebből krisiálytiszta forrásvizet varázsolok. — Fáradt szeme pajkosan csillogott, és noha mi nem tudtuk, mi ebben a mókás, mosolyogtunk, mert mosolygott ő maga is. A bunsen-lángra helyezte az üveg-retortát, és a forrásban levő folyadék gőzét hosszú csövön át vezette, melyre én közben folyamatosan hideg vizet locsoltam. Szemünkkel követtük, amint a fortyogó keverék gőzzé változott, majd a cső falára ült cseppek formájában, s onnan összegyűlve szaporán folydogált le a palackba. A levegőt süteményszag töltötte be, és csak a bunsen-lámpa szószegése hallatszott. Azután tanítómesterünk lecsavarta a gázt, és felemelte a tiszta vizet tartalmazó palackot. — Csillogó, mint a kristály — szólt. Egy pici pohárkába töltött belőle, átfogta finom ujjaival és ajkához vitte. Csodálkoztunk azon, hogy megissza, mert szemünk közben a retortára tapadt, melynek falán összegyűlt a piszkosszürke üledék. Az öreg, ki tudja mi okból dévajul mosolygott. Üjra megtöltötte a retortát a zavaros folyadékkal és megismételte a kísérletet, amíg a palaók egészen megtelt a tiszta vizek legtisztábbikával. MÁSNAP még mindig havazott, és nagyon hideg volt. A tanító a tiszta folyadékot a retortába öntötte, s igy szólt: — Most ismét felforralom ezt, hogy lássátok, semmiféle szennyeződés nem maradt benne. Amikor a fortyogó, bugyborékoló folyadék ismét tecsöpögött az üvegbe, Mr. Craig megintcsak megtöltötte a pohárkáját és éppen így szólt: — Ragyogó tiszta, mint a kristály — amikor belépett a tanfelügyelő. Fülét, orrát is bolyhos sál takarta, és hópelyhek ültek kalapjára, kabátjára, irattáskájára. Körülpillarótott az osztályon. A folyadék tovább fortyogott a retortában ismert, kellemes szagát árasztva. A tanfelügyelő kezet fogott Mr. Qraiggel. Csendesen, mosolyogva beszélgettek. A vendég a fejét rázta. Kibújt kabátjából, lerázta róla a havait, aztán összedörgölte kezét, és fekete jegyzetfüzetet húzott elő a zsebéből. Felvette a kis poharat és kérdezte tőlünk a leckét. „Ennek egészen tiszta víznek kell lennie ” — szólt végül és beleivott. Egy pillanatig ízlelgette, majd felhajtotta az egészet. Mr. Craighez fordult, és egy darabig suttogva beszéltek, félszemmel a ne- tortáit figyelve, amelyben még mindig fortyogott a tiszta víz és illatos gőzfelhőtókel árasztotta el a tantermet. A vendég hangosan felnevetett, és mi is mosolyogtunk, amikor megtöltött még egy pohárkával, és ezúttal egyszerre megitta az egészet. Majd azt mondta: ha hajótöröttek lennénk, most már tudnánk ivóvizet párolni a tenger vizéből. Iványi Ödön: Gépirónő Mr. Craig lecsavarta a bun- sen-lángot. A tanfelügyelő tréfálgatott velünk, meghall gáttá hogyan tudunk énekelni, majd kijelentette, hogy mi vagyunk a legderekabb osztály Írországban. Végül feladott néhány számtanpéldát, sünit otthon kell megoldanunk. Búcsúzáskor ismét Mr, Craighez hajolt, súgott néki valamit, aztán kezet ráztak, és mindketten nevettek. A tanfelügyelő az órájára nézett Az osztályt korán hazaengedték, csak én maradtam ott, hogy elmossam a kísérleti eszközöket. Az öreg rámszólt, hogy vigyem ki a tanfelügyelő bőröndjét az állomásra. Még ma is emlékszem arra a napra, amikor ott lépkedtem mögöttük a hóban, cipeltem a bőröndöt, é6 hallgattam, amint beszélnek, nevetnek, s a hópelyhek kavarog nak körülöttünk. Emlékszem, hogyan hajlongtak, hogyan görbítették a tenyerüket, hogy cigarettára gyújthassanak, hogyan dobálták le a gyufaszálakat egymás után, s hogyan mentek tovább meg- gyújtatlan cigarettával a szájuk sarkában. Az állomáson Mr. Craig egy pennysit vett elő a mellényzsebéből, odaadta nekem, s azt mondta, hogy én vagyok a legrendesebb fiú Írországban. AMIKOR múlt héten hazafelé jöttem a temetésről — felidéztem magamban azt a fagyos téli napot. Éreztem tenyeremen a penny hidegségét, és elgondolkodtam, hogy mennyivel többért tudok most Mr. Craigről, mint akkoriban. Elhaladtam régi iskolánk mellett. Mesélték, hogy ott most egy fiatalember tanít, zsebéből akkurátusán kihegyezett színes ceruzák sora kandikál elő. Fordította: Zilahi Judit 1947-ben alakult meg a Budapesti Fúvósötös. Tagjai: Jenéi Zoltán (fuvola), Hara László (fagott), Medveczky András (kürt), akit az idén Liszt Fe- renc-díjjal tüntettek ki, Meizl Ferenc (klarinét) és Szeszler Tibor (oboa). Előttük a magyar zenekarokban elsősorban külföldiek játszottak fúvóshangszereken, tanáraik is zömmel külföldiek voltak. Nemcsak együttes muzsikálásra szövetkezeitek 20 évvel ezelőtt, de célul tűzték a magyar fúvós hangszerkultura emelését, új, hazai „fúvÓ6-generáció” nevelését A húsz év alatt megtartott 1050 hangverseny mellett mind az öten jelentős pedagógiai munkát is végeztek. Megírták több nyelven saját hangszerük iskoláit és oktatási módszereit, mégpedig olyan sikerrel, hogy Angliától Kínáig tanítanak belőlük, ök maguk pedig tanítanok muzsikálás közben is. Nincs olyan ifjúsági zenebérlet, amely ne hirdetné az együttes valamelyik műsorát. Az egyik ilyen „pedagógus” műsoruk zenei műhelytitkokat mutat be a hallgatóságnak. Elmagyarázzák hangszereik szerkezetét, működését, megszólaltatják azokat külön-kiilön, majd a kettőstől az ötösig mindenféle variációban. A Budapesti Fúvósötös műsorait az elmúlt évben 50 ezren hallgatták meg. A hallgatóság nagy része a vidék fiatalságából verbuválódott. 1050 koncertjükből 800-at vidéken játszották. Valamennyien boldogan muzsikálnak a legkisebb községekben is. Az öt szervező muzsikus új tervekkel foglalkozik. Énekesekkel és táncosokkal magyar zenei-kultúrtörténeti estet állítanak össze, és ők mutatják majd be Ránki György Rom- hányi József verseire komponált gyermekoperáját is, amelynek „kórusa” mindig a hallgatóság lesz. A gyermek- kórusok kottáit előre elküldik egy-egy község vagy város zenepedagógusainak, akik betanítják azokat az iskolában, és a koncert alkalmával együtt muzsikál majd a hallgatóság és a Budapesti Fúvósötös. Lakó• Györgyt A Pipacs utca A nap hegyes tekintetet vetett a földre, és teli tüdővel szippantotta fel a hajnali harmatot A hatalmas búzamezők megremegtek a májusi melegtől, és a duzzadt kalászok egymást fürkészték. A fiatal, hegyke, kávébarnára égett agronómus lopva, az út mentéről leste a májusvégi színjátékot, eltelt a szíve gyönyörűséggel. — Még két hét hiányzik — mondta, miközben egy teljes búzaszemet fröccsentett szét körmével. — Még két hét és kezdhetjük... Simon János, a zömök, kisorrú, rövidkezű, delelőkorú elnökhelyettes az előbb engedte el az állatorvost, feje még a brucellózis borzasz- tóságaitól főtt, nehezen tudta megemészteni tehát a mezőgazdász túlfűtött szavait. — Nyolcvan aratópárt ígértünk a járásnak — mondta, ami magyarra fordítva any- nyit tesz, hogy a növénytermesztési brigád tagjain kívül az állattenyésztésből is minden épkézláb, nélkülözhető emberfiát aratónak osztanak be. A terv szerint gép végzi ugyan az aratás javát, a kiskaszások csak biztosítéknak kellenek. — Sok az, Jani bátyám — vélte a mezőgazdász. — Az aratógépek után elkél ugyan néhány erős asszony, de a többit megeszi a kombájn. Jobban teszi, ha kukoricakapáló meg szőlőkötöző brigádot szervez... A beszéd az iroda előtt, csűrök, magtárak, istállók közelében folyt. Csendben, cseppet sem emelt hangon váltották a szót. Közben mégis emberek gyülekeztek köréjük, kik nyugdíjügyük végett baktattak az irodáig. — Gondolj csak vissza a mólt esztendőre — mondta halk, de okos és kicsit oktató hangon Simon János. — Tavaly még ezer kispar- cellába vetettünk. Tavaly a kézikasza volt ésszerű — magyarázta a mezőgazdász, s kicsit a többiekhez is fordult. — Az aratási tervet jóváhagyta a vezetőség, mi a gond akkor...?! — A fejadag — válaszolt egy mellyes asszony a hallgatóságból. — Attól még megkapja a búzát mindenki. Ahhoz nem kell kiskasza. Simon János dacosan félrevetette a fejét. — És még valami — mondta titokzatosan. — A mezőgazdász sértő szándék nélkül, kellemesen felkacagott. — Értem, Jani bácsi — mondta, és rátehénkedett a kormányra, mintha a csonttá taposott földbe akarná gyöszkölni a Jávát. — A Pipacs utca... S ezen a főkönyvelő is vinnyogott. * Igen, a Pipacs utca. Ez Simon János vesszőparipája. Ezen nyargal tavasz óta, mintha egyetlen kurta utca magatartása dönthetné el egy virágzón, biztatón Indult szövetkezet sorsát. A Pipacs utcának története van. Amikor a falu megtette a nagy lépést a szocializmus felé, egyedül a Pipacs utca tartott ki makacson a régi, megszokott élet" mellett. Kocsis Imréhez igazodtak. És Kocsis Imre nem mozdult. Belegörnyedt vélt igazába, befalta lecsorduló nagy fekete bajuszát, rfőreszegezte homlokát, mint a döfésre kész bika, elengedte a jó szót a füle mellett. Nem érdekelte, jgy tőle várja a döntést a Pipacs utca, és rá számítanak a failu vezetői. A télen aztán felengedett. „Aláírok” — mondta. — „Ne mondjátok, hogy miattam reked meg tizenkét család. De nem lesz köszönet benne.” Szerszámot, felszerelést beadott rendben, a térítést is felvette a szövetkezettől idejében, s midőn a jópénz már a zsebét dagasztotta, kimondta a szót: „Engem pedig ne hívjatok!” S valóban hiába keresték fel, hogy „gyere, Imre, gaz lepi a tengerit, egyelni kell a répát.” Kocsis Imre nem vette fel a munkát, s vele együtt várakozott a bizonytalanra tizenkét megbolydult család. És Kocsis Imrének még jól is esett, hogy ilyen nagy tekintély az utcában, noha nem mondott mást: „Én nem tartok vissza senkit, tőlem mindenki a maga eszének a rabja.” A szövetkezet vezetői csak mulattak a Pipacs utca konok makacsságán. Kivéve Simon Jánost. Ez minden vezetőségi ülésen, sőt közgyűlésen előhozakodott a Pipacs utcaiak helyzetével. Egyszer, amikor Gagarin földkörüli űrutazása keltett világszenzációt, valaki megkérdezte Simon Jánost, hogy meg tudná-e mondani, mi az a súlytalanság állapota. Ó megvakarta a fejebúbját, és nagykomolyan így válaszolt: „Az csak olyan libegés, mint amikor a pacsirta égföld között megreked egy helyben. Ilyen állapotban lakoznak a Pipacs utca lakosai. ..” Kinevették. S azótá- tól vált közhiedelemmé, hogy Simon János fejében a világ teremtése és a mohácsi vész is a Pipacs utcában zajlott le. Akadtak ugyan, akik megértették szívükkel, de szavukkal elfelejtették pártfogolni. Simon János azonban nem
