Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-11 / 136. szám
1967. Június II. vasamat* WOOR AB Q TÓTH ELEMÉR: ÉBRESZTGETÖ Könnyű a múltot Könnyű a múlt hibáit élesen elítélni, ártatlan szemlélőként ragyog szobám négy fala, szeretetet hirdetnék, örömöt támasztanék ártatlan szemlélőként, ha falként ragyoghatnék. El ne vesszen Kelj fel juhász, ne aludjál, emberiség 1 ne nyugodjál, báránybőrben is farkas jár, öntudat el ne aludjál, a sötétség be ne álljon, mielőtt még rátalálnál a repkedő napvilágnál, el ne vesszen az a bárány. Latban súlynak Győznék zsivajgó múlton, jelent meghódítanám, szavakkal el ne késsek, latban súlynak kell lenni. veszítette el a kedvét. A kiskaszás aratópárok összeírását csakazért is a Pipacs utcában kezdte el. mégpedig Kocsis Imre portáján. Megroggyant, kis lapos mellű asszony, Kocsisné fogadta. — Jókor jössz, Jani — mondotta szenvtelen hangsúllyal. Az uram mgbolondult. — Ügy mondod, hogy megbolondult? — csodálkozott el Simon. — Két napja a kaszát kalapálja. — fedte fel a kórképet a kis ijedt asszony. — Aratásra készül... — Péter—Pál előtt három héttel mit tehet egy gazda? — mondta Simon János, s maga kiáltott a hátsó udvarba. — Imre! Megvagy-e még, Imre? Nehéz léptei alatt döngött a föld, vad bivaly arcán éles csontok bukkantak ki, kezét foltos kék asztalosköténybe törölgette. A szeméből sugárzott a bú és a fáradtság. Nem a régi Kocsis Imre jelent meg az eszterhéj alatt. — Eljött az idő — rebegte Simon János. — Be kell az életet takarítani... — Aki a magot elszórta, az szedje is össze — dörögte Kocsis Imre. — Gép szórta el, mégis emberre vár... — Rám már nem várhat csakugyan. — A földből a kenyér, a te kenyered is. — Azé, aki szétszórta... Szép fehér felhőfalkák bolyongtak a kék égi mezőn. Virgonc verebek érett eperszemet vertek le a fáról. Piszkukban turkáltak a telt fehér ludak. Simon János hol az égi nyájra, hol a csipogó madarakra, vagy a hangos ludakra, ügyelt. Nehezen emelte tekintetét a fáradt szemekre. — Imre, a miénk az — mondta mély meggyőződéssel. — A tied is. Ezen kár a szót tzaporítani. Írjad össze, hány aratót állít ki a Pipacs utca. Csak ezért jöttem... * Két héttel a megszokott idő előtt beállott az árpatáblába az aratógép. A mezőgazdász kijelölt a növénytermesztő brigádból hat sarok- kaszást, és asszonyokat válogatott a kepézéshez. Váratlanul toppant a reggeli eligazításhoz Simon János. — Megmondottam — emelte fel hangját szigorral — hogy mindennemű aratáshoz elsősorban a Pipacs utcából osszatok be embert. — Ne tréfáljon, Jani bácsi — fortyant fel a mezőgazdász, és a füle bokra is tűzpiros lett. — Nincs kedvem tréfához. — Márpedig — vágott vissza az ifjú ember — azt maga sem veheti komolyan, hogy a liglógósokat előtérbe helyezzem. És a szorgalmas szövetkezeti tagok teli szájjal állottak ki a mezőgazdász igazsága mellett. Simon János pedig kénytelen-kelletlen megadta magát. Délután — éppen a Malomzug-csatoma mentén szemlélte az olasz búzát, amely egy időben érik az árpával —, amikor nyugat felől szilaj szél serkent. A ti- szamentá erdők mögül bod- ros, rémítő felhők háborogtak elő és láthatalan, vad, ker- getődző óriások porral csapkodták egymást. A lombok és az ágaik felnyögtek, a búza sík tengere hullámokat vetett. A templom tetejéről elszökkent a bádogtető, és egy korhadt eperfa keresztbefeküdt a makadámúton. Dúlt, tombolt a vihar, s a sok rossz láttán már csak ezért kö- nyörgött a tiszta emberi szív, hogy jég ne zuhogjon. Fél órán át dühöngött a nyári vihar, utána elcsendesedett a természet, és a ZagyBojtor Károly Derkovits-dijas: Csendélet Szolnoki Istvánt PERPETUUM MOBILE M inden baj a fizetésnapokon és a parancsolt ünnepeken < kezdődik. Reggel, mintha egy láthatatlan karmester vezényelné: morogva, morcosán ébredünk. Mire elkészül a kávé, az idegek már pattanásig feszülnek, s a reggelihez az örök harag hangulatában ülünk. Tam, a triumvirátus legkisebb tagja szótlanul figyel. Bizonyára közbeszólna, ha lenne rá alkalma. Többször megfigyeltem már, hogy pusztán azért nem ripakodik ránk, mert ő még nem tud beszélni. Számára a világ csupán egy óriási tam-sorozat. Ha kérdezik, tammal válaszol, ha kér valamit ugyancsak tamot mond, ha pedig rosszat tesz, akkor is tammal kér bocsáva-menti fák megtépázott, nedves lombján megcsillant a napsugár fénye. Két csurig ázott ember találkozott a központi udvaron. — Az olasz búza egy ideig állotta a dúLást — pihegte Simon János. — A bánkúti lefeküdt mind. Jöhetnek a kiskaszások — sóhajtozott a mezőgazdász. Az irodából eső utáni tiszta levegőt szippantani elő- viharzott Futó Rózsi, az egyik irodáslány. — Rózsika! — szólott lágyan, szelíden Simon János. — Szaladjon el Kocsis Imréhez, hogy készüljenek. Kasza, sarló rendben legyen reggelre! * Kocsis Imre azt kérte, hogy a Pipacs utca kaszásai egy csapatban dolgozhassanak. Megadták nekik. A gát alatt, a háromszögletű búzatáblát ők kapták. Lerogvott, sárba- vert búzában nehéz takaros rendet vágni, de valahogy az idén élesebben fogtak a kaszák. Nem arattak, inkább beretváltak. S a csendes, nagy igyekezetben belekacagott a huncut napsugár. Simon János és a mezőgazdász a gát tetejéről járatta végig tekintetét a nagy tábla földeken, és nagy-nagy barátság, öröm és jóérzés szálai kötötték őket egybe. — Ha nem jön a vihar, meggyőzte volna mind a gép! — szólt a mezőgazdász. Simon János bal szeme bal sarkát vakargatta csuklójával. — Azért — mondotta imád- ságos áhítattal — minden rosszban van valami jó... S lábuk előtt másodszor fordult a megdőlt búzában a Pipacs utca. natot. Neki van különben igaza, mert ugyan mi hasznunk van nekünk abból, hogy mor- gunk csak azért, mert kevés a pénzünk, vagy mert az ünnepek mindig felborítják a terveinket és kis országunk egyéni költségvetését. Bízva hiszem, hogy az eddigiekből már lei derült: saját csoládomrói van szó. Olyan egyesülés ez, ami alig különbözük a többi milliótól. Az árnyalati eltérések elenyészőéit. összefoglalhatók abban, hogy nálunk mindig és mindenkinek igaza van. Ezért is neveztük el magunkat — persze Tam megkérdezése nélkül — a hármas igazság szövetségének. Hogy ennek tulajdonképpen mi a tartalma, azt jószerint meg sem tudom mondani. Egy azonban bizonyos: nejem, akit a háta mögött gyakran marasztalok el könnyelműsége miatt, határozottan állítja, hogy a hármas igazság szövetsége elnevezésnek gazdag a tartalma. Ráhagyom. Hiányérzetem csupán csak akkor támadt, amikor a zsebpénzt osztjuk fel. Ilyenkor Tam arcára sanda kis mosoly iU ki. Szeretnék Lakevemi neki egy atyai intelmet, de nem tehetem. A hármas igazság elve nem tűri a kiskorú testi fenyítésér. Sőt! Amennyiben nem tévedek, nálunk a felnőttet sem szabad verni. Tilalmas az olyan eszközök használata, mint a virágcserép, a bot, a szíj, s egyéb más, az inkvizíció történetéből ismert felszerelés. Anyagi szilárdságom állandó megbolygatója azonban határozottan, de szóban ki nem fejezetten állítja, hogy futkosásban megőszült fejem ellenére még mindig jobban nevelésre szorulok, mint folytatásom, a derék, a szófogadó, a fényes jövő előtt álló Tam, aki egyéb szórakozás híján éppen a minap tüzelte el félórával előbb vásárolt cipellőjét. Szóval: miután én fokozott nevelésre szorulok, a hármas igazság alapelvéből származóan korlátlanul megnyirbálható a zsebpénzem. Mert ugye, minek is kell. egy férfinak pénz? Teljesen felesleges, hogy érmékkel rongálja a zakója zsebét, s esetleg holmi papírpénzzel tágítsa levéltárcájának amúgy is foszladozó rekeszeit. Ez nagy igazság. Olyan nagy, hogy nem is lehet rá felnézni. Annál inkább lehet lefelé tekinteni az asztalra, ahol fizetésnapokon a pénz helyettesíti az abroszt. Nem azért mert sok van a föníciaiak eme roppant elmés találmányából, hanem mert az a kevés úgy szét van teregetve, mintha sok lenne. Plogv ez hamis illúzió? Hát istenem. Én is mondtam már a hármas igazság elve alapján jóváhagyást kaptam rá. Arra viszont koránt sem, hogy meg- libbentettem egy pirosat, amikor hosszúhajú pénzügyminiszterem, házi kormányom legfontosabb tagja Tamot oktatta a takarékosságra. Tam a gügyögő dörgedelmet roppant komolyan vette. Csupán csak egy másik pirosat csent az asztalról, s dugott a zsebembe, amikor a herdálásról és a pénz oktalan és céltalan elfe cséré léséről személyemnek címzett előadás elkezdődött. Hiába a legjobb nevelés mégiscsak a példamutatás. Abból tanul legtöbbet a nyiladozó értelmű gyermek. Persze azért senki se higgye, hogy triumvirátusunk mindig csak a pénzen osztozkodik. Tudunk mi igazságokat mondani egymásnak parancsolt ünnepeken is, amikor tulajdonképpen még fel sem ébredtünk de már fejtetőn áll nálunk minden. Hogy ezt miként csináljuk, nem tudom. Az okot már régen próbálom felderíteni, de erőfeszítéseim teljesen eredménytelenek. Híven a teljes egyenjogúság elvéhez, a parancsolt ünnepi pláverek ügyében már konzultáltam Tammal is. ö gyorsan elintézett mindent. Kérdéseimre röviden válaszolt. Tam — mondta, s neki volt igaza. Vasárnapi és ünnepi vitapartnerem szerint, ha én nem lennék, elmaradnának a há- zsártos reggelek is. Van ebben némi igazság — válaszoltam higgadtan a nem éppen élnélküli megjegyzésre — mire olyan veszekedés tört ki. hogy összefutott az egész szomszédság. Apropó: szomszédság. A teljesség kedvéért az eddigiekhez feltétlenül hozzátartoznak alsó és felső, szélső és belső, emeleti és földszinti lakótársaink is. Mi ugyanis kollektív embereik vágjunk. Ezt főként tisztességben meggazdagodott földszinti ismerőseim tanúsíthatja, akinek szinte minden vasárnap meg karácsonykor, húsvétkor és az összes adódó alkalomkor elmondom: mi minden történik nálunk huszonnégy óra alatt. Hogyan fogadja? Nem mondott még véleményt, az azonban már bizonyos, hogy a lakását próbálja elcserélni. Nem is bánom. Ráfér egy nagyobb, hiszen másodmagával csupán háromszobás lyukban kénytelen magát meghúzni. Maradjunk azonban hűségesek és kö /etkezetesek. Analizáljuk csak tovább ünnep- jeinket. Délre már teljes a házibéke. Ekkorra ugyanis kiderül, hogy szombaton elfelejtenem sört venni. Tam nem kapta meg a számára előírt és a fejlődéséhez feltétlenül szükséges gyümölcs- adagot, aztán a szerdai főzés nyomait viselő tányérok még mindig az éléskamrában éktelenkednek. Az már többletként jön az eddigiekhez, hogy a déli harangszóra drá- galátos csemetém összetör három tányért, aminek megint csak én vagyok oka, mert „sose tudok vigyázni arra a tanulatlan gyerekre.-’ A délután aránylag nyugodt. Miután csendben megesszük, amit éppen főztünk, nyugovóra térünk. Természetesen nem alszunk. Behunyjuk a szemünket, s azon töprengünk, hogyan lehetne kibékíteni a másikat. A fáradozás kitűnő gyümölcsöt hoz. Szinte minden alkalommal békesség virrad ránk az ébredés után. Nem szólunk egy szót sem. Hallgatunk, akár a •hizlalt ponty. A csatározások elszunnyadnak bennünk egészen a vacsoráig. Ekkor ugyanis újra asztalhoz ülünk, s kölcsönösen megállapítjuk: ismét eltelt egy nap. Ezzel úgy rendben is lenne minden, ha a szövetség leg- házsártosabb tagja nem ejtene egyetlen könnycseppet, s lemondóan intve meg nem állapítaná: „egészen jó ünnep lett volna, ha te nem hep- ciáskodsz.” Nos, az egésznapi hajcihé erőtlen próbálkozás, tehetetlen vergődés volt ahhoz képest, ami innen elkezdődik. Napzáró idillünk összefüggéstelenül, de amellett okosan gügyögő nézőjének kerek képére ismét kiül a sanda mosoly. Te jószagú úristen — hasit az agyunkba. — micsoda gyönyörűség lenne, ha most egy icipici pofonnal el lehetne intézni ezt a köly- köt. Mert mégiscsak borzasztó, hogy miközben mi példaadással meg modern pedagógiai elveinkkel a legjobb irányba próbáljuk terelni az érteimét, ő kinevet bennünket. A verés azonban most is elmarad, hiszen a hármas igazság szövetségében mindenféle élőlény bántalmazása szigorúan tilos. H agyjuk azonban a felesleges szóbeszédet. Most jut ugyanis eszembe, hogy szövetségünk egyik törvénye szigorúan tiltja a belső dolgok továbbadását. Tilos tehát elmondani, mi is történik nálunk egy-egy fizetési, avagy ünnepnapon. A törvény igen jó, nagyon kell az általa állított tilalomfa. Ha ugyanis nem korlátozná a szövetség már beszélni tudó tagjait, nem is tudom mi lenne. Csak sejtem, hogy a Viktória vízesés elbújhatna mellettünk, s meg kellene neki elégednie a szerény Csermely nevezettel, amelyik még csak véletlenül sem lenne képes elcsevegni mindazt, ami nálunk egy hónap első, illetve valamilyen ünnep egy vagy két napjába belefér. .. .Nos, ez a mi kis szövetségünk. Nem akarok nagyképű lenni, de azt hiszem megfejtettük a nagy titkot. Megalkottuk a mi kis örökmozgónkat, amelynek mozgásához még csak véletlenül sem szükséges külső energia...
