Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-04 / 130. szám
NOGRAD 1987. június 4. vasárnap Baláss Sándort Mentőangyal Jara Ribnibar: Csütörtöki fogadónap Ez a történet abból az időből való, amikor még voltak őtszobás bankigazgatói lakások, és a gyermekek mellett német kisasszonyok, de ma is tanulságos. BÉLUSKA hároméves és öthónapos volt, mikor egyik este kimászott az ágyából, és meztelen kis lábaival hangtalanul odatipegett az ebédlő ajtajához. Kinyitotta és megállt ott földig érő fehér hálóingében. Azok ketten abbahagyták a veszekedést, rábámultak, azután apa odaszaladt és felkapta: — Te még fent vagy? — és csókolta az aycát, a nyakát, ahol érte. Azután anya vette át, ő is megcsókolta, majd visszavitte az ágyába. — Micsoda dolog ez? — suttogta szép meleg hangján. — Látod Bözsike alszik, jó kislány, de Béluska rossz fiú. Hamar behunyni a szemét és aludni, aludni. — Még egyszer megcsókolta, betakarta, azután visszament az ebédlőbe. Csukott szemmel feküdt, és figyelt, hogy veszekednek-e még, de nem, csend volt, csak kanálcsörgés hallatszott, és ahogy apa visszatette a csészét a tányérra. Nem mozdult, de nem tudott mindjárt elaludni. Maga előtt látta apa eltorzult arcát, mikor rájuk nyitott, és anyja könnyes szemét — nem etette. Miért haragszik apa és anya miért sir? Azelőtt ez sohasem volt, de mostanában nappal is veszekednek, amióta Helén kisasszony itt van. Nem szerette a kisasszonyt, és amilyen jól viselte magát, amíg Gréte volt mellette, olyan rossz lett Helén kisasz- szony óta. Mintha kicserélték volna. Szófogadatlan komisz kis kölyök. Most is kimászik az ágyból. Hallottak már ilyet? Éjfél volt már, mire elaludt. Másnap délután pedig az történt, hogy anyának el kellett mennie a varrónőhöz, és Bözsi éppen zongoraórát vett, mikor aog váratlanul hazajött. Ezt mostanában többször megcsinálta, és nem a szobájába, hanem a gyerekszobába ment. Helén kisasszony mindig ugyanazzal a mézes mosollyal fogadta, és a nyakán kissé kihajtotta a blúzt. Béluska megfigyelte, ez mindig így volt Abban a pillanatban, mikor apa belépett, Helén kisasszony kihajtotta a blúzát és több látszott ki a fehér bőréből, mint addig. Apa mosolyogva lépett a szobába, új szürke nyakkendő volt rajta, — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — kérdezte kedvesen Helérutöl. — A, der Béluska ist schlimm (ó, a Béluska rossz) — és elkezdte darálni, hogy milyen rossz a Béluska, hogy megint nem ette meg a spenótot, hogy feldöntötte a poharat, bepiszkolta a ruháját, és hogy őt annyit bosszantja, ah das ist zuviel (ez már sok) — és mindezt úgy csicseregte el, mintha ezzel is apának akarna kedveskedni. Apa összehúzott szemmel nézett Béluskára: — Hát te már nem akarsz megjavulni? Azonnal kérj bocsánatot Halén kisasszonytól. Béluska makacsul hallgatott. — Nos, mit mondtam? Azonnal bocsánatot kérni! A FIÚ ARCA még durcá- sabb lett, félre nézett és nem szólt. — Na sehn Sie, Herr Direktor — (Látja igazgató úr) — mondta Helén és elbűvölően nézett apára. — Ejnye, te haszontalan! — csattant fel az apa hangja — azonnal bemész a hálóba, és a sarokba térdelsz! Addig nem jössz ki onnan, amíg bocsánatot nem kérsz! Majd megta- nítlak én téged! Azzal megfogta Béluska kis puha kezét, bevezette a másik szobába és otthagyta. Az ajtót szigorúan becsapta. Sírt a sarokban egy kicsit, majd nézte a tapétát, a sok jól ismert virágot, azután ezt is elunta, és mély megbánás költözött a szívébe. Mennyire haragudott apa, most már biztosan nem szereti, biztosan csak a Bözsikét szereli, aki oly elszántan veri az ebédlőben a zongorát. A kisfiú felkelt a sarokból, és visszafelé indult, szívében a férfias elhatározással, hogy bocsánatot kér, és ezentúl jó lesz. Amikor kinyitotta az ajtót, azok szétugrottak, apa az ablak felé ment, Helén kisasszony pedig lángvörös arccal nézett rá : — Na also, da ist er schon! (Na tessék, már itt is van 9 BéluSka csak nézett, hogy rá se szólnak, de azok olyan zavarban voltak, hogy elfeledkeztek az ő bűnéről. Apa egyet-kettőt köhintett, aztán kiment a szobából. Béluska egész este nem szólt semmit. Alig evett, a kis arca mintha összement volna. Anya a vacsoránál aggódva nézte— Beteg ez a gyerek. Fáj valamid, drágám? Nem, semmi. Korán ágyba dugták, és hamar elaludt. De hajnalban felébredt, még alig szürkült odakint Kiszállt az , ágyából, és átment á szomszéd szobába, ahol Helén kisasszony még javában aludt. Béluska odatipegett a kisasszony éjjeli szekrényéhez, és halkan leemelte a poharat amelyben Helén a hamis fogsorát tartotta. Kivette a fogsort a poharat szépen visszatette, azután bement a hálóba, aminek az ajtaját az aggódó anya nyitva hagyta. Béluska szíve nagyon vert. amikor apa ágya felé tartott, ahol az ágy mellé oda volt kikészítve apa szép virágos papucsa. Béluska óvatosan lehajolt, és Helén kisasszony fogsorát az egyik papucsba dugta. Azután, mint aki jól végezte dolgát visszament az ágyába, és csakhamar elaludt REGGEL nagy járás-kelésre ébredt. Helén kisasszony keresgélt a lakásban és anya, a jó anya, segített neki. Apa is felébredt, és mikor felkelt, szokás szerint papucsba dugta a lábát. Itt felfedezte az erősen keresett fogsort. Helén kisasszony még aznap kilépett. HOSSZÚ idő után, ma reggel ismét éreztem a dohánynak azt a sajátságos illatát, amit egyszerűen nem lehet leírni. Mint enyhe áramütés meg- bizserget agyadban egy bizonyos pontot, és boldog vagy tőle. Rendszerint az elcsendesedő kávéházakban élvezem így a dohányzást, éjfél után, magamban, amikor rágyújtok egy törökkávéhoz, és teljesen megfeledkezem az időről. Mint tegnap este is. Későn vetődtem haza. Anyának mély az álma, hiába csengettem, nem hallotta. Kulcsom nem volt, elhagytam valahol. Mit tehettem, visz- szamentem az utcára, és betértem az első kávéházba. Amint rágyújtottam, mindjárt könnyebben éreztem magamat. Igen, könnyebben. A füst enyhítő illatától. És ekkor felötlött bennem, hogy felkeresem őket. Anya gyakran mesél róluk. Állítólag minden szerdán nagytakarítás van náluk. Jól benne van már mind a kettő az években, de hogy hányadikat tapossa az egyik, hányadikat a másik, azt nem tudja senki pontosan. Élnek, és bizony jó régóta élnek már émlékezetünkben. Minden szerdai napon kirámolják a bútort, súrolnak, porolnak, törülgetnek, lépcsőt és ablakot ragyogóra mosnak. Mert hogy csütörtökön fogadnak. — És kit fogadnak? — kérdem gyanútlanul. — ördög utdja — mondja anya. — Azt beszélik, hogy kérőket várnak. Pedig a rossznyelvek szerint a fiatalabbik is túl jár már az öt- venen. Ketten lakják azt a nagy kertes házat, amit az apjuktól örököltek. Csak a házmester van az alagsorban, mint az apjuk idejében is. Attól hallom, hogy a csütörtöki fogadónapokra takarosán megterítenek, tele rakják ínyenc falatokkal az asztalt, pénteken meg érintetlenül kiviszik a kertbe és elássák. Szólt is már nekik: miért nem adják oda valakinek; azzal ütötték él, hogy nem reflektálnak senki hálájára. Nem először hallom ezí anya szájából. Ma csütörtök van. Szép napos az idő. Ajtajuk tárva-nyitva. Eltökélem hát magamban, hogy meglátogatom őket | AMINT beléptem az ebédlőbe, beszélgetés ütötte meg a fülemet. Köszönés helyett csak mélyen meghajoltam, és leültem egy székre az ajtó közelében, mivel jóformán ügyet sem vetettek rám. — Férjem ugyanis kínosan ragaszkodik az elveihez — mondta az idősebbik pontosan úgy, mintha az asztalt körül ülő vendégekhez intézné szavait. — A kaptafa meg szinte rögeszméje. Minden új cipőhöz vesz egy új kaptafát is. Elmaradhatatla- nul. Meg sem próbálja, hogy jó-e bele a régi. Halomban áll már a szekrény aljában a sok régi kaptafa, de világért sem dobna el egyet. Valahányszor újabb kaptafával állít be, kedvem volna beverni a fejét — Ez majdnem olyan, mint a turbékoló szomszéd házaspár esete — veszi át a szót a fiatalabbik. — Fene nagy szerelem. Átjött hozzánk tegnap az a galambszívű férj, hogy telefonáljon. Feltárcsázott valakit, és bemondta a nevét, meg a címét. Ki is szálltak rövidesen — rabszállítón. Az ügyészség embere bemegy a szorrtszédékhoz, én meg utána. Mert hogy hívott: „Tessék csak velem jönni — tanúnak!” Az asszony, az a galambszívű, a pamlagon feküdt. A vizsgáló, illetve a nyomozó a férjhez fordult: „Miért tette ezt?” Az a jámbor meg, amilyen becsületes, nem tagadott, nem mentegetőzött, csak ezt mondta: „Ezért hívtam önt ide.” — De miért tette? — kérdi a nyomozó. — Összezörrentürek valamin — mondja a szomszéd. — Szidtam, mint a bokrot, apját-amyját, amint szoktam is, mire ő kerek-perec azt mondja nekem: „Te tetves!” Honnan a csudából vette, kérem tisztelettel, hiszen gyerekkorom óta sem hallottam ezt Majd elnevettem magam. Mondom is neki: „Béküljünk ki, már nem haragszom, semmi értelme..De ő megint: „Te tetves!” Erre aztán elöntött a • csendes méreg: „Elhallgass, mert kihozol a sodromból”. De mintha megkergült volna, nem és nem hagyta abba. „Hagyd abba — mondom neki — mert az én türelmem sem kifogyhatatlan. Megértetted? Hallgass! — förmedek rá erélyesen. — Megőrültél?” ö meg csak mondja. Fejem, be tolult a vér. Elkaptam a kezét: „Ne merd még egyszer mondani, mert baj lesz. Vége a türelmemnek!" A szemembe nevetett és, kérem tisztelettel, csak azért is még hangosabban, még kajánabbul hadarta. Szinte kéjelgett abban, hogy borzolja az idegeimet. „Hagyd abba, kérlek — szólok m kétségbeesetten —, mert nem garantálok maga- mért”. ö azonban — mint a rossz gramafon, ha megakad a tűje — folyton folyván! ugyanazt mondta. | ELKAPTAM | és megráztam, hogy észre térítsem. Azt hiszi, elhallgatott? Erre aztán torkon ragadtam. Nem nagyest, csak épp, hogy ráijesszek. Hogy érezze, milyen is az. Azt hiszi, elhallgatott? Dehogy! Sípolt, mint a kipukkadt tömlő. Süvöltött belőle. Egysaer- csak nem hallattam többé semmit. Eleresztettem. Ide esett a pamlagra, így, ahogy most látja. Hozzá sem nyúltam, rohantam a telefonhoz... De ha úgy még egyszer születhetnék, bíró úr, tessék elhinni, akkor is őt venném feleségül. Esküszöm, két életet is leélnék vele.” — Én nem vagyok bíró — mondta nyugodtan a nyomozó. — Még csak ezután kerül majd bíró elé... — Hát igen, az ember sosem tudja, kivel él egy födél alatt. Ángyom, annak idején, a Duna hídján hagyta a pólyását. Világos nappal. — Pedig ilyesmit nem nappal szoktak csinálni — mondta az idősebbik. Feszengeni kezdtem önkéntelenül. Erre, az idősebb süteménnyel kínált a tetézett tányérból: Franz Loydolt A műbolygó z apa, amikor hazatért a hivatalból, kényelembe helyezte magát a mély, párnázott karosszékben. Megnézte az óráit, majd bekapcsolta a rádiót. A hírekben nem sok újság volt, és az időjárásjelentés is a következő napra „ugyanolyan nyugodt időt” jósolt, mint ma. Semmi különös — mormogott magában. Kikapcsolta a rádióú Nyugalmat akart. Kezébe vette az újságot. Éppen átfutotta a a nagybetűs címeket, amikor Róbert odaszaladt hozzá,. Róbert hétéves volt Vidám kis fickó, megszelídithe- tetlen szőke hajjal és jellegzetes szemmel, amelynek színe az ibolyára emlékeztetett. És a gyerek értette ezeknek az ibolyakék szemeknek a hatalmát. Bánni tudott velük, úgy, hogy senki sem bírta sokáig. engedelmeskednie kellett. Az apa is tudta ezt, ennek ellenére próbálta nem tudomásul venni a bűvös pillantást. És mint mindig, ma is csődöt mondott ez a próbálkozás. Az apa kis sóhajtással összehajtogatta újságját és megkérdezte: — Na, Róbert, mit működtél megint? A kérdés feltevésének ez a művészi módja csak arra jogosított- fel Róbertét, hogy röviden kérdezzen. Ez, ismerve a gyereket, elképzelhetetlen volt. Mindent, amit hallott, vagy látott, el kelleti neki mesélni. Buzgó hallgatója volt a rádió híreknek és olvasója — szülői tilalom ellenére —, az újságoknak, mindennek, ami a kezébe került. Mai kérdése is ennek a kíváncsiságnak az eredménye: — Apu! Mondd meg, mi az a műbolygó? És a papa elgondolkozva dölzsölgette ujjaival az állát, és hogy időt nyerjen, hosszadalmason tömködni kezdte a pipáját. (Te magasságos ég, gondold el, hogyan magyarázzam el egy ilyen pocoknak, mi az a műbolygó?) Csendesen töprengett: talán a politikai háttér érdekli? Nem! Végül nagy nehezen beszélni kezdett: — Igen. nézd csak Róbert, a dolog így van: Ma már kis mesterséges csillagokat lehet az égboltra juttatni, és ezek az izék azután mindig a Föld körül keringenek. Mint tudod, a Hold a Föld körül mozog. Tehát a műbolygó is hold tulajdonképpen. Ha mégis közel kerül egy ilyen műbolygó a Földhöz, könnyen eléghet, de a Földnek semmiféle kárft nem okozhat. Róbert lesütötte szempilláját — a földet nézte. Majd felemelve fejét, sugárzó szemekkel -mondta: — Igen, papa, már értem! El tudom képzelni! Köszönöm! Az apa pedig, miután fia kirobogott a szobából, megbékélve ismét elővette a félbehagyott újságot. Folytatta az olvasást, és el volt ragadtatva pedagógiai képességeitől. * Róbertét a rokonság és az ismerősök csak a „későnjöU gyerek’’ névvel emlegették. Az elnevezés alapja: nővére már a huszadik év küszöbén állt. Helgának hívták, rendkívül csinos volt és nem csekély mennyiségű kérő le- gyeskedett körülötte. De csak egynek volt kilátása, hogy egyszer „igen”-t is halljon. Ez a kiválasztott minden voU, csak nem féfiszépség. Még a legjobb akarattal sem lehetett csinosnak mondani. Viszont jól öltözött és egy pompás brilliánsgyűrű díszítette kövér kisujját. Mindig nyirkos, csúszós keze, vizenyős kék szeme, kétes kinézést kölcsönzött neki. Fischlein úr annak a nagyáruház tulajdonosának a fia volt, ahol titkárnőként dolgozott. Ez azt jelentette, hogy Helga az ő hitveseként egész életében luxusra és kényelemre számíthat. És pontosan ez az, amit Helga akart. Szerelem? Nem, szeretni nem szereti. Fischlein úr azonban őrülten szerelmes volt belé. És ezért volt Helgának esélye. Két nappal Róbert műbolygóról feltett kérdése után a szülők estére kis társaságot hívtak meg. Helga unszolására Fischlein urat is meghívták. Szórakoztak, és társalogtak erről-arról. Helga nem törődve senkivel, ábrándosán nézte Fischlein urat, és úgy. ahogy egy jövendőbeli feleséghez illik, minden kívánságát kiolvasta a ponty kidülledő szeméhez hasonló pislogásából. Odavitt mindent: cigarettát, likőrt, édességet. Ügy surrant ide-oda, mint egy lepke. Róbert is benézett a vendégekhez. Mindenkit illendően köszöntött. Végül odament Fischlein úrhoz, és kifogástalan meghajlással köszöntötte: — Jó estéit, Mübolygó úr! Fischlein úr szemei kimeredtek, majd megsimogatva a gyerek fejét, érthetően mondta: — De Róbert! Engem nem így hívnak! Én... '— Tudom — mondta Róbert. — Önt Fischlein úrnak hívják, de én azért Műbolygó úrnak fogom nevezni. — Miért? — kérdezte Fischlein úr felháborodva. Róbert nyugodtan felelte: — Ment ön folyton Helga körül kering ugyanúgy, mint a mübolygó a Föld körül. Egy és ugyanaz! Róbert apja meghallva a beszélgetést, már-már felemelte kezét, hogy a gyereknek lekenjen egy pofont, de Fischlein úr közbelépett: — És még mit tudsz a a műbolygókról, Róbert? A fiúcska pontosan, szabatosan válaszolt: — Ha a műbolygók közel kerülnek a Földhöz, elégnek! ég gyorsan elmondom a történet végét. Fisch- lein ~ úr meghajtotta magát és eltávozott, mint akit becsületében sértettiek meg. Helga sírógörcsöt kapott és Róbert is megkapta a papától, amit megérdemelt. És ami a műbolygókat illeti, többet senki sem beszélt róluk, eltűntek a sötétségben... (Fordította Révész Mária) — És önnek mi a véleménye? Felpillantottam rá, és így szóltam: — Én egész éjjel a harisnyám után kapkodtam. Ugyanis a vágány menti húzódra terítettem ki száradni, és amint a vonat elrobogott, magával sorodta a szele. Vagonról vagonra jártam, mint egy őrült, hogy elkapjam, de mikor bekerültem a kórházba végül is, ott igazán nem mesélhettem többé a harisnyáról — jobbra is, balra is beteg gyermekek feküdtek. Az ápolónő így fogadott: .isten hozta!” S közben szedte az ágyakról a piszkos lepedőket, és meg-megcsó- íolta a ponyvát, amint bele gyömködte a szennyest. Fej- veszetten hátráltam a felvonó felé. Alig tudtam megszökni. Olyan az az épület, mint egy irdatlan nagy ho- dály. r— Hm, hm — hümmögte szelíden az idősebb hölgy, és bort töltött: „Tessék, egészségére!” — Gyújtson csak rá nyugodtam — mondta a fiatalabbik. NAGYON mélyre szívtam az első szippantást. Illata, mint enyhe áramütés, eláramlott a hajam tövén, végig futott a c.erin- cemen, és le egészen z sarkamig. Remekül éreztem magam! Dudás Kálmán fordítása
