Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-04 / 130. szám
1967. június 4. vasárnap NÓGRAD 9 BENJÁMIN LÁSZLÓ : A MEQALLT ÓRA A romvárosban, egy állva maradt falon a romhalmaz fölött, a pincébe-fúltak teste fölött, néhány kép s egy bekeretezett okirat társaságában, három emelet magasságban, megközelíthetetlenfil lógott az ódivatú falióra. A háborúnak régen vége volt. Az élők városa elhúzódott a halottakétól. Szorgalmasan jártak az órák, munkára, találkára, szórakozásra, napi dolgaikra figyelmeztették gazdáikat, együtt haladtak az időveL A romvárosban, három emelet magasságban, a megállt óra hozzáférhetetlenül, némán és mozdulatlanul függött a méretlen idő keresztjén, napok, éjek, évszakok, évek körforgásában, örök önismétlésben: egyazon órát-percet mutatva örökkön. De a nap bármely pillanatában, akármelyik szakaszában az évnek a ténfergő bennszülöttek s a bámész idegenek leolvashatták róla a rémület, a rombolás, a halál idejét. A hársfák virágba borultak. Nehéz, mézizű illattal árasztják el a környéket. Akarva, akaratlanul gyermekkori emlékekre gondolok. Nálunk otthon a községben a templomtér tele van hársfával. S amikor a nap. a sok tavaszi eső után, kibon- tatta virágait, elleptük a templomteret. Fel a fákra. Kosarakba, vászonzacskókba szedtük a hársvirágot. Aztán dicsekedtünk: „Látod, az enyém kinyílt virágú, a tied zöld, satnya szárú.” Nem egyszer birkózással döntöttük el igazunkat. Tízéves lehettem, amikor Szabadi Jóskával összeszólalkoztam. Egy osztály ba jártunk, meg különben is. Sokait játszottunk együtt. Jóska közép- termetű volt, de jó erős felépítésű. Ö lett a győztes, két- vállra fektetett a fűben. Roppant mérges voltam ezért és titokban elhatároztam, hogy valamiképpen elégtételt veszek a vereségért, mert sokan látták birkózásunkat és engem, aki alul maradt, kinevettek. Aztán csakhamar — amint az gyerekeknél lenni szokott — eloszlott a bosszúvágy. Mindmáig akkori bűnétől feloldozva őriztem meg Szabadi Jóskát emlékezetemben. Most azonban olyan hírt kaptam, aminek hallatán nem tudom helyére tenni az akkori Szabadi Jóskát, s az azóta felnőtt Mister Szabadit. 1949-bem szinte még gyerekfejjel kiszökött az országból. Évekig semmi hírt nem hallottam róla. Csak később, az ötvenes évek derekán találkoztam össze anyjával. Képeket mutogatott Jóskáról. Magabiztosan állt a képen az amerikai hadsereg egyenruhájában. A kép jobb sarkában egy embléma volt, rajta: USA ARMY. Az anyja fölöttébb büszke volt. Véleménye szerint nem Ids dolog az amerikai hadsereg tengerészgyalogosának lenni... Kezembe adta Jóska levelét is, amelyben ilyesmiket irt: „Nehéz a kiképzés, gyorsan kell teljesíteni a parancsot, nincs gondolkodás! Tanulunk közelharcot, és atomvédelmet. De az a legfontosabb, hogy minden parancsra azonnal feleljünk: YES SIR!” Kérdezte is Jóska anyja, hogy ez mit jelent. Mondtam: „Igen Uram!” Az ősz asszony örömmel vette tudomásul, hogy fia urak között van. Mert ugye itthon mi lett volna belőle. Legfeljebb szakmunkás. Ott meg elegáns sir! Arra is telik, hogy időnként csomagot küldjön. Igaz, használt ruhákat, de ha használt is, mégis csak külföldi. Néha párszáz forintot is tett a levélbe. Tavaly így hársvirágzáskor jártam otthon. A templomtéri csendben, a gyerekek zsivaja ifjúságomat idézte. Bementem a templomba, néztem a híres olasz freskókat, a bibliai történteket megörökítő neves alkotásokat. Jóleső érzés volt látni, hogy olyan szép állapotban vannak, mint huszonnyolc évvel ezelőtt, amikor itáliai restaurátorok helyreállították őket. Kifelé jövet a templomból az immár megöregedett Szabadi nénivel találkoztam. Egy kötegnyi képet és leveleket szedett elő alsószoknyája láthatatlan zsebéből, és azokat mutogatta. — Itt a Jóska! Itt a feleségével Bettyvel, és a két gyerekkel. A fiú Petters, a kislány Betty. E zen a képen már őrmester volt Jóska. Az amerikai hadsereg őrmestere. Arcvonásában meg lehetett -találni az öröm és a félelem vegyületét. Szemei mindenesetre bánatosak voltak, pedig a felesége csinos, a gyerekek is szépek. Eltekintve a képek technikai értékétől, amelyek amolyan vásáriak: festett arcokkal és ruhákkal. De nem is ez a lényeg. Az utolsó levél, amelyet Jóskától kapott az anyja, azt mutatta. Benne volt, hogy: „Ezt már a hajóról küldöm, holnap indulunk Vietnamba. Majd onnan is küldök képeket. Betty sokat sírt, hogy egy időre el kell válnunk, de már megví- gasztalódott. Hiszen világos: csak pár hónapról van szó és a „sárgák” skalpjával ismét behajózunk ” — Isten segítse! — mondta Szabad iné. — Ha Jóska ezt írja, cikkor biztosan nem lesznek ott sokáig. Mindennap imádkozom érte. Megsegíti az isten. Nem akartam próbára tenni az öregasszony lelkierejét, és megmondani, hogy bizony a Jóska fia egy gonosz, becstelen áradat kicsinyke asszisztense. Azonban kicsinysége és névtelensége egyáltalán nem menti fel a gyilkosokat illető megvetés alól. * Régóta jönnek a hírek Vietnamból. Egy maroknyi nép szembeszáll a hatalmas technikai fölénnyel. Pusztulnak az értékek: az emberek elsősorban. Katonák, rizstermelő parasztok. És gyermekek, akiket anyjuk az iskolapadnak szült, most futóárkot ásnak, s ha megszólal a sziréna másodpercek alatt eltűnnek, hogy óvják magukat a napalm- és repeszbombák ellen. önnek a hírek, a diplomáciai mahinációikról, s a világ józan és tisztességes embereinek tiltakozásáról. És jönnek a hírek arról is, hogy a dzsungel, amely egzotikumot ígért az amerikai tengerészgyalogosoknak: tüzes föld. Nem amolyan békés laktanya-kantán, amit otthon megszoktak, amelyben hiányos öltözékű pincérlányok sört és gint szolgálnak fel, amelyekben a rágógumit fel lehet köpni a plafonra ... Az idilllzált „pálmafák honában” fegyverek ropognak. Lőnek a föld hasadékaiból és a banánfűzérek mögül és mindenhonnan, mert mindenhonnan tüzel egy nép, ha élni akar. * A templom előcsarnokában ül Szabadiné, a nagy kereszt alatt. Talpig feketében. Térd- rerogy és úgy csókolja IN-RI lábait. Arca tébolyult. Nézem egy ideig. Ö is mereven figyel. Vagy nem ismer meg, vagy nem akar megismerni. Bemegyek a templomba, s a freskókat, szemlélgetem. Megrázó Káin és Ábel összecsapását, a gonoszság, a testvériéi 1- kosság borzalmát ábrázoló kép. És nézem a többit is. A ritka. mesteri alkotások minden alkalommal új élményt nyújtanak. Kifelé jövet is ott találom Szabadinét a feszület előtt. Mintha a kóma állapotából térne magához, úgy figyel. Egyszerre lépünk ki a hatalmas tölgyfaajtón. Megfogja karom és magához húz. — Elesett — mondja. Sokáig csend van közöttünk. Ez az egykor oly bőbeszédű asszony csendes, szemeivel se- gélytkérő. Csak nem értem pontosan mi is történt. .. — Ott maradt Jóska Vietnamban — fejezi be végtére az előbb megkezdett mondatat. Kis szünet után tárgyilagosab- ban folytatja: — Meghalt. A felesége írta. Betty. Aztán ismét alsószoknyájá- ból cibál elő leveleket, és képeket. — Ezt küldte Betty ... A levelet angolul írta. Lényege: Jóska meghalt Vietnamban, de holttestét hazaszállították. Egyszerű temetés volt Adtak némi kártérítést is. S zabadiné nem sír. Könnyei már bizonyára elapadtak. Itt a templomtéren jókedvű gyerekhad mássza a hársfákat, és szedik a virágot télire teának. A levegő most is mézízű. ...ÉS ÁLLT A BÁL"országos turnén nehéz és nem is mindig mosolygásra késztető fordulópontjait. Ezeket az eseményeket a kor «jellegzetes megnyilatkozásai formáin: dalok, táncok, versek görbe tükrében vetítjük vissza. Történelmi „szellemidézésünk” egyszerre szórakoztató és tanulságos. Vállalkozásukat siker koronázta: a pesti bemutató közönsége rokonszenvesen fogadta a Művészegyüttes útkereső, kísérletező kedvét szug- gesztíven tükröző előadást. Milyen terveik vannak az év hátralevő időszakára, hogyan akarják ezt a sorozatot folytatni? — John Read angol író, nálunk is jól ismert regényének színpadi változatát (Tíz nap, mely megrengette a világot), a moszkvai Ljubimov Színház évek óta óriási sikerrel játsz- sza. Ezt a darabot mutatjuk be szeptember végén, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója alkalmából. A darab műfaja egybeesik a mi elképzeléseinkkel: politikai eseményeket, hősöket felidézni, . történelmi visszapillantást adni szórakoztatva, kerülve a merev, érzelgős felfogást. Eddigi tapasztalataink alapján elmondhatjuk: a közönséget érdekli, leköti ez a műfaj. Produkciónkat nemrég Özdon mutattuk be, ahol előadás után találkoztunk nézőinkkel is. Elmondták, hogy ott már a mostanában felkapott népszerű táncdalénekesek műsora közben is kiürültek a széksorok... Ez a ‘ közönség a mi előadásunkat szívesen fogadta, nem fukarkodtak a dicséretekkel sem. A Néphadsereg Művészegyüttese — mint beszélgetésünk végén megtudtuk —, májusban és júniusban országos turnéra készül. Fellépnek Miskolcon és Cegléden, Szolnokon és Székesfehérvárott, Tatán és Győrött, Sopronban és Debrecenben. Júliusban nyári pihenőt tartanak, aztán újból országos turnék következnek: az a céljuk, hogy mindenüvé elvigyék kísérletezésük termékét, ezt a szórakoztató műsort, amely úgy vall a múltról, hogy oda kell rá figyelnünk. — „.. .És állt a bál” — Kezdődik a játék Beszélgetés a Néphadsereg Művészegyüttes vezetőivel Tizenkilenc esztendővel ezelőtt hozták létre a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesét. Milyen szerepe, jelentősége, helye van jelenleg a — tucatnyi kisebb és) nagyobb hivatásos művészeti együtteseink között — ennek a 220 tagú, a nagyközönség által talán nem is eléggé ismert együttesnek? — Megállapításával nyomban vitatkozni szeretnék — mondja Radovits Ferenc őrnagy, az együttes vezetője, akivel Lendvai Kamilló művészeti vezető társaságában a Művészegyüttes múltjáról és jelenéről beszélgetünk. — 19 év alatt itthon és külföldön 4,5 millió néző látta előadásainkat. Az évek során országos hírű, sőt külföldön is jól ismert művészek kerültek ki együttesünkből: Ilosfalvy Róbert. Palcsó Sándor, Réti József. az Operaház kitűnő művészei; énekkarunkat hosszabb ideig Vásárhelyi Zoltán, rövi- debb deig Forrai. Miklós vezette De sorolhatnám tovább ennek a két évtizednek szép eredményeit... — S a változások? — örvendetes, hogy az elmúlt tíz esztendőben lényegesen módosult a közízlés — kapcsolódik beszélgetésünk fonalához Lendvai Kamilló, aki tehetséges muzsikus is. — Az első évtized, legalábbis ami a szórakoztató műsorainkat illette, az esztrád jegyében telt el... Olyan „vegyes” színvonalú és hatású műsorok voltak ezek, amelyekben az ének és a tánc, a próza és a líra, meg a humor egymás mellé „szóródtak”. Hiányzott ezekből a műsorokból a központi gondolat. A televízió gyors terjedésével, népszerűségévé] párhuzamosan megnőttek az igények, a közönség hátat fordított ezeknek az esztrád műsoroknak. Azt tapasztaljuk, hogy a szórakoztató műsorok iránt nem fogyatkozott meg ugyan az érdeklődés, de a közönség ma már keresi a szándékot is, nem elégszik meg az egyszerű mulattatás- sal, igényei szerteágazóbbak. — Ezt az igényt hogyan igyekszik kielégíteni a Néphadsereg Művészegyüttese? — Nemrég mutattuk be új műsorunkat „.. .És állt a bál” címmel, amelyet közelebbről (gy határoztunk meg: „Zenés történelmi lecke sok dallal, tánccal és egyéb bohócsággal, abban a reményben, hogy a nagyérdemű publikum okul belőle”. — Mit akar ez a kissé hosz- szúranyújtott alcím? — Játékunk műfaját — mondja Lendvai —, a történelmi revüt. Műsorunkban végig pásztázzuk történelmünk (Eifert János felvétele)
