Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
1967 jónitis 25. vasárnap NÖGR A T> 7 Vasárnapi levél A turisztikáról Egy divat bökkenőiről olvastam a Nógrád előző Vasárnapi levelében, s a téma, amit felvet, elgondolkodtatott néhány dologban, kivált ami a külföldi turisztikával kapcsolatos megállapításokat illeti. Kétségtelen: a turisztika ma világdivat, s mi az utóbbi tíz esztendőben ugyancsak felzárkóztunk hozzá. Mintha egyszerre akarnánk behozni mindazt a restanciát, ami egy korábbi kényszerállapot eredményének könyvelhető. A határokon belüli elzárkózás állapota után a „népvándorlás” korát éljük. Szinte alig lelek valakit magam körül, aki ne készülődne valamerre, rövidebb-hosszabb távra, de mindenesetre túl a „palánkon” — ahogyan Móra Ferenc említette hazánk határát — Becsbe, Prágába, Bukarestbe, a bolgár tengerpartra, Moszkvába, Londonba, Rómába. Ügy vagyunk a kínálkozó, csábító lehetőséggel, mint a gyerek, aki egyszerre szeretne mindent az édességboltban, s mohón befalna mindent, rágatla- nul még ha megfájdul is tőle a gyomra. A színek, az ízek, az illatok eggyé ömölnek bennünk az útiélmények során, s utóbb már nem is tudjuk teljes bizonyossággal: Firenzében láttuk, csodáltuk-e azt a bizonyos valamit, vagy Leningrádban. Hencegni úgy is megteszi, hogy valahol láttuk, s valljuk meg, néha voltaképp nem az a legfontosabb lényeg, hogy tágítsuk világunk személyes horizonját. hanem megmártózni a kíváncsiságban, amely nálunk a külföldönjároknak kijár. Nem beszélek most arról az általános gyarlóságról, mely a turistafélét szerzési ösztönök lázába ejti külföldön és a hazaútig málhás öszvérrel teszi hasonlóvá. Űjkori kalandozásunk korának kezdeti betegsége ez, — a mindent-bírniakarás gyermeteg ösztönéből eredő. Ritkán csap kóros szélsőségbe. Idővel bizonnyal túljutunk rajta, — ma még kétségkívül erős kísérő tünete a magyar turisztikának. Szerintem nem érdemes túlzottan komolyan venni, messzebbre következtetni belőle a szükségesnél. Inkább arról ejtsünk több szót, hogy turistáink nagyobb többségében mennyire nyom nélkül múlnak el végül is költséges és fáradal- mas utak. Nagyszerű látványai és produktumai országoknak és nemzeteknek, melyek pedig évekre, sőt életreszólón ható értékűek lehetnének az életünk jelentőségeiről formált helyes kép alakításában. Vásárló körutak mellett természetesen eljutunk dómokba, képtárakba, múzeumokba, a történelem, a kultúra, az emberi alkotóerő híres produktumaihoz, de ezekből többnyire mégsem marad meg bennünk egyéb egy-egy dilettáns fotonál, melynek tengelyében mi állunk, nem a Diadalív, és nem a Téli Palota, az erfurti virágváros, hanem mi, büszke és ostoba pózokban, — az Auróra ágyúja alatt is úgy, mintha mi adtuk volna az első történelmi dörrenést. De mi ezeken túl az élmény? A rossz amatőrképek, színes produkciók hazug és hamis dokumentációin túl, abból, amerre jártunk. Marad-e nyoma emberi kapcsolatoknak bennünk? Vagy úgy száguldozunk be országokat, városokat, hogy egyetlen szót sem váltunk a vendéglátókkal? Hogy fogalmunk sem képződhet: hogyan élnek, mi foglalkoztatja gondolataikat, milyen terveket szőnek mára és holnapra? Ez persze nyelvi kérdés is, meg az: érdekelnek-e bennünket igazában azok, kiknek vendéglátó figyelmességét élvezzük és természetesen elvárjuk. Soroljuk a nevezetes helyeket, amerre megfordultunk, szinte élő prospektusokká válunk egy idő után, de egyetlen német, orosz, bolgár, francia barátunk nincs, akivel üdvözlő lapot válthatnánk. Csak ennyi lenne hát útjaink tartalma, emléke? Néhány albumba ragasztott kép?.. Egy színes étlap?.. Egy Metrójegy? Ennyiért igazán kár pénzt adni, fáradni és törődni, kivált, ha itthon is idegenként élünk nagyob- bára. Nem arra a bizonyos emberre célzok én, aki sohasem volt túl faluja határán, hanem azokra, akik bekalandozták ugyan földrészünk számos helyét, de igényen és rangon alulinak érzik, hogy hazánk tájaival ismerkedjenek. Az ilyen sznobok inkább Fülekre mennek át, elmondani, hogy Csehszlovákiában jártak, mintsem Egerbe, vagy Lillafüredre rándulná- nak ki egy vasárnapon, s fogalmuk nincs sokaknak a külföldjárás bűvületében, mennyi szépséget mulasztanak el itthon. A világért ne értse félre senki: nem a külföldjárás fölött akarok pálcát törni, nem azt kívánom kifejteni, hogy mindenütt jó, de itthon a legjobb, mindössze okosobb, hasznosabb turisztikára, tartalmasabb utazásokra szeretnék hevíteni. Ebben a tekintetben mindenki maga dönt, s csupán annyi a megjegyzésem, hogy nem feltétlen külföld és a „nyugat”-külföld az, mely okvetlenül maradandó élménnyé válhat. Igaz viszont, hogy hazai szer- veink, idegenforgalmi és vendéglátó intézményeink az eddiginél többet is tehetnének a belföldi turisztika megkedveltetésére, fellendítésére. Meghirdették nálunk az „Ismerd meg hazád” országjáró mozgalmat, de igazság, hogy napjainkban a legsova- nydbb tárcájú külföldinek több szíveskedés jut részül, mint a hazai vendégnek. Az sem mindig bizonyos, hogy a hazainak jut-e egyáltalán valami. Akkor pedig szinte kár az országjárást propagálnunk, s nem csodálhatjuk, ha a figyelem tovább is inkább a külföldi túrák vonzóbb kilátásaira irányul. « Azt hiszem, az Egy divat bökkenőiről olvasottakhoz ez is hozzátartozik. Az, hogy a külföldjárás kétségkívül erős divatjának némileg egészséges mérsékelését csak úgy segíthetjük eredményre, ha turisztikai ~~ és vendéglátó intézményeink a hazai vendégnek éppoly készséges fogadtatást adnak, mint a határokon túlról jövőknek. Nem többet, de nem is kevesebbet. Annyit mindössze, hogy a hazai turista vagy üdülni vágyó szintén otthon érezze magát — itthon. Egyszer talán ezt is megérjük. S nem csak előés utószezonban, de a főszezon idején is. Barna Tibor Máglya-közi látogatás A lépcsőházban félhomály van, kint kánikula. Azt mondja a XIII. .kerületben a Pannónia utca egyik házmestere: — Igen, kérem, hallottam a művész úrról. Itt a környéken sok művész él. Kis, keszeg emberke, fakó- kek köpenyben. A kapuig kísér olyasféle tisztelettel, mely annak jár, aki — ha nem is művész —, de legalább valamelyest kapcsolatban áll a művészekkel, ha másképp nem, találkozik, beszél velük. Szóval, valamiféle közös ügyük lehet. Néz utánam a hatalmas, ásító kapuból, amely mindjárt újra elnyeli, s én Molnár Ferencre gondolok hirtelen, aki oly csodálatosan érezte meg „szülőfaluja, Pest” „lelkét” házaiból, embereiből, figuráinak nappali és esti-éj- szakai-hajnali életéből, Visszanézek, a kis ember már eltűnt söpröget, a lifttel talán újra söpröget, a lifttel babrál. Azt is meg kell javítani valakinek a „művészek városában”. Ügy éreztem, ezt a jelzőt akasztotta volna legszívesebben nemcsak utcájára, környékére, de egész Budapestre a készséges „molnár - ferenci” emberke. A Máglya-köz a városnak ugyancsak egy másik arca. (Mennyi arca van! Senki sem számlálhatja össze.) Megannyi művészlakás áll a környéken, szobrászok kalapácsolása hangzik. Elhallatszik talán a Fiastyúk étteremig. Kis túlzással azt hihetnők, e tájékon amúgy sem ritka ipari üzem elé vetődtünk. De az épülettömb előtt nem hörgő motorú tehergépkocsik várakoznak a vasajtók előtt, hanem hófehér, frissen faragott kőfigurák magasodnak félig-, vagy egészen készen, szobrok nyújtják égre fejüket, kőkemény karjaikat. Az épülettömb eleje sajátos szabadtéri galéria. Itt él, alkot a Nógrádból elszármazott ifjú Szabó István és felesége. Művészházaspár. Ifjú Szabó szemüvegét tö- rölgeti, hellyel kínál. Ruhája fehér, ahogy mozdul, száll belőle a finom gipsz- és kőpor, amely a kezefejét is belepi, mint a molnár öklét a liszt. A műterem üvegkapuján, üvegfalán beszűrődő világosságban gipszfigurák magasodnak. Még így, félig sem készen, jóformán frissen született ötletként is hatalmasabbak leendő alkotójuknál. Milyen nagyra nőnek majd, amikor életre kelnek, attól függ, mennyi munka, erő, mennyi „lélek” telik a művészből. Hiszen minden mfl, minden szobor külön-külön is egész életet kíván, ugyanakkor külön-külön is adhat új életet. Ifjú Szabó Istvánnal alkotásain keresztül is többször találkozhatunk Nógrádban. Legutóbb a növekvő bányász- településen, Nagybátonyban mutatott be kis kamarakiállítást szobrokból, plasztikákból. Köztéri műve is van a településen, a Furulyázó lány. Salgótarjánban pedig ez évben állították fel halas figuráját a festői környezetben levő városi strand bejáratánál. Mit csinál most a művész? leányfigura, amely a Fehérvári úti fővárosi művelődési ház elé kerül, miután bronzba öntik. Ifjú Szabó forgatja körbe a gipszszobrot, játszik, váltakozik felületén a fényárnyék. Mintha valóban táncolna. A műterem másik sarkában makett hever egy asztalon, az országos mentőszolgálat új székháza, amely Pécsett épül. — Azért van nálam a makett — mondja ifjú Szabó — mert a székház elé az én kompozícióm kerül. A szimbolikus figura azt jelképezi majd, hogy az ébredő ember biztonságban, óvó kézben van. Ezenkívül még egy szobron dolgozom, címe: Anya, gyermekével. Szintén Budapestre kerül, a XVIII. kerületi új Lakatos utcai új latKÓtelepre. Idős Szabó István fia az augusztust Nógrádban, Ben- cúrfalván, apjánál tölti. — Pihenni jön haza? — Nem. Faragni. A rövid műteremlátogatáson is lemérhető, hogy mondanivalójának közvetítésére, a tömeg arányosítás, a mintázás, a térbehelyezés rendjét keresi a művész. Alkotásai alkalmasak arra, hogy új városaink születő egységének részei legyenek, és emberi tartalmukkal az egyén és a közösség érzelméhez közel kerüljenek. Egy kőmackó áll a műteremben. Nem tudom, mivel szeretnek játszani a gyerekek. Bizonyosan szeretik azonban az állatokat, azokat is, amelyek kőből vannak udvarokon, játszótereken. Talán a legnagyobb ajándék, amit a városrendezés parancsnokai, a tanácsok munkatársai a gyerekeknek adhatnak: a játszótér és a játék. Salgótarján nincs tele játszóterekkel, bokrokkal, homokozókkal, lengő hintákkal, életteli figurákkal, amelyek megannyi barátai, személyes ismerősei lehetnek a város gyerekeinek. De az óvodák udvarai már- már kezdenek játékossá, hangulatossá válni. A gyerekek tudnak ezekről a miniatűr játszóterekről, amelyek szerényen bújnak meg a kő- és betonfalak árnyékában. Gondolom, a városi tanácson sem feledkeznek el egészen a gyerekekről, ha gondjukat még nem is tudták megoldani. — Ezt a mackót a feleségem faragta — tájékoztat ifjú Szabó István. Szemével megsimogatja a kőállatot. Tö- rölgeti a szemüvegét. Talán jó lenne ez a mackó is valamelyik salgótarjáni óvoda udvarára... Tóth Elemér Gipszből elkészült a táncos Kömackó... meg a műteremben Halászó fiú a városi strand b ejáratánál... Mozgatja a szél (Ifjú Szabó István alkotása)
