Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
8 WÖGRÄD »67. június 38. vasárnap Palotai Bori»: Katica néni Katica néni nemrég jött haza egy jugoszláviai turistauta- zásról. Ha nem róla lenne szó, napirendre térnék az utazás fölött. Ám ahhoz, hogy ezt az utazást kellőképpen méltányolni tudjuk, ismerni kell őt, aki ez idő szerint hetvennégy esztendős. Gyermekkorom kalandosnak tűnő utazásai mind őhozzá fűződtek. Nem sok alkalmam volt utazgatni, egy-két megállónyi szerény kirándulás is már utazásnak számított. Ha most eszembe jut, Katica néni ijedt arca bukkan fei előttem, cérna kesztyűje, melyet nyugtalanul huzigált le-fel, szottyadt bőrtáskája, amint aggodalmasan vándorolt egyik kezéből a másikba. Bármilyen furcsán hangzik, már akkor >s öreg volt, pedig még negyvenéves sem lehetett. De ahogy gyámoltalanul álldogált a koromszagú peronon, vagy egy aprócska állomás sörösüvegekkel kirakott virágágya mellett, várakozástól elgyötört arccal, pillanatonként a jegyét keresve, izgatottan pislogva az órájára, olyan öregnek látszott, mint egy megfakult fénykép, amit a fiókba felejtenek. Holott Katica néni tevékeny volt. A családban az őrangyal szerepét töltötte be, akit minden alkalomkor elő lehetett ráncigálni: lakásfestés, paradicsombefőzés, kelengyevarrás, gyászeset, születésnapi uzsonna, betegség, házassági évforduló és összeveszés elképzelhetetlen volt nélküle. No és az utazás! Ha elutaztunk valahová, olyan buzgalommal kísért ki, annyi hévvel intézkedett, mintha világkörüli útra indulnánk. Szűnni nem akaró gondoskodása, szorongó készülődése úgy agyonfárasz- tott mindnyájunkat, hogy mire elhelyezkedtünk a fülkében, az volt az érzésünk, legjobb lenne szépen leszállni, semmi nem történhet már velünk, ami megérné ezt az izgalmat! Két vonat indult a reggeli órákban. Egyik nyolc óra ötkor, a másik fél kilenckor. Mi következetesen a félkilencessel utaztunk. Hat órakor keltünk, s egy gyorsított filmfel- vétel szédítő tempójával öltözködve, hét óra után kint voltunk az állomáson, s a jegypénztár előtt ácsorogtunk, amely még csukva volt. — Katica néni, menjünk a nyolcórásival. — Nem lehet! — mondta drámai tömörséggel. — Miért nem? — Mert elkésünk! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. — De hiszen már itt vagyunk! — Akkor sem lehet! Jegyváltás, beszállás, elhelyezkedés. .. — sorolta izgatottan. És csakugyan, a nyolcórás vonat elpöfögőtt az orrunk előtt, s mi megadón várakoztunk a félkilencesre... Ez jutott eszembe, amikor Katica néni, akit egy vicinális is lázba hozott, tengerparti útjáról számolt be. — Néhány nappal előbb ment ki az állomásra? — ugratom. De ő komoly és méltóságteljes marad. — Nézd, édes fiam, te azt nem érted... Azelőtt apró szolgálatoktól függött a sorsom... Például..hogy sikerül-e rávennem öcsit, viselje a fogszabályozót!... Vagy éppen akkorát sóhajtottam-e, amilyenre Antal bácsi gondolt, ha panaszkodott a feleségére. .. Azért volt szükség rám, hogy a család ne érezze« lelkiismeretfurdalást miattam. „Jaj, gondoskodni kéne szegény Katicáról!” Esetenként igénybe vettek, amiért viseltes ruhákat kaptam, használt cipőket... Ott tartottak ebéden, vacsorán, s hazavihettem a tegnapról maradt rizskóchat. A befőttet is nekem adták, amely már romlani kezdett, de ha ügyesen leszeded Katicám a tetejét, átfőzöd, kidunsztolod, nyugodtan meg lehet enni. Nem szemrehányásképpen mondom, jelentette ld szomorkás mosollyal. Akkor ezt természetesnek találtam, annyira, hogy folyton attól féltem, hátha rosszul csinálok valamit, s nem vesznek többé igénybe. Mert a lelkiismeret- furdalásnak is van határa... Mihelyt az ember hibázik, senki sem érez többé lelkiis- merertfurdalást miatta. Legyintenek, s azt mondják, azon a szerencsétlen, kétbalkezes Katicán úgysem lehet segíteni! Karon fogtam. — Most magammal viszem, Katica néni. .. Sietve félbeszakított: — Jaj, dehogyis érek rá! Tudod, hogy van az... A rendszeres munka megköveteli, hogy beosszam az időmet. Nincs felesleges idő! Nem lehet órákat eltölteni várakozással. — Tudom, lelkem, tudom. Mióta bedolgozó vagyok a Háziipari Szövetkezetben, másképpen nézek a világba. — Most éppen gyékénykosarat fonogatok. Pipacsokat varrók ki rájuk. Képzeld csak, Afrikába is rendeltek belőle. Az lenne az igazi, ha legközelebb odautaznék! Miért ne?... — mondja, és megtapogatja fájós térdét. — S ha mégse sikerül, Hajdúszoboszlóra megyek. ... KASSA! FERENC: Szentedben Szemedben apró háztetőket láttam, játékvárost csöpp galaktikában, szempillád hűvösébe bújva lágy füvekbe öltözik a tér, madár tollászkodik, megtérhet otthonába föld és ég, pupillád fészke mása a világnak, s mert kisebb, otthonos. Álmodból — fura liliputi fajta — zöld rétre tart a hajnali lovacska, szemedben kiscsikók a tárgyak, lesz jó gazdája talán a csodának, Kettőzött lánggal lobognak szemedben a falak, székek, béke is lehet. A világra szemeddel ébredek. ZSADÁNYI LAJOS: Fogi/ az otthon Fogy az otthon mint a Hond. Valaha itt kutyagolt, Itt koptatta a cipőt Madárcsontú kisgyerek ... Talán erre ténfereg Bejárva a hű mezőt. Mint az otthon elfogyott Kenyere, vize s lopott almája is elgurult... Madárfészke leverve Lakóját ki keresse? Büszke tolla porba hullt. Fogy az otthon s hallja mái Az emlék, hogy muzsikál... Aranyfényű utakon Megy az ember s verdeső szívében mint búza nő a beérett férfikor. S zakadt a tavaszi áldás, a kocsi attakéról a gumipálca nem győzte törölgetni az egybefolyó csöppeket. A körcikkel yt, mely a törlőrúd nyomán maradt, pillanatok alatt megint elárasztotta az átláthatatlan víz, A sofőr bosszúsan dörmögött, micsoda pocsék idő az ilyen, de azért elég jó tempóban hajtott a kihalt országúton. Városon haladtunk ét, fékezni kellett egy helyütt, mert váratlan módon öregember keveredett elénk. A sofőr káromkodott, s aztán így összegezte véleményét: — Minden vénség ilyen. Süket is, vak is. Ezen felderültünk egy kicsit, mert sofőrünk maga is töl van a hatvanon, úgy hívták be nyugdíjból kisegítőnek, havi ötszázas félműszakra, mert a másik, Laci, nagy fába vágta a fejszét, a munka mellett esti iskolába jár, most érettségizik. — Maga is ilyen, János bácsi? — szólalt meg kíváncsin valamelyőnk. — Aki megvénül, mdnd — hagyta rá a vezetőnk. Az öreg feszülten figyelte a vízfüggönyös utat, nem hajtott gyorsan, egyenletes tempót tartott Éreztük, megbízható kéz tartja a volánt, ha a szem, a reflexek nem is húsz esztendősek má, a felelősség érett emberé. A kettő kiegészíti, egyenlegbe hozza egymást. — Minden vénember ilyen — vette fel megint a szót kis szünet után. — Az ilyen már jobb, ha otthon ül. — Maga sem ül, János bácsi. — mondott ellent az osztályvezető, akinek valamennyien vendégei voltunk a kocsiban. — A múlt héten is négyszáz órát hajtott, az pedig nem félműszak. Nem ötszáz forintos norma. Szabálytalan, tudja-e. — Az az én dolgom. — vágta rá szinte nyersen az öreg. — Amíg hibát nem vétek senkinek semmi köze, mennyit megyek. Megyek. Kedvem tartja és kész. Menni kell, hát megyek. Nekem abban senki nem dirigál, ha társadalmi munkában menni tartja kedvem. Csináltam én társadalmi munkát épp eleget, ha úgy tetszik, ezt is annak vehetik. Elismerően hallgattunk egy darabon, bizonyára a kötelességtudásról elmélkedhettünk mindnyájan, a szocialista öntudatról, s effélékről, kicsit talán restelkedőn is, hogy íme, ez a szürke kisöreg ösztönösen több most nálunk, akik ter- pedünk kényelmesen, nem birkózunk a pocsék idővel, kátyűs úttal, az alattomban leszálló sötéttel. Hogy mindezt őrá hagyjuk. havi ötszázért, a nyugdíjasra. Hosszú úton az unalomban megéhezik az ember. Az osztályvezető táskát bontott, szegetlen veknit húzott elő. csabai kolbászt, s fogyasztásra kínálta a társaságnak. — Miskolci kenyér. Azt mondják, jobb, mint nálunk. Azért vettem egészet. Bicska, persze, sekinél nem találtatott csak János bácsinál. egy nyakatlan szerszám. — Talán megteszi az elvtársaknak — nyújtotta, — Még apám vette nekem, vagy ötven éve. De ma is bicskának mondják. Ilyet ma nem csinálnak. Friss volt a kenyér, jó étvággyal faltuk, hozzá az ízes csabait, s dicsértük. Hiába, a magyar étek! Mehet bármerre az ember, a magyar íznek nincs párja. Francia, orosz, cseh, angol konyha: egy sem az igazi, ami nekünk kell! S csakugyan, a miskolci kenyér mintha izesebbnek tűnne a mienknél a tarjámnál!... — Van is jó kenyér manapság!... — vetette hátra válla felett öreg pilótánk. — Magük nem tudják, mi az igazi kenyér. mert életükben nem ettek olyat. Megkukultunk pillanatra az ingerült hangon, de nem soká fért meg begyünkben az óosarlás, mert úgy éreztük, szöges ellentétben van a kenyér izével. Barna Tibor: Útközben — Nem is kóstolta, János bácsi — próbált tiltakozni aztán az osztályvezető. — Mit kóstoljak. Keletien, meg savanyú. Egyforma mindenütt. Hol van a házi kenyértől. $ még attól is, amit a régi pékek sütöttek. — Hát... néha... csakugyan jobb lehetne!... — Na látják!... Az a kolbász is! Csabai, vagy gyulai?. .. A neve az, kérem. Hol van az a kolbásztól!... Az igaziról, kérem, úgy jön a héj. hogy egyben húzhatom le. Ezen belüa a horpadásokba, ott marad, szakad ezer foszlányra. — Mert nincs ideje száradra, azért, János bácsi! — Aztán mért nincs? — Mert nem győzünk eleget gyártani. — Hát mért nem győznek. Gyártsanak. Tudják maguk. Marx mit mondott? Kíváncsian lestük, mit mondhatott Marx a csabai vonatkozásában, s vidáman összevillant a szemünk a várhatókra. — Azt mondta — kezdte a kifejtést kocsijait is lassabbra fogva a nagyobb nyomatékért az öreg —, azt mondta, hogy a szocializmusban kevesebbet dolgozunk, jobban élünk. — Ez így is lesz. Csakhogy ... Az ellenérvet nem várta be, közbe akaszkodott: — Csakhogy az a csakhogy: hajtunk, hajrázunk, mégse megyünk semmire. Nézzék meg, milyen élet van a kapitalizmusban, amit annyira szidnak. — János bácsi, maga csak az egyik oldalát olvasta él Marxnak. Ahhoz, hogy jobban legyünk, meg kell teremteni a feltételeket. Nagyon lentről indultunk ahhoz, hogy egyszeriben minden jól legyen. S a többségnek máris jobb, mint volt. Nekem ugyan nem. Én ma is örömest cserélnék azzal, ahogy volt. De kíváncsi vagyok, mire mennek maguk, mondjuk: kétezerre. Azt kivárom. Addig nem halok meg, ha addig élek sem! Nevettünk, bosszankodtunk is, s most már valahogy úgy könyveltük el magunkban az öreget: rosszindulatú, makacs vénség, kár időt pazarolni rá. H atvanom túl nemcsak az erek meszesek és merevek már, de a szellemi készségek is. Hallgattunk hát. De ő nem. Hosszas monológba fogott: — Én szeretem a szalámit is. De szalámj az, amit manapság mérnek?... Valamikor a Pick-szalámi! Az az volt!... De kérem nem vaj, ma a vaj sem. És akár hiszik, akár nem, . tizenöt éve nem ittam tejet, pedig szeretem. Az minden, de nem tej, amit mérnek. Nekem nem kell. S tudják mi az oka? . .. Na, mondják, ha nincs igazam: az az oka, hogy be- szövetkezetesíteíték a parasztot- A szövetkezet meg addig nem lesz semminek se mondható, amíg egy holdra legalább egy szarvas jószág nem jut. Mert a traktor nem trágyázik, elvtársak! Tejet meg a tehén ad, kérem. A boltban vizes tejport mérnek, nem tejet. Váratlanul megszakadt a monológ. Előttünk az úton teherautó vesztegelt, vezetője az út széléről integetett felénk megálljt. Az öreg lassított a futáson, de csak gördülóág, gyanakvón, mint aki azt akarja éreztetni: manapság minden megeshet, útonállók is lehetnek, vagy ki tudja, jó lesz résen lenni megugrásra. De végül csak győzött a go főrszolidari tás. — Mi baj, kolléj^? Valami pipáról e9ett szó, ami helyett jóra lenne szükség. Nálunk, a kocsiban ülök egyike sem mutatkozott műszaki tudományok tudorának. Annyit érzékeltünk mindössze, hogy kellene valami a másiknak. — Tud-e segíteni, János bácsi? — kérdezte végül kis csapatunk vezére. — Tudni épp tudok. De hogy adja nekem vissza? — fordult az öreg a bajbanlevőhöz. — Mert leltár szerint vettem át mindent. Nem hiányozhat — Kifizetném az árát — Azt könnyű. De kapok-e majd hasonlót. Mert ez a méret nem mindig van. A veszteglő autó gazdája tanácstalanul ácsorgott, mit tehetne így. Se pénzért, sem kölcsönbe? ... Az öreg végül kikászálódott a vezetőülésből. Na, lássuk, hátha nem is az a baj. amit mond. Kipróbálta? Némi vizsgálódás után ezzel tért vissza: — Nem is a pipa rossz. A pipa jó. Valami más baj van, keressék meg, hogy miesszire jártunk már. amikor újra megszólalt. Ügy érezhette, adósunk némi magyarázattal. — Tudják, valamikor képzelhetetlen volt, hogy egyik sofőr ott hagyja a másikat, ha baj van. — Mosit miért nincs így? — Miért?... Miért!... Ma. kérem, akinek ezer forintja van, az sofőr lehet egy hónap alatt. Valamikor két évet is kocsimosó volt az ember, hogy aztán kísérő lehessen megint egy-két évig. s aztán engedték, hogy forduljon egyet az udvaron. Ezért. A mai sofőrök?!... — legyintett. — A háború után Pesten voltam telepvezető, a TEFU-nál. A gyorstalpalósok volánhoz ültek, már össze is törték a kocsit. De elbocsátani nem lehetett egyet sem. Azt mondták nekem: új kocsit gyárt a Csepel, de sofőrben hiány van. Ezért nincs szolidaritás ma. Értik? — Maga azelőtt is sofőr volt, János bácsi? — kérdezte az osztályvezető. — Autófuvarozó voltam. Meg sokminden. Én aztán mindenfélével építettem a szocializmust, azt elmondhatom ... Háború után roncsokból csináltam olajprés-üzemet, merthogy gépszerelő a szakmám. Tudják mi volt akkor az olaj?!... Én az ország ellátását szolgáltam, hordtam Pestre, mindenfelé, amerre kellett. Dolgozott az egész család éjjel- nappal. S mi lett a vége?... A köszönet? Hogy az ország ellátását szolgáltam? Államosították a prést. Na, ez lett. De talpra álltam. Megint roncsokból, mondhatom ócskavasból összehoztam egy autót. Mészárosokat fuvaroztam vele Tar- jánból le. az Alföldre, Debrecenbe, a Hortobágyra. Az autót is államosították végül. Engem kérem kétszer tettek semmivé, de ha engednék, ha azt csinálhatnám, amit akarok, tudnám, hogyan kezdjem. — Szép nyugdíja van, János bácsi. — Az igaz. Építettem érte az országot. Mert a maguk országát én segítettem talpra. Csak arra leanék kíváncsi, de nagyon, mire jutnak vele. Azt én kivárom, mert elhatároztam: száz évig fogok élni. Ez lesz az én bosszúm, hogy száz évig szedem a nyugdíjat. Legalább így fizessék vissza az olajütőt, meg az autót, meg azt, hogy építettem a szocializmust. Igenis száz évig leszek nyugdíjas, jó kis bosszút állok. Derűvel teli kocsi futott be a városba. Ügy búcsúztunk az öregtől, hogy isten éltesse — száz esztendeig.
