Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-18 / 142. szám

1967. június 13. vasárnap WÖGR AB 9 F an Breughelnek egy llcarusz című festmé­nye. Ha rápillantunk, egy parasztot látunk, mint a földjét szántja, egy pásztor őr­zi a nyáját, a halász éppen most emeli ki evezörúdját a vízből, és a háttérben álmo­san szendereg a város. A ten­ger hullámain kibontott vi­torlákkal halad egy hajó, fe­délzetén kereskedők vitatkoz­nak. Egyszóval a mindennapi élet gondjaiba, foglalatosságai­ba merült embereket láthat­juk csupán és Ikaruszt sehol. Csak alapos szemlélődés után vesszük észre a két lábat, amint előmered a habokból és néhány tollat szétszórva a víz felszínén, melyeket az esés ereje szakított ki a zse­niálisan megalkotóit szárnyak­ból. Egy pillanattal azelőtt zu­hant a tengerbe Ikarusz, ez a fenegyerek, aki — a görög le­genda szerint — szárnyakat erősített a hátára, és olyan magasra szállt, hogy majdnem elérte a Napot. Am ekkor a Nap sugarai megolvasztották a szárny tolláit összetartó viaszt, és az ifjú alázuhant. Megtör­tént a tragédia, Ikarusz éppen most merült a tengerbe, de senki sem vette észre. Sem a paraszt, sem a vitorláson uta­zó kereskedők, sem az égre bámuló juhász — csupán a költő, vagy a festő látta ha­lálát, és megörökítve tovább­adta az utókornak. Mindig ez a festmény jut eszembe, valahányszor felidé­zem magamban életein egyik epizódját 1942, vagy talán 1943 júniusából. Szép nyári es­te volt, a Nap éppen lenyugu- dott Varsó felett, és a vöröses sugarak szeszélyes árnyékokat vetettek a rqmos házakra. Hullámzó tömeg lepte el az utcákat, a jármüvek sűrű so­rokban haladtak, és az élénk forgalom láttán egy pillanat­ra azt képzelhette az ember, hogy szabad városban él. De csak egy pillanatra ... A Trebacka és a Krakows- kie Przedmiescie sarkán áll­tam a villamos megállóban. A csilingelő villamosok szinte fáradtan vánszorogtak a ha­talmas embertömeg súlya alatt: a várakozók megrohan­ták a kocsikat, mindenki ha­za akart érni a kijárási tila­lom órája előtt. Lépcsőkön, iitlcözőkön csüngtek az utasok, mint a szőlőfürtök. Néha-néha feltűnt egy vörös O-jelzésű kocsi Is, „Nur für Deutsche” ítvaszkiewiez: Ikarusz (Csak németeknek) felirattal, üresen. A villamos, amire vártam, sokáig nem jött, s éppen ami­kor befutott, meggondoltam magam. Egyszercsak jólesett ott lennem a tömegben, amely magábafogadrrft, öntudatlanul, tudomást sem véve rólam. Előttem Adam Mickiewicz szobra magasodott, körülötte virágok nyíljak, merészen il­latozva. A kocsik csikorogva fordultak be a karmeliták templománál, az újságárusok hangosan kiabálták a címeket, s a verebek népes rajokban lepték el a fák ágait. Ügy éreztem, hogy Varsó dobogó szívét hallgatom, ha elidőzöm egy kicsit az utcasarkon, és élvezem a nyári este különös szépségét. Ekkor hirtelen felfigyeltem egy kisfiúra, áki a Bednarska utca felöl jött. Vigyázatlanul kilépett egy mozgó villamos mögül, fel a járdaszigetre, majd a kocsiknak háttal állva olvasni kezdett. Talán tizen­öt. legfeljebb tizenhat éves le­hetett. A homlokába szemte- lenkedő fürtöt időről időre hátrasimította, de közben le sem vette szemét a könyvről. Bizonyára épp akkor kapta kölcsön barátjától, vagy vala­milyen titkos könyvtárból, és képtelen volt kivárni, amíg hazaér: ott, rögtön, a forgal­mas utca kellős közepén tud­ni akarta, miről szól. Messzi­ről tankönyvnek látszott, de kétlem, hogy tankönyv ekkor­ra érdeklődést ébreszthet egy fiatalemberben. Lehet, hogy verseskötet volt, lehet, hogy valami más, ki tudja? Egy másik könyv csücske kikandikált a zsebéből, ezt pedig csak fogta mindkét ke­sével, szeme rátapadt a so­rokra. Ügy látszott észre sem veszi o lökdösődő tömeget, a zajosan tovahaladó járműve­ket, megszűnt körülötte a vi­lág. Azután mégis elindult, hirtelen vágytól hajtva, hogy otthon teljes nyugalommal szentelje magát a műnek. El­indult lefelé nézve, egyenesen egy arra jövő kocsi elé. Élesen csikorogtak a fékek, s a kocsi megállt, ügyesen ki­kerülve a fiút, a Trebacka sarkán. Borzadva vettem ész­re, hogy a Gestapo autója volt. Kicsapódtak az ajtók, és két szürkezubbonyos, halálfejes sisakot viselő katona ugrott ki belőle. Egyikük torokhangon ordítozott a fiúra, a másik széles mozdulatokkal, és gú­nyos fölénnyel tessékelte be a kocsiba. Ma is látom a fiatal gyerek megrettent arcát, azt a gyerekes mosolyt, amellyel til­takozni próbált, s mintha azt mondaná, többé nem teszem. Védekezőén és magyarázkodó- an a könyvre mutatott, hogy csupán az okozta az elővigyá­zatlanságát — de a magyará­zat itt nem segített. Az egyik szürkeruhás a pa­pírjait kérte, kikapta a kezé­ből a személyi igazolványát, a másik pedig durva mozdulattal belökte a kocsiba, és már csapták is az ajtót. Körülnéztem, s az együttér­zés jeleit kerestem a,z arco­kon. És azt kellett tapasztal­nom, hogy senki sem látta, mi történt. Hiszen gyorsan és váratlanul jött, mint a villám, és mindenkit elfoglaltak a maga apró ügyei. Mellettem két nő állt. s azt vitatták, me­lyik villamossal utazhatnának célszerűbben; egy férfi tüzet kért a másiktól, a fal tövében pedig egy öregasszony ült a kosara mellett, és egyre csak ismételgette, kantáivá, mint valami buddhista imádságot: „Citromot. citromot, finom citromot tessék..Mickie­wicz nyugodtan állt magas ta­lapzatán, a virágok bódítóan illatoztak, s a falevelek meg- meglebbentek az esti fuvallat­tól. A fiatalember eltűnése mit sem jelentett az emberek­nek, egyedül én vettem észre Ikarusz halálát. Még sokáig ott maradtam, s néztem, ahogy lassan gyérül a tömeg. Tudtam, a fiú soha többé nem fog visszatérni. M ai napig kísért ennek a gyermeknek a tragédi­ája. Azoknak, akik harc közben hulltak el, talán vigasztalást nyújthatott, hogy haláluknak értelme van. De hányán akadtak olyanok, mint az én Ikaruszom. Leszállt az est, a város aludni tért, nyugtalan, lázas álmát aludta. Hazaindultam Irányi Ödön: Városrés* »***♦♦*****+« 9*****«*« Dávid József: ÖREGEMBER A HEGVEN A szőlőkben húzódó taliga- útról a lombok közül kikandi­káló sárgabarack térített le. Valami kamaszkori csintalan- ság bújt belém, s eszem ágá­ban sem volt tiltakozni el­lene. Gusztusos-hamvasan kel­lette magát az a gyümölcs, hát a fához léptem. Nyálcsor- dító mohósággal két szép sze­met már be is faltam, amikor észrevettem az egyik tőke nyakánál ülő öreg parasztot. „Na, zsivány — gondoltam ijedten — most lep re szalad­tál.” Zavaromban szólni sem tudtam, de az öreg komótosan kivette szájából a pipát, és barátságosan mosolygott: ( — Falatozzék csak nyugod­tan. — Inkább elszaladni sze­rettem volna, nem a pár fil- lémyi kártétel miatt, hanem mert felnőtt, s kopaszodó ember létemre sem tudtam el­lenállni a kísértésnek. — Valósággal megfogott ez a szép gyümölcs — próbáltam kel is, velem is. Gyere be, le kell rendezni ezt a hűlj’« ügyet! Végül is tartozunk egymásnak ennyivel, nem? — En nem tartozom senkinek semmivel, mondta Oszkár. — Márta szeret téged ... — Az az ő baja. A GYÁRUDVARNAK abban a sarkában, amely ide- láüszott, ott állt egy vasúti kocsi. Egy barnás-vörös nagy csukott teherkocsi. Oszkár nem tudta elképzelni, hogy kerül­het oda a kerítés tövébe egy vasúti kocsi, mikor sohasem sóit ott sin. Lúdláb dühbegurult Oszkár érdektelensége miatt, visszament a lakásba, Oszkár kitárta a csapóajtót, a lépcsőházban már teljesen sötét volt. Elindult, mindkét kezét zsebre dugta, majdnemhogy vidáman baktatott lefelé. Márta olyan volt számára most, mint egy végtelenül távoli, jelen­téktelen szerelem-emlék. A többiek a konyha minden lehetséges ülőhelyén elter­peszkedve ontották a füstöt. A konyha kicsi volt. kinyitha- tatlan ablakkal, heverővei, székkel, kitört lábú asztallal, nyomorúságosán kietlen. Az' ablaikka! szemben volt a für­dőfülke, rozsdás boylerrel. Bici az asztalon ült, s a füstfelhő alatt kesernyésen mo­solygott. Béla, félig elhasalva a hevérőn, Esti Hírlapot ol­vasott, lábánál., a heverő végén ült Lúdláb és Márta. SV Ti­mon, Oszkár után a rangidős, a szék karján ült, hátát az aj­tónak támasztotta. Bici mopszlija, becses nevén Dadogó Cézár az ülőkádban hűsölt. Csendben volt, csak néha adott ki valami ugatáshoz hasonló hangot, ha a minden ízében rossz vízcsapból rácsöppent valami hideg. Ilyenkor Lúdláb rákiáltott: Cézár, ne dadogj! BÉLA finoman köhécselt, aztán felolvasott egy hírt, mely szerint egy fiatal afrikai hajóskapitány a föld legkü­lönbözőbb kikötőiben 93 feleséget szervezett be kairói ház­tartása vezetésére, s annyira lelkiismeretes volt, hogy mind­egyik hölggyel sűrű levelezést folytatott arról, mikor utaz­hatna hozzá végre átvenni a parancsnokságot. Márta kiborult, felugrott, Bélának támadt. Bal szeme rángatózott a dühtől. Milyen lehetetlen látvány, ha egy szép arcban riadtan rángatózik egy fegyelmezetlen szemhéj! — Elég legyen! Hagyd abba, senki sem kíváncsi a hülye vicceidre. Kifordul a gyomrom. Béla visszafordult felé, homlokára tolta fekete keretes szemüvegét, s lentről felfelé haladva, tematikusán részletező figyelemmel végigmérte Mártát, s csak ennyit mondott: — Hm! SV. Timon, a gyakorlati munkássága első évében ki­tüntetett környezetismeret tanár harsogva kifújta az orrát, aztán 44-es cipője sarkával rúgdosni kezdte az ajtót. — Megint kezditek!? Béla belefúrta magét a párnába, hallgatott. Bici odament a kutyájához, és megsimogatta a fejét. Dadogó Cézár hálából nyalni kezdte a lány tenyerét. Lúdláb felgyújtotta a villanyt. Márta szándékosan túljátszva * fény hatását erősen hunyorgott. Szégyellte. hogy most végül is mindenki sajnálja őt. Keménynek akart látszani. — Elegem van! Aki itt ma este Oszkárral kapcsolatban egy szót is szól, abba belerúgok. Hozza át valaki a lemez­játszót. LENN a sötétedő játszót éren Oszkár a jószívű víziló­ról mesélt a dundi kislánynak. A kislány kérdezett. — És mondd csak, az a Jószívű Jónás mért nem megy el onnan, ahol az a gonosz felesége van. — Elmenne ő, tudod Sárika, csak abban a szennyes vi­zű tóban él még hat—nyolc vízilóbácsi meg néni, és azok mind a gonosz, de nagyon szép vízilónénit szeretik jobban, és nem engedik elmenni Jószívű Jónást. — Hát ez igen fujcsa — selypített a kislány. Oszkár leszakított az akácfáról egy fürt virágot, és rend­kívül szégyellte magát, hogy ilyen banális, hülye magánélet- mesével traktálta a kislányt. De jólesett valakinek megfo­galmazni a problémákat. Ha értheti, ha nem. Ez a galeri hozta őket össze, ők szorgalmazták a házas­ságot, s most nem engedik el. Igaz, úgy tűnik, Márta is ra­gaszkodik ehhez a házassághoz. Dehát az olyan mindegy már! — Gyere el aiihozzáwk aludni — mondta a kislány vá­ratlanul, és a kezét nyújtotta Oszkárnak. A konyhában konyakkal koccintottak valamire. Min­denki nevetett, de Márta egészen váratlanul összeroppantot- ta poharát, az üvegcserepeket ledobta a földre. Idenézzetek, mondta, s az égő cigarettáját kezefejére szorította. Minden­ki felszisszent, Márta néma volt, s elfordította a fejét. — Ez hülye, — mcxndta Lúdláb —, teljesen becsavarodott, — és tenyerébe fogta Márta kezét. Márta úgy csinált, mint­ha hős akarna lenni, keményen állta a rászegeződő tekinte­teket. Aztán legyintett. — Tulajdonképpen semmi értelme. LEÜLT a heverőre Béla mellé. Tenyerébe temette az arcát. Oszkár hazavitte a kislányt, majd felcammogott vissza a harmadik emeletre. Azon gondolkodott, mi értelme van annak a két szónak: nem szeretem. Máskor is előfordult ve­le, hogy a szavak tartalma egyszerre ellibegett az egymás után gyakran kimondott hangsoroktól, szókapcsolatoktól. A hang­vázak olyanok, hogy muszáj újra meg újra kiköpni őket. Nem szeretem. Nem szeretem. Az erkélyfolyosó csapóajtaja úgy nyikorgott mint a kenetlen kerék. Oszkár megáll a la­kás ajtaja előtt, hallgatózott, aztán rákönyökölt a vaskorlátra és várt. Várt. pedig tudta hogyha most nem megy el, akkor hiá­ba minden. Legalább a saját akaratában hinnie kellene az embernek ahhoz, hogy értelmesen éljen. A TÉR, ott lenn teljesen üres volt. Igazán sötét nem lehetett, mert a házak ablakából körben már kiszűrődött a lámpafény. Oszkár tudta, önként meghalni semmilyen körül­mények között nem szabad. tréfával elcsapni a kínos pil­lanatokat, — Falatozzék csak — bólo­gatott az öreg, s mintha sem­mi sem történt volna, a pi­pájával kezdett bajlódni. Néhány szem barackot le­vettem még a fáról, aztán odakuporodtam az öregember mellé. Cigarettával lakartam en­gesztelni, de nem fogadta el. — Nem azért... — magya­rázta —, hogy megsértsem, de a pipánál nincs jobb. Ezt már csak akkor cserélem fel, ha a mennyországba jutók, s ott is szagos szivarra, mert gondo­lom, hogy az isten angyalai nemigen tűrik a pipaíüstöt. Szegény jó Tarkám se bírta, pedig ő aztán messze állt az angyaloktól... — Házsártos asszony volt? — Nem a. csak a pipafüs- töt nem szívlelte. A tüdővész vitte el... Részvéttel hallgattam, Rö­vidke csend után megjegyez­te: — Még élhetett volna. — Egyedül van? — Egyedül. — Gyerekek? Lemondóan intett. Mereven bámulva a völgyre, s távo­labb a hamvasán kéklő dom­bokra. Vártam a válaszát, de mintha lent a kaszálókon pú­posodó boglyákat számolta volna. Szerettem volna valahogy megvigasztalni, mert érez­tem a bánatát, de hirtelen és hangosan elnevette magát. — Olyan az emberfia, mint a fán a gyümölcs — mondta —, ha megérik, elválik. De­hát mit tegyen a fa? Üjra csak teremni kell neki, amíg ki néni szárad, s tűzre nem vetik... Hát ilyen az élet... Bizonygattam, hogy amíg ide a hegyre fel tud lépked­ni, nincs nagyobb baj. Hát. ha még egy kupa borral is megbirkózna... — .. .szén már megkínáltam volna az urat — értette cél­zásnak a bor említései, — Tavaly nemigen termett, s az is olyan volt, mint a csin- ger, hát azt adtam oda a gyerekeknek, ami a harmad­éviről maradt. — Odaadta? — Mit csináljak? — nézett rám egy kicsit szemrehá­nyón — üres kézzel nem en­gedhetem vissza őket. — Aztán magának hoznak-e valamit? — Bőven — integet a ke­zével — meg küldenek is. Aztán vinnének magukhoz a városba. Az idősebb fiam Pestre, az egyik lányom Kom­lóra, a másik Győrbe. Még a legkisebb is hívott már Ka­nadába. — Miért nem megy? Ügy nézett rám, mintha a együtt hónom alá kaptam volna és szaladnék. Sokáig nem is szólt. Kiver­te a hamut a pipájából, s mintha más dolga sem lenne, csak azzal bíbelődni, újra rátömött. Figyeltem az arcát. A kiál­ló csontokon sárgásbarna bőr gyúródott. Szögletes állón egyhetes deres szakáll. A nya­kán is mélyen barázdált a bőr, csak a homlokán feszes, no­ha ott is elvégezte mar mélyszántását áz idő. Szerettem volna sok min­dent tudni, s mintha csak megérezte volna, így szólt: — Mert úgy van az ember néha, mint a kutya. Oldalt sompolyog a világtól... Ha nézem ezt az új világot, s azokban a piros cserepes szép új házakban — mutatott le a völgyben húzódó falu­ra — a most induló fiatal életeket, hát azt mondom, jói van. Már ennek így is kell lennie, A mi időnk lejárt. Szerelj le vén huszár. — Sírva fakaszt! — No, az baj — fordult felém mosolygós arccal, — mert a férfiember, ha lehet a saját temetésén se bőgje el magát. Ezen már csakugyan ne­vetnem kellett. Aztán szede- lőzködtem. mert közben el­járt az idő. A nap mái* a csipkereki erdőkön is túllé­pett. — Ha nem sérteném meg, hazavámak. — Akit hazavárnak, nem szabad tartóztatni — feltá- pászkodott az öreg. Mondta, hogy szedjek a gyümölcsből. — Tán még gyerekei is vannak? Mondtam, hogy négy is, s mind szép. Mélyen ülő kék szeme el­homályosodott. Felágaskodott ö is az alacsonyabbra hajló ágakhoz, s szedte a barackot a gyerekeimnek. Búcsúzkodás­nál mintha támaszkodni való bot után kapna, megfogta a karomat: — Ha nem sérteném meg, még egyszer tudakolnám a nevét. Megmondtam. Sután, esetlenül kapott nap­szítta kalapja után. Szikár alakja mintha jobban meggör­nyedt volna, s így szólt: — Akkor írja meg. Olyan ez a hely. mint maguknak városon a strand, a színház, vagy a kávézó, — körbemu­tatott a valóban festői tájon. — Olyan ez nekünk véneknek. Elhallgatott. Nyújtotta a kezét.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom