Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-18 / 142. szám

3

NÖGRÄÖ

1967. június 18. vasárnap

Varga Imres

S’

SOVÁNY KAKAS

Normális este, alig van már vendég. Székelyné össze is számolta, mennyi csurgott ma a zsebébe. Csak azt nem szereti ilyenkor Niké, ha Laci bedugja buksi fejét az ajtón. Egyáltalán mért nem várja meg a kocsiban? Annyit igazán kibírhatna, mégha szerda este van is. Nikó ettől mindig ideges lesz. Mindenki tudja, miért. Prüntyőke, a kávéfőző azon nyomban összevülam Szé- kelynével. Nem szólnak, óóó, még csak nem is mosolyognak. Csak mint a szemaforok az éjszakában, összevillan szemük fénye: megjött Nikó pasasa. De mért kell ez? Elvégre ha az ember üzletvezetőhelyettes egy ilyen belvárosinak számító presszóban (huszonhárom evesen), akkor igazán ... Prün- tyi például, avagy Székelyné miért nem lett az? Na miért?

— Kisztihand — mondja ilyenkor Laci, s gurgula szemét epedőn végighordozza a két hölgyön. — Rámoltok, Nikó? — Nyomban készségeske- dik is. Rendelne! Alig lehet kituszkolni a kocsiba. Mert ma szerda van. Ilyenkor grán- tzenyörnek hiszi magát. Mert Nikó, vagyis Turbucz Anikó kimenőt kapott a főméltóságú marnácskáj ától. Laci úr ezért ezt hisz, hogy! Az kellene csak, hogy Prüntyi most el- vakkantsa magát. Azt a girhes pasast is alig lehetett kituszkolni. Menjen innen inkább Laci is. Várjon a kocsiban, szívjon el két cigit. De ne legyen itt. Székelyné úgyis pontosan tudja, mit köszönhet Turbucz Nikó ennek a Lacinak. Hogy üvezhá. Székelyné elvált asszony, van egy tizenhárom éves lánya. Ügy hívják: Székely Csilla. Pénzt kér, ruhát kér, csíknélküli nájlon harisnyát kér, twiszt-lemezt kér. Csakhát annyi idŐ6 korában szülte Székelyné, mint amennyi most ö. Tizenhárom év előnyt, haha, man lehet csak úgy lesmirglizni. Ezért happolná el tőle Lacit. Akar a polip. Mert Székelyné jótállója (fiúja, palija, pasasa, ezmegezze. satöbbi) az ut túlsó oldaláról is átköszón Lacinak. Előre. A kocsijának is odaköszön. Székelyné pedig elmondaná Lacinak a sovány kakast is. Ennyi törvényisme- rete Nikónak már van. (Laci egy éves országlása után persze.)

— A másodikat szívom — mutatja fel a csikket Laci a kormánynál. Elkapja tekintetét, firtatva nézi, majd mindennapos mozdulattal szájon csókolja. Elfagy az ajka, nem

kívánja- Elhelyezkedik Laci mellett, s míg az kapcsol, ke- zefejével lopva megtörli száját. Elmondja neki? Vele ilyesmi még nem történt. Fegyveres Zsiga vagyok, mondta a férfi, amikor telefonon felhívta. Ott ültem a maga boltjában. Egy félórán át néztem, hogyan járkál, sertepertél, támaszkodik a zongorának. Mondja, mit irkái maga annyit? Olyan lópofája van. Tüskés haja. Fegyveres Zsiga vagyok. El szokták az asszonyok az ilyesmit mesélni?

— Nagyon szórakozott vagy ma, Nikó — veszi a kanyart a Marx térnél Laci, s felszökken mindjárt a Margit hídra. A körút falusi utca. Éjfél rög- .tön, a jó Budapest szundizik. Vagy éppen műben van. Mint ők lesznek húsz perc múlva. Hetente egyszer, szerdán, akkor teljes gátlásnélküliségben. Hermina mama nem enged máskor. Kislánynak, persze, odahaza a helye. Mintha nem is álmodná, mit tud a kislánya. Azt hiszi, egy ilyen fiút, mint Laci, ellátatlanul lehet hagyni, amíg elveszi. Csakhát Laci nem akar nősülni az egy szobás faház-garszonra. E miatt Nikónak sokszor el kell gondolkodnia. Néha már a megszólalásig. Vasárnap délelőtt is pendítette Lacinak. De új lemezét pörgették, arra táncolni kellett.

— Tudod, hogy milyen zúz van a központban ?

— Igen? Kinél? Vagy mint — mindig? Szóljak Bélának? Zűröznek talán teveled?

Elmondhatja az ember, hogy Fegyveres Zsiga már a harmadik mondatalál kálciumot fecskendezett vérébe? Kislány, magának a bal combja közepén szép, nagy, barna anyajegy van. És zöld a maga fürdőruhája. Kislány, én magához verset írtam.

—■ Nem, ve)cm nem. Csak fiyen rendelkezés, olyan rendelkezés, tudod, fis a kettő majd mindig üti egymást És az áruszállítás. És. Hagyjuk.

Kemény kartonlap volt. Géppel írt sorok rajta. Kétszer is elolvasta. Bizony, ha dr. Dady László tavaly karácsonykor nem kezdi meg a fegyveres intervenciót nála, akkor valahol, egy bölcsészkaron, olvasna ilyesmit. Albérletben lakom, a maguk lobjában. Különben böszörményi vagyok. Tanár, ha nem bántja. És az Üj Írásban jelent meg két versem. Váci Mihály, Czine Mihály. Kemény kartonlap. Gépelt sarok rajta. „Bolonditó bánat zárjon magába. Őrjöngő ördög társaddá váljon. Magzatod maradjon örök rabórödnek, Ha életem süppedő mocsárba rántod. Meg lehet kérdeni az ember vőlegényétől-szerető jétől-mecénásá- tól: józan ember ír ilyet?

— Nem baj, Nikó, Mindjárt az Istenhegyin leszünk már. Befűtött Emmi néni. Reggel tízig alhatsz.

Girhes, kakastaréj ú fiatal ember. Albérletben lakom. Huszonnyolc éves vagyok. Reményem sincs lakásra, csak negyvenhárom versem. Váci Mihálynak tetszenek verseim. Fizetésem kétezer két száz. Apám fogatos a böszörményi Petőfi téeszben. A tanya dolga izgat most is. Olvassa a versemet. Magának írtam. „Árva ág ne húzzon, bánat ne kössön, téboly ne cirógasson sárga kézzel körül, ha hidat versz közénk, amin hozzád járjak. 1963. október 29. Tegnap írtam ezt magának. Láttam levetkezni a függönyön keresztül. Elhatároztam, ma megismerem. Szeptember elseje óta figyelem magát. Ez már két hónap. Szóval el kéne hamarosan kezdenünk a dolgot. Szóljon erről Lacinak? Bogár szeme van, kefehaja. Akár egy girhes kakas. Istenem, albérlő.

— Szeretek itt az Istenhegyi

úton járni, te. Figyeld, hogy húz felfelé a merci? Csak ezt a Lóránt utcát szélesebbre is vághatta volna valaki. Jóformán be se férek rajta. Ládd, már itt is vagyunk. Tizenkettő húsz. N-na. menj be, begurítom a kocsit a garázsba. Szia. •

Ez dr. Dady László- Lent pedig a város, ámulnivaló villanycsillag. Ott, ott lakik valahol Turbucz Anikó, amikor lány. Itt fent, femyőgerendák- ból ácsolt összkomfortos lakásban. dr. Dady László. Hetvenkét lépcső felfelé. Klafa hely. Csak mért nem akar nősülni Laci? Az a verses fiú állítólag nőtlen. Kettőezerkettője van? Valami káderke lehet. De nem vastag- Ráadásul

a papa téeszben. Nagy ez a cucc, amit Laci kezébe nyomott. Belekotor, ujja begye érzi. mi van benne. Ital, csoki, hús, doboz. Persze, megint doboz. Valami! Nem is számolja a lépcsőket. Most csörög odalent Laci a lakattal. Mindjárt duruzsol a motor, csiga- lassan bemászik. Laci sose veri lámpáját a falba. Milliméter pontos fiú Laci. Mintha csak érezte volna, hogy most jól jön a doboz. Mert beült a kefehajú. Girhes, girhes. De kartonon volt a verse. Árva ág ne húzzon, bánat ne kössön, téboly ne cirógasson sárga kézzel körül. Brr, de far- kasétvágyű lehet ez. Ha idekeveredne ez a kiskakas, ebbe a langyos, minden kényelemmel bélelt kis odúba. Nem, nem. Ide dr. Dady László való. Negyvenhat évével. Aki így aranyos gyerek. A menüjével, óra-precízségével. Kell ennél több? Csak venne el, csak venne el! Ha hidat versz közénk, amin hozzád járok ... Szóval szeptember elsejétől leste őt. Éhes kandur-kakas- szemmel. Zöldszínű fürdőruha, anyajegy a combközépan. Dühös kakas lehet.

Ahogy a gáz lángja feflob- ban a bojler alatt, eszébe kanyarodik a doboz. Kiveszi, felnyitja. Az van benne, az. Az óra! Kis kockaforma, arany. Ki nem nevetne ezen? Visszadugja, sebesen. Zutty gyorsan a kádba. Jön Laci, jön vén medve. Ügy kapja ki a víz alól. Csak nevet, nevet. — Mit nevetsz, te feketerigó? — kérdezi aztán légszomját leplezve. De nem felel. Egyre csak hallja a kis óra tiktakját. Ezen kuncogni kell. Akkor is. mikor már alszik. Álmában mikor felugrik egy kis kakas az ablakba, és harsányan kukorékol, akkor is. Még amikor felébred, akkor is. Neki ugyan kukorékolhat Inkább nevet. Megbántódottan a kis kakas el is tűnik, az a kis sovány kakas, s akkor ő otthonos megnyugvással visszafészkelődik Laci hóna alá.

Erdős István:

Cézár, ne dadogj

Gonda Zoltán: Leanyfej

CSÍPTE a szemét a füst, kiment az erkélyre. Szürkült. A lakás előtti erkélyfolyosót lezáró csapóajtó alsó harmadából hiányzott az üveg. Felhős, füstszínű volt az ég. Komor. A játszótérparkban még nyüzsögtek a gyerekek. Négy kislány artista ügyességgel két tollaslabdát ütögetefct körbekörbe. mígnem a zöld gyepre közéjük biciklizett Mohos Feri, a nyolcadikos. A legnagyobb lány mérgében utána dobta az ütőjét, összetört. Mohos Feri visszanevetett a hóna alatt.

A szemben levő ház harmadik emeletéről egy ablakból kifújt a szél vagy két méternyi fehér vásznat. Juci redőnye volt Egy fecske majdnem beleszállt a váratlanul kifeszült fehér vitorlába, de aztán gyorsan irányt változtatott, s elhúzott jobbra az üveggyár felé.

Mohos Férték második emeleti lakásából kihallatszott az idősebbik lány éneklő vihogása, aztán nemsokkal később, egyáltalán nem váratlanul, vihogó éneklése. Micsoda szerencsétlen belső kényszer készteti arra az embereket, hogy folyton énekeljenek, akárha ilyen hamisan is? Valahonnan egy anyai hang Sárikát invitálta vacsorázni. Jó torokkal be lehet kiáltani ezt az egész teret. Lenn megáll egy hinta, Sárika, hároméves dundi csöppség lekászálódik az ülésről, indul haza, vacsorázni. Mohos Feri életveszélyes kanyarodással elszáguld előtte. A kereplő pedál súrolja a kis piros-kék szoknyácskát. A kislány megáll, csodálkoz_ó szemmel felnéz egy ide nem látható erkélyre, szájához emeli köténye sarkát, és vár, ott áll dermedten hosszú percekig. Az a gyerek nem mer elindulni. Természetes reagálás. Ugyanígy tesznek a felnőttek is, esetenként, csak ők amíg ácsorognak a fűben, kitalálnak valami elfoglaltságot mentségül, nehogy azt higy- gye valaki, nem mernek tovább menni, átlépni a bűvös vonalon. A kislány bizonytalan félelemmel a lábában vár, talán ha újra kiáltana neki az anyja, elindulna. A sürgetés, megismételt parancs, kérés, elvárás a fenőttet is kimozdítja; s indul, megy, szalad, örül. örül, hogy mások felelősségére haladhat.

Benn látni sem lehet a füsttől, itt kinn ragyogóan tiszta a levegő, az üveggyár füstjét pont ellenkező irányba hajtja a szél.

Benn, — gondolta, azóta minden irányból kiolvadtak a SBélsőséges álláspontok, a tegnap esti nagy felhajtás miatt.

KÁTAY ANTAL:

Portré — faluról

Nézd, ahogy guggol:

határrészt rajzol a porba.

Ujja elfárad,

de nekifeszül újra meg újra, mutatni, hol, s hányszor tízhold a tervük

Buktatják régi mezsgyék még — hiába, régi az álma, s pezsdülő új a világa. Négymérősben álmodik délidőben, s határrészt rajzol országnyi mezőben.

Emlékeit barázdák oldozzák, s kötik, de ujjaival,

melyekkel belemarkolt ebbe a korba — nézd, ahogy guggol:

határrészt rajzol a porba!

TAMAS MENYHÉRT:

ÖRÖKSÉG

Honnan e

mámort,

meghajszolt

miközben

fegyelem,

magam is

halálig-tartó

agyaggá

igyekezet?

lényegültem.

Ki az,

Azóta

ki ennyi

dacos

szenvedélyt

forgásban

szorított

élek.

belém?

így nőtt

Válaszul

körém

zúdul

a gyermekkori

az emlékezet:

táj,

fazekasmester

kő-testével

nagyapám

a város.

testálta

jelenével

rám —

a Föld!

a keze

Amit

alatt

látsz,

gömbölyűdé

nem más,

tálak

mint a

irgalmatlan

belőlem

szédülete

zúdított

fogant meg

világ,

bévül.

agyag-énem

korsót-formáló

korong-forgása,

cseréppé

keze

hitem

kerekített

tüze

idegeimre

éget,

indulatot,

hogy meg ne

edényeiből

repedjen

bennem

ittam

a lélek!

Tegnap este mindenki részeg volt, nem lehetett tiszte vizet önteni a fejekbe. Hülye banda. Hadd elemezzenek! Szó- rakozobtan meglibegtette a lépcsőház lengő csapóajtaját, gondolkodott, érdemes-e még itt maradni. Egyelőre maradt. Az ajtócsikorgásra kijött az erkélyre Lúdláb. A helyzethez egyáltalán nem illő, öncélúan kihívó pózban megállt Oszkár mellett, felnézett rá, szemébe fújta a füstöt. ,

— Megjátsszuk magunkat?

OSZKÁR utálta ezt az enyhe, áttetsző ostoba gúnyt, Lúdláb látta ezt, de nem vett róla tudomást.

— Bici beültette a kutyáját a fürdőkádba, — cigarettával kínálta a fiút, — a dög jól érzi ott magát, teljesen nyugodtam viselkedik, noha vizes lett a popsija.

Oszkár a hintázó lányokat nézte. Micsoda kitartással hintáznak ezek a gyereklányok! A tollaslabdázók indultak nézni a távolabb futballozó fiúkat. A fekete-fehér tv-labda, hívogatóan elébük gurult. Visszarúgták. Ügyesen. Oszkár eltolta maga elől Lúdláb cigarettát kínáló kezét. Ügy érezte, soha többé az életben nem fog rágyújtani. Undorodott. Bici tréfáin mindig jókat lehet röhögni. Unottan szólalt meg, hogy amit mond, ne legyen Lúdlábnak beszélgetési alap.

— Az a kád pontosan egy mopszli kutyának való. Nem rossz gondolat, mindenki kerüljön az őt megillető helyre. Lúdlábnak elég volt ez a néhány sző. Felkapaszkodott Oszkár nyakába, vállára akasztotta az állát. Mintha elfeledkezett volna arról, hogy rég leszállt a nap, pislogva napoztatta a fogait. Nézte Oszkárt, idegesítően megjátszott, visszafojtott vággyal a szemében, aztán követte tekintetét, le a térre. A sárgapulóveres dundi kislány még mindig ott állt egy kis gömbakácfa tövében a sétányon. Feje fölött egy nagy fürt lila akácvirág himbálózott. Lúdláb nem tudhatta, hogy az ott lila akác, erősen szürkült, nemigen látszottak a színek, Oszkár a formákról itt mindennek felismerte a színét. Nyitott szemmel járt a világban. Lúdláb viszont nem. Ha erre járt néhanap, akkor is becsukott szemmel jött, nehogy meglásson valakit, aki látja őt fellopakodni idegen lakásba.

— Mit áll ott az a gyerek?

Oszkár nem válaszolt, közömbösen megvonta a vállát. Lúdláb idegesen összehúzta nyakán sárga pulóverét, és távolabb lépett. Oszkár a zajra figyelt, mely a félig nyitott ajtó mögül kiszűrődött a lakásból. Csak marjátok egymást, gondolta, én kiszállok a buliból. Rákönyökölt az erkély vaskorlátjára. Lúdláb újra megszólalt, hangja aggodalmaskodó volt.

— Ha még öt percig nem térsz vissza, Márta elmegy. — Oszkár bólintott. Helyes. Tudta, hogy Márta r.em fog elmenni. Még akkor se, hacsak száz év múlva ül vissza mellé a he verőre. De bár elmenne! Lúdláb mély lélegzetet vett, arra gondolt, páratlan őszinteséggel kell beszélni, ámbár annak sincs sok értelme, hiszen minden szóval, amit kimond csak fokozza a helyzet bonyolultságát, mivel Oszkár úgyis nagyon jól tudja, hogy ő is évek óta szerelmes belé.

— Csúnyán viselkedtél vele tegnap este. Meg a többiek-