Nógrád, 1967. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-18 / 142. szám
1967. június 18. vasárnap NÖG8ÁÜ 7 Vasórnapi levél Egy divat bökkenőiről Közeli ismerősről lévén szó, elhallgatom a nevét. Tálán már az is tapintatlanság egy kicsit, hogy ezt az egész ügyet szóba hozom. Akárhogy nézzük ugyanis a dolgot a sznobizmusnak annyiféle változatával találkoztunk és találkozunk, hogy a kuriózum-vadászok bőven válogathatnak közöttük. Az irodalmi sznob alakját már a nagy francia realisták megformálták. Ráth-Végh István pedig valóságos kis csokrot kötött össze Az emberi butaság című kultúrhistóriai munkájában azokról, akik különféle különcködéssel szórakozták át az életüket. Kinek-kinek joga megválasztani saját szórakozását, s azt sem lehet elvitatni tőle, hogy úgy üsse agyon az idejét, ahogy akarja. Azok a különcök azonban, akik az elején említett közeli ismerősömmel együtt naponta közöttünk járnak, furcsa teremtményei a világnak. Gondolkodtam már rajta, miként lehetne őket valahogy frappánsan elnevezni. Adtam nekik ilyen nevet: világjáró vándorok. Aztán így is elneveztem őket: csak szemmel élők. Volt aztán még néhány más névvariáció is, de valójában egyik sem fedte sajátos lényüket. Nem is lehet őket megfelelően elkeresztelni, mert ahogy portréjukat megpróbálja az ember összeállítani, ilyesféle ellentmondásokba ütközik: látták már a római Szent Péter bazilikát, de fogalmuk sincs arról, milyen hazánk egyik legszebb műemléke, a jáki templom. Jártak a drezdai képtárban, de azt már csak bizonytalanul tudják, merre található fővárosunkban a Szépművészeti Múzeum. A kissé hosszas bevezetésből valószínű kiderült már, azokról van itt szó, akik élve, sőt néha visszaélve az idegenforgalom örvendetesen növekvő lehetőségeivel, évről évre felkerekednek, s viszik hírünket a nagyvilágba. Évekkel ezelőtt valaki így fogalmazott: turistáink minden külhoni országban egyben amatőr diplomatáink is. Mélységesen egyet lehet, érteni e megfogalmazás tartalmával. Azzal azonban már sokkal kevésbé, hogy „vándorbetegségben” szenvedő utazóink egy része nem a legjobb hírünket kelti a világban. Humoreszkbe, de méginkább szatírába kívánkozó téma amit párizsi látogatásáról mesélt az elején már említett ismerősöm. Faggattam az élményeiről, arról, milyen is ma „a világ fővárosa”? Vajmi keveset tudtam meg tőle arról, hogy fest manapság a Szajna-part, mennyire gazdag Párizs múzeumvilága, s arról meg egyáltalán semmit sem tudott mondani, hogyan élnek a franciák. Térképszerű pontossággal felrajzolta viszont azt, hol helyezkednek el a francia főváros legnagyobb áruházai, szinte egészen pontos listát állított össze arról, mennyibe kerül az oppart ruha, hogy adják a műanyag encsem-bencsemeket, és más egyebeket. Nem akarom rossz hírét kelteni, de olyan szánalmas volt, akár egy spekulációban megérdemesült hajdani szatócs. Gyakran töröm azóta is a fejemet azon, miért jár ő tulajdonképpen külföldre? Jómagam is megfordultam már néhány országban. Láttam Moszkvát, Lenin- grádot, Prágát, Belgrádot és jónéhány európai nagyvárost. Engem azonban Prágában is nem elsősorban az fogott meg, milyen olcsón adják csehszlovák barátaink a nyloninget, hanem az, hogy Prága este a Zsiska- szobortól nézve olyan, mint egy szépen iniciált képeskönyv. Vagy Leningrád. Szépségével, méltóságos nyugalmával, s amellett lüktető, eleven életével nagyon közel került a szívemhez Akárhogy is gondolkodom azonban, egyszerűen nem tudom hol vannak benne azok a helyek, ahol olcsón hozzá lehet jutni kávéfőzőhöz, vagy mit tudom én mihez. Igazságtalanság lenne elvitatni bárkitől azt a jogot, hogy utazzék, ha a zsebe bírja. Azt azonban feltétlenül el kell mondani: jó lenne valamiként korlátozni ezt a gyakran ízléstelen sznobizmust. Mert miről is van itt szó valójában? Több-kevesebb valószínűséggel arról, hogy egyre számosabban követnek egy divatot. Csak- hát ennek is van némi bökkenője. Divatozni ugyanis lehet ízlésesen, finoman, csínnel is, de lehet úgy is, hogy csak úgy harsog belőle a feltűnési inszketegség. Azt hiszem nem túlzók, ha azt mondom: külföldet járó honfitársaink bizonyos hányadánál az utóbbi megfogalmazás dominál. Jó is azzal dicsekedni, hogy „jártam Rómában, Párizsban, Berlinben”. Csakhát a dicsekvést ma már általában megkaparják az emberek. S ha a csillogó máz mögött nem találnak semmit, lekicsinylő mosolyra húzzák a szájukat — méltán. Külföldjáró ismerőseim körében rendeztem egy magamkitalálta guiz-játékot. így kérdeztem: láttátok-e már a pannonhalmi apátság képtárát, tudjátok-e melyik múzeumunknak leggazdagabb a néprajzi anyaga, ki volt az a festő, aki a Magános cédrus című képet festette? Nem akarom, hogy kövessék példámat, nem szeretem, ha más is elszomorodik. Szóval: tiz, külföldön gyakran megforduló közeli, és távolabbi ismerősöm közül csak kármán tudtak elfogadható választ adni. Persze, mondhatja bárki: milyen jogon faggatok én valakit, meg egyáltalán minek ezek a kérdések? Hajtsunk fejet a. felvetés előtt, s pusztán csak annyit mondjunk, nem válik az senkinek ártalmára, ha ismeri saját pátriáját is. Történelmünk, gazdag, művészeti hagyományaink, beleéri ve színes népművészetünket is terebélyesek, gyönyörűek. Az én szívemhez mindezek nagyon közel állnak. Eljutok még Rómába és Párizsba is bizonyosan, mert vágyom arra, hogy megnézzem az ott felhalmozódott kulturális kincseket. Ám, hogy hozok-e például orkánt, e tekintetben nem tudok bizonyosat mondani. Valószínű orkán nélkül jövök haza, s a látogatás céljára kapott dollárt arra fordítom, hogy valameny- nyire is megismerkedjek az olasz és a francia nép életével. Mert tulajdonképpen a pihenés és a tájékozódás mellett ez lenne az igazi célja mindenféle turistásko- dásnak. Szolnoki István Ismeretterj esztés az irodalom eszközeivel Szocialista társadalmunkban megnövekedett az irodalom és a művészetek tudat- formáló szerepe. Az irodalom ma sokkal szorosabban kapcsolódik a társadalom életéhez, mint bármikor a felszabadulás óta, és olyan értékeket hoz létre, amelyek nagymértékben gazdagítják népünk műveltségét, s hozzájárulnak a szocialista ember sokoldalú neveléséhez — állapította meg az MSZMP Központi Bizottságának 1965- ben közzétett „Irányelvek az időszerű ideológiai feladatokról” című dokumentuma. A IX. kongresszus szintén foglalkozott az irodalom-prö- paganda, az ismeretterjesztés kérdéseivel és határozatban állapította meg: „Pedagógusok és népművelők, tudósok, írók és művészek, az egész értelmiség előtte az a feladat áll, hogy szocialista szellemben neveljék népünket, erősítsék eszmei és erkölcsi egységét a marxista világnézet hatékony terjesztésével, a szocialista erkölcs normáinak népszerűsítésével. Értelmiségünk — alkotó, termelőmunkája mellett — elsősorban népnevelő feladatának teljesítésével járulhat hozzá a szocializmus teljes felépítéséhez.” Az általános célkitűzések mindig magukban hordják a megoldás, a cél felé lépés feladatait is, amelyek az irodalmi ismeretterjesztés vonatkozásában az alábbiakban " fogalmazhatók meg. Irodalmi közízlésünk fejlesztése az egyik legfontosabb és legsürgősebb teendőnk. Közismert, hogy a műélvezésnek bizonyos fokára már eljutott olvasók nagy százaléka megrekedt egy konzervatív, ha nem is érdektelen, de feltétlenül avult szinten. Erős még a giccs, a bestseller, a félművészet sekélyebb termékeinek ízlésromboló hatása. Az élő, szocialista irodalmunk népszerűsítése, az eszmeileg és esztétikailag egyaránt magas értékű művek iránti érdeklődés felkeltése, a klasszikusok hagyományainak őrzése a feladatunk. Nem teljesíthető azonban sikerrel e célkitűzés irodálomelméleti és esztétikai ismeretek nyújtása nélkül, hiszen — mint Tóth Dezső a közelmúltban a népművelési vita kapcsán az Élet és Irodalomban kifejtette — „tudjuk jól, hogy az ízlés végső soron mennyire társadalmilag determinált, de azt is, hogy az egyes emberben milyen sok tényező hatására, milyen korán kialakul, s mint reflexek rendszere, mennyire konzervatív hajlandóságú, s mily nehezen mozdítható. Éppen ezért formálásában megkülönböztetett szerepe van a szubjektív ráhatásnak, az elméleti ismeret- terjesztésnek, amely az ízlés spontán reflexióit a fogalmi tudatosság szintjére emelve, fejlesztésének egyik legfontosabb pszichológiai feltételét teremti meg.” A szocialista realizmus elméletének, a művészi pártosság újszerű felfogásának propagálása is az irodalmi ismeretterjesztés körébe kell hogy tartozzon. Az irodalmi előadások a sematikus, apoli- tikus nézetekkel polemizáló vitáknak kell, hogy színhelyei legyenek, ugyanakkor türelmesebb fogadtatást igényelnének a segítő szándékú, de nem teljesen marxista szemléletű művek. Meg kell ismertetnünk a közönséget a haladó nyugati irodalmak eredményeivel, de továbbra sem csökkent kötelességünk a szocialista országok, a szomszéd népek irodalmának népszerűsítése terén, hiszen valljuk be őszintén, az irodalom iránt érdeklődök többsége többet tud az amerikai vagy francia kultúráról, mint a hozzánk közelebb álló szláv népek vagy éppen a románok művészetéről, irodalmáról. E program megvalósítása csak jól felkészült, aktív előadókkal lehetséges, ezért az előadói gárda rendszeres, tervszerű és színvonalas továbbképzésére van szükség. A fenti feladatok közül némelyek realizálása tulajdonképpen már évekkel ezelőtt megkezdődött, napjainkban azonban a végleges megvalósítás elptt állunk megyénkben is. Nógrádban a TIT Irodalmi és Nyelvi Választmányának 113 előadása volt 1966-ban, amelyeken 5320 hallgató vett részt. Egy előadásra átlagosan 47 fő jutott. Annak ellenére, hogy ennél kevesebb előadás csak Komárom és Tolna megyékben volt, megyénk nagyságát és lakóinak számát figyelembe véve elégedettek lehetünk az elmúlt évben megtartott irodalmi előadások számával és a résztvevők létszámával. 1967 első négy hónapjában 54 irodalmi előadáson 2977- en vettek részt, előadásonként átlagosan 55 fő. Növekvő tendenciát figyelhetünk tehát meg, ami feltétlenül örvendetes, annál is inkább, mert számolnunk kell azzal, hogy a különböző akadémiák tematikájának összeállításánál az irodalom feltétlen háttérbe szorul, például a közgazdaságtani előadások javára. Emelkedett az irodalmi rendezvények színvonala is, sikeres előadói konferenciák — Pándi Pál, Tamás Aladár részvételével — zajlottak le. A jól, az eredeti célkitűzéseknek megfelelően megszervezett író—olvasó találkozók, (az idei könyvhéten először ifjúsági is!), az Élet és Irodalom est, a József Attila Művelődési Házban zsúfolt nézőtér előtt megtartott és könyvvásárral egybekötött költészet napi ünnepség, az ifjúsági klubban megrendezett „A felszabadulás utáni magyar irodalom” című, tíz előadásból álló sorozat, az acélárugyári munkásszállóban folyó irodalmi program, a Madách Gimnázium Arany ünnepsége, — de talán még a csesztvei Arany emléktábla leleplezését, a Palócföld rendszeressé váló megjelenését és olvasottságának emelkedését, a megyei irodalmi színpadok tevékenységét és a Budapesti Irodalmi Színpad rendszeres salgótarjáni vendégszerepléseit is ide számítanám — mind megannyi jelel az irodalmi ismeretterjesztés — közvetlen és közvetett egyaránt — pezsdülésének. Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül, hogy az egyes rendezvényekről sok esetben éppen a „leghivatottabbak”. a pedagógusok hiányoznak, illetve nem megfelelő arányban képviseltetik magukat. Az év hátralevő hónapjaiban is a bevezetőben körvonalazott általános érvényű feladatok megvalósítására kell törekednünk, különös figyelmet fordítva a Nagy Októberi Szocialista Forradalom félévszázados jubileumi ünnepségeire, hiszen az irodalom, az irodalmi ismeretterjesztés nemcsak kitűnő keretet nyújthat ezekhez az ünnepségekhez, hanem sajátos eszközeivel önálló program keretében is képes számot adni az évforduló jelentőségéről. Speciális teendők a helyi irodalmi emlékek, illetve a megyéből elszármazott írók, költők műveinek ismertetése, népszerűsítése. Méltó keretek között kell megemlékeznünk a ludányi születésű Ráday Gedeon halálának 175. (augusztus 6.) és a balassagyarmati születésű Anyegin fordító Bérczy Károly halálának 100. évfordulójáról (december 11.) Az előadások megfelelő formai kereteinek megteremtése sem hanyagolható el. Törekedni kell az előadások változatosságára, mély élmény nyújtásra. A műsorral, kiállítással, filmvetítéssel, hangié- mezhallgatással, esetleg irodalmi kirándulással összekötött előadás hatékonyságában minden bizonnyal felülmúlja a csupán az élő beszédre támaszkodó, úgynevezett hagyományos formát. Az irodalmi ismeretterjesztésnek perspektivikusan is nagy szerep jut tehát a szocialista tudatformálás folyamatában, az irodalmi műveltség fejlesztésében országos és helyi szinten egyaránt. Csongrády Béla Dimitrov emlékezete Ha élne, ma lenne 85 éves a férfi, akinek nevét egészen rendkívüli körülmények közepette tanulta meg a világ. Akikor 1933-at írtunk és Ge- orgi Dimitrov a német fasisztáik lipcsei vérbírósága előtt állt. A vád: bűnrészesség a Reichstag felgyújtásában. A gyújtogatás — ez történelmi tény — közönséges, provokáció, maguknak a náciknak a műve volt, akik a Reichstag felgyújtásának ürügyén csaptak le a kommunistákra, a haladó emberekre. A lipcsei per azonban visszájára fordult: Dimitrov logikus okfejtése nyomán a vád összeomlott, s a bíróság Dimitro- vot kénytelen volt felmenteni! ... A nagy nemzetközi visszhangot keltett per egyik legdrámaibb mozzanata az volt, amikor Dimitrov, a vádlott szópárbajt vívott Göring- gel, a hatalma teljében pompázó náci hatalmassággal, s amikor az kivezettette a teremből, oda vágta Göringnek: „Ön nyilván fél a kérdéseimtől, miniszterelnök úr!.. Ez a kérdés, évekkel Dimitrov halála után, némileg módosulva — ma is ott rezeg a levegőben. Csak a címzett más. Nyugat-Németor- szágban ugyanis az esseni televízió idén februárban dokumentumműsort sugárzott a Reichstag égéséről és a lipcsei perről. A világsajtó Bonnba akkreditált tudósítói felháborodással számoltak be arról, hogy a nyugatnémet televíziós film az események ismertetésének ürügyén meghamisította a történelmet és a nácik által kiagyalt lipcsei pert hovatovább egy jogállam teljesen szabályos eljárásának tüntette fel. Jellegzetes -módon, Nyugat-Németországbari — amelynek mai vezetői általában zokonveszik, ha államukkal kapcsolatban revan- sizmusról és újfasizmusról beszélünk — a televíziós, úgynevezett dokumentumfilmben a lipcsei per náci tisztviselői igen széles nyilvánosságot kaptak, — Dimitrov válaszait azonban javarészt elhagyták... Pedig — vagy tán épp azért, mert — nem akármilyen válaszok voltak azok!... S itt nem csupán a Göring- gel folytatott szócsatára gondolunk. Hanem e rendkívüli emberi tett mellett arra, hogy Dimitrov, aki letartóztatása pillanatában a kom intern egyik vezetőjeként illegalitásban dolgozott, a vádlottak padjáról, a nemzetközi helyzet valóban mélyenszántó elemzése alapján kifejtette az antifasiszta harc és összefogás alapelveit. Azokban a drámai hetekben, amikor fasiszta bírái előtt állt, Dimitrov már túljárt az emberélet útjának felén. Helytállása, hősiessége nem a pillanat véletlene volt: szerves folytatása addigi életútjának. Georgl Dimitrov a bolgár forradalmi marxista párt egyik alapítója volt. 1923-ban részt vett Bulgáriában a történelem első antifasiszta felkelésében, amelynek leverése után emigrációba kényszerült. (Távollétében két- ízben is halálra ítélték). Csaknem egy évtizedig dolgozott illegálisan Ausztriában, Németországban és más európai országokban — egészen berlini letartóztatásáig, a lipcsei perig. A per után, a nemban a Szovjetunió közbenjárására, a nácik kénytelenek voltak kiengedni börtönéből. Ezt követően 1943-ig a Komintern főtitkáraként működött. Közben — mint hazájának igaz fia — 1942-ben részt vett a bolgár hazafias front megszervezésében, majd egyik irányítója volt az 1944. évi győztes felkelésnek. Bulgária felszabadulása után a Bolkáraként és a minisztertanács elnökeként munkálkodott az új, szocialista Bulgária felépítésén, egészen 1949-ben bekövetkezett haláláig, Dimitrov a kommunista forradalmár példaképe volt. A tömegekért és a tömegekkel — a történelem formálóival — együtt harcolt a fasizmus ellen, az új társadalomért. zetközi közvélemény, elsősor- gár Kommunista Párt főüts. e.
