Nógrád, 1967. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-28 / 124. szám
1967. május 28. vasárnap woe RAB 9 BARANYI FERENC: Költőnek tenni itt... Itt gyávaság a töprengő merészség, úgy vagy kemény, ha fejjel mégy a falnak, csak úgy kék itt, ha legkékebb a kék ég, itt nyár legyél, hogy megfelelj tavasznak. Itt 'villám légy, a lángok lángja légy itt, hogy ellobbanva szikrának minősülj, gyülekezetre méretezd igéid, ha templomodba pár bolond beesődül. Ha itt él Krisztus — egy keresztre-szegezés e megváltandó népnek szinte semmi: ki néki szánta életét, legyen kész naponta érte kínhalálba menni. Ezért kötőnek lenni itt nagyobb szó, mint más helyen, hol nyár a nyár — marék dohányért sír e nép, s pazarlón félig se szítt pipáit sutba vágja. De itt költőnek lenni akkor is szép, ha együttjár a hétszer-elvetéssel... Felhő mögül előbukkanva ismét a csillagon még tündöklőbb a fényjel. hiába: ÁGH ISTVÁN: Az írás Valamikor fakéregbe írtam nevem, ma már a gyerekkori fák olvashatatlan sebhelye nevem. Láttam első füzetemet sárgulni, mint a faleveleiket, elhullni, elégni, elrohadni láttam verseimet. Van tintám, toliam, papírom, van körülöttem világ. Valamit írni kellene, mindegy micsodát. Akár a másoló barát érzem az írás áhítatát, a klastrom ember-istálló szagában halott nyájaik bőrére vezetném a szép betűk sorozatát. SALGÖI NAGY ISTVÁN: Ahogy májusban Eltört a meddő-föld rugója — nyílik o hajnal virága, úgy, ahogy Májusban lobban, tüz-piros-erővel belenézve a messze-látó jövőbe, ismerős ketyegéssel topognak a grafikon madarak föl-le dalukon, az S végű hónapok között a lengő fák felett összeütköznek szikrázó esővel ezért imádják a Napot, kék tálcán kínálják a felhőket az arcuk előtt — a telhetetlen szél mind lenyeli. Fényes nappal hintájában ül a jókedvű természet mindig holnapig lendül, hogy újra röpítse a Tavasz áradó kezével. Kaiké István: A hátsó udvarban A hol zöld folyondár lepte be az öreg házfalat, Időnként éles kalapácsütés csattant. Az ól düledezó kerítése mögül egy őszszakállú kecske dugta ki a fejét, s egykedvűen pislogott az ingujjra vetkőzött emberre. Széles vaslemezek hevertek a virágbaborult körtefa alatt, a műhelyajtónál pedig két autógumi támaszkodott a folyondáros falhoz. Nyurga siheder közeledett a kerten át, kezében söröspalack. — Hideg? — Azt elhiszem, Latinek szaktárs — vigyorgott a kamasz, ádámcsutkája ugrándozott, amikor leste, milyen mohón kortyolgat a segéd. A sör habja- kiült borostás állára, hallani lehetett, amint az ital csurog a nyeldeklő- jén. Igazán hagyhatna neki is. — Vidd a csap alá — mondta Latinek, s nem akarta észrevenni a kamasz vágyakozó pillantásait. A legényke benn a műhelyajtó mögött sietően húzott az üvegből, majd odaállította a festékes, rozsdás vízvezetékbe. Latinek gyomrát átjárta a kesernyés sör, cigarettát szedett elő, rágyújtott. A bakon öreg hullámlemez feküdt, fakalapáccsal rávert, s közben dudorászott. A siheder benn matatott a satupadnál, néhány elgörbült kampósszöget egyenesített. — Te, Laci, a góré mit mondott? — Dél körül itthon lesz, Latinek szaktárs. Tárgyalni ment. Latinek elégedetten bólintott. Ma reggel az állomáson találkozott az idősebbik Szabóval. Amikor a perro- non egymás mellé kerültek, megkérdezte: „No, hogy vagy a maszeknél?” Válaszul megveregette az öreg vállát. „Aranyéletem van, tata 1” Szabó szaki már ugrott is le a megállónál, de lentről visszaszólt: „Csak meg ne bánd!”.,. Leoldotta ingét, a nap egyre melegebben sütött. A töltésen tehervonat haladt, a nyitott vagonokban piros és sárga vetőgépek sorakoz tak. Valahol megszólalt a gyári duda, s Latinak tudta, hogy tíz óra van. Az üzemben most früstökölnek. Bekapják a zsíros kenyeret, azután iszkiri tovább. O meg, ha kedve támad, bármikor kibonthatja az elemózsiás csomagot, leülhet a ház tövébe, komótosan falatozhat. — Laci, gyere csak! A siheder lomhán kibújt a műhelyből, mutatóujjával kis vaskarikát pörgetett. — Mondd csak, hány éves az anyád? Laci abbahagyta a pörgetést, mélán nézett a zömök emberrre. — Mért kérdi? — Csak úgy... A lottóhoz kell az ötidik szám. A siheder vállát vonogatta. — Azt hiszem negyvenöt, de az is lehet, hogy ötvenegy. A lakatossegéd legyintett. — Eridj a pokolba, még ezt sem tudod? Valaki belökte az utca) kaput, azután léptek zaja hallatszott. Korán végzett a góré — gondolta Latinek s messze pöccentette a cigarettacsutkát. Amikor a jövevény odaért a hátsó udvarhoz, megismerte. Hiszen ez Cibula, a kis szereidéből. Barna kalap volt rajta éss cső. kabát, mintha ebben a forvóságban is fázna. Rövid pillantást mért a baknál álldogáló emberre, kalapja komikusán felcsúszott a homlokára. — Te itt melózol? — Áhú — szólt Latinek és lőbálta a fakalapácsot. — Kázmér úr? — Délre itthon lesz. B ámulták egymást. Cibula a cigarettás csomagot nyújtotta a másik felé. Keresel? — A magam pénzét. A vendég krákogott. — Többet, mint nálunk? — Azt elhiszem! Cibula zsebkendőjével törülte verejtékező homlokát. — Okosan csináltad. Mondtam én neked... Latinek nem válaszolt rögtön. A fakalapácsot egyensúlyozta a tenyerében, majd ledobta a hullámlemezre. A zajra Cibula megrezzent. — Mit mondtál, te? —mutatóujjával a homlokát kopogtatta. — Nem vagyok süsü, mindenre jól emlékszem. Bólogattál Bodonyinak ezzel a kugli fejeddel. Zsigának még azt is dumcsiztad, hogy nem kár értem... — Amit mondtam, mondtam. Egyszer így látja az ember, másszor úgy... T ereíereltek mindenféléről a műhely mélyén, azután Latinek megkérdezte: — Mi dolgod van Kázmér- ral? — Üzleti ügy. — Kilyukadt talán a fürdőkályhád? Cibula ravasz, lapos pillantással válaszolta: — A zsebem, komacsek... azt kell kitömni. Bőröndjéhez nyúlt. — Egy kis anyagot hoztam. Felpattintotta a zárat, a bőrönd szétnyílt. Csupa-csu- pa fénylő lemezkék voltak abban. A kis szereidében gyártanak ilyeneket. — Hát ez mi? — kérdezte Latinek, noha jól látta a sok-sok gyári árut. — Mondtam már. Anyag. Kázmér úrnak. Beszéd közben vigyorgó arca elkomolyodott, észrevette, hogy Latinek meredten bámul rá. — Kázmér nem szólt? — Miről? — Hát... az üzletről szolt Cibula, majd kedélyes- kedve tette hozzá: — Ne tettesd magad, komacsek i Latinek nézte a temérdek lemezecskét. Tehát Cibula volt a szarka. A bánatosképü öreganyját neki! Három éve nem tudják elcsípni. Mert ki is gyanakodna Cibula szaktársra, amikor csöpög belőle a méz-máz, s amikor a gyűlésen tiszteletteljesen krá- kogni kezd, mindenki tudja, hogy Cibula szólásra készül. Ám Latineket háromszor is kihallgatta a rendészet, a gatyáját is kirázták a portán. Panaszkodott is az igazgatónak, de az is sandán felelte: „Magának vagány híre van, Latinek”. Hol a lemezecskéket, hol Cibulát nézte, azután gur- gulázó, görcsös nevetés szakadt ki belőle. _ — Jól befűztél mindenkit, apuskám! C ibula ezt dicséretnek vette, kezét kissé széttárta, mint aki azt mondja: „az ember igyekszik”. De amikor a nevetés még görcsösebb lett, megremegett a bőrönd a kezében. Hiába lépett föllépéssel hátrább. Latinek tenyere erőteljesen csattant az arcán. A lemezecskék a betonpadlóra hullottak, Cibula lassan hátrált kifelé, egyik kezében a nyitott bőrönd, a másikban a t alap. &4Xr tí Veress Géza; Ménes a Hortobágyon Vita Zsitinsskajte: Jlírai kaland Szamszon K. meleg tavaszi éjszaleán lépett ki az italboltból. Az égen csillagok milli- árdjai szikráztak. Az utcán úgyszólván egyetlen járókelő sem volt. Még a rendőr őrhelye is üresen szomorkodott. Ez az utóbbi különösen kellemes hatást gyakorolt Szamszon K.-ra. A lelke fokozatosan telt meg ragyogó gyönyörrel. Szeretett volna hangosan énekel. ni az üres utcában. Ebben csak a fentemlitett rendőrőrhely szimbólikus képe akadályozta meg. Különös — gondolta magában Szamszon K. egy kicsit megnyugodva —, hol lehet a mi derék rendőrünk? Nem történt talán szegénynek valami baja? Persze, hogy nem — válaszolt önmagának. — A mi kedves rendőrünk nyugodtan szundikál családi körében, mint ahogy minden rendes polgárhoz illik. Szamszon rádöbbent, hogy ideje lenne már neki is hazamenni. „Én sem vagyok rosszabb, mint az a rendőr — imigyen elmélkedett. — Nekem is van házam, nekem is van családom.” Es energikus, ám olykor cikkcakkos léptekkel megindult a családi tűzhely felé. Amíg Szamszon K. lábai felettébb bizonytalankodtak az éji utcán, addig a képzelete igen intenzíven dolgozott. Felderengett előtte, hogy a felesége a küszöbön puha papuccsal fogadja. Az asszony átöleli fehér karjaival, lehúzza sáros cipőit, és amíg ő a karosszékben pihen, elkészíti neki a fürdőt. A szobából kikandikálnak kislányainak rózsás pofikái. — Apuci, anyuci vett neked egy orkán kabátot, azt mondta, hogy erről nem szabad beszélni. — És Szamszon megpuszilja a kislány harmatos arcocskáját. De lehet, hogy a találkozás szomorúbb lesz A felesége a konyhában ül, kezébe temeti kisírt arcát. Erre ő mellé térdel, erős férfi tenyerébe fogja a fejét és belenéz azokba a kedves, ragyogó szemekbe. — Ide hallgass Adél! — mondja neki határozottan. — Ez nem fog mégegyszer előfordulni, Vége! Soha! Egy kortyot sem! Elhiszed? — Persze, hogy elhiszem — hangzik majd Adél csendes felelete —, de hiszen te ezt már hetvenhároinszor megígérted ... — Egyszóval nem hiszel ne. kém? No akkor ... — Hiszek, hiszek Szamszonl — És megcsókolják egymást. Erre ő kéri majd: — Mivel a holnapi naptól fogva... abbahagyom... légy szíves, Adél, önts nekem .., egy .. utolsó ... Érted, egy u-u-tolsó.., Szamszon annyira benne volt az ábrándozásban, hogy észre sem vette: ott áll az ismerős ajtó előtt. Ez a saját lakása. Cirógatva simogatta meg a kilincset, mint a messze útról megtért vándor. Megnyomta a csengőgornbot. — Ki az? — hangzott az ajtó mögül az ismerős, kedves hang, kétségtelenül Adélé. — Én vagyok, a te Starn- szánod... — Miféle Szamszon. ha szabad tudnom? — A te férjed. Adél. Az ajtó mögött csenő ‘á- madt. — Mit, akarsz itt? — ’’állottá végül Adél hangiét — hát elfelejtetted, hogy már négy éve elváltunk? És Szamszon K. újra nekiindult a tavaszi éjszakának, a csillagok pedig részvevőén ragyogtak ri a magasságot egekből. Oroszból fordította. Pogonyt Antal
