Nógrád, 1967. május (23. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-28 / 124. szám

8

WÖGT» AB

1967. május 28. vasárnap

Barátunk a könyv

„Es száll a szó, száll

boldogan,

S valahol hallja valaki,

S a szálló szó tetté fogan,

S piros tűz lángját gyújtja ki.”

Lectori salutem. Üdvözöljük az olvasót, tiszteletteljesen és csendes örömmel. A bőség kosarából megrakott asztal mellett, a szellem napvilágánál hagyományos, meg- hitt, szinte már családi ünnepség a könyv 'ünnepi hete, amikor a mindennapi találkozásokon túl hangsúlyozottabban jut kifejezésre, hogy ebben az országban nép és irodalom immár elválaszthatatlanul egységet alkot. Ünnep, de ugyanakkor egy kicsit számvetés is ez az alkalom rohanva változó korunkban, amikor — Váci Mihály szerint — megszűnt a tétlen merengés ideje. A szenvedélyek, gondolatok és hangulatok már nem évekig érnek, hanem órák, napok alatt robbannak bennünk. A költészetnek ezt a magasfeszültséget kell lemérnie és megmutatnia.

Mert a mi ünnepi könyvhetünk a kulturális életben is végbemenő nagy forradalmi átalakulás szerves része. Azt a nagy gondolatot, célt szolgálja, amit az egész nép kulturális felemelése jelent: népünk átformálását gondolkodó, tudatosan élő, cselekvő, a szépet szerető, s új erkölcsi normákat teremtő néppé.

Ezt a felemelóen magasztos célt a magyar könyvkiadás hatvanegy újdonsággal, egymillió-kétszázezer kötettel és az egyéb kiadványok bőséges raktári anyagával kívánja szolgálni és kielégíteni május 27-től — június 4-ig tartó ünnepi könyvhéten.

A harminc esztendeje halott József Attila egyre növekvő népszerűségét mutatja, hogy ismét szükségessé vált „összes verseinek kiadása, örömmel nyugtázhatjuk, hogy a Könyvhéten a 711 oldalas kötetet tíz forintos áron vásárolhatják meg az érdeklődők.

A mai magyar költészet java termését, hatvanhat költő alkotását nyújtja a „Szép ver- p sek 1966’’ c. kötet. Benjámin László „Tengerek fogságában” c. kötetével jelentkezik. „Egy, a történelemben s a lelkekben máig tisztázatlan korszak izgat, s benne nemzedékem sorsa, azoké, kikel le9~ jobban megérintett, akik leginkább voltak cselekvő s szenvedő részesei. Választ és magyarázatot keresve Írom a kor s a nemzedék költői krónikáját, a rám eső töredéknyi részletet.

A szépprózai alkotások között, tallózva örömmel látjuk a „Körkép 1967” c. kötetet, amelyben 31 elbeszélésen keresztül a mai magyar novella minden fontosabb irányzata hangot kap. Gyűjteményes anyaggal jelentkezik Déry Tibor „Theok- ritosz Üjpesten” c. két köteles munkájában. melyben 35 év novella termésének a javát nyújtja. Az érettebb ifjúságnak szól Tatay Sándor .,Bújdosásunk története" c. regénye, amely két fiú Robinson életét mutatja be a Badacsonyban 1944 őszétől.

Az ismeretterjesztő irodalom gazdagodását jelenti a Minerva Zsebkönyvek sorozata, amely a jövőben 5 éven át havonta egy-egy liötettel jelentkezik tíz forintos áron, nyújtva a legkorszerűbb ismereteket. Az első kötet Petur László „A Földgömb hősei" c. munkája a nagy földrajzi felfedezések érdekes, izgalmas története.

Arany János születésének 150. évfordulóját nemcsak ösz- szes költeményeinek két kötetes reprezentatív kiadása, hanem Keresztúry Dezső több évtizedes gyűjtő, kutató munkája eredményeként megjeleni „S mi vagyok én...” c. Arany munkásságát 1856-ig tárgyaló kötete is fémjelzi.

A marxista elmélet klasszikus alkotása Lenin: „Állam és forradalom" c. munkája díszkiadásban jelent meg. Illés László pedig „Arcképek a magyar szocialista irodalomból” c. tanulmánykötetével az Adytól napjainkig terjedő kor alkotóinak munkásságát elemzi, sok új adattal gazdagítva eddigi ismereteinket.

Nem kimondottan az ünnepi könyvhét kiadványa. de szocialista könyvkiadásunk egyik legnépszerűbb és a legszélesebb körben is népszerűvé vált sorozata az Olcsó Könyvtár új köntösben, de a régi, a legjobbat nyújtás igényével jelentkező kötetei is ott találhatók a gazdag választékban... és még menynyi más.

Ünnep lesz tehát a müvek és olvasók nagy találkozója ismét. És akik kedvükre válogatnak majd a kínálat gazdag tárházában elmondhatják Babits Mihállyal együtt, hogy a való élettel találkoztak.

„.. .mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember —

igy él: emberben könyv s a Könyvben az Ember."

Csukly László

ARANY

Nádasa József:

Asztalbontás

A

lig néhány hete. hatvanadik születésnapjára, kapta ezt a kitűnő, legújabb gyártmányú, külföldi magnetofont, és mór megszokta, úgy érezte, soha enélkül nem tud már dolgozni. Nagyszerű dolog a technika, az emberi elme milyen pompásan segít az emberi elmének, például neki is, a mély gondolkozónak, társadalomtudósnak. a nagy nevelőnek. Mint ilyen kapta ajándékba egy egykori, kedvenc tanítványától. A csinos. ízléses műanyag dobozon fehér karton feküdt, ezekkel a szavakkal:

„A nagy nevelőnek, hálás tanítványa”.

Büszke volt rá, hogy ki mindenkit indított el az életbe, kinek adta át a tudását, ez is például, ez az ajándékozó, ott állt szakmája élén, már ő is elismert tudós, fiatalon, még innen a negyvenen, egyetemi tanár, egy tudományos intézet helyettes vezetője, eredményes kutató, akinek tanulmányait a legnagyobb külföldi, nyugati és keleti szakfolyóiratok publikálják, Lehet, nem biztos, hogy jövőre — mert ő fogja támogatni egész tekintélyével, igaz meggyőződésével — beválasztják az Akadémiába.

ö persze, ő, még magasabban áll, a legkülönböző egyetemek díszdoktora, hazai és külföldi kitüntetéseinek se szeri, se száma, szakmájában a legnagyobb tekintély. Tudásának, lelkiismeretes munkájának, és persze annak köszönheti mindezt, hogy át tudja adni gondolatait, eszméit, hogy törődik az ifjúsággal, hogy lépést tart a karral. Modem ember ő. természetes tehát, hogy az ilyen legújabb- kori találmány, mint ez a magnó, illik hozzá, nem retten vissza tőle, mint egyes bezápult konzervatívak. Hogyan csodálkozott a vén Simonyi, amikor ő már harmincöt évvel ezelőtt saját maga írógépen írta az értekezéseit, hogyan bámultak egyetemi társai, amikor több mint négy évtizede rádiót eszkábált össze!

Minden modem találmány iránt érdeklődött, minden újnak apostola volt, megértette az idők szavát — akármilyen közhely is ez. illik ez őrá. Ezért tudott ilyen fiatalnak maradni, ezért tudót közelférkőzni az ifjúság leikéhez és agyához, ő nem népszerűséghaj- hászásból ment el tanítványainak minden olyan összejövetelére, amire meghívták, hanem mert ő barátja a fiatalságnak, úgy van. A modern nevelési eszmék és metódusok megátalkodott híve, igenis, ő kitart emellett.

De eleget ábrándozott, tért el a tárgytól. Most ezt a beszédet kell elkészítenie, ugyanebben a tárgykörben mozog, már csak az utolsó bekezdés hiányzik, a rezümé, ezt most bemondja a gépbe, aztán lehallgatja, és a lehallgatás után a szalagot pergesse le Elza, és kopogtassa le az írógépen.

Tehát halljuk csak, mi volt az utolsó mondat?

Elindította a készüléket, és az mondani kezdte az ő hangján, de mégsem ismerte meg a saját hangját, a gép valahogy torzított:

.....ismerve a múltat, levonva annak tanulságait, nem feledve a győzelmeket, nem a kudarcokat, úgy kell munkálkodnunk a jelenen, hogy lerakjuk a jövő alapjait...”

B

ólintott és tovább mondta a mikrofonba 5

— Soha nem szabad, egy pillanatra sem megfeledkeznünK arról, hogy minden mai tettünk a jövő nemzedék emlékezetében múlttá válik, és rajtunk áll, hogy milyen poggyásszal indulnak el a jövőbe. És ha mi magunk, fizikailag, tán nem is érjük meg az elkövetkezendő évtizedeket, évszázadokat, mi rakjuk le ezek alapját, a roppant épület, az emberiség története, a mi 4égláinkból is készül...

Itt megállt. Ez a „készül” nem jó. Itt valami más kifejezés kell, ez lapos. Na mindegy, majd ha lehallgatja az egészet, akkor maid korrigálja, esetleg a gépírásban javítja a szöveget. Be kell fejezni, már fél nyolc van. még vacsoráznia kell, aztán el kell siebnie a fogadásra.

— ... készül. Ilyen felelősséggel szívünkben es agyunkban kell munkálkodnunk, és kell megértenünk azokat, akiket előkészítünk a jövendő megteremtésére kell teljes erőnkből támogatnunk őket. az ifjúságot, azokat, akik a helyünkre állnak. Aki nem érti meg a jövendő hordozóját, a felnövekvő nemzedékeket, annak mai esetleges sikere efemer, porrá omlik, semmivé lesz. Ezt gondolom most, ezt hirdetem, erre figyelmeztetek, hogy az Ifjúság Napja tanácskozásait ezennel ünnepélye- sen megnyitom.

Bezárta a készüléket, elégedetten simogatta végig híresen szép, magas homlokát, és jókedvűen ment át az ebédlőbe, ahol már várta az összegyűlt család, és a terített asztal.

Szokás szerint csendben vacsoráztak, ő, a felesége, a tizenhat éves Anna, a leánya és a tizennyolc éves Károly, a fia. ö, a családapa, nem szerette étkezés közben a beszélgetést, rosszak voltak a fogai, orvosa tanácsára lassan és körülményesen rágott meg minden falatot, ha beszélgetnek, megzavarják, a gyomrának sem tesz jót az ilyesmi.

A lány behozta a gyümölcsöt. A feleség« kivett egy szép nagy almát, és hámozni kezdte. Szét is vágta, kivágta belőle a magházat, az ő tányérjára tette. Amint felnézett, látta, hogy a fia az asztal túlsó végén kivesz egy gyümölcsöt, beleharap, aztán felkel:

— Kedves egészségükre.

Ö felkapta a fejét, szemüvege rávillogott • fiúra:

— Mi az?

A fiú, már indulóban, keze a szék támláján, csendes hangon mondta:

— Bocsánatot kérek, apa, tudod, hogy .jövő héten kezdődnek az érettségik, és én még a matematikát...

N

em fejezhette be, a tudÓ6 az asztalra csapott:

— Még nem tanultad meg, hogy ebben a házban csak én bonthatok asztalt?!

PSÍJTÉS

Fülöp Jánost

NA

Az asztal túlsó oldalán egy seszí nű tisztviselő ül. A felvételemet intézi.

— Neve?

Odanyújtom ujjnyomos, törődött személyi igazolványomat.

— Miért nem tartja tokban?

— kérdi, de nem vár választ, nekifekszik az írásnak, szája sarkában mozog a nyelve hegye. Mogorván nézem körülötte a fémdobozokat, szép glé- dában ott sorakozik az egész gyár. Nem szeretem a munkaügyiseket. Ha még egy megjegyzést tesz, földíszítem két húszkilós fülessel, s megyek máshová.

— Most jöttem a börtönből

— mondom kihívóan.

Föl se néz, körmei tovább valami könyvbe, aztán elém tolja az igazolványt, a munka- könyvemet, két cédulát. — Az orvoshoz — mutat az egyikre. — Ezzel meg a kazánházba, Molnár bácsit keresse. — Leteszi a tollat, rám pillant — Errare humánum est. barátom. Letöltötte? Le. Akkor meg: egyenleg. Maga most ugyanolyan ember, mint... egy másik.

Azt akarta mondani: mint én. de azt mondta: mint egy má=ik — gondolom. A tenyeremben maradt a pofon.

Végigmegyek a pocsétás, kövezett gyárudvaron. Kényesen,

a vizeiket kerülgetve, egy szép macska jön velem szembe. Rám bámul, még utánam is fordul. Fázósan púpozza a derekát — Feléje köpök.

Molnár bácsi öreg ember, kicsi, szívós. Vedlett parasztkalapot hord, amit ha tűzbe néz, lehúz a homlokára.

Rajtam végignézve föl tol ja.

— Hát neked mé nincs szakmád? — kérdi.

— Varrónő vagyok — válaszolom szemtelenül.

Elfordul.

— Nem hiszi? Nézze, hogy össze van szurkálva az ujjam hegye... Ezt az inget is én varrtam, ami rajtam van. Szeretem a megbízható munkát.

— Azt én is — mondja Molnár bácsi, de a falaknak, azzal otthagy. — Toll a füledbe — gondolom. Fényes mellényt hord, cejgnad ragot. Megjátssza itt az urat, de úgy kérdi: mé... Trágyataposó!

Szóljon még egy szót, és elsütöm a képén a pofont, ami a munkaügyin a tenyeremben maradt

De délután azt látom, hogy az öreg Molnár a főenergetikustól a salakhordókig mindenkivel egyformán, falról tárgyal. Legföljebb a kalapja állásán változtat: feltolja, lehúzza. Én. mintha levegő volnék neki.

Nem érdekel. A salakost is

hamar elzavarom. Nagyorrú vénség, úri neve van: Észter- házi, de mindenki Eszti bácsinak hívja, mert kendővel köti be fájós füleit Odajön hozzám szövegelni, firtatózni. Megjátszom a süketet. Később rátér a munkára. Hetek óta esik, a mennyezet beázott tonnaszám áll a vízben a szén. „Rád várt” — mondja, „Majd te” — mondja. „Nekem semmi” — mondja. Megunom: no, hess innét öreg szúnyogcsőd or — mondom neki. Csak bámul, nyifogatja a száját erre pipás leszek, s elküldöm melegebb éghajlat alá. Megy az öreg Molnárhoz panaszra. Nem érdekel. Lapátot választok magamnak.

Akármilyen lapát nem jó nekem. A széntrógerek vékony, szegletes lapátját szeretem, aminek keskeny a pereme, a lapja pedig akkora, mint egy ebédlőasztal, s fényesre politúrozta a munka. Szeretem a munkát, szeretem az izmaim erejét. Szeretem, hogy egy nyomra akkorát fogok, mint más kettőre se. A kétméteres termeteimhez megvan a súlyom is, az erőm is, a munkára pedig nagyon ráéheztem odabenn. Nekilátok, lapátolok, terítem a szenet — hadd szólják!

Csak akkor pihenek, ha Molnár bácsi a kazánokat eteti. Olyankor kiegyenesítem a derekam, s az őrjöngő tűzbe bámulok. Mindig szerettem nézni a tüzet. Az ajtó azonban hamar becsapódik; akkor visszafordulok a munkámhoz. Jól fogy a szénhegy. Néha úgy érzem, hátamon az öreg Molnár tekintete. Nem érdekel, még sok a szén előttem.

Így megy ez néhány napon át. Hamarabb végzek, mint hittem volna. Akkor elmegyek szólni a kőműveseknek, hogy jöhetnek a tetőre. Első eset, hogy letérek arról az útról, amit reggel és este a kapu meg a kazánház közt végigjárok. A műhelyekbe azonban nem megyek be. Utálom az idegen emberek rám forduló ábrázatát. Inkább visszabújok a kazánházba. Téblábolok ide- oda, aztán a kazánokhoz ballagok. Molnár bácsi áll előttünk, az öreg Eszti a japánere rúdján gubbaszt.

— Mit akarsz te itt? — kérdi Molnár bácsi.

— Lesülni — mondom azonnal. — Olcsóbb, mint a kvarc. A lányok nagyon szeretik, aid le van sülve.

Észreveszem, hogy az öreg a kalap alól hosszan vizsgál- gat.

— Jól van* no — mondja végül. — Nem kő elkeseredni. Amíg a kéz mozog, mindent meg tud reperálni.

Ezzel kezdődik a barátságunk.

Sokat magyarázok neki — a tűz előtt ülve, a természetemről. Nincs nekem bajom senkivel, szeretem a békességet. Ezt mindenki tudja rólam, s ezzel csinálnak bohócot belőlem, engem küldenek békítőnek. S nekem tetszik, hogy a levegőben úgy csapdosom össze a verekedőket, mint a zenész a cintányért. Ékre iszunk. S ha ital van bennem, már semmiség is elég. Kisöp- röm egyedül az apák boltját; akit egyszer megütök, annak a képe esztendőre kapja csak vissza a balanszot.

Akkor is úgy történt. Nagyon részeg voltam. S egy ártatlan emb^r húzta ki a gyufát, fejestül.

— Megfogadtam, hogy többé nem iszom — mesélem Molnár bácsinak. — De azt ne higgye, hogy a vérem megnyugodott ... Csak egyszer szóljon valaki... Akkor szépen kidobnak innét, berúgok, s kezdődik az egész elölről.

Az öreg biggyeszt, de nem szól semmit Ilyenkor a kazánokat se mutogatja, tanitgat- ja. Csak Eszti bácsi nézeget a japánere rúdján, mint egy tárka varjú. Másnapra azonban megint helyreáll közöttünk a béke.

Aztán jön az első szép nap. E'iatal levegővel szívja tele mellét az ég, szétszaladnak a felhők. Eszti bácsi leveszi a kendőjét. Délben kiül az ebédjével a többiek közé, a fal elé, a napra.

— Maga mé nem megy ki?

— kérdem Molnár bácsit.

— Kapok én itt elég napot

— dörmögi.

Várom, hogy majd engem küld, de nem szól. Én ugyan nem megyek! Eszem. Rosszul csukhattam be a lábosom, fogam alatt finom szénpor csikorog.

Fújás után nyögve ereszkedik le a lépcsőn Eszti bá.

— Mé nem íjiaradt kinn? — kérdem. — Ami salak itt van, kidobtam volna én ...

Erre — csak bámulok — az öreg begolyózik. Hogy én ki akarom őt túrni. Ordít, fie- cseg a nyála, kiabálja a gonosz szavakat, s a végén; ,,'fi* börtöntöltelék!”

Elsápadok, megfogom a grabancát, fölemelem ...

... És kapok két lórugás pofont Molnár bácsitól. Oldalról, visszakézből, de akkorát, hogy beletántorodok. Elejtem az öreg Esztit, feléje fordulok. Az arcán se harag, se szigorúság, se félelem.

Csak a fején a kalap áll csáléra, nevetségesen.

Nézem. S mire megértem, elsistereg a dühöm. Fújok egyet. A fújás kiviszi Eszti bát a kazánházból.

Másnap is tart a szép idő, egész délelőtt a kazánokat magyarázza Molnár bácsi. Délben int, fogja a lábosát, felmegyünk a lépcsőn. Nagy Ováció támad; jé, a Jani bácsi!... No, ilyen se volt még!... Kőművesek, lányok, udvarosok egymást kiabálják túl. Nagy lehet az öreg tekintélye a bejárók közt.

Mikor látják, hogy szólni akar, elhallgatnak.

— Ami jár, az jár — mondja a csöndben. — A napsütés mindenkit megillet.

Egész ebédidőben erről folyik a szó. Hogy milyen jól mondja a Jani bácsi.

Én csak ülök, eszem az ebédem. tartom a képem a napnak. Ügy számolom, ha tart a szép idő. egy hét alatt megfogja a nap a bőrömet.