Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-09 / 83. szám
1967. április 9. vasárnap V * D 7 Vasárnapi levél A garanciáról A szocialista művészet és a stílus szabadsága Olvashatjuk újságoknak írott panaszokként, hallhatjuk napirenden a rádióban: mennyi nyűglődéssel, bősz- szúsággal terhes dolog nálunk garanciális ügyekben intézkedni. Főképp gyorsan és eredménnyel eljárni. Garancia címmej. a Ludas Matyi múltheti száma is tájékoztat bennünket a garanciával kapcsolatos bürokrácia egy klasszikus esetéről, — de hozzá hasonlót napirenden és tucatjával produkál az élet, (kezdve egy új otthonba beköltözés garanciális huzavonáitól egész a televíziós garanciákig), a legváltozatosabb és legképtelenebb formákban. Bizonyára mindnyájan hallottunk már tetszetős történeteket arról, hogy neves világcégek, márkás nagy- vállalatok milyen pedánsan vigyáznak, mennyire kényesek hírnevükre, a legkisebb dolgokban is. A garancia tehát annyit ér, amennyit valóra váltanak belőle. Ma már egyetlen gyártmányára adó, magát a minőségek versenyében valamire tartó vállalat sem engedheti meg azt a könnyelműséget, hogy produktuma mellé oda ne állítaná a garancia biztonsági fedezetét, mely a kereskedelmi forgalomban a vásárló bizalmának legfontosabb alapja. Ezzel nagyobbára nincs is semmi hiba. Az ember megveszi a kiszemelt árut, s mellé megkapja azt a füzetkét, vagy lapot, melynek alapján jogosult bizonyos ideig az esetleges hibásodás díjmentes javíttatására, esetleg az áru cseréjére. A garancialap azonban csak papíros —, gyakorlati értékűvé akkor válik, ha a rajta foglaltaknak a javítására kijelölt szervizek időben, előzékenyen és megnyugtató módon eleget is tesznek. A szervizek általában a gyártó vállalattal állnak közvetlen kapcsolatban. Feltételezhető: a végzett szolgáltatásért ellenszolgáltatást élveznek, pénzt kapnak, hogy a gyár hibás, vagy idő előtt meghibásodó készítményeit használhatóvá tegyék. Megfoghatatlan hát, miért oly tömeges arányú mégis a panasz a javító szervizekre, mind az ügyfelekkel való kurta bánás, mind a javítás idejét és minőségét illetően. A Ludas klasszikus esettel példáz, méghozzá olyan országosan kiterjedt szervizt érintőn, mint a G EL KA. Amit elmond, mégsem meglepő, mert nem egyedi eset. Szinte mindnyájunk emléktárában meghúzódik valami hozzá hasonló. De miért? Nézi az ember a képernyőn a Magyar Hirdető műsorát, s felbukkan benne csábos ajánlattal a GÉL KA. Hogy éjjel és nappal, vasár- és ünnepnap. A nap minden szakában a közönség szolgálatában. Lehet. Lehet, hogy így igaz? Ám a tapasztalás szerint korántsem mindegy: jótállásos, vagy fizető-e a beteg készülék, melyhez a céget orvosolni hívják. De ki merné felelősséggel állítani, hogy nem jönnek a hívásra!? Hogyne jönnének! Csak az a nagy kérdés: mikor? ... Ez pedig nem közömbös. A televíziókhoz mellékelt utasításban például olvashatunk egy érdekes passzust: „A javító vállalatok kötelesek munkájukat úgy megszervezni, hogy a javításokat lehetőleg a meghibásodott termékek átvételétől számított nyolc nap alatt elvégezzék. Ellenkező esetben a gyártó mű köteles a nyolc napot meghaladó időt garanciális hosszabítással pótolni.” Na, itt a bibi, a felelősség alóli kibúvó nagy lehetősége. A javító vállalat — ez esetben a GELKA —■ nem jön sem az első, sem a második, sem a harmadik hívásra. Ígéreteket tesz, de nem jön. Telnek a napok, nem jön. mert ahogy a rendelkezés szól: javításra az átvételtől számított nyolc nap alatt köteles. Ergo: nem átvenni annyi, mint nemlétezőnek tudni azt, ami: van. A panasz nem létezik, csupán a kliens víziója, attól a televíziója még egészen kifogástalan lehet. Ha nincs hiba: nincs javítandó —, nincs igazítandó a garanciaidőn. Elégedjék meg a kliens annyival, amennyit kezdetben kimértek, ne mindent a jótállástól várjon, elvégre a szerviz is a piacról él. A készpénz piacból. Hát igen. Elég lehangoló tapasztalás, hogy a garancialevélnek inkább névleges, mint valóságos az értéke. Jámbor halandó tarlós takarékosság útján megveszi az árut, a „tartós” fogyasztási cikket, s azon veszi magát észre, hogy a részlet, melyet havonta nyög, tartósabbnak bizonyul, mint a cikk, melyet tartósnak bizony latoztak. De annyi baj, ott a garancialevél, ott a szerviz. Hol is a szerviz? ... Hamar a telefont. Tizennégy- huszonegy? ... GELKA? ... Hogy már ma/ ... __ ...Halló! GELKA?... Hogy ma mindenképp?... — Gelka?... Értem... Hogy egy emberük jár.... Még biciklije sincs? ... Szegény ember!... Tehát ma feltétlen? ... — Kérem, már nyolcadik napja várjuk... Azóta nem mozdulhatunk itthonról... Legalább ne szögeznének a lakáshoz... ha nem ígérik biztosra ... Szóval maradjunk itthon? Már útban vannak? Na, végre, hálás köszönet. — Halló! Maguk kis hamisak! Ma éppen kilencedik napja. Most már csak annyit szeretnénk: hagyják a fenébe az egészet. Szólunk inkább a konkuvrenciánul Annak talán biciklije is akad. Az ügy imigyen a lovagiasság szabályai szerint lezártnak vehető. A probléma mindössze annyi: a jámbor ügyfél hol keresse kárpótlását az elfecsérelt napokért. Hiszen ahogy az Írás mondja: ......a meghibás odott termékek átvételétől számított nyolc nap alatt...” S hogy: „ellenkező esetben a gyártó mű köteles a nyolc napot meghaladó időt garanciális hosz- szabbítással pótolni.” Hát a GELKA már aligha. A Vegyesipari Vállalatnak meg mi köze más Ígéretéhez. Nincs a teremtésben vesztes, csak én! Viszont ideje lenne, ha „tartós” cikkeket gyártó üzemeink — már csak presztízsük érdekében is — becsületet szereznének végre az aláírásukkal jegyzett garanciapapírnak. Barna Tibor A Magyar Szocialista Munkáspárt legutóbbi kongresszusán a művészet- politika alapelvei között fontos tételként szerepelt a stílusok szabadsága. Felkapta ezt a megfogalmazást a nyugati sajtó, több lap kiemelt helyen ismertette Kádár János és Szirmai István erre vonatkozó megjegyzéseit, de nálunk is sokan gondolták, hogy itt most módosítottuk a marxista esztétika alapelveit, vagy legalábbis „engedményt” tettünk. Abból indultak ki, hogy a marxista művészetfelfogás nem lehet közömbös a stílusokkal szemben, hogy elvileg és eltökélten ragaszkodunk a realizmus stílusához, és legfeljebb időlegesen, átmenetileg hagyunk helyet — a szocialista művészeten belül — más stílusoknak. Mi tehát itt a valódi helyzet? Valóban visszavonásról, vagy elvi engedményről van szó? Vagy pedig a marxista esztétika változatlan alapelveinek új, jobb megfogalmazásáról ? Nem kell késlekednünk a válasszal: az utóbbiról. A marxista esztétika alapelvei változatlanok, s így változatlan művészetpolitikánk is. A szocialista művészetről változatlanul valljuk, hogy a művész realista magatartását kell tükröznie, olyan magatartást tehát, amely a művészetet nem öncélnak tekinti, hanem a nép, az emberek ügyének, amely a művészettel nem csupán „saját fájdalmát, s örömét akarja eldalolni”, hanem fel akar-, ja tárni a bennünket körülvevő. velünk kapcsolatos világ törvényeit, s részt akar venni pozitív irányú átalakításában. A szociahsta művészet ilyen értelemben mindig szocialista realizmust is jelent. Amiből az következik, hogy a szocialista realizmus nem stílus, hanem művészi magatartás, A két fogalomban közös az, hogy mindkettő valamilyen fajta választást, kiválasztást jelent, de a magatartás az életre, a stílus pedig a művészetre vonatkozóan. Amikor magatartásról beszélünk, azt jelöljük vele, hogy milyen viszonyt vállalunk az élettel szemben, hogy hogyan lépünk fel az élet adott jelenségeivel kapcsolatban. A művészi magatartás ennek megfelelően azt jelenti, hogy minek érdekében akarjuk felhasználni a művészetet Ezzel szemben a stílus kategóriájával azt jelöljük, hogy a művészet kifejező- eszközei közül mit választunk az alapvető magatartás kifejezése érdekében. A művészi magatartás alapvető szerepét nemcsak a marxista esztétika hangsúlyozta. Babits Mihály írta például Karinthy Frigyes halála alkalmából megjelent nekrológjában, hogy minden nagy írói mű voltaképpen egy jellemző, új magatartást fogalmaz meg az élettel szemben. S ezt a tételt Karinthy példáján bizonyítja, ő ugyanis valóban nemcsak új hangot jelentett a magyar irodalomban, de egy új. addig még ki nem fejezett magatartást az élettel, halállal, a társadalommal, társadalmi haladással, a háborúval, békével, szóval az emberi élet nagy kérdéseivel kapcsolatban. Ez a magatartás a művészi mű lényege. Igaz persze, hogy egy bizonyos magatartás kedvez egy bizonyos stílusnak. A magatartás és a stílus ösz- szefüggése azonban mégsem feltétlen. Az élet minden dimenzióban végtelen, a művész számára tehát gyakorlatilag kimeríthetetlen. Egyazon alapvető magatartáson belül számtalan indokolt és elfogadható rész-magatartás helyezkedhet el, egyazon művészi magatartást sokféle stílus szolgálhat. A helyes képet az zavarta meg, hogy sokan mást értettek realizmuson, nem a valóság feltárására és megváltoztatására irányuló magatartást. hanem olyan stílust, amely a valóságot a valóság közvetlenül szemlélhető síkjával azonosítja. Valóban, a művészeti irodalom egy részében így — így a nyugati esztétikában is —. használják a realizmus szót. Azt a művet nevezik realistának, amelyben nem fordulnak elő fantasztikus lények és események, ahol mindig megmaradunk a tapasztalati valóság szintjén. Jól tudjuk azonban, hogy az igazi valóság sokkal szélesebb ennél. Lényeg: a művésznek azonban minden esetben úgy kell bemutatnia a jelenséget, hogy benne megláthassuk a lényeget is. Ez aktív beavatkozást igényel a valóság felületébe. s itt a stílusoknak egészen széles skálája lehetséges. Picasso Guernicája, amely víziószerű látomásban mutciija be a fasiszták által szétbombázott városka képét, realista magatartást tükröz, stílusában azonban nem valószerű, a valóság elemeiből építkezik ugyan, de ábrázolásmódjában eltér a köznapi valóság felületétől. A stílus ugyanakkor önmagában nem bizonyíték egy alkotásnak sem értéke, sem mondanivalójának haladó jellege mellett, ugyanabban a stílusban értékes, kevésbé értékes és értéktelen, haladó. konvencionális és reakciós ’mondanivalójú művek is születtek már. A marxista esztétikában az utóbbi években nemzetközi méretekben vita bontakozott ki, többek között éppen a realizmus kérdéséről. Nem mondhatjuk ugyan, hogy ez a vita már nyugvópontra jutott, a fejlődés tendenciái azonban már kirajzolódtak. Ennek alapján azt mondhatjuk. hogy a vita résztvevői, tehát általában a marxista esztéták n^m fogadják el a realista magatartás és a közvetlenül valósághű ábrázolás azonosítását. Igaz. hogy a megoldást többféle irányban is keresik: vagy ki akarják tágítani a realizmust a magatartás irányába, esetleg még azon túl — „parttalan realizmus” —, vagy le akarják szűkíteni a stílusra. Ez a terminológiai kérdés azonban mégsem a dolog lényege. A lényeg az, hogy a szocialista művészet programját. s programot kifejező elvet senki sem azonosítja a stílussal. A marxista esztétika tehát nem időleges politikából, nem „taktikai húzásból” vallja a művészet teljes stílusbeli szabadságát, hanem elvi okokból. A stílusok többféleség» ugyanis éppen a fejlődés segítője. A társadalom fejlődése nem halad afelé, hogy elmosson ember és ember között minden személyes, ízlésbeli slb. különbséget, ellenkezőleg. a szocialista társadalom egyenlősége a személyiség szabad fejlődésével együtt alkot egységet. Nem azért nem kívánunk tehát magunknak uniformizált, egyetlen stílusban jelentkező művészetet, mert „nem jött még el az ideje”, hanem mert egyrészt az emberek sokféle igényét ki kell elégíteni, másrészt — s ez a legfontosabb —, a művészi stílusok küzdelme, egymással való harca, egymás mellett való létezése elevenné teszi a fejlődést és biztosítja a művészet még erőteljesebb kibontakozását. Ennek a fejlődésnek természetesen a mi felfogásunk szerint van egy alapvető iránya. s azt szoktuk megfogalmazni a szocialista realizmus kifejezésében. Olyan művészet, amely stílusát annak érdekében alakítja ki, hogy közelebb kerüljön a valóság lényegéhez, és nem annak érdekében, hogy eltávolodjon tőle. Ezért egészíti ki a stílusok szabadságának elvét a kritika szabadságáé. Nem a „tévedhetetlen” bírálaté, hanem a vélemények és álláspontok harcáé, S amely nem elsősorban annak eldöntésére irányul, hogy „ki a realista”, hanem arra, hogy mi hát aa igazság. Mert ha a művészet akkor realista, ha a művészetnél is jobban érdekli aa élet, akkor ugyanezt mondhatjuk a kritikáról is. Ami mindkettőből kiemelkedik, az az élet igazsága. Nem a művészeté, inert az csak aa életet szolgálja. Vitányi Iván , LÁNC, ESZTER-LÁNC . A BALASSAGYARMATI PALÓC-LIGET ÖREG FAI ALATT
