Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-09 / 83. szám
8 NÓGR AD 1967 április 9. vasárnap mm jr POLGAR ISTVÁN TAMAS ISTVÁN DANYI GYULA Tékozló fiú Havas fa, óriási gomba, madár érinti, és ezüst por hűti zizegve kalapomra, ötszáz kéményből száll a füst, indázva száll és kavarogva. Bealkonyult. A hó világit. Ügy rémlik, minden tetszhalott ma. Lopózkodva megyek hónáig — legalább egy kutya csaholna, vagy a szél fújná halk danáit. Végrel A vedlett, narancssárga ház ablakából elhaló hang ömlik ki az út havára — 6, régi harmonikaszó! Megaáffm, bármi is az ára, foggdj viasza, falum, te jó. LAN VÖK arcát hoztam magammal széles kertem piros sárga virágai közé Leülni almafám kéktollú boltozata alá És ráismertek kertem lombjaira A virágokat nevén szólították A virágok is ráismertek a lányok arcára És nem tudtak haragudni Sem a virágok Sem a lányok A fészekhez Erdős hegyek között egy marék ház, salaképítmény — maradék. bányatelep te nekem minden, itt ragyogsz az emlékeimben. Én csak veled lehetek védett. testi, lelki kínokban érett erő dobtál engem a napra, hogy ráismerhessek magamra. Lukács, Török, Kurcsik és Balon egyik sem él már csak a falon őrzik őket megsárgult képek. — Mint jó szén a testük elégett. A nyáron elmegyek hozzátok megnézem a gyerek, hol játszott és megkeresem azt a házat, hol először láttam anyámat. JOBBÁGY KÁROLY: Az eldobott vil/anólánip Apróság. Filléres vacak. Szók életében egyszer villan, de oly hővel, hogy az üveg olvad és megpattogzanak falai, púpok nőnek rajta. El lehet dobni Vége van. Hogy ebben az egyszeri fényben, mi állt sugárban, és miért, kiért pusztult el ez itt? Buta csoportkép? TÖTH ELEMÉR KÉT VERSE CÉCÉRNÉZÖ Amíg a szemem fénylik, mert örökre nem fénylik, amíg a szelet hallom, mert örökre nem hallom, amíg a hullám ringat, mert örökre nem ringat, az ébrenlétre intek, álnoktól óva intek, máshova nem is nézek, minden cégért megnézek, pár helyre be is megyek, de sok mellett elmegyek. Vagy pedig egy feledhetetlen pillanat itta be szétszórt fényeit... Mitől függ? Értelmet mi ad mindennek? Ki tudja? Hiszen a „feledhetetlen” hirtelen lehet szürke, szégyenletes s a csoportkép — ereklye lesz, mit csókolgatnak szüntelen. Csak az idő peregjen úgy, hogy ezt, vagy amazt igazolja, s volt már értelme, hogy kigyúlj. világíts győztesen, dalolva. Vagy elbuksz és csak köpnek rád, s úgy emlegetnek: Buta szolga. Könyörülj rajtam sors! Legyen igaz és megcáfolhatatlan vUlanólámpa életem. Foglalkoztat a kérdés Azt is ipondhatom, az eső korbácsa végigvert a településen. Azt is hihetném, a cseppjei gyöngyök, összegyűjtöm őket éjszaka. Mindent mondhatok erről az esőről, de nem érzem feladatomnak. Foglalkoztat a kérdés, mennyi más ügy elmarad, míg erről beszélek. KÁLDI JÁNOS fJ szembejut egy tréfa, amelyet kezdőbb újságíró ^ koromban űztek velem a dunántúli városkában, ahol tanultam a „szakmát”, bár hol nem tanul az ember. Azt kérte a szerkesztőm, készítsek interjút a helyben lakó katolikus püspökkel, egyik kérdésem az legyen: hol lakik az isten? Emlékszem a vasvári Zöldfa vendéglő zsúfolt éttermére is, ahol egy író—olvasó találkozó kapcsán a helység %>olgárai békésen fogyasztották a frissen sülteket, ropogtatták a harsogó fejessalátát, kortyolták a mértékkel mért bort, közben irodalomról, alkotóról, alkotásról, műről, életről, halálról, létről és értelméről tettek fel kérdéseket az írónak, aki ott ült közöttük a fehér asztalok mellett, s akiről úgy gondolták, tudja valamennyi kérdésre az egyértelmű, a megváltó választ. Nem felejtem a folyóiratok hasábjairól, valamint két megjelent kötetének lapjairól már régen ismert rangos tehetségű költő, Káldi János szavait sem, amikor sok évvel ezelőtt arra biztatott, hogy nagyon szeressem a magyar irodalmat, amely a mi életünk, reményünk, szabadságunk, sírásunk, örömünk, mindenünk. S végül néhány szót Kassák Lajos 1944. májusában rótt naplójegyzetéről, amelyet a Kis könyv haldoklásunk emlékére című könyvben jelentetett meg az Űj Idők Irodalmi Intézet R. T. 1945-ben, s amelyben az író lejegyzi a nemrég elhunyt Kossuth-díjas szobrászművésszel, Bokros Birman Dezsővel a próbáló időben történt beszélgetését. Akkor többi között azt mondta neki a neves művész: — Azt hiszem, mégiscsak igazuk van azoknak, akik a magamfajta embert el akarják pusztítani. Mindig dolgozni, mindig akarni valami újat, valami nyugtalanítóan szépet, mi értelme ennek? Lehet, hogy senkinek semmi szüksége rá. Maga még nem gondolt erre? Mit akarok az interjúval, a Zöldfa vendéglővel, a dunántúli tanárköltő, s B. B. D. Kassák Lajos által ránkmaradt szavaival? Igazán semmi különöset. Csupán „verses idő” által rámkényszerített emlékezés vetette fel ismét őket Az interjú nem készült el, nem is volt rá szüksége a lapnak, tréfa volt. Amikor ünnepélyes arccal bekísértek a kollégák a főszerkesztői szobába, a kényelmes fotelok egyikében nem a püspök titkára, hanem egy tréfás kedvű barátom terpeszkedett vörös posztóba csavart fejjel. Jót nevettünk. De tényleg, hol lakik az isten? Az ég zugában, vagy mibennünk, szívünkben, koponyánkban? Az űrhajósok még nem találkoztak vele, ott nem lakhat, az orvosok szerint koponyánkat az agyvelő tölti lei, ott nem lakhat, a szivünkben piros vér áramlik, ha figyelünk, halljuk a dübögését, ott nem lakhat. Nincs is isten? Ki hozta hát létre a mozgásformáiban változó anyagot, a társadalmak gazdasági alapjait, a vallások, az erkölcs, az irodalmak, a művészetek csodálatos felépítményét? Az ember. Isten van, mi vagyunk. (' én azt hiszem, mégsincs igazuk azoknak, akik cí' a magunkfajta embert el akarják pusztítani. Mindig dolgozni, akarni valami újat, valami nyugtalanítóan szépet, mi értelme ennek? B. B. D. tudta legjobban, hogy éppen maga a dolog, maga az új, maga a nyugtalanítóan szép az értelme. S azt is, hogy mindenkinek szüksége van erre. Az embert nem szabad elpusztítani. ■ j-----------------------------------------------------------------------------------V IHAR BÉLA Önarckép 1945 Most kezdünk el majd élni... — szólottám meghatott hangon az asszonyomnak, s amint hajnalodott, holtakra emlékeztem, akik e pillanat szórajával szálltak sírba, s feküsznek föld alatt. Mi megmaradtunk — mondtam. Szemembe könny szökött, szívembe csend, merengés, majd láng és rom között már új ízét éreztem az elfeledt szavaknak: jövő, ember, igazság... — zsendültek, felfakadtak, így szárnyalt fel a reggel, hulló ködeivel. Ha elfelejtenélek, nyelvem apadjon el. Motyőnkkal, hazafelé, húztam a taligát: kislányom a nyakamban, zászlómon a világ. BÉNYEI JÓZSEF AZT IS TUDD HALOTTAK Meghalt egy derék kalapos, megmaradt kilenc-tiz kalapja. Sírjánál özvegy, két gyerek s néhány régi kuncsaft siratta. Meghalt egy magányos öreg, elföldelték. Fázott a papja, unta az egész micsodát, otthon várt rá kártyája, sakkja. Megöltek mennyi magzatot és senki őket nem siratta. Anyjuk harmadnap dolgozott s mozijegyet vett negyedhatra. Azt mondtad, eljössz egyszer a télben; ha kiált is a fagy, akkor is jössz utánam; földob majd a táj az óriási hold-virág alatt, ahogy sietsz a hó parazsában: eltökélt, sárga fáklyaként suhogsz mögöttem, a szívednek már nincs is miértje; ha nagyon kellek, hát el ne maradj; ne figyelj semmilyen ágvég-neszezésre; ne hallgass a palánkok mögül előzuhogó viharra, á végeszakadatlan hósírásra: ne fogjon vissza a csöndesség hívó szava, ön-békességed bársony varázsa. De azt is tudd, hogy a fájdalom honába léptél, s az: végtelenbe terjed; és sokszor megtépi majd a szél nefelejcses holdkoszorúdat — ezt a szerelmet. 1967. ÁPRILIS 11.
