Nógrád, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-05 / 55. szám
8 Föon AD ÍOflT március 5. vasárnap válogatunk Palotai Borist Nem — Már nyolcadik hete... — mondta az öregasszony, és várta, hogy a lánya sóhajtson. De a sóhajtás elmaradt. — Az a fő, hogy jobban vagy — mondta szigorú mosollyal Vilma, s a szájaszéle vibrált, össze kellett szorítania, attól keményedéit mega mosoly az arcán. — Beszéltem az orvossal. Jövő héten hazaenged. A kórteremben megfülledt a levegő. A verejtékes testek kigőzölgését nem tudta elnyomni a kinti világ illata, amelyet a látogatók hoztak magukkal. Vilma egy cserép jácintot tett az asztalra, támadóan édes illatán keresztül- szivárgott az öregasszony sa- vanykás lehelete. — Jövő hét... azt csak úgy mondják — dün,nyögte az öregasszony, és a falnak fordult. Vékony hajfonata szürke madzagként futott a hátára. — Én már el lennék itt... csak miattad... Hogy bírod .. hogy bírod egyedül? — Azzal, ne törődj, mama. látod, bírom. Kóstold met reggel sütöttem. Az öregasszony gyanakodva harapott a piskótatésztába.— Nem szalonnás. —- Miért lenne szalonnás? — A sóhajtás most hangzott éL Fegyelmezett sóhajtás volt, nem az a mélyről fakadó, kétségbeesett, mely az öregasz- szony idegeiben élt. — Mennyi bajt zúdítok a nyakadba, mennyi munkát! Bevásárlás, főzés... mikor jutsz hozzá, hogy a magad dolgát csináld? — Hát... úgy osztom be, hogy mindenre jusson idő. Épp most készültem el két borítólap-tervvel — mondta Vilma egy árnyalattal lelkesebben, mint ahogy akarta. Nem tartozott a befutott grafikusok közé. Még mindig rengeteg utánjárás, telefonálgatás előzte meg, hogy megrendeléseket kapjon. Mire a rajzasztalához ült, elfáradt a könnyed csevegéstől, attól, hogy „fontos’ emberekkel itta a duplákat, miközben azon töprengett, nem oélraveze- tőbb-e. ha panaszkodik: tét gyerek, meg a mama... a férjem disszidált... úgy maradtam itt... Kislánykorában, amikor tánciskolába járt, az ’’olt a vágya, hogy azt mondhassa, minden négyesem foglalt már. De erre sohasem került a sor. Nagylánykorában azt szerette volna, ha egyszer legalá ob késve érkezik a randevúra. Ez sem sikerült. Mindig előbb érkezett, mindig neki kellett várni, az ajtónyílást lesni, szorongva számolni a perceket. Most pedig arról álmodozott, hogy a noteszában böngészgetve kijelenthesse: sajnos, képtelen vagyok több munkát vállalni! — Na. mamikéin... minden úgy megy, mint a karika- csapás. — Hogy bírod... — hajtogatta az öregasszony. — Az a sok bevásárlás, cipekedés... nekem nem volt sok. Egészéit: mben azt csináltam. eliá* ’ a családot, úgy beosz- ta ú . r de te . .. sohasem tudtál leosztani. — Most tudok... Az ember belejön. Egy-kettőre összecsapom az ebédet... Az öregasszony arca besüppedt. a szeme is mintha hátrább csúszott volna. — összecsapni ... Mindennek megvan áz ideje... Képzelem, hogy néz ki a lakás. A parkett ösz- szetaposva, a szekrény teteje poros. Nem is győzheted egymagádban. segítség nélkül. — Győzöm — mondta Vilma eltökélt türelemmel. — Szegény mama. még mindig a parkett miatt bánkódik. Olyan a lakás, mint egy zsibvásár. A gyerekek nem segítenek, önzők, akár az apjuk! Természetesnek találják, hogy tlé- bük rakja az ételt, mosson, főzzön rájuk. Észre sem veszik. hogy az örökös gondban elmorzsolódik az élete. Az öregasszony szempillája megrebbent. — Szóval, győzöd — mondta színtelen hangon. — Mit adsz ma vacsorára? Mit tudom én, gondoLta Vilma. Ezer dolgot kell még addig lebonyolítani. Dudás megígérte, hogy egy plakáttervezést szerez neki. Mit főz! Majd csak akad valami otthon. Ha más nem... — Mit mondasz, mamikám? — Semmit Vilma abban a percben megérezte, hogy a mama azt várta tőle, hogy kétségbeesve panaszolja, meg se tudok mozdulni mama nélkül, képtelen vagyok dolgozni, nézzen rám, ez a sok házimunka lenyúz, tönkretesz, kiszívja az energiámat Az nyugtatta volna meg a mamát... Ha ő nélküle boldogul, akkor mire való az erőlködése, hogy ezt a rozoga szervezetét foltozgassa... mi értelme az életének, ha nem tudja hasznukra fordítani, ha minden úgy megy, mint a karikacsapás?! — Paradicsomlevest főzök. Bontok egy üveget... — Ugyan — legyintett az öregasszony. — Ildikó utálja a paradicsomlevest — Nem válogatunk — mondta összeszűkült torokkal Vilma, mert valami gyengédet akart mondani, valami olyat, hogy a mama megsejtse, szüksége van rá, az éjszakáit átvirrasztja miatta, reszket érte, el sem tudja képzelni az életét nélküle, mama. mama! De csak ez a suta, szigorú mondat jött ki belőle: nem válogatunk! Amikor beadta a vacsorát, Ildikó elfintorította az árcát. — Paradicsomleves! Mikor jön haza a nagymama? — és zaklatottan, reszelés sírással, — mikor jön már haza? Mindenért szidsz és paradicsomlevest kell enni és ideges vagy és... — hirtelen félrekapta a fejét, mint aki pofont véd ki. Sohasem értette meg, hogy pofon helyett miért szorította úgy magához az anyja, hogy a brosstűje recésre nyomta a homlokát. Mikszáth Kálmán: Egy kis EGY KEDVES dalocskát dúdolva fogtam korán reggel az öltözködéshez. Bajuszomat elégedett mosollyal keféltem, s be kellett vallanom, hogy a tükörben oly szeretetreméltó fiút látok, kihez hasonló legföllebb én lehetek a — valóságban. Vagy megfordítva? Igazán, nem tudtam volna megmondani. Az egész világ rózsaszínű felhővé gomolyodott össze előttem, s én nem voltam képes megkülönböztetni, vajon az a felhő rózsalevelekből vagy égő, szerelmes szivekből alá- kult-e? Istenem, ki is vehetné rossz néven egy vőlegénytől, hogy esküvője napján meg van zavarva a feje! És én vőlegény voltam, mégpedig a közvélemény vőlegénye ... Délceg fiú voltam; szemeimből tüzes jókedv sziporkázott; fürtjeim csábítóan göndörödtek homlokomra; tudtam sokat beszélni — semmiről; kitűnően lovagoltam; kardra, pisztolyra verekedni, fölségesen lejtettem a keringőt, raktam a csárdást: csoda-e hát. hogy az a bájos, hiú asszony, a közvélemény, belémszeretett. s eljegyzett magának? Én legalább cseppet se csodálkoztam, midőn Karancsi Péter, Fütykös Lázár. Epöli Gábor, meg Rigó Dani nagy mm avonta ötször jött ki la- ** kásomra a telefonközponttól a szerelő, hogy megvizsgálja készülékemet. Helyreállította az összeköttetést. Közölte, hogy minden rendben van. Nagyon örültem szávainak, végre újból jól működik a készülékem. Am a kővetkező napokban ugyanabban az órában a jól ismert hang újból felébresztett. Mintha semmi sem történt volna. — Korynt szövetkezet? — Nem! — Bocsánatért esedezem — restelkedett — újabb téves kapcsolás történt. — Csekélység — válaszoltam. — Hozzászoktam, nem tesz semmit. Megpróbáltam újból elaludni. Eredménytelenül. Az udvarias ember ismételten és ismételten felhívott, hogy aztán illedelmesen bocsánatot kérjen. tévedés becsülettudással bekopogtak hozzám, s megkérték a kezemet a csentei választókerület számára. Természetesen kosarat adtam nekik habozás nélkül. Csakhogy abba a kosárba száz összegöngyölt zászló, s tízszer annyi kortestoll volt csomagolva. Személyesen ugyan nem mentem a menyasszonyomat meglátogatni; mert egyszer a torkom fájt (nem beszélhettem volna), máskor pedig az orromon támadt kelés (nem hódíthattam volna): de azért a dolgok teljes rendben folytak. Fütykös Lazárnak 62 esztendős ember létére olyan atya- lisága volt a megyében. Rigó Dani szép szóval. Karancsi Péter ököllel és Epöli Gábor jó borral annyira győzték, hogy az ellentábor vereségét már hetekkel a választás előtt bizonyosnak lehetett mondani. Az ellenfél a régi képviselőt léptette föl, aki mellett a főispán, az összes megyei tiszt- viselőség és a kerület úri osztálya küzdött, s akiről azt állították, hogy harmincéves közpályán sok jó szolgálatot tett már a hazának ;de az én hetyke bajszomnak az ő deres szakállát, viruló képemnek az ő ráncos arcát, könnyű járásomnak az ő tipegését nem volt nehéz legyőzni. A FŐISPÁN fogait csikorgatta, a főjegyzőtől le a napi4natol Potenkovaki A szakember hónap múlva barátom segítségét kértem. Javasolt is egy szerelőt. — Nem lesz olcsó mulatság. Rendkívül tehetséges, meg kell hát fizetni. A technika minden csínyját-bínját ismeri. Arany kezei vannak, okos feje. Remek fickó és ráadásul rokonszenves is. Erről majd magad is meggyőződhetsz. Délután jelentkezett a szerelő. — Hány órakor szokták megzavarni? díjas másolóig valamennyi hivatalnok reszketett haragjától.. mind nem használt semmit! Latba vetették tekintélyüket; a kormány minden hatalmát fölhasználták; azután, mikor a jelöltjük magasztalá- sába belefáradtak, rágalmaztak engem is Elmondták, hogy mindig a balerinák szoknyáját taposom hogy összes tudományomat a fodrászom fecsegéseiből merítem, — mind hiába való volt! Az én négy kortesem győzte az ő köveiket — kenyérrel és borral! Az ellenfél kivénhedt patrióta, — mint mondják: országos hírű kapacitás volt... de az én eszközeim mégis jobban tudták a népet kapacitálni. — Hej, szép dolog is az a népszerűség!... Ezzel az önérzetes sóhajtással feküdtem le a nagy nap előestéjén, s ennek a sóhajtásnak édes legyintésére pirult oly kerekké arcom a nagy nap hajnalán... , A piperézés sok időt .rabolt el (gondoskodnom kellett a kedvező hatásról!), a vasúti állomáshoz tehát úgy érkeztem, hogy nagy hirtelen még fölkapaszkodhattam egy kupéba. A szivem zakatolt, a fejem zúgott... olvasni kezdtem. De szemeim előtt boszorkánytáncra keltek az apró betűk. A fák csupa zászlóknak tűntek föl, melyeken az én nevem ragyogott. A kövek csillámain az én dicsőségemet láttam. A gép dübörgése mintha népek ezreit lelkesítő rindás lett volna ... úgy elkápráztatott. Éreztem r. diadal mámorát: éreztem a szép asszonyok kézszorítását: láttam, hogy kendőiket lobogtatják, csókjaikat szórják felém ... szédültem, s lázban — 8-kor. — 7,30-kor Önnél leszek — ígérte. Pontosan érkezett, a készülék közelében leült és reggelizni kezdett. Zsebkésével kolbászt szeletelt vastagon, és néhány kortynyi italt nyelt le az üvegtermoszból. Nyolckor csengett a telefon. A szerelő lenyelte a kolbász maradékát, felemelte a hallgatót, és higgadtan a füléhez emelte. — Nem! — kiáltotta. — Nem a Korynt szövetkezet, hanem magánlakás. És ne merészelj mégegyszer hívni, te nyomorult! Most pedig takarodj! — Villámokat szórt szemeivel és a hallgatót a villára helyezte. m ttől kezdve nyugodtan ” és mélyen alhatom, lassanként elfelejtem a zavard- sokat. A szerelő valóban rendkívül tehetségesnek bizonyult. Fordította: Gémes Miklós égő ajkam érthetetlen varázs^ igéket suttogott. Ha még egy pillanatig tart ez a lázas álom, nem tudom, mi történt volna... de a vonat ftittyentett, én fölriadtam... megérkeztünk Ürfdívára. Kidugtam a fejemet: megvallom. kíváncsiságból, hogy a díszes bandériumot láthassam, mely rám várakozik... de nem láttam senkit. A VONAT megállt; két utas szállt ki; én ruganyos léptekkel ugrottam a kavicsos földre. E pillanatban tíz megyei rendőr fogott körül, s az egyik elém állva, kezével a vállam- ra ütött. — Uram, ön a törvény nevében foglyom! — Én? az ön foglya? De hát megbolondult ön? — Kérem, ha gorombáskod- ni akar, én megtiltom. Emberek. vasalják meg! — De, uram, az égre, tévedés lesz! Én nem tűrhetem ■ ■ • — Nem lehet tévedés. Sző- ka haj, gondosan felsütve bamba. savós szemek; a homlokon két sebforradás; vékony szőke bajusz; hajlott orr: ritka, vöröses angol szakáll; szűk mellkas; feltűnően hoss~ ' körmök ... a leírás tökéletes. — Ostobaság! Ez mir den harmadik emberre ráillik. — Semmi ellentmondás! Előre! — De. kérem, én Nagy Káz- mér vagyok! — Igen. Nagy Kázmer a tengersári pénzhamisítót je ■... — De. kérem én kisgézen- gúz falvi Nagy K -mér vagy űz! — Nem zárja ki. hogy nagy gézengúz pe legyeni Tanácstalanságomban ' egy — Sajnos, Ilyen még néha van. Mozog a parketta? — Fel sem tudnám vésni. — Letörtek a kilincsek? — A gyerek azon szokott hintázni. Le » lehetne verni. — Talán csöpögnek a csapok? — Azok? Soha! — Akkor hát mi a baj? — Mondtam már, hogy trehány munkát végeztek. Az egyik ablakkeret feszül, alig lehet kinyitni, a másiknál meg újjnyi rés van alul. Hát látja, ez az igazi disznóság. Ezért mondtam, hogy verébnek nézik a dolgozót. Egyesek azt hiszik, hogy nekünk minden jó. — Na és nem lehet megcsináltatni? — Höhő, de még mennyire lehetne, csalj nem csinálják. — Talán szólt már valakinek? — Ha jaj. Felsorolni is nehéz lenne. Elmentem a múlt héten a tanácstagi fogadóórára. Elmondtam. Szóvá tettem a lakógyűlésen. Még mindig semmi. Panaszt tettem a megyei vezetőknél, beadvánnyal fordultam az Építésügyi Minisztériumhoz, yiegírtam a rádiónak, a tévének, az összes országos lapnak és megírtam a Nők Lapjába az Okos Katának. Teljes két napom ment rá. — Ez bizony sok. — De még mennyire, hiszen az egész javítás tíz perces munka lenne azon a két ablakkereten. — Nono. talán valamivel több. — Uram, nekem mondja, hogy mennyi ideig tartana ez a munka? Én csak tudom! — Honnan? — Onnan, hogy épületasztalos vagyok..; Balonhv Zoltánt O csak tudja ••• — Tudja maga, mi egy nagy disznóság? — Hát például az, hogy újabban megint kéményre töltik a fecskét. — Bagatell, Uram, ez bagatell. Látom, hogy magának halvány sejtelme sincs az igazi disznóságok mibenlétéről. — No, akkor mondok mást. Spéciéi az sem tetszik, hogy időnként csak másnapos kenyeret kapni a boltban. — Nevetnem kell a maga fantáziaszegénységén. Az az igazi disznóság, uram, hogy egyesek verébnek nézik a dolgozót — Nocsak, nocsak. — Látom, hogy maga hitetlenkedik, ezért kénytelen vagyok konkretizálni. — Na látja, ezt szeretem. — Uram. én ősszel kaptam egy állami lakást — És mi ebben a disznóság? Kétszobásat? — De még mennyire. Két szoba, beépített bútorok, gáz... — Hiszen akkor maga megfogta az isten lábát — Várja meg a végét. A disznóság az, hogy ezt a lakást trehányul készítették eL
