Nógrád, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-05 / 55. szám

1967 március 5. vasárnap »rtf!R < O 9 FALU TAMÁS* Ró (fi március A szobor körül sokan álltak. Dobszóval hívták meg a népet. Megjelent a képviselő úr És a magas szószékre lépett. Nagy ebéd volt a vendéglőben, Fogyasztották az olcsó lőrét, Az asztalfőn az urak ültek És hajtogatták: Egyenlőség! Szabadságra, testvériségre Fogadkozott a fehér asztal, S a földesúr leereszkedve, Kezet fogott néhány paraszttal. Szél fútt át a keskeny utcákon, S együtt futott a fellegekkel... A márciusi szél már tudta, Hogy másképpen fog fújni egyszer A szerzőnek a Magvető kiadásában most megjelent ..Téli i kikötő” című kötetéből, amely a költő életművének legszebb l darabjait tartalmazza. BÉN VEI JÓZSEF Közei Elkallódnak egymáshoz írt leveleink vagy a szekrényben megporosodnak többé nem olvassa senki őket legfeljebb az erősek bölcsességével a lányunk de mozdulataink egymáshoz hasonlítanak cselekedeteink ritmusában őrizzük egymást olyan makacsul mint az őskori kőzet emlékeit az óriás állatoknak KONCZ ANTAL Tükröd vagyok Napnak hittél, ki örökké lobog, — ténye, tüze végtelen, Bár bizonygattam: csak tükör vagyok —hü, de hideg, fénytelen. Szivem gyűjtve az égi sugarat — gyújtani is tud talán. Idegen erő nélkül holt marad — vakká teszi a magány. Amíg rámragyogsz: csillog szerelmem — mint fényekben a tükör Fakul életem, ha elhagysz engem — a sötétség összetör. — A csentel kerület képvi­selőjelöltje vagyok! — Hohó! Ez meg már éppen nem. valószínű. — Be tudom bizonyítani. Kérdezzék meg a legelső pa­rasztot, akit Jutnak, hogy ki éljen? Nagy Kázmér — fogja mondani. Térjenek be Fütyök- házán nemzetes Fütykös Lázár úrhoz; kerüljenek Kakukkfá­ra, ott van Rigó Páni. ők jól ismernek. HIÁBA rimánkodtam, fe­nyegetőztem, sírtam, tombol­tam haragomban: a rendőrök megkötöztek és elhurcoltak. Rázós úton, párasztszekéren, vágtatva vittek a megye szék­helyére. Nepfényes nappal volt: de én millió csillagot lát­tam reszketni az égen és bősz- szút esküdtem a megye, az ország, az egész világ ellen! * A megyházon szikár, zord képű porkoláb jött elém, * annak intésére a rendőrök egy alacsony, homályos rabszobá­ba löktek. Az ajtó bezáródott mögöt­tem, én ordítva rohantam ne­ki, döngetni, rugdosni kezd­tem ... hasztalan volt. De a nagy zajra börtönöm másik fe­lén egy ajtócska pattant föl, s ott, állt a küszöbön... az én négy kortesem! Ott álltak Ka- rancsi. Fütykös, Épüli, Rigó .,. az én népszerűségem oszlopai... láncra verve. Kezem lehanyatlott... agyam­ban iszonyú világosság tá­madt: de nem bírtam egy szó­tagot kiejteni. — Árulás! Gonoszság! A la­ttal csalás! Gyalázat! — ki­áltál' torkuk szakadtából, mi­dőn megpillantottak. lie az én testem és az én lelkem megtagadta a szolgála­tot: kimerültén roskadtam össze... Mire magamhoz tértem. Fütykös Lázár felém fordulva a vasajtóra mutatott és szólt: — Hallod e zúgó zajt oda- kínn? Ez a fönséges nép tilta­kozása a zsarnok erőszak el­len! Ez a mi elégtételünk! SOHA MÉG, ilyen öt farkas nem került össze — egy ve­remben! Üvöltöttünk; bosszú­terveket koholtunk; gondolat­ban egy óriási kardot köszö­rültünk, mellyel az ellenünk elkövetett méltatlanság sárkányfejét levágjuk. Rigó Dani rekedésig azt har­sogta, hogy: — Van. még igazság a föl­dön! Majd megmutatja a mi hü népünk! .. Így aludtak el rideg szalma- ágyon. Ily ín volt az én nász­éjszakám. mikor a népszerűség ölelésére vágytam. Másnap reggel megnyílt a börtönajtó, s azon a sima ké­pű kir. ügyész lépett be hoz­zánk. — Uraim, bocsánatot a ren­dőrök ügyetlenségéért, kik a tengersári pénzhamisítók gya­nánt önöket fogták el. Egy kis tévedés volt. Igazán sajnálom... IZGALOMTÓL reszketve áll­tam az ügyész elé, két öklö­met fölemeltem.,, de Füty­kös Lázár méltóságteljes nyu­galommal tolt félre, s azt kérdezte az ügyésztől: — Mi történt a képviselő- választáson? Az ügyész mosolyogva fe­lelt: Szavazást senki nem kí­vánt. Kikiáltották egyhangúlag — Bogárdi Jánost G. Bondarenkos VIZESKANCSÓ A vekker kíméletlenül csörömpölt. A férfi kicsit bosszúsan nyújtózkodott: nyakon ragad­ta a nekivadult masinát, egyetlen mozdulattal torkára forrasztotta a hangot, aztán csak úgy a sötétben lelépeti a rekamiéról és a csizmanad­rágja után nyúlt. Bement a fürdőszobába, megmosakodott, aztán hogy a még alvó kis­gyereket föl ne ébressze, láb- ujjhegyen kióvakodott a kony­hába. A lámpa kora reggeli, hu­nyorgó, morcos fényt hin­tett az asztalon meg a tűz­helyen tornyosuló mosatlan edények garmadájára. Az ab­roszon tegnapi száraz 'ke- nyérhéj, morzsa, üres olajo­sán csollogó szardíniásdoboz, fonnyadt uborka, laposra fa­csart citromhéj; le nem törölt citromlétől lilás-zöldre színe- ződött pengéjű, fanyelű kés árválkodott. — Micsoda szemétdomb! — mormogta a férfi és szája szögletén mély, keserű ránc jelent meg. — Persze a mo­sogatás nincs ínyére a fele­ségének, minden reggel új edényt vesz elő a tejnek, a szennyes meg csak szaporo­dik. A kora reggel, tömör szür­ke színe lassan^ megfakult, egyre világosabb lett. A ház még csendes volt. Az órájára nézett Hat óra. Valahol a hátsó lakásban, Kedrovéknál ajtó csapódott, s a fáskamra felől a véletlenül bezárt macska dühös nyávogása hal­latszott: majd a vaskapuban megcsikordult a nehéz kulcs, aztán újra csend lett. Cigarettát vett elő. Rágyúj­tott. A hosszan kifújt füst az ablaknak ütődött, eleinte go­molyogva. majd egyre job­ban nyújtózkodva elillant a nyitva hagyott kis szellőző­ablakon át. Az utcán kocsi zőrgött A koránkelő öreg­asszonyok áruval megrakott kosarait vitte a piacra. — Valahogy nem jól men­nek a dolgok. Azelőtt más volt, egészen más. — Lever­te a hamut cigarettájáról és mélyet szippantott. — Az életük furcsán kihűlt, olyan lett, akárcsak ez a mosatlan edényekkel zsúfolt, barátság­talan kicsi konyha. Azelőtt akad bőven tennivaló, de mé­gis. Az a biztos erős szál, amely összekötötte őket, mint­ha megpattart volna. Djabb cigarettára gyújtott Agyában egymás után buk­kantak fel az elmúlt hóna­pok eseményei, amelyek kel­lemetlen, bántó, fájó kis tüs­kéikkel újra fölingerelték. A külföldi út nyáron egyedül, a késel, gyakran éjféli hazajár- kálások. az önálló színházba, klubba járás, az otthoni dol­gok elhanyagolása, a szom­bat—vasárnapi kirándulás a vezetőséggel, amikor két na­pig étel nélkül maradtak ott­hon a kisgyerekkel, mert Iri­na nem főzött meg előre. És a vidéki kulturelőadás, ami­kor későn jött haza, éjfélkor, mondván, hogy defektet ka­pott a kocsi, és másnap ki­derült, hogy már este nyolc­kor otthon voltak. „Nemtö­rődömség, a szeretet hiánya” — gondolta a fiatal férfi és összeborzongott, mintha fáz­na. L assan kivilágosodott. Már a harmadik, ci­garettát szívta. Te­kintete komoran, kicsit bi­zonytalanul és segélyt kérő­én meredt előre. Érezte, hogy tehetetlen és tanácstalan, szorongj érzés vett rajta erőt. mint nem is olyan régen az iskolában a tábla előtt, ami­kor nem tudott megoldani va­lamilyen feladatot. Váljunk elT — döbbent be­le a kérdés: Ml lesz a kis­gyerekkel? Csak 6 látná ká­rát. pedig ő semmiről sem tehet. Meg kell próbálni szép szóval, nyugodtan, türelem­mel. Igen, így kell tenni. Ez az egyedüli helyes út. Megkönnyebbült a gondo­lattól, a bizakodó öröm át­járta, mint valami erős tüzes ital jótékony melege. Bízott benne, hogy minden jóra for­dul, mert szereti, mindannak ellenére, ami történt, most is nagyon szereti Irinát A konyhaszekrényből ke­nyeret vett elő. Levágott egy darab szalonnát, a kamrában az üveg aljáról előhalászott egy kövér kovászos uborkát, az egészet szalvétába csavar­ta és a táskájába tette. dezte a fiatalasszony, ahogy a konyhába lépett. Szempil­láján még ott ült az álom, szorosan összefogott pongyo­lája vállán parányi tollpihe billegett. — Csak hétre megyek — mondta Igor és várakozóan nézett Irinára. De Irina nem szólt, csak nagyot ásított, aztán a tü­kör elé állt és a piros nylon kefével a haját kezdte gondo­san fésülgetni. Azért néha elmosogathat­nál —szólalt meg a férfi, ki­csit szemrehányó hangon. — örökösen csak azt fú­jod, te is nyugodtan megcsi­nálhatod! — vágott vissza az asszony. — Mindent én csi­náljak? — Persze a klubban üldö­gélni könnyebb.... — A régi lemez. — Értsd meg, ez így nem mehet tovább. Olyan a lakás, mint a szemétdomb, nem fő­zöl, nem mosogatsz, elmász­kálsz, későn jársz haza, — és hazudsz! — mondta a féyfi elfojtott indulattal. — Persze mindenben én vagyok a hibás! — kapta föl hirtelen a vállát az asszony és a kefét az ablakra dobta. — De hogy te durváskodsz, goromba pokróc vagy, ká­romkodsz, türelmetlen vagy a gyerekkel, ez persze semmi! — Igaz, — mondta a férfi, mintha egy kő hullott volna ki' a szájából és látszott, hogy Kegyetlenül birkózik indula­tával, próbál higgadt, nyu­godt maradpi. — De hát mit akarsz tulajdonképpen? Tu­dod egyáltalán? Vagy neked tetszik, hogy anyának hol ez hol az súgja oda a boltban, Itt meg amott láttak és per­sze a tanácselnökkel?! Aze­lőtt egészen más voltál! Én nem tudom ml, tán a dicső­ség szállt a fejedbe, a ké­nyelmes jólét vette el az esze­det?! — Ugyan hagyd az ostoba­ságokat! Különben is únom már ezeket a cirkuszokat. Ha nem tudod megérteni, hogy az ember el van foglal­va, ezer hivatali gondja-baja van, akkor mit magyarázzam. kerítek — mondta idegesen a fiatalasszony és a kamrába sietett. — Üres kézzel tért vissza. — A kis piros fazekat nem láttad? — kérdezte zavartan a férjétől. — Ott van, csupa kosz — bökött az edényhalom tetején kuporgó fazékra Igor és sze­me dühösen szúrt Irina felé. A fiatalasszony föltépte a konyhaszekrény minden ajta­ját, remegő kézzel, kapkodva turkált a zörgő tányérok, edények között, de hiába. Sehol sem akadt egyetlen akkora tiszta edény, amibe a liter tej belefért volna. — Gyalázat! — ropogtatta a szót a férfi a foga között. — Lesül a bőr a pofámról! Tessék! Vidd ki a lavórt, vagy a virágvázát, hátha na­gyobb lesz a dicsőség! —Sza­vai kegyetlen erővel vágtak végig a tehetetlenül kapko­dó asszonyon. Aztán hirtelen mégis megsajnálta. — Ott a vizeskancsó a tál mögött. Az asszony, mint a zuhanó a kötélért, kapott az üveg­kancsó után. — Legalább öblítsd le hi­deg vízzel — suttogta a fér­fi fojtottam — A kisgyerek egészen összekente. Siess! A vénasszony, az indulatos szavakat hallva, még a nagy sietségről is elfeledkezve, kandi szemmel bámult befelé az ablakon. Irina sietve, gyorsan mos­ta az üveget. A kancsón vé- gigsiklott a csapból kizuho­gó vízsugár, s amikor eljött a csaptól, a lámpafényben ezer színben ragyogtak föl az üvegedény oldalán remegő apró vízcseppek. Meg se tö­rülte, csak úgy hamarjában kifordult vele a tornácra, hogy minél előbb túladjon a kíváncsi, pletykafészek asszo­nyon. A hirtelen fordulástól, vagy talán a víztől, a kancsó hir­telen kicsúszott a kezéből és hangos csattanással ez"r da­rabra tört a tornác kőkoc­káin. nem ilyen voft Irina, a fele­sége. Törődött vele, a gyerek­kel, a háztartással, de egy idő óta mindent elhanyagol, csak a vállát rándítja, lebigy- gyeszti a száját. Igaz, hogy amióta a tanácshoz került a kulturális osztályra, több a munkája, hiszen mindenütt Aztán a tűzhelyhez ment, kiszedte a hamut, begyújtott és a leütött zománcé lábos­ban vizet tett föl melegedni. A tűz lassan, pislákolva égett, a nedves gyújtós szi­szegve könnyezett. — Még itt vagy? —, kér­— Nekem is van dolgom, több mint neked, mégis idő­ben itthon tudok lenni! —A férfi hangján érződött, hogy lassan elveszti a türelmét, de még tartja magát. — Unalmas ez az egész! — vetette oda az asszony csak úgy félvállról és cigarettára gyújtott. — Csak ez az átkozott ma­kacsság ne volna benned! — csattant fel a férfi és türel­mét vesztve öklével a leve­gőbe sújtott. — De, ha egy­szer elfogy a türelmem, na­gyon ráfizetsz, én véget ve­tek ennek a nyomorult, sem­milyen életnek! A tornác ablaküvege megkoccant. — Itt az öregasz- szony, hozd be a tejet — biccentett az ablak felé a férfi és a táskája után nyúlt. Irina kinyitotta a konyha- szekrény alsó ajtaját és ke­resgélni kezdte a tejeslábast. Egyre idegesebben turkált a csörömpölő serpenyők, fe­dők, apró edények között. Az ablak újra megzörrent. — Jöjjön már kedves az­zal az edényei, mert sietnék, — türelmetlenkedett Szomo- va, a tejesasszony. Irina egyetlen hangot sem tudott kipréselni a torkán. Csak állt kicsit görnyedte^ tehetetlenül, szeméből nagy kövér könnycseppek gördül­tek ki s futottak végig elsá­padt orcáján. A szobában — talán a zaj­tól — hangosan fölsírt a kis­gyerek Az asszony, ahogy meghallotta a gyereksírást* öklét a szeméhez kapta és befutott a szobába. — Nahh! — szakadt ki a nehéz elkeseredett sóhaj Igor melléből, aztán aktatás­kája után nyúlt és kilépett a konyhából. Á verendán egy pilla­natra megtorpant, te­kintete a kövön szer­teszét heverő, tompán csillo­gó üvegcserepekre tévedt. Ahogy nézte a villogó tűhe­gyes. borotvaélű szilánkokat* . hirtelen az jutott eszébe* hogy az ő fiatal életük is ilyen gyorsan, ilyen várat­lanul hull talán szét apró darabokra, ha nem vigyáz­nak. — Este menj el a gyere­kért, mert nekem vezetőségi ülésem van, — szólt be hal­kan a nyitott szobaajtón a feleségének, aztán a talpa alatt sikoltva csikorduló üvegcserepeken keresztül gyors léptekkel elindult az utcaaj­tó felé, ügyet se vetve az ijedtségtől száját tátó, riad­tan pislogó öregasszonyra. Veress Géza: Feszeknezd ! — Rögtön, csak egy lábast Fordította: Raáb György

Next

/
Oldalképek
Tartalom